A TÁRGY KÜLÖNÖS VÁGY ÉS A VÁGY KÜLÖNÖS TÁRGYA

(Csoszó Gabriella gyerekképeiről)

2000. október 2.

Első látásra nem nagyon illenek Csoszó Gabriella képei a műalkotásoknak abba a csoportjába amelyről a médiatudatosságfogalma mentén e lapszámban szó esik. Munkái ugyanis klasszikus értelemben vett fotográfiák: azaz nem számítógépes printek (mint Beöthy Balázs vagy Németh Hajnal képei) alkotójuk szöveget sem ír(t) rájuk (ahogy Csontó Lajos teszi ezt) és még csak nem is valami (vagy éppen valaki) másnak a képei vagyis nem másolatok (Eperjesi Ágnes zacskókról lemásolt képei) kisajátítások (Gerhes Gábor legutóbbi divatfotói) átírások (Szabó Dezső black boxa) és nem is konstrukciók (Vágyprojekt). Akár azt is mondhatnám: az látható rajtuk amit felvételükkor a kamera is látott maga előtt: jobbára félmeztelen gyerekek különböző pózokban.
Ez persze csak első látásra van így; még akkor is ha esetében sem a látvány enigmatikussága (merthogy képei - szemben mondjuk Kámán Gyöngyi fotós munkáival - a legkevésbé sem azok) sem az alkalmazott médium különböző eszközök segítségével tudatosított tudatossága (amivel Szabó Dezső él például makettfotóin) nem tesz minket gyanakvóvá. Nem az újragondolást esetében nem a sokértelmű látvány hordozó és hordozott látszólagos vagy valódi feszültsége vagy éppen a munka konstruáltsága hívja elő. Csoszó Gabriella innen nézve klasszikus fotós eszközei klaszszikus fotográfiai eszközök beállításai klasszikus műtermi beállítások: láthatólag úgy tesz mintha harangozni sem hallott volna medialitásról posztfotografikusságról és más manapság oly fontos hívószóról. És még az is lehet hogy mindez nem csak a látszat.
Ami ugyanakkor nem jelenti azt - nem teszi lehetővé annak feltételezését - hogy ne volna tudatában annak a médiumnak amelyet használ hogy azt ne tudatosan használná; vagyis hogy ne médiatudatosan dolgozna. Az ellentmondás ha van így oldható fel: tudatossága - azaz a lehetséges/szokásos kifejezésmódok kritikája - esetében kevésbé az alkalmazható technológiákat a felhasználható és önmagában jelentést generáló formátumokat vagy jelölő és jelölt meg-(nem)-felelését érinti. Társutasaival ellentétben munkái - és itt elsősorban a gyerekképekre gondolok - a klasszikus fotográfiai látásmódok kritikáját pontosabban: elbizonytalanítását és ezen keresztül tudatosítását valósítják meg.
Mik ezek a képek? Portrék? Talán lehetnének azok is. De miért nincsen nevük? Portré-e egy kép ha nincs kihez kötni még ha e kötés egy - akár véletlenszerűen kiválasztott - név csak. De kereshetjük az identitás más jelzéseit is: a modell fizikai (kulturálisan esetleg értelmezhető) terét tárgyait ruháját esetleg bőrszínét (e fekete-fehér képek alapján nem azonosítható a gyerekek cigány származása); de semmi csak a meztelen (felső)test és az abból kitűnő nemi hovatartozás. Portrék-e ezek így?
Ugyanakkor: a képek közelisége és arányai a modellek tekintete és legfőképpen ruhátlansága - ebben a konstrukcióban - intimitást vagyis személyességet sugároz: olyan személyességet amelyhez világosan hozzátartozik a személyiség is az identitás. Portrék volnának mégis?
Csakhogy: lehetnek-e ekként személyességük által portrék ha sorozatban vannak? Ha valamiről több képünk van többet tudunk meg róla - szól a konvencionális bölcsesség. De így van-e ez ebben az esetben? Többet tudunk-e a modellekről; vagy ellenkezőleg azt érzékeljük hogy képtelenség áthatolni a test-képeken a többszörösen megjelenített testeken és még teljesebben megérkezni a személyiségekhez? Mintha azáltal hogy sok képe van egy modellnek foszlana személyessége a nekünk feltárulkozás intimitása varázsa. Az egyetlen test totalitása helyett a sok kép relatív különbözőségére vagy éppen hasonlóságára azonosságára figyelünk az ábrázolt testek mozdulataira. A (láthatólag) huncut elmélyült játékos vagy formális mozdulatokra amelyeknek tökéletesen átadják magukat. Vajon gesztusok-e ezek? Az átadottságból ez következne ám e (feltételezett) testnyelv értelmezhetetlensége miatt ha azok is nem működnek akként. Bár látványuk testnyelv (ami önmagában is redukció hiány hiszen testnyelv csak testben/testtel tapasztalható meg) mégsem kommunikálnak. Azaznem hoznak létre közösséget nézőikkel: a személyes közlés a személyesség ezúttal is csak vágy marad. Testükbe? a testben jelen lévő fotográfussal való - számunkra meg nem ismerhető - interakcióba? a fotográfiába? zárulnak.
Vágy marad hát a közösség vágy a személyesség? De pontosan mit jelent ez serdületlen vagy alig serdült gyerekek meztelen felsőteste láttán? Nem kétséges Csoszó Gabriella képeinek ez az egyik legnagyobb tétje: úgy fölmutatni a személyesség az intimitás iránti vágyat hogy az se modelljeit se képeit ne sértse: se pornográf se giccses ne legyen.
Az hogy ez sikerül éppen képei látszólagos klasszikusságának vagy ha úgy tetszik álnaivitásának köszönhető. Annak tehát hogy miközben úgy tűnik problémátlanul használja médiumát vagyis elfogadja annak "üzenetét" azaz képei lehetséges jelentéseinek körét (gyerek/portré/intimitás/pornográfia/giccs) ténylegesen pontosan az ellenkezőjét teszi amennyiben elbizonytalanít a médiummal annak "természetes" látásmódjával végső soron saját képnézési szokásainkkal kapcsolatban. Ha van valaki akit sértenek e képek - aki számára komoly tétjük van - akkor éppen nézője az akit abba a kényelmetlen helyzetbe hoz hogy reflektálnia kell nézői státusára pozíciójára és képfelfogására s ami még nehezebb a tárgy különös vágya és a vágy különös tárgya absztrakt dialektikájának húsba vágó identitására.