EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996402. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

GYÜTTMENTEK

Józsa Márta

A Tiszánál

Rotyog, forr a halászlé
Csalfa babám a másé,
Így az élet gondtalan,
Horgászhatok boldogan!
(Közkedvelt lakodalmas rock, a gyűjtés helye: Kárpátalja, Mezővári, Dzsoki Bár)

Lityinek, Litauszki Jánosnak, a Cérnaszálon című dokumentumfilm rendezőjének, az írás élményanyagát szolgáltató kárpátaljai forgatások szeretetteljes emlékére a film riportere, egyben:
a szerző

2005. szeptember 15.

Elza Tisza-menti lány, azt mondja, nincs benne semmi harag. Sőt, olyan érdekes volt, amikor először megláthatta a Tiszát, tizenkilenc éves korában, a többiek magyarba' persze, hogy nem értették: hogy-hogy csak tizenkilenc évesen, mit csinált addig ez a lány, hiszen a Tisza ott folyik el faluja mellett, néha kopog is a küszöbön, néha nagyobb is a baj, évről évre arról beszélnek tél vége felé, hogy vajon megússzák-e árvíz nélkül a tavaszt, néha sikerül is nekik, néha, gyenge nagyon a töltés, a Tisza meg, tudjuk, zúgni, azt tud, meg bőgve is törni át a gátat. Olyan sokat tanultunk róla az iskolában - meséli a Duna-parton, miközben keresi a nagyobbik identitás-folyó partján, a ká-európai össz-identitás-folyó partján az otthonát, még leginkább az a néhány csónak emlékezteti a beregszászi járás déli határára, a helyre, ahol él, de nem lakik, azok is a Tiszán úgy, de úgy eveznek, mondja, egyszer még én is felülnék talán egy hajóra - mert én az iskolában mindig Petőfi Sándortól szavaltam, hogy a Tiszánál, pedig matektanár szerettem volna lenni, de négyen voltunk testvérek, és a szüleim nyugdíjba mentek, nem volt amiből.
A történelmi ismeretekbe és az értelmezési tartományba ez a közlés még csak-csak belefér, edzett zónabeli elmék értik is, hogy Elza lány korában azért nem láthatta a Tiszát, mert ott volt a Zóna, maga a Tisza volt a Zóna. Radarok, katonák, szögesdrót, aknamezők, a teljes nagy-testvéri tartozék-rendszer, még jó, hogy a Tisza néha meglátogatta őket. Jó a fenét. De azért Elza szerencsés: itt generációk haltak meg a Tisza-parton úgy, hogy soha életükben nem látták a Tiszát, neki pedig alig tizenkilenc évig kellett erre várnia. Jó, vagy legalábbis szerencse az is persze, hogy most már végre a Duna partján varrhatja a zöld lepedőket, kórházi lepedőket, a magyarországi kórházak lepedőit zömmel kárpátaljai nők varrják havi hatvanért, napi tizennégy órán át, az álomfizetésért, az a pénz odaát tényleg álom, az igazi szerencse az, hogy erre a melóra magyar minimálbéréért nemigen találni magyar állampolgárságú rabszolgát. A férje is itt van neki, szerencsére, magyarba', méghozzá Pesten, lakóparkot épít, kőműves-segéd, kéthetente találkoznak, haragszom rád, mert nem adsz pinát, adj pinát - mondja többször egymás után a Karabahból visszatért valamikori szovjet katona, a férj, minden második vasárnap, amikor meglátogatja a Duna-parti faluban, a varroda sufnijában nyolcadmagával lakó asszonyát. Nem lehet, itt nem lehet, nem azért jöttünk, mondja suttogva az asszony, minden szavát mindig legalább tízen hallják. Egy volt szovjet bakának, ha magyar volt, nem csak ez a baja: neki annyi elégtétel sem juthatott, hogy valaha is kivonuljon Magyarországról, a kárpátaljai szovjeteknek tilos volt Magyarországot megszállniuk, nekik Karabah dukált, ahol látott azeri fejekkel focizó szovjet katonát, meg azeriek által lincseltet is, igaz, őt sohasem bántották, de nem azért nem, mert ő kárpátaljai magyar vöröskatona volt, hanem azért, mert olyan mokány képű, mintha maga is azeri török volna - de a tovarisi konyec azért neki is konyec volt.
Az a rubel-világ volt az igazi, mondja Kati, neki még egy obsitos-konyeces vöröskatona sem jutott, ő fiatalabb, tehát ő a varrógépet nyomja, mióta él, ő már nem a jó rubel-világban lett felnőtt. A jó világ pedig még nem tűnt teljesen el: Mezőváriban a volt Szojuz üzletház tíz éve kifosztottan és felsöpretlenül álló betonpadlóján számlálatlan őrzik emlékét a posztszovjet patkányszar között a cukor-kuponok, azokat akkor osztották, amikor megszűnt a Szovjetunió, és minden bankbetétet zároltak, azóta nincs rubel, meg persze pénz sincs, itt úszott el a hozomány, pedig megvolt a beregszászi panelra való, többé sose látják, pedig minden ukrán miniszterelnök-jelölt megígéri a kampányban a kompenzációt. Soha nem adnak egy büdös hrivnyát sem, de a betétkönyveket még őrzik, abban van a vagyon, szovjet rubelben, az jó pénz. Még az a jó, hogy útlevél már van, meg vízum is van, igaz, a munkavállalói vízum kéthavi fizetés, minimum, kéthavi ukrán fizetés, több napi sorban állás és több havi várakozás, de mégis megéri kiböjtölni, magyarba' sokkal jobb, ott lehet keresni, gyarapodni, ez a műszó, ezt mindenki naponta mondogatja magának. Annak jó, aki mehet, mert aki például Lettországban lakik, az nemigen mehet, mert nem ő lett. Az, aki oda keveredett, vagy például oda helyezték a szovjet időkben, az unióban, a szovjetben, az sohasem kaphat lett állampolgárságot, ő máig szovjetnek számít, a lettországi magyarok például nem utazhatnak a már másik, a már új unióba, maradt nekik a régi. Ők az utolsó szovjetek - néhány százan, érdekvédő szervezetük a rigai Balaton Egyesület - sehonnan sem utazhatnak sehova: egyetlen posztszovjet állam sem ad nekik állampolgárságot, hiszen sem oroszok, sem ukránok, és semmilyen rendes államalkotó szovjet népnek nem tagjai, nem is várható semmi számukra egy rendes államtól az Európai Unióban. Világos beszéd.
Senkik vagyunk, azért mondom, senkik, mondja - bár nem erre, hiszen nem is tudja, hol van Riga, Munkácsig vagy Ungvárig sem találna el, de Beregszászban még csak-csak boldogul, ha nem ukránul szólnak hozzá - Kati, akit még ma is meglep, hogy ukránnak nevezik, amikor átjön a tiszabecsi hídon. Mert ő igenis átjöhet, ha van vízuma, az a néhány száz lettföldi magyar meg sehogyan sem mehet sehova, mert nem állampolgár, semmilyen állampolgár: lejárt neki a szovjet országa és útlevele, lettet meg nem kap, mert nem lett, hiába a vízumkényszer, ha nincs, amibe a vízumot kényszeríteni, ennyi.
Egy halábori magyar lánynak mégis könnyebb, mint egy EU-s rigai magyarnak, ő legalább hatóságilag és vízumilag is definiáltan ukrán a Tisza jobb partján, ha átnézhetett volna a folyón, korábban is láthatta volna, hogy túlnan ott van Szatmárcseke, a harang mindig is áthallatszott, aztán a tévé is átlátszott, meg az órát is mindig Budapest szerint állították: nem kellett a moszkvai idő, a kijevi meg pláne nem, minek. Halászni ellenben emberemlékezet óta nem halásznak már a Tiszán, pedig - mondja egy utcán fontoskodó helyi magyar politikus, itt álltak meg régen a Kárpátokból fát szállító tutajosok, halat ettek s rá bort ittak, innen a falu neve, Halábor, elégedetten csettintve a remekbe szabott amatőr etimológusi eszmefuttatásra - sokáig nem volt szabad, azóta már elszoktak a haláboriak, a halászattól, a haltól nem, fagyasztott balti tengeri halat esznek még ünnepkor, tán épp a rigaiak fogták nekik, ha hiszünk még a palackpostában.
A lányok nemigen hisznek az üzenetekben, nincs, aki küldjön nekik, nem ismerik a férfiakat, elvitte a férfiakat a rendszerváltás. Amikor jött, hogy útlevelet lehet kiváltani, a faluból azonnal eltűntek a férfiak - mondja Elza. Aki nem ment férjhez még a Szovjetunióban, az úgy is maradt, pártában: a férfiak magyarba' dolgoznak, most már lassan az asszonyok is. Meg a lányok is, szigorúan elkülönítve: az építőtelepeken nem laknak nők, a varrodákban nincsenek férfiak. Még jó, különben el is költenék azt a kis pénzt, pedig kell az a gázra. Mindenütt most vezetik be a gázt, a sárgára meg zöldre festett csöveket nem a földbe teszik, hanem állványokat építenek nekik, és kábé két méterrel a felszín fölött húzzák, mintha kérkednének a falvaknak tyúkketrec-kinézetet kölcsönző csőrendszerrel. Hogy lássék, miért dolgoznak meg. Hogy van látható eredménye annak, hogy nem marad idő, egy kicsi sem, élni.
Mezőváriban, a Dzsoki-bárban van azért még egy kis élet, Rotyog, forr a halászlé,/ csalfa babám a másé,/ így az élet gondtalan,/horgászhatok boldogan! - a lakodalmas rock helyileg legkedveltebb, a valamikori halászlére is tán emlékeztető számainak egyikére ropják a kéthavonta hétvégére hazatérő fiúk azokkal a lányokkal, akik még csak varrónő-tanoncok, ők csak később, egy-két év múlva mennek el magyarba', ahol minden prognózis szerint minimum tizenöt-húsz éven át tapossák majd a mindenkori magyarországi minimálbérért a mindenkori varrógépet, majd hozzámennek az első elvált alkoholistához, akinek nem volt ereje magyarba' menni. A paprikás vodka az igazi, két-háromszáz forintnyi hrivnya edzettebb főknek is elég egy alapos berúgáshoz, aztán lehet a széles nyomtávú síneken extrém sport feliratú pólóban rodeózni a rokkantkocsival. Alkonyatkor láttuk, a beregszászi vasúti átkelőben, négy-öt kilométerre a magyar-ukrán határtól, nagyjából akkor, amikor a tizennyolcadik életévét betöltött, a közügyek gyakorlásáról el nem tiltott magyar állampolgár a határon túli magyaroknak adandó kettős állampolgárságról szavazott.
Kárpátalján mintha minden nő varrónő akarna lenni, azt mondják, jobb az, mint emigrálni. Magyarba' csak lenéznek, meg félnek tőlünk, mert ukránok vagyunk, pedig én egy szót sem beszélek ukránul, mondja Kati, még oroszul csak-csak elboldogulok, tanultam az iskolában, de ukránul nem értek meg semmit. A többség oroszul sem tud, itt nem az erőszakos nyelvi asszimiláció volt az elnyomás eszköze, hanem a kirekesztés: a Szovjetunió kisiskolásait nem tanították meg az állam nyelvére, így aztán esélyük sem volt a továbbtanulásra. Aki pedig mégis megtanult oroszul, az az ország szétesése miatt veszítette el a minimális érdekérvényesítési képességét: az állampolgársággal együtt az államnyelv is megváltozott. Egyszerű, és reménytelen.

*
A határok nem vesznek el, csak átalakulnak: megszokott sodródás, megszokott valóság-elemekkel, olykor eltérő tünetekkel. A „tőlünk alig két köpésnyire élő, mégis soha többet nem látott szülők és szeretők régiója"-címet nem könnyű kisajátítani: a határok, akárcsak a háborúk, világszerte arra valók, hogy generálják a kilátásmentes élethelyzeteket. Ezt jó szem előtt tartani, ahogy az útlevelet is jó tartani, legalább mellényzsebben. Persze, ha van zseb, ha adnak útlevelet, s akad még hozzá a lélek fölé golyóálló mellény.

 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.