Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 12. szám

Bori Imre

A teljesedő idők – változó világok jegyében

(Kassák lajos, a lírikus)

1966. január 1.

A háború évei... Ady az Apokalipszis lovasainak ügetését hallotta ki a világ és a lélek egyetemes éjszakájából, amely­nek méhében ott dobogott egy új világnak, a teljesedő időknek az ígérete is. Együtt voltak itt pusztuló múlt és hialisztikus jövendő-vágyak, temető és bölcső grandiózus jelképei igézték a lelkeket, befolyásolták a tudat érzékelő munkáját, állapotát. A statikus Idő detronizálódott ekkoriban ‒ végérvényesen és sok szempontból visszavonhatatlanul, az állandóság volt tűnőben: a bomló világ képzete járja át a világra reagáló költői Ént, füg­getlenül attól, hogy az apokaliptikus világlátványhoz milyen indulattal viszonyul.
Kassák Lajos költészetében ez, mint jeleztük már, kezdetben a lélek állapotának dinamizmusában mutatkozott meg, hogy 1917 táján az érő idő költészetévé alakuljon át. A „hirdetőoszloppal lámpás” magatartása, egészen egyértelműen a plakát, az érő vi­lág érzelmének világába kiáltó gesztusa mellé ekkoriban került a „billió testvérem nyelvén harangozok” tétele is. Kassák köl­tészetének sajátosságát azonban nemcsak a magatartáskörét megszabó fentebbi jegyek adják: nemcsak az életérzés mellé tár­suló gesztusokról van nála szó, hanem az életérzésnek a költészetben gesztusként való megjelenéséről. Az életérzésnek ez a Kassákra jellemző metamorfózisa a költészet síkján aktivizmusának és művészetfelfogásának a mélyét mutatja meg. Aktivizmusára, ugyanakkor pedig sajátos statikus konstruktivizmusára egyaránt mutatóan jelenik ez meg nála, úgy, hogy a társadalmi életsíkján munkálkodó tettet mintegy előhívja és provokálja, anélkül azonban, hogy a társadalmi tett reflexének is tartaná magát, s a költészetéből áradó hő, az akarás és látás indulata egyúttal azonosul magával a társadalmi tettel is, elsősorban ön- elvűsége súlyával, azzal a hittel, amely a művészi kifejezés Kassák relációiban a művészet gesztusával, önelvű megnyilat­kozásával a társadalmiság kritériumát is kielégíti, feladatát lelve meg benne.
Kassák költészete 1917 körül az „erő harsány gyökere” lesz, a világ forradalmi változásának, az érő forradalom érzékelésének kifejezése, pontosabban: megmutatása, kihirdetése, „közhírré te­vése”. S ha van kép, amely ezt az „induló”, mozgásba jövő, di­namizmusában kiteljesedni kezdő állapotot festi Kassák sajátos költői síkján, akkor a Tragédia című versének következő képe az:

Roppant parázs páválkodik a meghabzott kékségben!
‒ Különben semmi.
Kánikulás csöndben sátoroz az este.

S ha ebben a különben „leíró” képben, a gesztus uralkodik, az igék cselekvő jelentésén messze túl, magába gyűjtve az önma­gára vonatkoztató jelleget, funkcionalizmusa teljességét is ki­bontja ugyanennek a versnek egy másik képében:

s egy ember most fölszúrja magát a térbe!

A legnemesebb értelemben vett expresszió gesztusa ez Kassák­nál. A kifelé törésnek, a kifelé áramlásnak erővonalai futnak a képek faktúrájában, s az öntvényeknek, a magamagát kiemelő s feltoló világnak az érzékelése lesz, amelyeket, a visszaható igék analógiájára, „visszaható” képeknek és verseknek nevez­hetnénk, egészen közel a spontán születés, keletkezés képzetkö­réhez.
A szó legszorosabb értelmében vett kifejezés-forradalmat hajtott végre ezekben a versekben Kassák, hogy megszólaltassa a feszülő világerőket, az induló, érő mozgást, a mozgás „moccanó akarását” az igehasználat, s a köréjük konstruált kép heves tornyosulásával, Az ellentétek feszülése azonban ezekben a ver­sekben is működik. Az erők gyorsuló mozgása a versképben és a szemlélődő, végső fokon mozdulatlan költői állapot között tá­madó áramlás hívja elő ezt a benyomást:

fiatal lányok
szabad, fölbontott ritmust hintáznak
a véletlenül nyitva maradt szemek
látószögébe
a bebádogozoit ég alatt.
(Fiatal lányok mennek át az utcahosszon)

Nem lesz véletlen, hogy a csendnek, a nyugalomnak a képzetei teljesen hiányoznak ebből a költészetből, és szinte egész szépségeszménye a dinamika hozta képeken alap­szik, hiszen elsőrendűen a csendképzet elutasítását mutatja:

milyen ronda ilyenkor az utcám pfujj, mintha minden
meg lenne dögölve... se mozgás, se szín...
csak csönd,
vastag megüllepedett szagok s a lenyalt falak között,
az áztató esőben
úgy gyömöszöli magát tovább az ember, mint valami
lompos kanálispatkány...
(Sorok, ideges órákban)

Immár klasszikus verse, a magyar költészet mintadarabjának egyike, a Júliusi földeken ennek a kassáki szépségeszményinek a pozitív példája, Kassák költészetének a reprezentánsa, amelyben harmonikusan mutatkozik meg (s nemcsak Kassák harmónia­világa koordinátáival szemlélve) költői jellegzetességeinek leg­több olyan összetevője, amely más verseiben parciálisan, dina­mikájában szertelenül, felfogásából következően túlfeszítetten, néha túlrajzoltan jelent meg, s éppen ezért torzulást is jelentett (mint a hagyományos nyelvtani használaton elkövetett erőszak), s kiforszírozott képet szült. A Júliusi földekenben a jellegzete­sen kassáki „mozgás”, „szín” van jelen, maradandó emlékeként a vers és a képzőművészeti látás és versképfestés találkozása pillanatának, amelyben a jellegzetesnek tudott futurista-expresszionista-kubista képekre valló vonalaik nem külsőségekként mu­tatkoznak meg, hanem az önkifejezés olyan alakjaként, amely a költőiség tisztább vonatkozásaiban a Kassák-versek kifejezte vi­lágérzés öndinamizmusával tart rokonságot.
Ugyanakkor annak is igen jó példája, hogy Kassák versei ‒ mindegyik külön-külön is ‒ a kassáki költészet egészét tar­talmazza, mindegyik egész költészete természetrajzának a rep­rezentánsa, egész költői világa foglalata. Motívumai, gondolatai, jellegzetes vonalvezetése, a képteremtés folyamatának iránya és irányultsága együtt van és ismételten megszólal verseiben. A Kassák-verseknek ilyen szempontból nincs „történetük”, hiszen az egyes versek mintegy az egész életművet megismétlik, ám a világgal szembeni folytonos és ismételt állásfoglalás, újrafogal­mazási kísérlet mégis lépést tart a történelmi-társadalmi alaku­lással, annak „szellemét”, belső tendenciáit reflexként kíséri, s ezt úgy valósítja meg, hogy mindegyik Kassák-vers külön egy- egy új konstrukciója is a világ kínálta elemeknek, a költői lelki­ség változó affinitásainak is engedelmeskedő rendben.
S ha a Júliusi földeken az „öröm motívuma” Kassák költé­szetében, ezt ismétli meg, szinte ars poeticát írva a Monoton cí­mű verse részletében is:

...mert én már láttam sok szép dolgát a világnak:
buja, zöld hajú földeket, vidám sokgyerekű falut,
szeszélyes városokat, mint farsangi hangszereket
vad, emberevő gyárak s bús börtön-kolosszusok között,
altató múzeumokat, megbotlott tengert, vasvázú
hidakat,
fürdő asszonyokat, robotos gépeket, napon bogárzó
ménest
s még sok eleven más erőt, amit dalolni érdemes...

A mozgás, a világba nyújtózás képzetei sokasodnak el ez idő tájt Kassák verseiben, az életöröm sodrása válik érzékelhe­tővé a különben klasszikus verstémát, csendéletet jelző verscí­mek nyomán (ennek is a Júliusi földeken a klasszikus képlete!). Az életöröm pedig az erotikus élmények és képzetek előhívója. Ezt idézte már a Fiatal lányok mennek át az utcahosszon című verse is, ezt énekelte Himnusz című versében:

Ó, férfitest! Erők csírája! Dús élet-torony!
Most rúgd el a két völgybe futó lábad
és dobd el a két örömtelen karod.
A föld anyás, megáldott testén ‒ lihegő, vad férfitest,
ó testem!!...
Ragyogó izmaid vesd hát el a föld drága húsán!
Nyújtózz, nyisd meg a szád és feszüljön dombos
mellkasod,
hogy telten és társtalan,
mint valami roppant hangszerszám zengve szólj,
s csattogó kedved teljesedjen az időbe!

Majd a Májusi táncban:

Fehér ingujjban és táncra csiklandó örömmel,
szálfás legények feszülnek a dombon
s a lányok a völgyből,
a bodros és tarka lányok
perdülnek, begyeskednek, riszálódnak
föl a dombra.
‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒

Vad kígyózással nyújtóznak a karok.
A homlokok színesen kivirágoztak
a kemény, eleven ikrák
szabadulnak el e sokrétű szoknyák alól...

S ez fokozódik a világot átjáró erővé:

Könnyek. Ugrás. Kurjantás.
Aztán semmi: csak a mindent betöltő vágyakozás.

Részeg, kiugró szemmel még árulkodik az ég,
de a völgyből már hatalmasan dagadnak elő a bokrok
s a dombról
éhesen és meggyulladtan,
vak, összegabalyodott párok gurulnak le
a völgybe.

A tavasz és a nyár képzete szívja fel magába ezeket az ero­tikából születőket, hogy együttesen a születés pátosza kifejezőivé legyenek a világban észlelt termékeny áramlások zubogását idéz­zék meg, s velük az „élet billió lehetőségét” ünnepelje, ¡s legyen a vers utazás a végtelenben, a „tüskés istensűrűben”:

Ó, gyönyörűségeken pirított!
Ragyogj és folyj szét, mint a kényesítő éter,
a nyár bandériumos színeiben és illataiban...
(Nyár-orcheszter)

Impresszionisztikus-futurista kompozíciójú képek a kifejezés sík­ján, s a színek, formák érzékelése mellett, mint a képzőművé­szeti ösztönzésű „technika” mellett, az (akusztikai hatások mó­dozatai is elszaporodnak (így a futurizmus kedvelte hangfestő-zörejek, hangutánzó szavak), s mi több, a „mindent betöltő vá­gyakozás” ösztönzésére ezek az indulatszavak felé is közeledő­ben vannak. Felkiáltások, villanásnyi mozdulatok, egyszavas mondatok csattanásnyi kijelentéseikkel a kassáki dinamizmus­nak adnák új, s funkcionális jelleget:

Póznásan föl-föl-föl...
tú-tutururú-tu-tú.. fs
Szélesség, Színesség, Dombosság.
Tompára kalapált. Hegyes. Körbe.
Görbe. Egyenes. Millió keresztmetszet.
‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒
Egy uralkodó vörös folt!
‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒
és kéken fehér-szürkén smaragd-sárgán fekete..,
(Vásár)

Nem „plakát-vers” ez már, hanem az észleletek vértódulásos ösztönzésének megnyilvánulása, az artikuláció határain belül még, de már az elementáris indulatok foglyaként, amelynek képzete ugyancsak működőben van: a színhasználat, a vers meg­szerkesztettsége, a képkonstrukciónak feltörő és kitörő jellege ezt példázza.
A versékben megjelenő önarckép i részek is ezt a nyers, ele­mentáris jelleget emelik ki:

Én, ki szerény kenyeresek elé szent kurjantásnak jöttem
és feleselő dacnak és pogány fáklyának a sötét úton...
(Monoton)

S még inkább a Grimasz mindenre című verse zárórészének raj­zában:

De reggel,
a fiatal komondorok szép, gerincropogtató nyújtózásával
s úgy, ahogy az a modern forradalmárokhoz illik,
fekete oroszingben, angolosra borotvált ábrázattal:
hisztérikus asszonyok, pimasz címtáblák és ronda
gyárkürtök köré
dicsérem össze az élet érdemes plusszát!

A Kassák-versekben lassan a világ „fölpaprikázott szimbólu­mok” tárháza lesz, s eljut ahhoz az állásponthoz, amelyet a Liebknecht Károlynak című versében fogalmazott meg legegyér­telműbben:
Káosz!
egy felrettent jaj számbavehetetlenné fűrészelte önmagát
célok hirtelen vörösödnek
a horizont gyáván lecsurog a semmibe...
‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒
Mert tudjuk a vér és sár masszájából kitáncolt az élet.
Nincs más csak ‒ Én ‒ Te ‒ Ő ‒ a forradalomban.
A nap gyújtogatja az eget.
Sóhajok lobogósan beleskáláznak a nevetésbe.
Felkúszált házakban vajúdik a megfogamzott akarat.

A sejtettből és érzettből, az érzékeltből a „látás” mind konkrétabb mozzanatai felé halad, az „érő idő” képzete mind gazdagabb vonatkozásai feslenek fel, s a háború ténye ellen fe­szülő dac motívumából jut el az ember forradalma társadalmi vonatkozásai látványához, a beteljesedni akaró időképzete ihle­tében, s kapnak a versiek, menetükben, egy ingajárathoz hasonló vonalat, a hang pedig emelkedett pátoszt (melynek oly mesteri darabja a Mesteremberek című verse ‒ ezen a síkon a leg­szélső pont, ameddig Kassák forró pátosza eljutott!).
Énekelte a háborús világot (Parancs alatt az éjszakában), a lélek mélypontját:

A csönd ekkor még mélyebbre ásott. Már csak a
perifériák apostolai legelték a jóreményt,
s az elhagyott szobákban a nagyon igénytelen
gazemberek lustaságával sántikáltak az órák.
(Járvány)

Majd e mélypontból a „rend” s a forradalom képzete felé való lendületet:

Mutassátok meg minden visszáját, ahol csírázik a rend
s a ti fanatikus eszetek ragyog fölötte, mint a nap.
‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒
Mert ez a törvény.
Ember.
Reggel reggeledik.
A nap vörösen összekongat a földdel.
(1918)

Végül pedig magát a tettet, a „vörös pillanatot”, amely olyan, mint „az elharapódzott tűz és a parttalan vizek”:

Házak falain titkos jeleket lehetett olvasni, mint a
szent könyvekben.
S ezek a jelek egyre hangosabban égtek s éber,
összeszeretkezett tömeget verbuváltak a terekre ...
‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒
Boldogan mindenki belenevette magát a teljesedések
örömébe...
(Népgyűlés)

Kassák ezekben a versekben lesz immár a fellázadt ember, s a kassáki látomás most ezt fényképezi:

Széttépett láncokat csikorog az idő.
Embertelenség terein menetel az ember.
Ég és föld között vörös kiáltások lobognak.
(Miattad és értünk)

Nagy költői lehetőségek csúcsaira futott itt fel Kassák verse: a himnusz műfaját kezdte ostromolni, s a diadalének zsoltárhangjait próbálgatta, hogy megénekelje a „nincs, csak pillanat” ihlető nagyságát, s kiteljesítse egyetemesség-képzetét („A nap kék. Vérző fiatal üstökösök zavarognak a horizonton. Ó, Ember! Ember! Ember! Itt vannak a te fájdalmas gyökereid, akikből egyszer magadhoz teljesedsz.” Boldog köszöntés), a születés pil­lanatát, amely az „anyák kilencedik hónapja volt”, amikor a „márciusok vért harmatoznak”. Azt, amit a Fiatal munkás záróképében így vetít fel:

Indulni akarunk a magas töltésen.
Lent eszelősen összemosakodtak a partok.
De mi ismerjük a célt.
Hitek máglyáznak.
Máglyák énekelnek.
Cél! Cél!
Az élet boldog zászlai játszanak a perspektívában.
Ő, megtalált fiatal testvérem.

Itt, ezekben a versékben a költői ars poeticája is formáló­dott, s alakot kapott. Attól a felkiáltástól kezdve, hogy „Ó sze­relem! Ó drága bolondgomba! Ó művészet!” ‒ versek során át kíséri önmaga költői feladatának kristályosodását is:

az új Missiások elé harangozok...
(Örömhöz)

vallotta, majd a Mesteremberekben ódai hangot üt meg:

s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát éneklik
előttünk:
RÓMÁBAN, PÁRISBAN, MOSZKVÁBAN,
BERLINBEN, LONDONBAN ÉS BUDAPESTEN.

S költői programja maradéktalan megfogalmazását adta a Bol­dog köszöntésben, csúcsaként mindazoknak a motívumoknak, amelyeket megénekelt:

Harangok fehér liliomokat imádkozzatok.
Napok napozzatok. Csillagok csillogjatok.
Csodálatosan zengjetek föl számkivetett költők.

Ó, mert ki szólhatna hozzátok közelebbről, ha nem
éppen mi, az új költők?
Vérző hajnalok sarjadnak s mi világ elé panaszoljuk
a ti száz húrú panaszaitokat,
a förtelmes esztendőket, amelyek zöld csobogással körül
folynak benneteket,
a felszakadt reggeleket és a döngető estéket...

Érő s meg nem ért, teljesedő s be nem teljesedett vágyak költészete lett ekkor Kassáké; megkezdett mondat, amelyet nem lehetett folytatni; egy renddé alakuló világkép, amely nem kap­hatta meg végső formáját; egy költői magatartás, amely nem tu­dott alakot ölteni. Az öröm hangjai nem tudtak kitörni e költői torokból, amely arra készült, hogy az örömhöz írt himnuszait énekelje. Valóban: „énekeltek” Kassák „vers-máglyái”, s gyor­san kihunytak. Egy pillanat, s a költő már ezt énekelhette:

a reménytelenség bazalt oszlopai virágoznak fölöttünk
(0x0=0)

A halálmotívum érzékelésének a korszaka köszöntött be a forradalom bukása után, s költészetéből a felhajtóerő veszett ki. Kassák a „leírhatatlanhoz” jutott el ‒ a képkölteményhez és a képzetek összezavarásához. „Le kell nyelni a logikát” ‒ írta ekkoriban egyik versében. A gúnynak, a kacaj keserűségének, a cinikus világba marásnak az ideje volt ez, az „udvari bolond” csörgősapkás pózáé, az „izmusok” irodalmi korszaka, a bécsi emigrációé.
Emberi dráma s a képzelet forradalma kezdődött ékkor, a költő a lélek és a világ vándorútjára lépett:

add ide a kezed
vándorolni, vándorolni, vándorolni
kirakatokban leolvadtak a komoly viaszfigurák
csak mi ketten jobban össze lennénk csomózva
irgalom legyen velünk.