A tény megállapítása

1979. szeptember 15.

Minden rajzomat két formális elem alkotja: a papír és a tollal húzott vonal. Valamilyen módon az egyik megváltoztatja a másik tulajdonságait. A tollvonás koncentrált, aktív, diszkrét és fekete. A papír diffúz, passzív, kontinuálís és fehér. Szembeállításuk minden szinten indokolt.

Tollvonásaimat két év alatt olyan szintre fejlesztettem, hogy vonalhúzás közben kezem mozgása a minimumra redukálódott: ráteszem a toll hegyét a papírra és hirtelen magam felé húzom. A toll hegyének hirtelen felgyorsulása csökkenti a kifolyó tinta mennyiségét, sőt körülbelül egy centiméter után nem jut tinta a papírra. Arra törekszem, hogy vonalaim hasonlítsanak egymáshoz. Egy idő után már szinte nem vagyok tudatában cselekedetemnek: olyan ez, mint a pislogás. Külső cselekedetem teljesen rutinszerűvé válik, ezzel lehetőség nyílik, hogy figyelmemet belsőmre irányítsam.

Konstruálatlanul a papír az alap. A rajzolás megkezdésekor potencionális mezőnek tekinthető, mely lépésről lépésre fogyasztódik, miközben felületét betöltik a vonalak. Végül mint aktivitásom projekciója áll előttem. Mivel minden vonalhúzásom azonos módon és azonos irányba történik, a papír az, amelynek helyzete változik. Valójában állandóan mozog.

A fejlődés magától zajlik le, saját múltjával töltődik ki. A vonalak folyamatos húzgálásával a részek az egyidejű viszonyok hálózatává transzformálódnak. A későbbi események újból definiálhatják a korábbi eseményeket – ezt leggyakrabban meg is teszik. Az események, melyek különböző időpontban történtek, együtt láthatók – új jelentést nyernek. A történelem látszólag struktúrába szűkül.

Soha nem készítek tervet rajzaimhoz. Ehelyett áttanulmányozom a kényszerek azon rendszerét, melyek determinálni fogják rajzom kibontakozását, de sohasem küszöbölöm ki a szabad választást. (A végsőkig kényszerített, előre megtervezett rajzot – ahol a végeredmény előre meghatározott, nem érdemes realizálni.) Szisztematikusan korlátozva a választási lehetőségeket, alkalom nyílik arra, hogy a szabadság különböző fokozatait és típusait valósítsam meg. A vizualitás következményei gyakran váratlanok.

Egységes lefolyású akció nem létezik. Minden pillanatban elképzelhető egy olyan rajz, amely különböző módon terjeszkedik a jövő felé. Szerintem minden folyamat elzár egy másik utat, amely azonban lehet olyan fontos, mint a többi. Óriási szelekciós folyamat kezdődik, amely általában a törvény megfogalmazásához vezet.

Hatás tekintetében minden választási lehetőséget több szinten kell átvizsgálni. Egy adott lokáció hatása – mely könnyen áttekinthető – és a rajz mint egész hatása – mely csak homályosan dereng, ezek a kritikus végletek.

A hosszú és rövid távú implikációk leggyakrabban következetesek egymás irányába. Amikor ez történik, át kell magam adnom az intuíciónak. Az improvizációk ott kezdenek uralkodni, ahol a szükségszerűség megszűnik.

A többféle választási lehetőség megléte paradox módon hat – mint a vákuum egy fajtája – megszűnik a személyes ítélet, de egyúttal mégis óriási jelentőséget nyer. A rajzot mint introspektív kísérleti eszközt használom. Belsőm „klimatikus feltételeit” a rajzolás az akarat és hajlam modelljévé változtatja, mely vizuálisan szemlélhető. Attól függően, hogy tapasztalataim mennyire intenzívek, a rajz hasonlíthat meditációra vagy valami dicsőítésére, magasztalására (a kettő közötti határvonal esetenként tetszésszerű).

A feltételek, melyek között döntést hozunk, változnak (ténylegesen csak egyféle döntés létezik, mely állandóan ismétlődik), a folyamat tudatalatti gyökerei kerülnek felszínre. Minden vonal pillanatnyi következménye egy folyamatos elégedettség-kényszer, emlékezés-befejezés kettősségnek. A gondolkodás számos fokozata bekapcsolódik. Verbális nyelvvel csak azokat a fokozatokat tudjuk kifejezni, amelyek legközelebb vannak a felszínhez.

A rajz első vonala, a rajzolás első mozzanata mindig éles emlékezet következménye: erupció a kontinuumban; az első vonalat mindig a javítani akarás determinálja. Csak úgy tudom elveszíteni talpam alól a talajt, ha elhagyom magam. Az idő múlik. Folytonosan választunk. A tendenciák összhangba kerülnek. A részek egységes lokális karakterisztikumok alapján jönnek létre. Egyesek közülük tovább fönnállnak és nagy felületekké terebélyesednek, mások gyorsan felszívódnak. Tervek és csodák, a figyelem dekoncentrálódása, gondolatok és sémák – regisztrálni tudja a tollvonás. De a rajz nem konfigurációs forma. Nem várom el, hogy bárki is kiolvassa rajzaimból gondolataimat. Az én elvárásaim kielégülnek magában a tevékenységben, a cselekvésben.

A rajz az önmegvilágosodás eszköze. Alapja a tollal húzott vonal és a papír megkülönböztetése. Ez a megkülönböztetés – mely állandóan hangsúlyt kap – a dialektikus energiák forrása. Lehetővé teszi számomra, hogy olyan mesterséges szituációkat teremtsek, melyek felerősítik a tapasztalat valamelyik típusát és így az elmélkedés hálózata – mely általában tevékenységem mélyebb rétegeiben bújkál – a felszínen jelenik meg.

Sebők Zoltán fordítása