Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 171–172. szám

Wilhelm Reich

A szexualis forradalom

1979. augusztus 15.

E könyv 1918 és 1953 között íródott, az eu-rópai szabadságmozgalom közegében. E mozgalom foglya maradt annak a tévképzetnek, hogy a tekintélyelvi beállítódás azo-nosítható a „burzsoázia” életfolyamatával, a szabadságorientált beállítódás pedig a proletariátuséval. Az európai szabadságmozgalom felőrlődött ebben az alaptévedésben. Az elmúlt 12 év véres tanulsága, hogy a tekintélyelvi és szabad beállítódás nem azonosítható éles gazdaságtani osztályhatárokkal. (1944)

1935 októberében a világ 300 legismertebb pszichiátere eszmélésre szólította fel a vilá-got. Ekkor kezdte meg Olaszország az első támadásokat Abesszínia ellen. Emberek tízezreit verték agyon első lendületből, kö-zöttük védtelen nőket, aggastyánokat, gye-rekeket. Riasztóan rajzolódtak ki egy eset-leges új világháború tömegmészárlásainak a méretei.

Várható volt ugyan, hogy egy tömegeiben éhező nemzet, mint az olasz, néhány kivé-teltől eltekintve ilyen lelkesen, sőt lázongás nélkül kövesse a harcba hívó szózatot – ám ez voltaképpen mégis érthetetlen volt. Csak azt az általános benyomást erősítette meg: nemcsak hogy itt és ott olyan emberek van-nak uralmon, akiket bármely pszichiáternek betegként kell tekintenie, hanem ennél több-ről van szó: az összes földrész embereit maguk betegek lelkileg, szellemileg abnormisan viselkednek, saját vágyaik és reális lehetőségeik ellenében cselekszenek. (1936)

A szexuális erkölcs csődje

A szexuálökonómiai kritika indítékai

Nézeteink klinikai megfigyeléseken alapulnak, valamint olyan be-tegekkel kapcsolatos tapasztalatokon, akik enyhe karakterológiai kezelés hatására megvalósították lelki szerkezetük átalakítását. Joggal merülhet fel olyan kérdés, mennyiben terjeszthetők ki neurotikusok önátalakításából, önformálásából levont tapasztala-tok, tömegstruktúrák problémáira és az ilyen szerkezetek átnevelésének a feladataira. Teoretizáló megfontolások helyett beszél-jenek maguk a tények; bizonyos azonban, hogy lehetetlen meg-értenünk az ösztönélet tömegesen jelentkező, irracionális, tudatta-lan megnyilvánulásait anélkül, hogy ne folyamodnánk a neuroti-kus betegeken szerzett egyedi tapasztalatainkhoz. Miben sem különbözik ez a járványok leküzdésének elvétől: úgy próbálunk meg úrrá lenni rajtuk, hogy egyedi áldozataikat vizsgáljuk meg először, majd meghatározzuk, mi a kórokozó és mi a hatása. (...) Ezen túl azonban nem elégedhetünk meg az egyes betegek meggyógyításával, izolálnunk kell egyúttal azt a helyet is, ahon-nan a baktérium szétterjed, majd igyekeznünk kell e gócot fel-számolni. A tömeg átlagemberének beteges lelki magatartásában számos hasonlóságot figyelhetünk meg kezelt betegeink maga-tartásával: általános a szexussal szembeni irtózás, aggályosán erkölcsösködő követelmények rögzült ösztönjellege, mely bármi-kor brutalitássá fokozódhat, és általános az a belső tiltakozás, amellyel ellenállnak annak a gondolatnak, hogy ösztönkielégülés együtt járhat munkateljesítménnyel(...).

•

Ösztön és erkölcs, én és külvilág konfliktusában a lelki szervezet arra kényszerült, hogy bepáncélozódjék, mind befelé, az ösztö-nöktől védekezve, mind kifelé; azaz elkülönülve elzárkózik, mint-egy „hideggé” válva. Ez a bepáncélozódás messzemenően töb-bé vagy kevésbé szoros korlátok közé rekeszti az élettevékeny-ség és az életképesség egészét. Nem fölösleges hangsúlyoz-nunk, hogy az emberek túlnyomó többsége hordja, szenvedve, ezt a páncélt. Fal mered, életük és lényük között. Annak, hogy tömegek magányosodnak el korunk közösségi életvitelében, ép-pen ez a legfőbb oka.

A karakteranalitikai kezelés arra hivatott, hogy felszabadítsa az e páncéltesten belül megkötött energiákat. Első fokon az aszociá-lis, perverz, borzalmas szükségletek növik ki magukat, s velük a társadalmi szorongás és erkölcsi gátlás. Ha egyidejűleg feloldjuk azonban a gyerekkori kötődéseket is a családi otthonhoz, a kora-gyerekkori élményekhez, a szexuális tilalmakhoz, megindul a ve-getatív energiák áradása a genitális szervekhez (...) (...) Míg megelőzően az egész cselekvés és gondolkodás tudattalan, Irra-cionális motívumok parancsoló és zavaró hatása alatt állt, most hirtelen kitágul az a képesség, hogy irracionális okok helyett immár a valósággal adekvátan reagáljanak. Míg megelőzően a beteg súlyosan bepáncélozott volt, elveszítve minden kontaktust magával és környezetével, illetve csak nem-természetes pótlék-funkciókon át tudott reagálni, most egyre inkább képes lesz köz-vetlen kontaktusokra, mind önmaga ösztöneivel, mind a világgal.

A freudi kultúraelmélet ellentmondásossága

A pszichoanalízis szociológiai következtetéseinek komolyan ve-hető megvitatásához mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk, hogy az az úgynevezett pszichoanalitikai szociológia és világné-zet mely Freud öregkori írásaiban megjelenik, és elismert tanít-ványaiéban (...) olykor egyenest groteszk eredményekhez ve-zet, következményként adódik-e az analitikus pszichológiából, vagy alkalmasint szakítás az analitikus alapelvekkel, félreértelmezett, illetve tökéletlenül értelmezett tapasztalatok alapján.Freud kultúrfilozófiájában a kultúra létét az ösztönök elfojtásának, illetve az ösztön megtagadásának köszönheti. A kulturális telje-sítmények szexuális energiák szublimációi, amiből az is követ-kezne, hogy a szexus elnyomása illetve elfojtása elengedhetetlen összetevője mindennemű kultúraképességnek. Történetileg ki-mutatható azonban, hogy ez téves. Léteznek szerfölött fejlett kultúrák, mindennemű szexus-elnyomás nélkül, tökéletesen sza-bad nemi élettel. A freudi kultúraelméletben annyi helytálló van csak, hogy egy meghatározott kultúra, nevezetesen a patriarkális kultúra tömegpszichológiai megalapozása a szexus elnyomása annak minden formájában.

A tudatelőttes természete szerint valóban aszociális és éppígy igaz, hogy a társadalmi léthez való alkalmazkodás szükégszerűen követel ösztönlemondást. Továbblépve: ebből azonban két egymásnak ellentmondó tény következik. Kultúraképessége ér-dekében a gyermeknek el kell fojtania ösztöneit, ösztönkielégületlensége fejében azonban többnyire neurózist kap csak, mely kultúraképességét megintcsak károsítja, alkalmazkodását újfent lehetetlenné, magát megint aszociálissá teszi.

Az analitikus irodalomban lépten-nyomon felbukkan egy (vegyük észre, mennyire világnézeti) fordulat: mondják csak ki és kell is hogy kimondják mindazt, ami eszükbe jut, ám ez távolról sem jelenti azt, hogy tegyék is. Mi történjék ezek szerint az elfojtott és immár felszabadított ösztönökkel? A felelősségteljes analitikus válasz: szublimálni és elítélni! A betegek többsége azonban éppenhogy szublimálni képes kevéssé. Visszaiktatódik tehát az ösztönmegtagadás követelménye, immár elítélés formájában. (...) Ez ugyan éppen a lényeget illetően ellentmond minden klinikai tapasztalatnak, mindazonáltal máig ez a vezérlő elv és uralja az analitikusok pedagógiáját is.

Ez a konstrukció kifogásolhatatlan és távolról sem csupán az analitikusok többsége igenli. Kivívta az elvont kultúrafogalom kép-viselői, azaz a mértékadó polgári körök helyeslését is. (...) Freud gyakran fogalmaz úgy, hogy visszavegye a pszichoanalízis klinikai felismerésének kultúrforradalmi mozgósító erejét és hatá-sát...) Ha, teszem azt, egy nemzetiszocialista előkelőség 17 éves leánygyermeke megbetegszik hisztériában, a pszichoanalitikai kezelés során azonnal fény fog derülni koituszkívánása vér-fertőző jellegére, s mint ilyen, elítéltetik. Ám mi történik magával a szexuális szükséglettel? Freud fogalmazása szerint a lányt „kiszabadítjuk szexualitása bilincseiből”. Klinikailag ez a követ-kezőképpen fest: ha a lány az analízis segédletével leválik az apáról, csupán incesztusvágya rabságából szabadul ki, nem szexualitásáéból.(...) A freudi fogalmazások posztulálják, hogy mondjon le szexuális életéről – ebben a formában a pszichoana-lízis még a nemzetiszocialista előkelőség számára is elfogadha-tó, eszköze lehet a „hősi emberfajta kinevelésének”. Nem ennek a pszichoanalízisnek a műveit égették Hitlerék máglyákon. Az a másik pszichoanalízis nem sandítana polgári előítéletekre, és egy-értelműen kimondaná: a lány úgy gyógyulhat csak meg, ha genitális vágyai az apáról leválva átvivődnek egy fiúra, s vele azután ki is elégíti őket. Éppen ez azonban könyörtelen konfliktusban van a társadalom egész szexuális rendjével. A lánynak nemcsak hogy szabadon át kellene élnie szexualitását, lakásra is volna szüksége, fogamzásgátló szerekre, szeretetképes és potens ba-rátra, értő szülőkre, és általában a szexualitást igenlő társadalmi atmoszférára, annál inkább, minél jobban korlátozzák anyagi lehetőségei.

A pszichoanalízis kultúrafogalma tehát nem veszi figyelembe, hogy a tudattalan maga is, minőségi és mennyiségi tekintetben egyaránt, kulturális gyökerezettségű; az infantilis és aszociális ösztönigények elítélése pszichológiailag előfeltételezné a normá-lis és szükséges szexuális igények kielégítését. A pszichés ap-parátus legfontosabb kulturális teljesítménye a szublimálás meg-követeli, hogy elvessünk mindennemű szexuális elfojtást-a szublimálás felnőtt korban csupán a pregenitális igényekkel áll ellentmondásban, éppen nem a genitálisokkal. A neurózisok kivé-désében, a társadalmi teljesítőképesség regenerálódásában a döntő szexuál-ökonómiai tényező a genitális kielégülés, ez a tény pedig minden tekintetben szemben áll a mai állam törvé-nyeivel és szabályaival, és mindennemű patriarkális vallásosság-gal. A pszichoanalízis terotikus javallatként, s ugyanakkor egyben társadalomtudományi elvként a szexuális elfojtás megszünte-téséről beszél, ez azonban élesen szemben áll azokkal a kultúraösszetevőkkel, amelyek éppen az elfojtásra épülnek. Mindaddig, míg a pszichoanalízis fenntartja a kultúrára vonatkozó álláspontját, ezt csak voltaképpeni kutatási eredményei ellenében teheti.

Ha tudattalan pszichológiai tartalmaik szerint vesszük szemügyre a vallási, fasisztoid, elmaradott és konzervatív ideológiákat, azt találjuk, hogy lényegileg védekezőmechanizmusok, annak a szo-rongásnak a szüleményei, mely mindannyiunkban él, ahogyan félünk az igaztalan infernójától. Önmegtagadó erkölcs és a „sá-tánival” szembeszegezett istenképzet azonban ebből akkor vol-na csak igazolható, ha az aszociális, tudattalan ösztönindulatok biológiailag volnának adottak, abszolútak lennének; ez esetben volna csak igaza a politikai reakciónak, így azonban értelmet-lennek kellene tekintenünk bármilyen emancipatórikus kísérletet. A konzervatív világ joggal hivatkozhatna arra, hogy lerombolva az emberben a „magasabbrendűt”, az „istenit”, az „erényest”, a társadalmi és erkölcsi magatartásmódok káosza tör fel. A „kultúrbolsevizmus” jelzőt éppen ebben az értelemben használják. A forradalmi mozgalom azonban – a szexuálpolitikai frakciókat ki-véve – ezt az összefüggést nem ismeri fel, sőt, amint a szexuális ökonómia alapkérdései kezdenek szóba kerülni, közös frontot ké-pez a politikai reakcióval. Indítékai természetesen alapvetően mások, egyszerűen nem ismeri a szexuálökonómia törvénysze-rűségeit és történelmi formaváltozásait. Hinni viszont ugyanúgy abban hisz, hogy a gonosz tartalmú szexuális ösztönök termé-szetük szerint szintén biológiailag adottak és abszolútak, és ugyanúgy az erkölcsiségi fékezés és szabályozás szükséges-ségét hiszi.

A szexuálökonómia ezzel szemben azt állítja, hogy a mai ember tudattalan ösztönéletében az, ami tényleg, s nem csak az erény-csőszök szemében aszociális, meghatározott morális önszabályo-zás terméke és csak azzal együtt szüntethető meg. Csak a szexuálökonómia szüntetheti meg a természet és a kultúra el-lentmondását, amennyiben az ösztönelfojtással egyetemben megszünteti a perverz és a szociális ösztönöket is.

Szekunder ösztön és morális szabályozás

Az „antibolsevizmus” mozgósító jelszavai között nagyon nagy szerepe van annak, hogy bizonygatják: egy társadalmi forrada-lom teljességgel megsemmisítené az erkölcsöt és szexuális ká-oszba taszítaná a társadalmi életet. Mindezideig szembeszegez-ni csak annyit próbáltak ezzel, hogy erősödtek: épp ellenkezőleg, a felbomló kapitalizmus szül társadalmi káoszt és éppen a társa-dalmi forradalom lenne csak képes tökéletesen helyreállítani a társadalmi élet biztonságát. Állítás áll szemben állítással – miközben a Szovjetunióban zátonyra futott az a kísérlet, hogy a tekintélyelvi erkölcs eszméjét szabad önvezérlés válthassa fel. Éppúgy, mint ez a szóra-szó szembenállás, az sem nagyon meg-győző, ha azzal kísérletezünk, hogy e politikailag nagyon is sú-lyos érv élét úgy vegyük el, hogy „erényességben” konkurráljunk a politikai reakcióval. Fontosabb volna inkább, hogy megértsük, honnét az átlagemberek kötődésbe az erkölcsképzetekhez, és miért kapcsolódik össze tudatukban a „társadalmi forradalom” szó szétválaszthatatlanul a szexuális és kulturális káosz rém-képével.

Amint egy társadalom, bármely legyen az, birtokba veszi terme-lőerőit, kikerülhetetlenül szembekerül azzal a kérdéssel, miként szervezze meg e pillanattól kezdve az emberi együttélést: erköl-csiségi vagy„szabad”alapokra helyezze-e? Már felületes meg-gondolások alapján is nyilvánvaló: szóba se jöhet, hogy szabad utat engedjenek a szexusnak, szó sem lehet az erkölcsi normák és szabályozók felszámolásáról. Mai szerkezetével az ember nem képes magát szabályozni – gazdasági demokrácia azonnal létrehozható tehát, politikai azonban nem. Lenin formulájának, melyben azt állítja, hogy az állam csak fokozatosan halhat el, ez a lényege.

A politikai reakció abszolút ellentétet lát biológiai ösztön és társa-dalmi érdek között. (...) Teljesen világos, hogy a társadalmi káosznak a politikában oly nagy szerepet játszó képzete semmi egyéb mint szorongó félelem az emberi ösztönöktől. Szükség van-e tehát szabályozásra? Igen, ha az ösztönök valóban veszé-lyeztethetik a társadalmi együttélést. Hogyan szabadulhatunk meg akkor a kényszer jellegű szabályozástól? Mindez nyomban világossá válik, ha odafigyelünk a szexuálökonómia következő felismerésére: az ember természetes biológiai ösztöneinek az erkölcsi szabályozása, az elnyomásuk, ki nem elégítésük stb. útján maga szekunder, beteg, asszociális ösztönöket termel, fé-kezni aztán szükségszerűen ezeket kell. A morál tehát nem abból a szükségletből születik, hogy biológiai ösztönöket el kell nyomni, mivel zavarnák a társadalmat; az erkölcsiség korábbi, mint a társadalomzavaró ösztön. (...) Míg meg nem különböztetjük a ter-mészetes biológiai ösztönöket a szekunder, éppen az erkölcsi tilalmak termelte antiszociális ösztönöktől, tapodtat sem jutunk előre az olyan kérdéseket feszegető vitákban, hogy elengedhetet-len a nemi erkölcs mai formája, vagy inkább meg akarjuk szün-tetni, illetve valamely másikkal akarjuk felváltani, avagy lehetsé-ges volna-e önirányítást állítani mindennemű szexuális erkölcs helyére. A mai, lényegében patriarkális neveltetésű ember tudat-alattijában a természetes és a szakunder ösztönök egyaránt megvannak. Teljesen világos továbbá az is, hogy míg elnyomjuk – teljes joggal – az antiszociális ösztönöket, velük vész, károso-dik a biológiai természetes ösztönrendszer is, minthogy nem eleve megkülönböztethetők. Míg azonban a politikai reakció az ösztön fogalmát magát eredendően egybekapcsolja az „natiszociálissal”, a mi különbségtevésünk nyit egy kiutat.

Mindaddig, míg az emberek átformálódása nem oly mértékben sikeres, hogy biológiai energiagazdálkodásuk magamagától eleve kiiktatná az aszociális cselekvés tendenciáját, nem számolható fel az erkölcsi szabályozás sem. Minden jel szerint ehhez hosszú idő lesz szükséges, és minden bizonnyal annyira és annyiban lesz lehetséges a kényszer-erkölcsi szabályozás leépítése és helyettesítése szexuálökonómiai önszabályozással, amennyire a szekundér, asszociális ösztönök működéskörét sikerül korlátoz-nunk a természetes biológiai ösztönök igényeinek javára. Klinikai tapasztalatokon is látható, hogy az erkölcsi fensőbbségek nyo-másától abban a mértékben lehet szabadulni, ahogyan a termé-szetes szexualitás visszanyerése sikerül. Betegeink a szexuális lelkiismereti szabályozással párhuzamosan veszítik el aszodalitásukat is, aszerint válnak morálissá a szó eredeti értelmében, ahogy genitálisan gyógyulnak.

Egy szabad társadalom nemcsak hogy nem tiltaná, hanem pár-tolná és védené, ha például egy 15 éves serdülő szerelmi viszonyt kezdeményez egy érett, korabeli lánnyal. Amint azonban ugyan-ez a kölyök hároméves kislányokat csábítana szexuális játszado-zásra, vagy korabelieket kényszeríteni akarna, azonnal aszociá-lisnak minősülne. Ez azt mutatná ugyanis, hogy gátolt egykorú partner választásában egészséges eszközökkel. Röviden, a tekintélyelvűből a szabad társadalomba való átmenet időszakának alapelve ez lenne: a szekunder, aszociális ösztönök kényszer-erkölcsi szabályozása, s ugyanakkor a természetes biológiai ösz-tönök szexuálökonómiai önszabályozása.

A szexuálökonómia ugyanúgy morális magatartást céloz tehát, mint az erkölcsi szabályozás. Más alapokon azonban, és mást is ért erkölcsön.

Háromszög-alaphelyzet

A család szerkezete a társadalom atmoszférájának a hatása alatt alakul ki; háromszög felépítése folytán pedig ezen felül olyan helyzetbe hozza a gyermeket, mely egyértelműen a társadalom konzervatív tendenciái felé terel.

További jellemzője a családi nevelésnek, hogy a szülők – kivált-képp, amennyiben nem a családon kívül biztosítja létfenntartását – gyermekeikben egyre növekvő mértékben életüknek a tartalmát keresik – és a gyerekek legnagyobb hátrányára meg is találják, a gyereknek a házikutya szerepe jut tehát, ezt lehet szeretni, tet-szésünk szerint, és kínozni is. A szülők eredendően affektiv be-állítódása tehát alkalmatlanná tesz a nevelésre, s ami a házassá-gi mizériákban nem tombolható ki közvetlenül, mind átháramlik a gyerekre, ez pedig önállósodásának és szexuális fejlődésének további károsodásával jár, ezen túlmenően pedig megteremt egy újabb konfliktust is: együttélése a szülők feszültségeivel házasság- ellenességet fejleszt ki benne, később viszont a gazdasági kény-szer házasságra kényszeríti.

Ugyanebből a házassági szituációból termelődnek ugyanakkor a „neurózis okán forradalmárok”. Rendkívül gyakori típus ez a kispolgári értelmiségiek között. Forradalmán értéküket ez az in-díték és eredet természetesen nem befolyásolja. Erős kötődésük a bűntudathoz ezt a forradalmár-személyiségtípust azonban rendkívül problematikussá teszi.

A család politikai funkciója tehát kettős:

Reprodukálódik, ahogyan szexuálisan megnyomorít; a partiarkális családszerkezet fennmaradásával konzerválódik a szexuális elnyomás is, minden következményével együtt: zavarokkal, neu-rózisokkal, lelki betegségekkel, szexuális bűnözéssel.

Újratermeli a tekintélyféltő, életaggodalmas alattvalótípust, újra és újra megteremtve a lehetőséget ezen a módon arra, hogy maroknyi hatalombirtokló uralkodhasson tömegeken.

Ezért bír különleges jelentőséggel a család a konzervatívok szá-mára az általuk olyannyira igenelt társadalomrend bástyájaként.

A szexuális tartóskapcsolat

A tartóskapcsolatoknak társadalmi előfeltétele volna, hogy a nők anyagilag függetlenek legyenek, a társadalom átvállalja a gyere-kek gondozását és nevelését, hogy legyen kikapcsolható bár-minemű gazdasági érdek belevegyülése. Átmeneti, tisztán érzéki kapcsolatoknak kellene konkurálniuk a szexuális tartóskapcso-lattal. A szexuális ökonómia szempontjából az átmeneti kapcsola-toknak vannak hátrányai. Mindenekelőtt az, hogy nem jöhet létre szexuálisan teljes összehangolódás, így az érzéki kielégülés sem éri el azt a tökéletességet, amely tartóskapcsolatban lehetséges. A házasságideológia képviselőinek bánatára hamarosan ki fog a továbbiakban derülni, hogy nem tartós monogám erényt kívánunk visszacsempészni rafinált módon. Tartóskapcsolatról szólva ugyanis egyáltalán nem objektíve bármiképpen is szabályozható időtartamú kapcsolatra gondolunk. Szexuálökonómiai szempont-ból nincs jelentősége, hogy a viszony heteken, hónapokon át tart-e, vagy tíz évig. Az a kérdés pedig fel sem merül, hogy monogám-e a tartóskapcsolat, vagy az volna-e egyáltalán a kívá-natos.

A laza szexuális kapcsolatot, melynek legegyértelműbb formája a néhány órára, éjszakára szóló viszony, a tartóskapcsolattól az különbözteti meg, hogy híjával van a szexuális partner szeretet-teljes gyöngédségében való érdekeltségnek.

A szexuális partnerhez fűződő szeretetten gyöngédségnek több motívuma is lehet:

Szexuális kötődés gyönyörélmények közössége alapján, ami erősen keveredhet a szexuális hálával, mely az élvezett, és szexu-ális ragaszkodással (nem függőséggel!), amely a várt gyönyörre irányul. E kettő együtt a természetes szerelmi viszony alapeleme.

Kötődés a partnerhez elfojtott gyűlöletből fakadóan. Ezt majd a házasság kapcsán fogjuk taglalni. A szexuális kielégültséget kizárja.

Kielégítetlen érzékiségen alapuló viszony. Tipikus jele a túlér-tékelés, lényege éppen az érzékek gátlása, és a kielégülés öntu-datlan, ki nem oltott várása. Igen könnyen csap át gyűlöletbe.

A gyöngédség tartós hiánya a nemi kapcsolatban csökkenti az érzéki élményt, így a szexuális kielégülést is. Ez azonban csak bizonyos kortól fova érvényes, mikor már a pubertás és az utópubertás érzéki rohamai alábbhagynak és a szexuális érzékeny-ségben bizonyos kiegyensúlyozottság alakul ki. Gyöngéd szeretetteljesség akkor érvényesül, ha neurotikus gátlás nem nyomja el az érzéki törekvéseket, és csakis az érzéki szükségletek bizo-nyos telítettségét követően.

Mint minden kapcsolatban, a nemi tartóskapcsolatban is felhal-mozódik konfliktusanyag. Ehelyütt azonban bennünket nem a minden kapcsolatban meglevő általános emberi nehézségek fog-lalkoztatnak, hanem a sajátosan a szexualitást jellemzők. Minden szexuális tartóskapcsolat alapnehézsége, hogy konfliktusba kerül az érzéki megkívánás (időleges vagy végleges) eltompulása és a partnerrel szembeni, idővel növekvő, szeretetten kötődés.

Minden szexuális kapcsolatban előbb vagy utóbb, ritkábban vagy halmozódó sűrűsödéssel fellépnek csökkent érzéki töltetű, olykor érzéki közömbösségű periódusok. Ez empirikus tény, morális ér-vek nem mozgósíthatók vele szemben. Érzéki érdeklődést nem lehet utasítással vezérelni. Minél egymásrahangoltabb a partne-rek érzékisége és minél harmonizálóbb gyöngédségük, annál rit-kább és kevésbé végérvényes a törés. Érzéki eltompulásnak azonban ki van téve minden szexuális kapcsolat. E ténynek még nem volna jelentősége, ha három körülmény külön-külön és együtt a helyzetet nem komplikálná:

Eltompulás csak egy adott partnerrel szemben lép fel.

Korunkban a legtöbb szexuális kapcsolat gazdaságilag is köt.

Függetlenül a külső nehézségektől, a tartóskápcsolat-beli kötődésben magában is van olyan tényező, mely gazdaságilag független személyek gyermektelen viszonya esetén is igen bonyolulttá teszi az egyetlen lehetséges kiutat: a válást és új partner találását.

Az újabb és újabb szexuális ingerek – s ezek ellen egyetlen véde-kezés van, a neurotikus gátlás – minden szexuálisan intakt ember-ben többé vagy kevésbé intenzív, többé vagy kevésbé tudatos (minél egészségesebb az illető, annál tudatosabb) vágyat ébresz-tenek fel újabb és újabb vágytárgyakra. Míg a meglevő viszony él, eleven és kielégítő, ezek a vágyak kezdetben sajátos hatás nélkül maradhatnak, és minél tudatosabbak, annál könnyebben elnyomhatók. Nyilvánvaló, hogy minél kevesebb e vágyak elnyomásá-ban az erkölcsi tekintetbe vevése és az elítélés, minél több a szexuálökonómiai csekélyrebecslés benne, annál ártalmatlanabb visszaszorításuk. Viszont ha felhalmozódnak ezek a vágyak, visszahatnak a tartóskapcsolatra: mindenekelőtt meggyorsítják a tompulásfolyamatot. A kielégültség lankadása és a vágy összpontosulása más tárgyakra kölcsönösen erősítik egymást és együttesen hatnak. Nem segít ekkor sem szándék, sem lelemé-nyes szerelmi technika. Ekkor kezdődik a kritikus korszak, az ingerültség a partnerrel szemben, s csak temperamentum illetve neveltetés dönti el, miként artikulálódik, illetve fojtódik el. Bár-mely változat is valósuljon meg, az ilyen állapotok analízise egy-értelműen azt mutatja, hogy a partnerrel szembeni gyűlölet ilyen-kor egyre fokozódik; a partner léte ugyanis gátja a másokra irányuló vágy teljesedésének, olykor tudatosodásának, és látszó-lag paradox csak, hogy az öntudatlan gyűlölködés lehet annál erősebb, minél szeretetreméltóbb és toleránsabb a partner. Ép-pen ekkor nincs okunk ugyanis személyében gyűlölni, s így őt magát, pontosabban hozzá fűződő szerelmünket érezzük gátnak. A gyűlölködést ilyenkor többnyire szélsőséges gyöngédséggel kábítják el. A gyűlölet szülte végletes gyöngédség és az e stádi-umban tomboló bűntudat a sajátos összetevői annak a tapadó-kapaszkodó ragaszkodásnak, amitől gyakran összeházasulatlanok is oly képtelen olykor elválni, holott sem mondani, sem adni nem tudnak már egymásnak semmit, és viszonyuk már csak egymás kölcsönös kínzásából áll.

Harc az „új életért” a Szovjetunióban

A szexuális forradalom, a család felszámolása

A szovjet szexuális forradalom a család megrendülésével kezdő-dött. A család radikális szétesése, hol előbb, hol, később, bekö-vetkezett a lakosság minden rétegében. Fájdalomteli és kaotikus volt ez a folyamat, félelmet és zavarodottságot váltott ki. Mintha objektív és érvényes bizonyításkísérlete folyt volna a szexuálöko-nómia elméleti tételének a kényszercsalád lényegéről és funkció-járól, mely szerint mindennemű tekintélyelvre alapozott társada-lomrend strukturális és ideológiai újratermelési központja a patri-arkális család.

A probléma nem az volt, miért esik szét a család – ez nyilván-való. Azt nehéz értelmeznünk, miért jár ez bármely más fordulatnál sokkal több fájdalommal. A termelőeszközök kisajátítása fáj-dalmat csak a volt tulajdonosoknak jelent, a tömegeknek, a for-radalom hordozóinak éppen nem. A család megrendülése viszont őket érinti, őket rendíti meg, akik a gazdasági fordulat véghezvivésére volnának hivatottak. Itt lepleződik le mindennél világosab-ban a család konzervatív funkciója. A képtelenül intenzív családi érzés fékezően hat a forradalom hordozóira magukra. Trockijnak A mindennapi élet problémái című brosúrája bőven szolgáltat erre adatot.

A család, a proletárcsalád is, fellazult. Versengés lépett fel a családi és a társadalmi kötelékek között. A társadalmi kötődés azonban új volt, fiatal, alig születőben, a családi kötődés viszont jelenvaló a mindennapi élet eresztékében, a pszichikai struktúra minden egyes megnyilvánulásában.

A gazdasági kötődés széttépődik, és ezzel együtt széttöredezik a gazdasági gátlás is. Ez azonban még nem a „szabadság a szexualitásban”. A szexuális öröm külső szabadsága még nem az öröm maga. Ahhoz hozzátartozna mindenekelőtt a pszichikai képesség is annak alakítására és élvezésére. Ám a családban a genitális szükségletek helyett többnyire a csecsemői függőségek érvényesülnek, vagy beteges szexuális szokások. E szükségle-teknek megvan ugyan az az ereje, mint a szexuális energiának, azonban rombolják a normális képességeket az orgasztikus él-ményre. A családtagok, tudva vagy tudat alatt, gyűlölködnek egy-másra, és gyűlölködésüket túlartikulált görcsös szeretettel fedik el, tapadó függőséggel, mely alig leplezi, hogy gyűlöletből ered. E kínlódások előterében az állt, hogy a genitális szexualitásuk-ban megnyomorodott és gazdasági függetlenségre felkészületlen nők sem arról a védelemről nem voltak képesek lemondani, melyet a család mint rabszolgáknak juttatott nekik, sem pedig a gyermek feletti uralom nyújtotta pótkielégülésről.

A befékeződés

Körülbelül 1923-ban kezdett kirajzolódni az a fejlődés, amely a kulturális és a személyes életben addig zajló forradalmi változá-sok ellen irányult. Vizsgáljuk meg mindenekelőtt előfeltételeit.

Több vezető is hangoztatta, hogy „új világok meghódításáról volna szó”. Lenin maga írja, hogy ha valaki ezeket a kérdéseket valódi jelentőségükben és totalitásukban meg tudná ragadni, óri-ási szolgálatot tenne a forradalomnak. Ám a szovjet szexuális forradalomnak végül is nem volt elmélete. A spontán beinduló folyamatokat a régi fogalmakhoz és formalizmushoz tapadva ke-zelték. Javarészt átvették a konzervatív szexológia fogalomkin-csét, nem is gondolva arra, hogy szükséges volna megkülönböz-tetni, mi használható a forradalom számára és mi használha-tatlan.

A szexualitásfogalom változatlanul egybekapcsolódott azzal a nézettel, hogy „társadalmiság” és szexualitás összeegyeztet-hetetlenek. Előítéletként változatlanul tovább élt és él, hogy a szexuális élet eltereli a figyelmet az osztályharcról. E kiirthatatlan tévképzetet alaposan megszenvedte a SEXPOL Németország-ban. Nem kérdezték, milyen szexualitás távolít el az osztályharc-tól és milyen feltételek között. S azt sem, milyen feltételek és körülmények között vájhat a szexuális válság maradéktalanul az osztályharc részévé. Átörökítették továbbá a szexuálerkölcsiség építményéből a szexuállét és kultúra abszolút összeegyeztethetetlenségét. A fékeződés további előfeltételei voltak a rendkívül elterjedt hamis ökonómiai képzetek a szexuális forradalomról. Ezekben úgy állítódtak be a dolgok, hogy a burzsoázia megdön-tésével és az új szovjet törvényhozással „a szexuális forradalom már le is zajlott”, avagy oly módon, hogy mintegy azzal, hogy a proletariátus magához ragadta a hatalmat, a szexuális kérdés magától megoldódik. G. L. Alekszander (Moszkva) például a kö-vetkezőképpen fogalmaz a Die Internationale-ban:

„A nagy társadalmi kérdés megoldásával, a magántulajdon fel-számolásával elvben megoldódott a házasság kérdése is, lévén az alapjában véve szintén tulajdonkérdés. A kommunista felfo-gás következetesen afelé tart, hogy a kommunizmus megvalósí-tásával, mely csak lépésről lépésre lehetséges, egyszóval aho-gyan a társadalmi élet alapjaiban új és új formák fejlődnek ki, mint társadalmi probléma eltűnik a házasságkérdés is. Az elma-gányosodással fenyegető viszonzatlan szerelem minden fájdal-mával egyetemben aligha probléma egy olyan társadalomban, amely kollektív feladatok elé állít és kollektív örömöket kínál, s ahol ennélfogva az individuális fájdalomnak olyan nagy súlya aligha lehet.”

A szovjet vezetés tehát túlegyszerűsítette a feladatot, túl közvet-lenül a gazdasági alaphoz kötöttnek képzelte az ideológiai fordu-latot. Ez pedig lehet bármi, csak épp nem marxizmus.

A gyakorlati kérdések első megoldáskísérleténél azonnal vissza-surrantak a régi, antiszexuális moralizáló nézetek.

Még a máskülönben oly éleselméjű Baktyin, a moszkvai Szociálhigiéniai Intézet vezetője is a következőképpen fogalmaz:

„Az erotika momentuma, a szexualizmus, a forradalom idején alárendelt szerepet játszott csupán, az ifjúságot teljesen magá-val ragadta a forradalmi hangulat és csak a nagy eszményeknek élt. Ám amint az építés nyugodtabb korszaka eljött, félő volt, hogy az immár lehűlő és kijózanult ifjúság újra a korlátozatlan erotika útjára tért, mint 1905-ben történt.

Tapasztalatuk alapján állíthatom, hogy a Szovjetunióban a nő, megélvén társadalmi felszabadulását és otthonossá válva a nyil-vánosság közegében végzett társadalmi munkában, pusztán nőből emberré vált ebben az átmeneti periódusban és bizonyos szexuális kihűlést él át. A nemiség, ha időlegesen is, elfojtódott benne. Irányelvünk: támogatni a természetes ösztönökben szunnyadó minden építő és alkotó erőt, ugyanakkor azonban legyőz-ni mindazt, ami a kollektíva tagjainak a személyiségfejlődésére káros. (...) A szabad szerelem a Szovjetunióban nem valamiféle zabolátlan, vad önkiélés, hanem eszményi kapcsolat két szabad, függetlenségükben egymást szerető ember között.”

Elég jobban odafigyelni és kitűnik e szavak üressége, illetve anti-szexuális, reakciós jellegük. Mit jelentsen a „zabolátlan és vad önkiélés”? Arra gondoljunk netán, hogy ölelkezés közben a férfi és nő ne éljék ki magukat? És mi az eszményi kapcsolat? Akkor eszményi a kapcsolat, ha tökéletes „állati” odaadást tett lehe-tővé. Igen, – de akkor megint „vad”.

Miben akad fönn ez a gondolkozás? Abban, hogy nem tesz különb-séget a beteges, a kulturális feladatoknak ellentmondó, és az egészséges szexualitás között, mely utóbbi a társadalmi teljesít-mények legfőbb pszichológiai alapja. Az ellentét egyik oldalán áll a nőstény személy (– érzéki nő –), a másik oldalán az „ember” (– tevékeny szublimáló nő), ahelyett, hogy a szexuális öntudatoso-dásban a forradalmi emancipáció és aktivitás pszichológiai alap-ját látnák.

Lényeges jele volt a fékeződésnek, hogy a szexuális forradalom-mal beálló kaotikus forgatagban nem egy forradalmi átmenet jelét látták, hanem moralizálásba fogtak. „Belső fegyelmet” kezdtek követelni, holott az vagy van, vagy nincs. Külső kényszer helyett „belső fegyelmet” követelvén meg, éppen ezáltal újra külső kényszer alkalmazása kezdődik. Fel kellett volna tenniük a kér-dést: hogyan tudnánk megvalósítani, hogy az emberek önként fegyelmezettek legyenek, anélkül, hogy mi kényszerítenénk ezt rájuk.

A felelős szovjet vezető körök nézeteit és ítéleteit megfigyelve a szexuális forradalom alatti káoszról, megállapítható, hogy a féle-lem a szabadságtól túlontúl ismerősen elhomályosította rálátásu-kat a valódi nehézségekre és okokra. A szexuális forradalom hordozóit és áldozatait elmarasztalták a felelősségérzet elveszté-sében, holott a korhadt, ósdi szexuálerkölcs évezredeken át ele-ve megakadályozta a teljes értékű szexuális kapcsolattól elvá-laszthatatlan felelősségtudat kialakulását.

Mindenütt, ahol magyarázatra lett volna szükség, tanácstalansá-got látunk csak ebben az időben. Az ifjúság körében hamarosan kialakuló alkalmi szerelmi viszonyokat – melyek a német mozga-lom körében valamivel később magától értetődővé váltak – a gaz-dasági szűkösséggel kezdték magyarázni. Ez tévedés. Anyagi szükség önmagában sohasem vezet alkalmi kapcsolatokhoz, ha-csak nem prostitúcióhoz. Nem különböztették meg tehát a pol-gárháborús szituációból és a nehéz gazdasági helyzetből adódó visszásságokat az új élet felé mutató egészséges jövőígéretektől, holott 17 éves fiúk viszonya 16 éves lányokkal lehet egyik is, másik is. Kaotikus, szexuálisan ökonómiátlan és társadalmilag veszélyes lesz, ha rossz külső körülmények között, szorongás közepette, erkölcsi lelkiismerettől nyomasztottan, röviden: a ko-runk kiváltotta káosztól körülvéve történik. Ugyanez viszont a jövő életmegvalósító előlegezése kedvező körülmények között: a bol-dog szerelmi életre képes fiatalok első készségével, teljes tudá-sával a szerelmi élet nagyságának és fontosságának, bűntudat nélkül, tekintélyektől való szorongás és nem kívánt, felnevelhetetlen gyerektől való félelem nélkül.

Az abortusz szabaddá tevése – csak éppen ki nem mondva – aszerelmi gyönyör igenlését is jelenti. Ezt az egész szexuálideológia negatívból pozitívba való tudatos átfordítása kellett volna hogy kövesse. A szovjet bábakongresszus adatai szerint a nők többsége, 60-70 százaléka, képtelen élvezni a nemiségét. Az ösztönök „meghibásodásáról”, alábbhagyásukról beszéltek, és azt hangoztatták, hogy a nemi készség visszaszorulása a művi abortuszra vezethető vissza. A Szexuálpatológiai Klinika (Moszk-va) ugyanakkor cáfolta ezt a felfogást, mely szerintük nem egyéb, mint az egész abortuszkérdés bármi áron történő elkendőzé-sének a kísérlete, mely a tilalom visszaállítását hivatott igazolni. Saját németországi SEXPOL-praxisunkból tudjuk, hogy majd-nem minden nőben él ez az iszony, mit sem kívánnak ugyanak-kor intenzívebben, mint éppen ennek a kérdésnek a rendezését. A nőknek meg kell szabadulniuk ettől a szorongástól. Artikulál-nunk kell ezt a forró vágyukat és gondoskodnunk kell teljesülé-séről. Ahelyett, hogy rögtön azon vitáznánk, vajon e szereket csak orvosi rendelvényre, vagy szabadon lehessen-e terjeszteni, igazán iskolázott orvosok és gondozónők bevonásával fel kellene mérni, mely fogamzásgátlók a legalkalmasabbak a nemi gyönyör biztosítására. Mit ér egy pesszárium, ha idegen testnek érzi ma-gában valaki, és ezért nem tud kielégülni sem. És mit ér egy prezervatív, ha csökkenti a gyönyört és neurotikus tüneteket okoz. És mit ér a legjobb fogamzásgátló, és a legjobb propagan-da a fogamzásgátló mellett, ha nincs elég gyár, az egész lakos-ság lehető legjobb minőségű ellátására. Es végül mi haszon származna e gyárakból, míg a nők változatlanul irtóznak a fo-gamzásmegelőzéstől .

Ma viszont a szovjet ideológia már az élet és az emberek erotizálatlanságára büszke. Az erotikától való mentesítés azonban fan-táziaszülemény; világos képzetek híján a nemi élet beteges, tor-zult és káros útra terelődik. Nem létezik ilyen alternatíva, hogy „szexualitás vagy társadalmiság».

Gelléri András fordítása