EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125246. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 3. szám

Mihailo Marković

A SZOCIALIZMUS ÉS AZ ÖNIGAZGATÁS

Az önigazgatás mai rendszerének ellentmondásai hazánkban

1965. március 15.

A felsorolt feltételek közül sok még nem vált valóra hazánk­ban. Ezért még csak a társadalmi önigazgatás rendszerének megvaló­sításában megtett első, kezdeti lé­pésekről beszélhetünk. Igaz ugyan, hébe-korba hallani olyasmiről is, hogy az önigazgatást túlságosan szorgalmazzák nálunk, és némikép­pen korlátozni kellene. Ez azonban a legjobb esetben félreértés vagy az önigazgatás lényegének meg nem értése. Az önigazgatás intézménye­sített formáinak túlzott szorgalma­zásáról ugyan ejthetünk szót: ez csakugyan káros, de ezt a jelensé­get nem azonosíthatjuk az önigaz­gatás igazi fejlődésével. Másfelől viszont az önigazgatást sokan össze­tévesztik a decentralizálással. A decentralizálás egyoldalú szorgalma­zásának tendenciái csakugyan a tár­sadalom egészének dezintegrálódásához vezetnek. Viszont az önigaz­gatás továbbfejlődése a központo­sítás és decentralizálás ellentétének dialektikus túlhaladását jelenti, mégpedig központi önigazgató szer­vek megalakítása formájában. Te­hát azokat a nehézségeket, amelyek a decentralizálás következtében je­lentkeznek, éppenséggel az önigaz­gatás fejletlenségével magyarázhat­juk.

E fejletlenség alaposabb elemzé­se a következő ellentmondásokat fedi fel:

1. Az önigazgatás és az állam el­lentmondása. – Mostani társadalmi rendszerünket az az igyekezet jel­lemzi, hogy megleljük az ideiglenes egyensúlyt két összeférhetetlen elem: az állam, a kapitalista társa­dalomtól örökölt politikai alakzat és az önigazgatás, az új szocialista társadalom politikai alakzata között. Az állam még mindig igen erős nálunk, és igen keményen tartja a kezében az összes jelentősebb gaz­dasági funkciókat: az adó- és a köl­csönrendszert, a beruházási politi­kát, a tervezést, a gazdasági alaprendszabályok megállapítását. Ugyancsak ő rendelkezik a tárgyiasult munka oroszlánrészével. Az állam létezése általában, kivált az ilyen erős államé, önkéntelenül bürokratikus tendenciák jelentkezésé­hez vezet, amelyek a dolog termé­szete szerint a társadalmi önigazga­tás továbbfejlesztésével szembeni ellenállásnak, a társadalmi önigaz­gatás mai, kezdeti és korlátozott alakzatainak konzerválására irá­nyulnak. A bürokrácia az állam és a helyi jellegű önigazgatás közötti sajátságos egyensúlyban látja to­vábbélésének lehetőségét: az állam továbbra is megtartaná a globális társadalom alapeszközeiről és ará­nyairól való döntés jogát, viszont azokban a keretekben, amelyeket ő állapít meg, bizonyos területet hagy­nának a közvetlen termelők közös­ségeinek kezdeményezésére. Köz­ben a kompromisszum, amelyet a bürokrácia szolgálatkészen felkínál, pusztán anyagi engedményeket ölel fel: kissé nagyobb lehetőségeket az elosztásban. Ez természetesen igen jelentős dolog, de ettől még sokkal lényegesebbről eshet szó: arról, hogy az állami szervek már most kezdjenek folyamatosan önigazga­tási szervekké átalakulni. Ez pedig a politikai funkciók további deprofesszionalizálását, a dolgozók minden képviselőjének igazi vá­laszthatóságát és leválthatóságát jelenti, valamint a végrehajtó ha­talmi apparátus illetékességének fo­kozatos elapadását, az összes anya­gi privilégiumok megszüntetését, és a politikai funkciók végzésének épp­oly jutalmazását tételezi fel, mint amilyen az a többiek magasan szak­képzett és alkotó esetében is.

Tehát az állam és az önigazgatás ellentmondása nálunk az állam fo­kozatos túlhaladásával, az önigaz­gatás szerveivel való helyettesíté­sével oldódik fel.

2. Az önigazgatás és az irányítás. – Ha az önigazgatást kizárólag a helyi jellegű szervek szintjére kor­látozzák, az irányítást pedig szigo­rúan bürokratikus központi terve­zésként fogják fel, a szocialista tár­sadalom e két lényeges elve, így értelmezve, kibékíthetetlen ellent­mondásként kerül egymással szem­be. A tekintély és a fegyelem, ame­lyet a terv kényszerít ki, úgy lát­szik, kizárja az egyének és közös­ség kezdeményezését és szabadsá­gát. A önigazgatás helyi jellegű szerveinek önálló döntései, úgy tet­szik, bizonyos ösztönszerűséggel járnak, s ez nem fér össze a terve­zéssel.

Ez az ellentmondás mégis fokoza­tosan kiküszöbölődik, méghozzá oly mértékben, amilyenben az önigaz­gatás a társadalom központi szer­veire is kiterjed, és amilyen mér­tékben a központosított tervezés megszabadul a bürokratizmustól, és összhangba kerül a decentralizált tervezéssel. Ennek az egybehango­lásnak két lehetséges objektív alak­ja van. Olyan optimális megoldás­hoz juthatunk el, amely egyaránt kielégítené az egyes közösségek és a társadalom egészének érdekeit is, először, a reális társadalmi helyzet­ről szóló egységes tudományos ered­ményeknek és a további mozgás törvényszerű tendenciáinak ismere­tében, másodszor azon egységes cé­lok és értékek alapján, amelyeket a társadalom mint egész és minden egyes közösség egyaránt igyekszik valóra váltani. Világos, hogy ez az egybehangolás feltételezi részint a társadalomtudományok magas fej­lettségi fokát és alkalmazását a ter­vezés folyamatában, részint a kö­zösségek és az egyes termelők ma­gasfokú műveltségét és szocialista öntudatát.

3. A viszonylag elmaradott kör­nyezetben, a gazdasági szűkölködés körülményeiben, különösen azok­ban a közösségekben, amelyek po­litikailag és kulturálisan sem elég­gé fejlettek, nyilvánvalóak az ön­igazgatás és a helyi jellegű bürok­ratikus tendenciák közötti ellent­mondások. Bürokratikus klikkek alakulnak a technikai vezetőknek és politikai intézmények és szerve­zetek (Kommunista Szövetség, szak­szervezet, hatóság) funkcionáriusai­nak soraiból, s néha felölelik a munkástanácsok vezető aktivistáit is: kisajátítanak maguknak minden hatalmat a vállalatban és a község­ben. Ezen klikkek tagjai visszaél­nek funkciójukkal és befolyásosságukkal, s teljesen ellenőrzésük alá vonják a döntéshozatalt, hogy – nem is olyan ritkán – meghatáro­zott anyagi privilégiumot vívjanak ki maguknak és barátaiknak. Ez pe­dig a tömeg további passzivitásá­hoz és lefegyverzéséhez, néha még a közösség mély demoralizálódásához is vezet. Természetesen, ilyen helyzetben szigorú megtorlás szük­ségeltetik e mértéktelenül hatalom­vágyó és ragadozó kis bürokraták ellen, akik különben kegyetlenül megbosszulnak minden ellenállást és kritikát közösségükben. Viszont ebben az ügyben semmiféle külső beavatkozás önmagánál fogva nem válthat ki döntő hatást. Arra van szükség, hogy a munkásosztály kel­lőképpen felemelkedjék szakmailag, politikailag, és kulturálisan, arra van szükség, hogy kifejlődjön tár­sadalmi szerepéről és a bürokratiz­mus minden formája ellen vívandó küzdelmének szükségességéről való tudata. Ez pedig azt jelenti, hogy mindent meg kell tennünk – sok­kal többet, mint eddig – a mun­kásosztály iskoláztatásáért és sok­oldalú művelődéséért meg azért, hogy a társadalmi igazgatás szer­veiben a kezdeményezésre minden lehető módon serkentést leljen. Ez egyebek mellett a szabad, nyilvános kritika légkörének fejlesztését és minden egyes ember, kivált pe­dig vezető, erkölcsi és jogi felelős­ségének szigorúbb megkövetelését tételezi fel.

4. Végül pedig társadalmunkban az önigazgatás bevezetésének kez­detei egybeesnek az anyagi serken­tés fokozottabb megkövetelésével, a piacnak a termelés szabályozója­ként való szerepének, a gazdasági törvények szabadabb hatásának na­gyobb fokú méltányolásával. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés: hogyan hangoljuk egybe az önigazgatást az áruviszonyokkal, amelye­ket bizonyos módosítással a tőkés társadalomtól vettünk át. Ez való­ban objektív ellentmondás. Az ön­igazgatás alapjaiba a szabad ember princípiuma van beágyazva, a szub­jektum kezdeményezésének elve, amely végeredményben bizonyos humánus értékek valóra váltásához vezet. Az árutermelés gazdaságának alapjaiban a gazdasági szükségsze­rűség, a minél nagyobb jövedelem­ért való tevékenység elve lelhető meg.

Igaz, a munkásönigazgatás kezde­ti formái nem válthatók valóra a munkás anyagi érdekeltsége nélkül, ezt pedig nem lehet fejleszteni, ha nincs piaci versengés a vállalatok között és a termelésnek nincs piaci szabályozója. De másfelől, ha az áruviszonyok tartósan fennmarad­nának, fokozatosan bekövetkezhet­ne az önigazgatásnak valamiféle tő­kés szövetkezetesdivé korcsosodása. Ha egy vállallat értékét tartósan csupán a jövedelem megvalósításá­nak sikerével mérnénk, és ha tel­jesen meghonosodna, hogy a mun­kás alapérdeke a minél nagyobb ke­reset megszerzése, ennek súlyos kö­vetkezményei lennének a munkás és minden dolgozó mentalitására és erkölcsére. Annak az embernek a típusa, akit ez a társadalom hozna létre, nem különbözne lényegesen attól az embertípustól, akit a kapi­talizmus teremt. Olyan emberek lennének ezek, akiknek minden te­vékenységét az anyagi javak meg­szerzésének és birtoklásának motí­vuma irányítaná. Olyan emberek lennének, akik arra törekednének, hogy minél többjük legyen, nem pedig minél többek legyenek. Ily módon fennmaradna ugyanaz a szellemi pauperizmus, amely a ka­pitalista társadalom sajátossága, és amelynek megszüntetése Marx sze­rint a kommunizmus egyik célja volt.

Az önigazgatás és az árutermelés gazdasági viszonyai közötti ellent­mondás feloldása a keresetnek és a birtoklásnak, mint az emberi te­vékenység általános motívumának a túlhaladásával következik majd be. Ez pedig oly mértékben lehetséges, amilyen mértékben a társadalom megszabadul az anyagi ínségtől, amilyen mértékben a társadalom magasabbrendű szükségleteket fej­leszt az emberekben: az alkotótevé­kenység, a politikai elkötelezettség, a kultúra, a művészet, a megisme­rés, az emberek közötti meghitt és humánus viszony szüksége. Ilyen körülmények között az anyagi ösz­tönzők elveszítik elsődleges fontos­ságukat. Azonkívül a szocialista társadalomnak meg kell lelnie a munka értékének hatékonyabb mé­résmódszerét, mint amilyen a ter­mék piacon megvalósított ára. Ez ugyan bizonyos mértékben a ter­melő eleven munkamennyiségének a jelzője, de egyúttal egész sor más összetevő is feltételezi, melyeket le­hetetlen elkülöníteni. Ugyanúgy a szocialista társadalom mindenkép­pen kiépíti majd a társadalmi szükséglet megítélésének jobb módsze­rét, mint amilyen a piaci kereslet alapján születő következtetés.

(Ford. Major Nándor)


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.