A szerb költészet a kritikában

(Savremena poezija, összeállította Sveta Lukić, Nolit kiadó, Beograd, 1966.)

1966. november 1.

A belgrádi Nolit könyvkiadó A szerb irodalom az irodalmi kritikában elnevezésű, tizenkét vaskos kötetből álló sorozata, a vállalkozás kivételességének megfelelően, jó néhány ellenérvre, ellenvéleményre adott alkalmat a napi kritikának; biztos, hogy vannak a sorozatnak jobban és kevésbé jól sikerült kötetei, annál az egyszerű oknál fogva, hogy lehetetlen volt az összeállítók nézeteit közös nevezőre hozni, egyeztetni: csupán az általános, és elsősorban nem is esztétikai kritériumok a közösek. Talán az éppen itt is felszínre kerülő esztétikai alapállás, bár megközelítően, de csak elvontságában, egyetemes, mindenkire kötelező és mindenkit kielégítő kritériuma halasztgatja még mindig a jugoszláv irodalom történetének megírását. Ez a sorozat is részben hiánypótlónak készült. Persze, a fontos, bár ezen a helyen még csak meg sem közelíthető kérdés az, hogy mennyiben lenne egy egyetemes esztétikai kritérium termékeny, és mennyibein akadályozná, fojtaná be az újabb színezetű törekvéseket... Nyílt kérdés ez. Megválaszolására még várni kell.

A sorozat egyes darabjai éppen a szerkesztők esztétikai alapállásának, a nézet értékének és átgondoltságának, rendszerbefoglalásának, pontos megfogalmazásának fokától függően ütnek el egymástól; a közöttük levő különbséget nem az anyag, hanem a hozáállás eredményezi. Sőt, sok esetben a lényeges ellentmondásokat is. Könnyű és izgalmas szellemeskedésre adna alkalmat az ellentmondások fürkészése. Kétségtelen, hogy az egyéni nézet, a szerkesztő egyénisége minden egyes könyvnek határozott értékbeli fokmérője.

Éppen ennek megfelelően tartjuk azt, hogy a legnagyobb érdeklődésre a Sveta Lukić szerkesztette Korszerű költészet című válogatás számíthat; de azért is, mert az ott felvetett kérdések megítélésében legtöbb a bizonytalankodás, hiszen olyan költők kerültek napirendre, akik még nem mindannyian fejezték be életművüket, és akikről az objektív kritika még nem mondott minden esetben méltányos ítéletet. Jelentősnek tartjuk a könyvet azért is, mert Sveta Lukić, a háború utáni jugoszláv irodalom legtöbbet vitatott értékelője és kritikusa, nem engedett meg semmit a zavart keltő esztétikai követelménynek: kritériumait igyekezett sajátossá tenni, de azért nem süllyesztette le azokat a vérszegény szubjektivizmusig. Megemlíthetjük még azt is ‒ bár főként a legfiatalabb költői nemzedékre vonatkoztatva maga Lukić is megdöbben ezen a paradoxonon, hogy ennek a nemzedéknek alig van olvasója, és kritikusa is csak elvétve akad ‒, hogy az olvasóközönség, akármennyi előítélettel fogadja is az újabb költői eredményeket, feltehetően mégis inkább ezek iránt érdeklődik, mint mondjuk a barokk és a klasszicizmus iránit. Legalábbis ‒ nagymértékben. Mert ha olvas, önmagát keresi.

Hozzá lehetne szólni a költők megválogatásához is, de nem tartjuk elsődlegesnek azt, hogy ki került a névsorba, vagy ki nem: egyetlen költő is képviselni tud egy nemzedéket. A hozzászólások annál lényegesebbek, amikor a költőkről szóló kritikák megválogatását vesszük szemügyre. Itt sem a névsor a kérdéses számiunkra, hanem az, hogy a felhasznált kritika vagy kritikák pontos képet adnak-e a költőről vagy sem. S itt felvetődik újra egy elvi kérdés: Sveta Lukić nem tesz különbséget a kritika és az esszé között, sőt úgy látjuk, mintha az esszé interpretációját fontosabbnak tartaná a kritika ítéletéltől. Az esszé sokszor pontosabb és teljesebb képeit nyújt a költőről, mint a szárazabb kritika; a legszebb példa erre Radomir Kostantinović esszé-tanulmánya Oskar Davičo költészetéről. De biztos az is, hogy a kritika szigorúbb mércéje mélyebben tud az egyes költői alkat sajátosságaiba hatolni, sokszor annak az árán, hogy részleges marad, mint az eszszé, aminek a céljai távolabbra esnek a kritikai megítéléstől... Kétségtelen, hogy Miodrag Pavlović esszélje Vasko Popa költészetéről teljesebb, lényegesebb jó néhány kritikánál, de biztos, hogy nem volna érdektelen megismerni annak a kritikai irodalomnak az egyes darabjait, amelyik elfogadtatta Popa költészetét. Borislav Mihajlović kritikáira gondolunk. Mert az esszé (a könyvben közölteik példázzák ezt leginkább) már meghatározott, és megnyugtató kritikai ítéletekre támaszkodik, nem célja, hogy a mű értékeit védelmezze, kimutassa: csak hozzáfűz ahhoz valamit, egész biztosan a költői mű szempontjából valami fontosat.

Mindenesetre a kritika aktív reagálása, vagy a puszta visszaemlékezés a kritika visszhangjára érdekesebb színt adott volna a könyvnek: kár, hogy Lukić nem használta fel Antun Šoljan rövid, de mindig érdekes és ma is fontos kritikai megállapításait a megnyugtató, értékelő tanulmányok és esszék mellett. A válogatás teljesebb lenne, és több szempontból izgalmasabb is: a kritika első visszhangja és az esszétanulmány méltányos, nyugodt hangja kiegészítették volna egymást a könyvben.

Az újabb szerb költészet megismeréséhez útmutatóul nagyon fontos állomás ez a könyv.

Mert Sveta Lukić ügyesen használta ki a kínálkozó alkalmat: a felszabadulástól 1964-ig terjedő időszak, amit felölel a könyv, nemcsak az irodalmi alkotások többé-kevésbé mindig az értéktelen és értékes közötti skálán mozgó meghatározottsága szempontjából érdekes és fontos, hanem azért is, mert ebben az időszakban került sor a szembeállásra, a hasznos, termékeny irodalmi és esztétikai leszámolásokra, a nézetek szerinti elválasztódásra. Az értékes,, ma már klasszikusnak számítható művek: Vasko Popa és mindenekelőtt Miodrag Pavlović költészete nem maradhattak az esztétikai nézetek kialakulására nézve hatás nélkül;

ez azt jelenti, hogy szinte természetszerűleg váltották ki az ellenvetéseket, a nem mindig irodalmi vádak egész, sorát, sőt alkalmat adtak a leszámolásokra is. Persze az is világos, különösen a könyv első részében, hogy nemcsák ezek az új vagy újabb esztétikai törekvések eredményezték az elhúzódó és rendszerint végül is előzetes funkcióját vesztő vitákat; sokszor nem is ezek voltak a legfontosabbak. Mert tagadhatatlan, hogy az új költészet előnyös leszámolását a hagyományhű és a hagyományokhoz a költészettől meg a művészettől általában idegen funkciókat fűző költészettel és azok szószólóival, elősegítette egy mindinkább a szabadság felé haladó politikai hangulat is; tehát akkor, amikor sor került az esztétikai leszámolásokra, nem véletlen az, hogy mindkét irányban olyan vádak hangzottak el, amelyeik csalk egy meghaladott politikai hangulat védelmezésének velejárói: népellenesség, árulás, behódolás a nyugatnak meg hasonlók. Szerencsére az ilyen viták nem maradtak mindig ezen a szinten. Másként nem is hozhattak volna felszínre olyan értékeket, amelyek ma már a szerb költészet legfontosabb eredményeit képezik. S nem rossz most visszatekinteni ezekre a vitákra: az esztétikai és a művészeti argumentáció sok esetben lényegében érdektelen, de a cél, aminek az érdekében felhasználták, bizonyos méltányos színezetet nyújt azoknak. Ha igaza van Lukićnak, hogy a háború utáni kritika majdnem egészében lemondott a korszerű költészet történelmi vizsgálásáról, amit a könyv előszavában fejt ki, akkor éppen a harcban álló felek szembeállítása volt számára az a lehétőség, hogy valamennyiben ellensúlyozza ezt a történelmietlenséget. Nem hiszem azonban, hogy ez csak abban mutatkozik meg, hogy még mindig nincs meg a korszerű költészet története, amire Lukić következtet; bizonyos, hogy meghatározott időbeli távlat nélkül nehéz egy időszak irodalomtörténeti vizsgálata, s ritkán hoz szavatolható eredményeket; a nehézséget, véleményem szerint, az okozza, hogy a meglevő és aktív kritikai és esztétikai irodalomból általában hiányzik a történelmi szemlélet. Erre figyelmeztet a kötetben közölt, a költészeti hagyományról szóló Miodrag Pavlović-esszé is: Eliot élvének egyenes alkalmazása ez a tradíció és a jelen kölcsönhatásáról, de az esszé értékét nem a hibátlan alkalmazás adja meg, nem is az, hogy bizonyos költői eszközök, sűrűbben megjelenő képek és szimbólumok hogyan hatnak egymásra, hogyan fejlesztik ki jelentésüket, hanem az, hogy figyelmeztetni tud egy teljesebb hozzáállásra, a történelmi szempont elkerülhetetlenségére.

Ugyanehhez a kérdéshez tartozik még egy probléma: mennyiben jelent határvonalat a háború a szerb költészetben? Védhető-e a huszadik század szerb költészetének történetében az a megszokott periodizáció, ami a háborúval két részre, sokszor egymással szembenálló két részre osztja a költészetet? Vajon megfelel-e tartalmának a háború előtti és a háború utáni elnevezés?

Nemrégiben Antun Šoljan is „anakronisztikusnak” jelölte a két háború közötti elnevezést. Az utóbbi húsz év horvát költészetét vizsgálva valószínűleg jó helyen tapogat: a két évtized nem hozott annyira újat, hogy új korszakot képezhetne, eredményei, költői teljesítményei elválaszthatatlanok „a két háború közötti” költészet törekvéseitől, nemcsak közvetlen hagyományukat lelik fél abban, hanem határozottan útmutatóként, hajtóerőként tartoznak azokhoz. Kétségtelen, hogy sok szó férhetne ehhez a véleményhez, elsősorban a költészet forrásait vizsgálva, de mindenesetre elgondolkodtató.

A szerb költészettel kapcsolatban is hasonló következtetésekre juthatunk.

A két háború közötti költészet hatása ihlető volt, és ihlető még mindig; bizonyos vonásokat, elsősorban a költői eszközök használatát, valamint a szürrealizmus pozitív költői eredményeinek gyümölcsöztetését nem tagadhatjuk. Az azonban bizonyos, hogy a háború olyan költői élményt jelent, ami akár vízválasztóként is szerepelhet. Oskar Davičo költészete a szürrealizmus vizein hajózva ismeri fel ezt az élményt, és hozza felszínre mint megtisztított, kicsiszolt gyöngyöt. Az elkötelezett művészetnek érdekes sajátosságaira lehetne ismerni, ha közelebbről vizsgálnánk meg Oskar Davičo költészetét. Kétségtelen, hogy nem az élmény, hanem a szürrealista költői eszközök váltották ki az ellenállást költészetével szemben, de egyúttal ugyanazok tették az újabb szerb költészet közvetlen ihletőjévé is. A szavak különösen nagy művésze nem zárkózhatott el a legújabb költői formák hatásától sem, de nem tagadhatta meg magát az egész költészetére vitálisán kiható élményt. Követői, a legfiatalabb költői nemzedék sokszoir azonban csak költészetének formai jegyeit tudja alkalmazni, így válik aztán az üressé, játékossá. Ezt ennyiben el is lehet fogadni, ellenben, mert az újabb költőkre tett hatása visszahat a forrásokra, és nem egy esetben negatív fényben tünteti fel azt, minden esetben el kell ítélni. Ezektől kell megvédeni Davičo költészetét.

De nemcsak Davičón keresztül hatott a szürrealizmus. A költői iránynak más képviselői is (elsősorban Dušan Matić és Marko Ristić) mélyen hatottak a felnövő költői nemzedékekre. Ott van ez a hatás Vasko Popa költészetében is. Miodrag Pavlovićnak sikerült talán leginkább mentesülni ettől a hatástól, ezért kerül az ő költészete mind előbbre, ezért gazdagodik az idővel inkább, mint Popáé.

A szürrealizmus mellett a korai szerb modernisták költészetének jegyeit is könnyű felismerni az újabb szerb költészetben. Rastko Petrović, Crnjanski valóban az újabb költészet élő hagyományát alkotják meg.

A szürrealizmus hatása érthetőbb, mint az utóbbié. Érthetőbb, mert közvetlenebbül szólt bele az újabb irodalmi és művészeti fejleményekbe. Az utóbbi inkább formailag hatott, még olyan értelemben is, hogy hozzájárult egy újabb dogmatikus állásfoglalás kialakításához: a toleranciát képviselte, és a tolerancia nem áll messze a kizárólagosságitól, bár ellentétének tűnik első pillantásra. A tartalmi toleranciára vonatkozik ez elsősorban. Ez a fajtája az engedékenységnek közel áll a meddőséghez. Tehát kizárólagos az elvi eltérésekkel szemben.

Egészen fontosnak tetszik számomra az a megállapítás, hogy a szürrealisták, a korai modernistáikkal ellentétben, aktívan vettek részt a két világháború közötti szerb költészet szociológiai irányának képviselői ellen folytatott harcban. Nem mintha a szociológiát tagadták volna, hanem elsősorban azért, mert közvetlenül a háború után a szocialista realizmus hordozóivá vedlettek át a szociológiai irány képviselői; tehát az alkotás szabadsága, a művészet elfogadhatóbb koncepcióiért vívott harcban ők lettek egy, a művészettől távol eső elv hordozói. Nem volt persze nehéz a szocialista realizmus elveivel megküzdeni, nehéz volt feltépni a gyökereket, nehéz volt végigvinni azt a harcot, amelyben a művészi argumentáció híján aljantas politikai inszinuációk kerültek félszínre. „Újabban azonban egészen világos az, hogy ez a harc már eleve gyöngébb ellenfél ellen folyt, így a győzelem mámorában sokan megfeledkeztek a célokról, túlhajtották az elért eredményeket, és ennek logikus következménye az, hogy a művészet mindinkább megfeledkezik a konkrétumokról, a valódi forrásokról. Svetja Lukić ezt az állapotot nevezi egészen találóan „szocialista esztétizmusnak”.

Meg kell jegyezni azt is, hogy a szürrealisták, akik eredményesen tudták felhasználni a jelen és a közelmúlt élményeit, nem először kerültek szembe a szociológiai irány képviselőivel: gondoljunk csak Krleža folyóiratának, a Pečatnak a harcára még a háború előtt. Tehát az ötvenes évek harca a szocialista realizmus elvei ellen nem új keletű: megvan annak is a hagyománya a két világháború közötti szerb irodalomban.

Ez bizonyítja leginkább, hogy egy alaposabb elemzés valóban ,,anakronisztikusnak“ tüntethetné fel a háborút, mint vízválasztót; egy irodalomtörténeti periodizáció nem támaszkodhat pusztán csak a háború élményére, arra, amit az a költészetben eredményezett, amit új tartalomként hozott. A felszabadító háború nagy emberi élményei a költészetben nem eredményeztek új poétikát, inkább elmélyítettek, tartalmassá tettek egy korábban már kialakulófélben levő modern költői magatartást.

Ha ez a válogatás az újabb szerb költészet kritikájából azzal a céllal készült, hogy helyettesítsen egy még meg nem írt, talán még méltányosan át sem gondolt irodalomtörténetet, akkor éppen azért, mert koncepciója kérdésessé válhat a korszakosítása miatt, inkább arra szolgál, hgy alapot nyújtson az utóbb két évtized szerb költészetének kritikai vizsgálatához, Sveta Lukić megkísérelte felvázolni a háború utáni szerb költészet irányait, különös tékintettel a két világháború közötti költői eredményeikre és azok kihatására, így alapos munkát végzett, de véleményem szerint mindaz, amit újdonságnak tüntet fel, amiben a háború vízválasztó jellegét látja kialakultnak, nem felel meg a célnak, zavart kelthet, bizonytalanná teheti az amúgy sem mindig biztos kritériumokkal felszerelt kritikát. Lényegesnek tartom viszont azt a megjegyzést, hogy nem az igazi kritikát képviselteti leginkább, hanem szívesebben használja fel az esszé kevésbé lekötelező eredményeit. Arra szeretnék figyelmeztetni ezzel, hogy az ötvenes évek folyamán nemcsak az irodalmi csatározások, nemcsak az újabb költői eredmények segítettek hozzá a helyzet tisztázásához, hanem a teher nagy részét éppen a gyorsan reagáló, konkrét kritikai mércéket alkalmazó napi kritika viselte el. Ezért tartom a határozott, pontosan kifejtett kritikai ítéletet hovatovább lényegesebbnek akkor, amikor egy költészetet a róla szóló kritika fényében vizsgálunk, mint a sokszor önmaga előtt tetszelgő esszét.

Azok a problémák, amiket felvet ez a könyv, megoldásra várnak, s mindenesetre közelebb kerülünk a célhoz, ha világosabban látjuk az egész anyagot. Ebből a szempontból megkerülhetetlen Sveta Lukić válogatása.