Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 122-123. szám

Utasi Csaba

A szintézis felé

1975. június 2.

Végel László több mint tíz éve van jelen irodalmunk­ban, s bár a szélesebb olvasóközönség figyelmét első­sorban szépíróként hívta föl magára, kritikusi tevé­kenysége korántsem volt esetleges, sőt, lényegre törő gondolkodása, elmélet iránti érdeklődése, polemizáló hajlama, mondhatnánk, eleve arra predesztinálta őt, hogy huzamosan, állhatatosan kitartson a mindenkor kockázatos kritikusi feladatvállalás mellett. Éppen ezért türelmetlenül vártuk már első összegező kriti­kakötetét, amely nemcsak arra lett volna hivatott, hogy számot adjon fejlődéséről, érdeklődésének főbb tartományairól, irodalomszemléletének rendszeréről, hanem arra is, hogy a maga módján dokumentálja az elmúlt évtizedet. Végel László azonban nem kis meglepetésünkre átlépett a forró korszakon, s a gyűj­teményes kötetek buktatóit megkerülve, egyetlen té­makörben mozgó és jobbára egy időben írt esszéket vett föl kötetébe. Kritikusi hadviselésének emlékeze­tes eredményei, melyek kétségkívül jelentősen befo­lyásolták irodalmi »köztudatunk« formálódását, saj­nos, homályban maradtak ilyképpen, a »nagy lépés« azonban jórészt semlegesíti hiányérzetünket.

Az esszék a jugoszláviai magyar irodalom életének egy újabb fordulópontján, a hetvenes évek elején ke­letkeztek, illetve nyerték el végső formájukat, amikor nyilvánvalóan megmutatkozott, hogy költészetünket illetően a szintézisteremtésnek nem pusztán szüksé­gességét, de lehetőségét is fölismerte már kritikánk. Míg a hatvanas évek második feléig ismételten arra kényszerült, hogy a megjelenő művekre azonnal re­agáljon, a túlközelségből adódó kisebb vagy nagyobb fokú színvakságot is vállalva, addig a hatvanas évek végétől kezdődően fokozatosan átstrukturálódtak az erővonalak. Az időközben publikált művek egyfelől olyan pályaszakaszokba rendeződtek, amelyeknek visszafelé megnyíló távlatai már lehetővé tették, mi több, megkívánták a komplexebb vizsgálódást, más­felől pedig a »mindennapos« harcok kényszerétől megszabadult s önnön létének kérdésein mind több­ször elgondolkodó kritika sem elégedhetett már meg az egyértelmű affirmálással vagy tagadással, hanem kutatni kezdte az adott pillanaton túlmutató össze­függéseket. Az új és értékes, az új és modern foga­lompároknak korábban szinonim jelentése problema­tikussá vált, s kritikánknak, ha egyelőre csak jelzés­szerűen is, meg kellett neveznie a valódi és álmodern­ség alapvető ismérveit. E törekvésében természete­sen nem annak óhaja vezérelte, hogy megbékéljen a maradi, visszahúzó, provinciális eszményekkel, ha­nem hogy árnyaltan, minél teljesebb érvénnyel szól­jon újabb költészetünk értékeiről, amelyeket sem a megbotránkozás, sem az agyonhallatás, de még ma­gának a kritikának a melléfogásai, elnagyolt ítéletei sem vonhattak kétségbe immár.

A feltáró munkában Végel László jutott legtovább, hiszen egységes szemléletű esszéiben érdeklődése ki­terjed mai költészetünk minden igazán fontos vonu­latára. Amit kritikusaink »munkamegosztásban« vé­geztek az elmúlt évek során, arra Végei egyedül vál­lalkozott, s éppen e mozzanat növeli meg kötetének súlyát. Ügy véljük azonban, hogy ez a súly nagyobb is lehetett volna, ha kutatásának tapasztalatait nem az esszé műfajában összegezi a szerző. Az esszé, a költészetünk közelmúltját felmérő esszé ugyanis két­élű fegyvernek látszik a jelen pillanatban: egyrészt teljes alkotói függetlenséget biztosít, másrészt azon­ban a már elkészült résztanulmányok szempontjainak mellőzésével kérdésessé is teszi e függetlenséget. Ez­zel persze nem a lapalji jegyzetek tömkelegének »tu- dományos« effektusára, szerepére kívánjuk terelni a figyelmet, hanem arra, hogy a csaknem teljes elzár­kózás (Végei mindössze egy vajdasági szerzőtől idéz) szükségképpen rövidzárlatokat okoz. S hadd tegyük hozzá, hogy e jelenség tünetértékű a jugoszláviai ma­gyar kritikában, tanulmányírásban. Nem tudni, kri­tikusi hiúság vagy egyszerű nembánomság lappang-e mögötte, mindenesetre tény, hogy itt a nézetek nem feszülnek egymásnak, nem egészítik ki egymást, ha­nem külön világokat alkotva fékezik egy dinamiku­sabb kritikai élet kialakulását.

Végeinél, s ez az eddigiek alapján logikus is, akkor válnak szembeszökővé e rövidzárlatok, amikor előz- ményeket fürkészve visszafelé halad az időben. Tol­nai Ottó költészetéről írt esszéjét pl. a Homorú ver­sek körüli viták felidézésével kezdi, s meggyőzőn bi­zonygatja, hogy az induló költő verseinek »újszerűsé­gét és robbantó erejét« nem abban kell keresni, ami­ben a kritikusok keresték, ti. az »érthetetlenségben«, a »hermetikusságban«, az »absztrakt« jellegben, hi­szen a kötet költeményeinek egy része »rendkívül kommunikatív« nyelven íródott, s még a bonyolultabb szerkezetű versek nyelvi fordulatai is »racionális vi­szonyban« vanak egymással. A továbbiakban rámu­tat, hogy a »formabontás«, a »kísérletezés« vádjával is hasonló a helyzet, e téren ugyanis Tolnait meg­előzte Pap József és részben Ács Károly, maid leszö­gezi, hogy a »vajdasági«, a »bácskai« élet költői áb­rázolásának számonkérése mögött is más okok rei- lettek, minthogy »a helyi színek sokat vitatott ügyé­ben már Pap és Ács költészetével kapcsolatban meg­történtek az alapvető megoszlások«. Végel tehát fok­ról fokra haladva fölcsigázza érdeklődésünket, hogy végül közölje »felfedezését« is: »Mai (1973-beli — U. CS.) vizsgálódásunk szempontjából úgy tűnik, hogy válójában alapvető jellemvonásuk, az antipoétikus beállítottság volt az ellenvetések ki nem mondott és fel nem ismert oka.« Mindez mélyen, cáfolhatatlanul igaz, de van egy kis szépséghibája. A »mai vizsgáló­dásunk« eredménye ugyanis korántsem mai. Szeli István már 1968-ban megállapította: »A poézis új al­kotmányának meghozatalát sürgette, s egy verselle­nes magatartást, sőt versgyűlöletet hirdetett, ami természetesen nem csekély ellenállást váltott ki írókból és olvasókból, sőt nem-olvasókból is, érzésem szerint ez utóbbiakból a leghevesebbet.«

Hasonló hibát ejt Gál-esszéjében is. Mivel a Gál Lász­ló költészetével foglalkozó tanulmányok és irodalom- történeti dolgozatok jórészt a csábító történeti per­spektívára alapoznak, nemegyszer háttérbe szorítva költőnk versvilágának szerkezeti és nyelvi sajátsá­gait, Végei radikálisan elveti a »történeti-genetikus módszert«, s a gáli motívumok, kompozíció-modellek, verstípusok felkutatására vállalkozik. Mondanunk sem kell talán, hogy nem magát a módszerválasztást lát­juk vitathatónak. Nem hiszünk abban a babonában, hogy a módszer eleve meghatározza valamely munka értékét, s éppen ezért örülünk minden olyan »leltá- rozó«, »strukturalista«, »neoimpresszionista«, »etikai« stb. erőfeszítésnek, amely hozzájárul egy-egy költői világ rejtélyeinek megfejtéséhez, annál inkább, mert hiszen csakis a különféle koncepciók együttese nyújt­hat kellő alapot ahhoz, hogy a jövőben viszonylag teljes értékű portrék készüljenek költőinkről. Még egyszer hangsúlyozzuk tehát, hogy nem Végei válasz­tását marasztaljuk el, hanem hogy a strukturális elemzést nem kis mértékben a más módszerekkel írt Gál-dolgozatok ellenében alkalmazza, ami aztán visz- sza is üt a szerzőre. Bármilyen határozottan rekeszti ki ugyanis a történeti-genetikus módszert, nem kerül­heti meg Gál László korszakainak kérdését, s törté­neti támpontok nélkül épp itt, a költő ún. »szocrea- lista korszakának« jellemzésekor fut zsákutcába. »Ha alaposabban megvizsgáljuk ennek az időszaknak a verstermését — írja —, meggyőződhetünk arról is, hogy nem a közvetlen angazsáltságra való törekvés, nem az egeket ostromló optimizmus hirdetése okozta Gál költői megtorpanását, hanem az a dichotómia, amely egyrészről a hit, a vállalás, másrészről az adott költői nyelvrendszer között jelentkezett. (...) Gál fel­fedezte a forradalom vízióját, az emberiség felszaba­dulásának lehetőségét, de nem. találta meg azt a jel­rendszert, amely adekvát módon hordozhatta volna ezt a gondolati struktúrát.« Megítélésünk szerint e tézis teljességgel tarthatatlan. Elsősorban azért, mert Gál László véletlenül sem 1944-ben fedezte fel a for­radalom vízióját, az emberiség felszabadulásának le­hetőségét, hanem kora ifjúságában, másodsorban pe­dig azért, mert a háború utáni években nemhogy nem találta meg, nem is keres(het)te az adekvát jel­rendszert. Ez nagyon fontos, enélkül nem kerülhe­tünk közelebb a probléma lényegéhez. Gálnak a fel- szabadulás, a győztes forradalom visszaadta ifjúkori hitét, melyet alaposan kikezdtek az időközben elszen­vedett borzalmak. S mivel a harmincas évek, maid később a háború növekvő hullámokban ostromolták maradék reményeit, a végül mégis győző forradalom után hite hirtelen abszolutizálódott, s mint ilyen a pillanatközpontúság dimenzióit nyerte el. Emberileg nagyon is érthető ez a hit, maradandó költői struk­túrák kihordására azonban nem alkalmas, akár egyet­len más abszolutizálódó gondolati-érzelmi »tartalom« sem. Gál »költői megtorpanásának oka ily módon csakugyan nem az »egeket ostromló optimizmus hir- detésében« keresendő, de nem is a Végei emlegette dichotómiában, hiszen ezeknek az »okoknak« mind­egyike következmény jellegű, a dichotómia pedig rá­adásul konstruált is. Ha egyetértünk azzal a lotmani tétellel, miszerint a »mű« eszmei tartalma: a struk­túráit, akkor a »versek intellektuális, gondolati struk­túrája* és »szintagmatikai rendszere« között tátongó »valóságos szakadék« képtelenségnek minősül. Mert nem arról volt szó, hogy Gál »víziója a végtelenség felé tört, jelrendszere pedig kicsinyes, konvencioná­lis és banális maradt«, mint Végei állítja, hanem ar­ról, hogy költőnk a pillanatot »vizionálta« végtelenné, s a pillanatban egzisztált akkor is, midőn képzelet­ben a vágyottig rohant előre.

Mellékesen mondva, Végei több más esszében is fél­reérthető módon tárgyalja a forma és a tartalom viszonyát. Fehér Kálmánról azt állítja, hogy »auten- tikus versnyelvét előbb fedezte föl, mint versvilágát«, a »lokális« avantgardizmus egyik alapvető ismertető jegyét abban látja, hogy »kacérkodik a formával, bi­zonyos formai újítások alkalmazásával, de eközben minden forradalmi tartalmat elhagy«, a gazdag vers­nyelvről pedig úgy vélekedik, hogy mögötte »gondo- lati szegénység, kiégés rejtőzhet«. Meggyőződésünk, hogy az autentikus versnyelv autentikus versvilágot is revelál, hogy a formai újítás nem újítás, ha nincs intenzív tartalmi kisugárzása, s a gazdag versnyelv sem gazdag, ellenkezőleg, sajnálnivalóan szegény (mert esztétikailag irreleváns), ha »mögötte« kiégés lappang. Nyilván Végei is hasonlóan gondolkodik e kérdésről, paradox módon azonban meg-megszalad a tolla, s esetenként a téves kérdésfeltevésig is elviszi őt.

E kis kitérő után a kötet legjobb esszéiről szólunk. Minden jel arra vall, hogy Végei az esetben tudja leg­szerencsésebben dinamizálni kritikusi-esszéírói adott­ságait és erudícióját, ha a választott témáról már közzétett nézetekkel úgyszólván semmilyen vonatko­zásban nem kell számolnia, amire a Koncz-esszé a legszebb bizonyság. Nem állítjuk, hogy Végei fedez­te fel Koncz Istvánt, hiszen már Bori Imre antoló­giájában, a Vajdasági ég alattban is szerepelt, azt azonban bátran elmondhatjuk, hogy versvilágának je­lentőségére ő hívta föl a figyelmet először, ő írta róla az első esszét, ő az első koncepciózus tanul­mányt, s elévülhetetlen érdemei vannak abban is, hogy az »elsüllyedt nemzedékhez« tartozó költő ver­seskönyve megjelent. Koncz költészete olyan szeg­mentuma tehát irodalmunknak, amelyben Végei ott­honosan mozog, szuverénül tájékozódik, s amelyet joggal a »saját« birodalmának tekint egy kicsit. Nem véletlen éppen ezért, hogy itt éri el a belső teljes­ségnek azt a fokát, amely munka közben célként a szeme előtt lebeghetett.

A Koncz költészetéről megjelent kritikák, rövidebb lélegzetű tanulmányok mindegyike magán viseli az alkalomszerűség jegyeit, s néhány fontosnak tetsző tézisen kívül alig-alig járul hozzá »intellektuális köl­tőnk« versvilágának alaposabb megismeréséhez. Le­het, hogy részben ezért is látjuk példamutatónak Vé­gei esszéjét. Ő ugyanis nemcsak Koncz versmagatar­tásának eredőit, versalkotásának nyelvi, stilisztikai, grammatikai eszközeit tárja föl, hanem együtthatá­suknak bonyolult összefüggéseit is. Abból indul ki, hogy már az első Koncz-versekben »jelen van a vi­lággal való szembenézésnek, a később meghirdetett, átértékelésnek’ az igénye«, a továbbiakban azonban elhagyja a verseknek ezt a felszíni rétegét, s ahe­lyett hogy »tartalmi« fragmentumok segítségével kí­sérelné meg definiálni az »átértékelés« mibenlétét, a versszervező erők működésére összpontosít. Mindaz, amit a költő vízióinak »romantikus« jellegéről s ez­zel összefüggésben »barokkos gazdagságú« nyelvéről, az analitikus groteszkről, az eszme élménnyé model- lálásáról, a táj újraértelmezéséről, a vers feláldozásá­ról, az absztrakciótól mentes konczi gondolatiságról elmond, a felfedezés örömével ajándékozza meg az olvasót. Az esszé, amellett hogy új területet hódít meg irodalomtörténetírásunknak, kétségkívül jelen­tős mértékben hozzá fog járulni Koncz István költé­szetének szélesebb körű befogadásához is.

A pontos észrevételekben, gondolati telitalálatokban bővelkedő Domonkos-esszé, noha ismertebb és rész­ben már feltárt térségeket kalandoz be, méltó párja az előbbinek. A szerző itt, elfogadva Domonkos köl­tészetének kihívásait, fejlődésrajzot ad, amelynek fe­jezetei emelkedő tendenciával sietnek a »bele nem egyezés eposza« felé. A Kormányeltörésben című vers­ről, az absztrakciótól mentes konczi gondolatiságról »strukturalista« és »impresszionista« dolgozat, ezek azonban meg sem közelítik Végei esszéjét, amely nem elégszik meg sem a puszta benyomások rögzítésével, sem pedig a vers szerkezetének elszigetelt vizsgálatá­val, hanem a nagy »negatív« szimfónia nyelvét ele­mezve, egyszersmind megvilágítja annak tudatbeli, társadalmi mögöttesét is.

A kötet többi esszéjének eredményei kevésbé meg­nyugtatók, s nem annyira abból kifolyólag, amit Vé­gei elmond, hanem amit elhallgat. Alapvetően fontos­nak tartjuk pl., amit Tolnai Ottó formairóniájáról, képalkotásának ismérveiről, költészetének paradox és tragikus vonásairól elmond, de sajnáljuk, hogy a ta­nulmány a kétszeri »nekifutás« ellenére is csonka maradt, hiszen csak a Sirálymellcsontig kíséri nyo­mon költőnk fejlődését. Ugyanezt figyelhetjük meg a Fehér Kálmán-dolgozatban is, ahol teljesen elmellőzi a Fürjvadászatot, ugyanakkor azonban, ha csak futó­lag is, érinti a Petőfi-variációkat és a Demokrácia cí­mű ciklust, mintegy így adva tudtunkra, hogy számára Fehér legutóbbi kötete kevéssé jelentős. Ezzel ter­mészetesen nem érthetünk egyet, annál kevésbé, mert éppen a Fürjvadászat verseinek tükrében mutatko­zik meg, hogy a Száz panasz »nyilvánvaló optimiz­musa«, »értelmes hite« korántsem volt annyira egy­értelmű, mint Végei tételezi. A Pap József költészetét méltató esszé, mely az előbbiekkel ellentétben az ak­kor még sem jelent Rendhagyó halászással is foglal­kozik, indításában meglehetősen esetleges, sőt talán erőltetett is. Azt a hiedelmet veszi célba itt Végei, persze anélkül, hogy forrásait megnevezné, mely sze­rint Pap József »kívülálló«, »magános költő«, kinek öntörvényű világa ellenállt a »nagy kihívásoknak«. Ez a hiedelem, akárki terjesztette is, szóra sem érdemes, hiszen a kontinuitást tagadva, a »semmiből« indulás és a »független«, »izolált« kibontakozás lehetőségé­nek mítoszát teremti meg dialektikátlanul. Végei azonban mégis elidőz ennél az álproblémánál, még­pedig megítélésünk szerint azért, hogy párhuzamot vonhasson a Gál Lászlónak ajánlott Pap- és Koncz- -vers között. Ezzel az egyébként csábító összevetés­sel azonban semmi olyant ne mutathatott ki, amit előzőleg ne tudtunk volna.

Mindeddig félközelből szemléltük Végel László köny­vét, melynek domborzatán így a völgyek és csúcsok mellett a kisebb törések, repedések is láthatóvá vál­tak, éppen ezért a kép egésze érdekében idejét érez­zük az eltávolodásnak. Említettük már, hogy az esz- szék szemlélete egységes, amit Végei jól megalapozott költészeteszménye szavatol. Leegyszerűsítve azt mond­hatnánk, hogy érdeklődése homlokterében a korkér­dések, a közösségi és történelmi mozzanatok iránt is fogékony, távlatokban gondolkodó poézis áll, amely »megteremtette s tovább tökéletesíti modern élet- szemléletet közvetíteni tudó nyelvét«. Csöppet sem véletlen tehát, hogy Gál László, Pap József, Koncz István, Tolnai Ottó, Fehér Kálmán és Domonkos Ist­ván műveivel foglalkozik. Véleménye szerint, s eb­ben messzemenően osztozunk, az ő versviláguk ké­pezi mai költészetünk fő vonulatait, s éppen ezért, ha az utószóban kimondja, hogy »esszéi nem a tel­jesség igényével íródtak«, akkor ezt csakis a hat köl­tőre vonatkoztatva tarthatjuk érvényesnek, hiszen a könyv nem a szokásos módon készült, nem innen- -onnan összeválogatott esszék gyűjteménye, ahonnan egész sor ugyanannyira fontos alkotó kimaradt, ha­nem tiszteletet parancsoló kritikussággal létrehozott szintéziskísérlet, amelyre az a feladat hárul, hogy megerősítse költészetünk néhány éve kialakult s jó­szerével már elfogadott új értékrendjét.

S A vers kihívása, úgy véljük, eleget tud tenni e fel­adatnak. Kivételes erényei akkor válnak igazán szem­beszökővé, ha meggondoljuk, hogy nem pusztán esszéírásunkat gazdagítja, hanem maga a szerző is előrébb lépett vele. Korábbi tanulmányaiban nem­egyszer tételre tételt halmozott mohón és csapongón, vagy pedig legfrissebb olvasmányai bűvöletében anor­ganikus kitérőket tett, miközben a bizonyító elemzés­sel adósunk maradt. Űjabban szinte maradéktalanul kiküszöbölte ezeket a fogyatékosságokat. Gondolatait fegyelmezetten, céltudatosan veti papírra, a szó szo­ros értelmében építi esszéit, aminek szükségképpeni velejárója a nyelvi letisztulás és mint említettük már: a belső teljesség. Az esszék egyik-másik fejezete, igaz, kisiklatja örömös figyelmünket, de már a következő fejezetben ismét helyreáll az egyensúly. A kizárólagos­ságot gondosan kerülve, Végei minden elméleti, po­étikai, filozófiai tudását és ismeretét mozgósítja a választott téma érdekében, s így jöhetnek létre tel­jesen »átvilágított«, komplex »tablók«, amelyeknek hitelességét valamely megalapozott másfajta ízlés ne­vében meg lehet kérdőjelezni ugyan, de amelyeknek a nálunk, sajnos, még mindig divatban levő s újab­ban már költőink halálával is visszaélő huszáros ol­dalvágások semmit sem árthatnak. Semmit, mert Végei László könyve nemcsak a verset hívja ki, ha­nem a jugoszláviai magyar költészetre figyelő esz- széírás jövőjét is.