EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125242. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 168. szám

Mirko Kovač

A szenvedések kapuja

(részlet)

1979. április 1.

Térjünk vissza a gyermekkor kinek-kinek a maga lugasában vagy fügefája alatt eltelő napjaira, melyeket azonban sokan homályban tengetnek. Itt mondjuk el, hogy Djurica értetlenül állt a természeti jelenségek előtt; a kánikulát nehezen viselte el, s általában a sűrű lombok közé húzódott előle, bocskorban járta be az ösvényeket, mászkált a köveken – néha mezítláb és számtalanszor figyelte meg a hangyákat és poszméheket, lepkék ezüstös himporával együtt fújta a magasba nyitott tenyeréből a legyek kitépdesett szárnyát, kereste a mezők zsongását és a méhek kötötték le minden gondolatát. Beleszédült a kerek ég s az égen a legelő bodor felhők bámulásába.

Az árnyékok oltalmában haladva sejtelme sem volt arról, hogy vissza fog emlékezni valamire, ami araszolva halad előre, s ebből a ferde sugarakon, a naprendszer mozgásán kívül semmi sem látható. Nem gondol arra más sem akkor, hogy egyszer majd a méla egyedüllét eme időszakának meghitt tisztásokon, más-más megvilágításban, a ciszterna fedelén, reggel a tölgyfák hűvösében és délután az áttüzesedett betonon lejátszódó apró eseményeit akarja vallatóra fogni, azt például, ahogy vizet hord a falatozó munkásoknak, vagy a pléhkanna tartalmát a nyakuk közé löttyinti és szitkozódásuktól kísérve lihegve vágtat felfelé a kaptatón az utána hajított kavicsok elől, mert itt a házuk, mintegy száz méterre az úttól. Piheg, akár egy madárfióka, és elreteszeli az ajtót.

Ehelyütt nem dolgozzuk fel minden cselekedet indítékait, legalábbis nem az okfejtő elbeszélés szerint, sem pedig a gyermekkor szimbolikus mozzanatainak kiemelésével; mi a mesterségben leljük örömünket, az elbeszélő fellebbenti a fátylat, a világnak tudtára kívánja adni, hogy nem történik semmi, de ezt magától értetődően teszi. Aki ír, mind-mind elvont és megfoghatatlan szeretne lenni.

Húszéves fővel az ember egész addigi életét elveti. Pedig sok későbbi tettünket megpecsételi kölyökkorunk, mindvégig árnyékként kísér bennünket gyermekségünk. Aki nem őrzi meg nyelvén az anyatej ízét, kívül marad a világon, annak nehezen jön meg az önbizalma. Djuricát korán elválasztották, anyjának nem kellett keserű kenőcsökkel kenegetnie a mellét. Megmondták Djuricának, hogy tej nincsen többé, és ő tudomásul vette. Ehhez igazodott a továbbiakban. Mindenbe belenyugodott, mert úgy rendeltetett. Ha híg lötty kerül az asztalra, úgy is jó. Némán tűrte az éhezést, némán viselte el a nincstelenséget, de hát sehol sem boldog a gyermekkor, így L.-ben sem. Ritkaságszámba megy az olyan ember, akiből kiskorában soha nem űztek csúfot. Mert politikai körülményekbe születünk bele és ezt megszenvedjük.

TÜRELMES VOLT ÉS KÉSZSÉGES. Amikor minden elmúlt, átesett jónéhány megaláztatáson, huszadik életévét betöltve Djurica még jobban elhúzódott a magakorabeli legényektől, bele se kóstolt a virtuskodásba, arcáról lehervadt egykori szomorkás, csak nagy ritkán derűs mosolya. Két mély ránc telepedett kétoldalt a szája szögletébe és komorrá tette arckifejezését. Nem bocsátkozott beszélgetésekbe, kerülte az emberek tekintetét, egyébként ő viselt gondot az áru átvételéről, az árukészlet pontos leltározásáról – nem egy portékának több elnevezését is ismerte.

Pontosan szolgálta ki a vevőket, pontosan számolt el velük, beszerzésre viszont nem nagyon vállalkozott, nem is lehetett rábízni. Egy gramm nem sok, annyival sem károsított meg senkit, nem volt rá panasz. Sem ifjúkorában, sem később.

Élete java részét Stjepan K. kereskedésében töltötte el a pult mögött. S mindig készségesen pattant az első szóra. Legfeljebb azt említhetjük hibájaként, hogy csigalassúsággal olvasta meg a visszajáró aprópénzt, úgyhogy a vevők néha megsürgették. Nem volt hozzájuk szívélyes, nem fogadta őket fülig szaladó szájjal, de fürge volt és pontos. Egy fölösleges szót nem ejtett. A bőbeszédű emberekkel szemben még elutasítóbban viselkedett. Gondosan számon tartotta, amit hitelbe adtak ki.

Djurica nyolc órakor nyitott, piaci napokon egy órával korábban. Sohasem késett, reggelre kelve mindent idejében elrendezett, felsöpörte és fellocsolta a járdát a bejárat előtt, Stjepan K. mindig ott találta a pult mögött állva, amint tesz-vesz, vagy egy számla fölé hajol, füle mögött ceruzával, s a hamutartóban csonkig égve füstölög egy cigaretta.

Ismerősöket sohasem noszogatott – „add errébb!” –, amit kértek, mindent maga rakott szépen a kosarakba, sohase szórt szét semmit. Fürgén és gyakorlott mozdulattal csippentette fel a pénzt, mindig a jobb kezével, a ballal eközben kihúzta a pénztárfiókot, vigyázva, mintha kígyó lapulna benne, és minden alkalommal végigfutott a tekintete a szétszortírozott bankókon. A nagyobb címletűeket alulra rakta, egy sárgaréz lemez alá csúsztatta őket, s ha nem volt aprója, mormogva tolta vissza a pénzt: „Eredj, váltsd föl!”, – és már a következő vevőhöz fordult.

Nehogy azt higgye az olvasó, hogy Djurica Mrkajić soha meg se mukkant. Igaz, szűkén mérte a szót, de annyit csak kibökött, amennyivel megértethette magát, voltak tehát számára is nélkülözhetetlen szavak, melyeket azért mindig két irdatlan hallgatás között ejtett ki, vontatottan és fakón, hogyan is hangozhattak volna el másképp. Indulatszavakat használt ő is, mint mások, talán még többet is; azt mondják, ebben az apjára ütött. „Aee, aeee!” – így tereli a teheneket. A maga módján sajnálkozik, ha valakit baj ér, s mindenfajta istenverésére megvan a maga kifejezése. Hirtelen halálesetre tompán és lassan felnyög. Ha rossz a termés, csak mormog, nézi a búzaszemeket a tenyerében vagy a satnya hajtásokat; ha meg rossz hírt hall, összeszorítja a száját: „Mmmm!” Mikor valami jószág pusztul el, köp egyet, ha pedig bármiféle politikai esemény adja elő magát, hallgat mint a csuka, valósággal sóbálvánnyá dermed. Szemei felfénylenek, ide-oda tekingetve kémleli az emberek arcát, fülel és mindent elraktároz, de nem faggatózik és nem avatkozik bele az egyezségekbe és egyezkedésbe, ámulatára szolgál, hogy vannak akik tudnak valamit és könnyen szót értenek, és szentül hiszi, hogy erre születni kell. Épp csak hogy ilyen esetekben leráz magáról minden feladatot, igyekszik kihúzni magát minden alól, ami erejét meghaladná, hiába rágnak mindent a szájába, hogy hova továbbítsa ezt és ezt az üzenetet, kit kerítsen elő, mit mondjon és hogyan állítson be, nem áll kötélnek, mert fogalma sincs, mire való ez, kitapasztalni meg nem akarja, mivel az ő korában késő már új dolgokat tanulni. De azért egyszer ő is hajlott a más szavára, s aszerint járt el, ezért is eresztettük ilyen bő lére az előzményeket. Felvirradt egyszer az ő napja is, s ez a vidámságtól feszülő nap megéri az elbeszélő fáradságát, ha nem is könnyű minden szálnak a végére járni. Jegyezzük föl ezt is: valósággal lesújtja az összekunkorodó, átlyuggatott dohánylevelek látványa, mikor itt is, ott is megjelennek rajtuk a feketerozsda foltjai. S mikor a dohányt becsülik fel, a fogait vicsorgatja, ha elégedetlen. Éppígy, amikor osztályozás közben csalnak a mérlegen, fölkapja a bálát és a növekvő rakáson keresztül bevágja az átvevőhely legsarkába, neki a falnak; megesik, hogy a gyönyörű sárga levelek szerterepülnek. Amit itt fölsorakoztattunk, elegendő annak bemutatására, hogy Djurica nem szakadt ki egészen a világból, mi több, része van minden eseményben, csak ennek nemigen ad hangot, vagy sajátos módon teszi, kevés szóval, de nem közömbösen. Merthogy valami módon mindenhez köze van. Az az eset pedig, amikor egyszer megeredt a nyelve, széles mozdulatokkal és vigyorogva hetvenkedett, természetszerűleg rögtön bekerült a történetbe. Végezetül majd ezt is felidézzük.

 

ILLŐ TISZTELET. Amikor Stjepan belép az üzletbe, Djurica minden alkalommal lelassul egy picit a foglalatosságban, óvatosan odasandít a szeme sarkából, vagy felkapja a fejét, mint akit valamin rajtakaptak, valójában pedig ezzel adja meg az illő tiszteletet annak az embernek, aki fölemelte, így fejezi ki a jótevője iránt érzett hálát, így kötelezi le magát. Ezt csak olyan éles tekintet képes észrevenni, mint az elbeszélőé. Stjepan rendszerint tréfásan kezdi a napot, jó reggelt kíván és Djurica nevében rögtön válaszol is magának. Szeles, esős idő esetén betelepedik a pult mögé egy székre, szétnyitja az újságot és hosszasan böngészi. Derűs, enyhe reggeleken azonban ugyanerre az üzlet előtti padon kerül sor. Djurica mindenesetre kávét tesz elé és Stjepan lassan szürcsölgeti a findzsából, miközben Djurica figyelmesen utánatölt. Része ez a reggeli szertartásnak, délután már nincs helye ilyesminek. Előadódtak ugyan váratlan dolgok is, de azok leperegtek róluk, mi maradt belőlük? Stjepan pálinkával kínálja Djuricát, aztán Djurica nevében eltolja magától az üveget és összerázkódik. Mint aki kilép a szélbe vagy valami keserűt nyelt. Ahogy a vadalma rántja össze az ember száját. Volna még rá hasonlat, de itt szebben végződik a dolog: Djuricát mímelve Stjepan megszagolgatja a finom trebinjei dohányt, teleszívja magát az illatával, ujjával megnyomogatja és pár szálat a fogai közé véve megízleli; egész szertartás ez a föld, a bő esztendő, az összes néprétegek általános elégedettsége tiszteletére. Djurica erre pislog, de nem mosolyogna. Aztán egy spanyol szerzetesre terelődik a szó, Roman Pane fráterre, aki 1898-ban Európába hozta a dohány magját és a Szent József kolostor kertjében elültetvén felnevelte az első palántákat, gazdag volt a termés, hatszor szüreteltek, fölfűzte a leveleket és apró szárítót emelt, megvárta míg beköszöntenek a melegek, szépen fölvágta a dohányt, s aztán vászonzacskóba téve vitte végig az országúton, mely akkor Escalonán, az Albercha partján álló megerősített városkán keresztül vezetett, s Vente de Los Toros de Guisandón át, ahol Katolikus Izabellát az 1468. esztendőben Kasztília királynőjévé koronázták, majd Cebreros, Ávila és Madrigala do Fontiverosa következett vagy 50 kilométerre Medina del Campo előtt; itt élt Katarina nevű húga más 5000 lakosával együtt e kasztíliai városkának, mely fennsíkon állt azúr fényben, de a Sierra de Gredos fehér csúcsaival övezve dél felől; egyikében az apró kőházaknak, melyek között szétszórtan kis kápolnák álltak.

A szerzetes rágyújtott a gyertya lángjánál s húgával osztotta meg az első szippantásokat, késő estig ízlelték a füstöt, hogy már rosszullét környékezte őket. Végül megbizonyosodtak, hogy ez a gyötrelem kellemes és nem megvetendő. A dohánycsempészet alapjait már akkoriban megvetették, miután Roman Pane fráter húgához elzarándokolt, szenvedélye áldásait vele megosztandó, e növény európai meghonosodásával egyidejűleg tehát.

Csak ezután történik említés a híres Ferdinand Cortezről, aki Mexikóból baráti ajándékként küldi el a dohány magját V. Károlynak, majd pedig Gonzales Ferdinandes de Oviedóról, 1519 körül. S mint ahogy lenni szokott, Jean Nicot lisszaboni francia konzulnak jutott a dohány európai meghonosításának dicsősé¬ge, noha a magot valamilyen tengerésztől kaphatta, ha ugyan nem Oviedo ültetvényéről.

De bárki legyen is az első, a tabacco elindult hódító útjára, bódító, kellemes illata szétáradt Európában, behatolt a királyi udvarokba is, puha levelét sebekre és daganatokra tapasztották, csodatevő szerként használták, Pantiovus pestis ellen ajánlotta, holott a kék füstfelhők csak a fáradságot űzték el s a gondolatokat terelték el a bajokról és a nyomorúságról, így aztán már a XVII. század kezdetén kedvező talajra lelt Hercegovinában, s mindjárt híre kelt, hogy sajátos aromája és színe van itt minden fajtájának, a törökök kávé mellett pöfékeltek, a pórnép meg várta, hogy jobb napok virradjanak rá.

Így köti össze a dohány Hercegovinát Európával. És ezt a mesét Djurica szí¬vesen hallgatta századszor is, nem zökkentette ugyan ki a munkájából, csak éppen félrehajtotta a fejét és nagyon fülelt, mert hiszen az ember örömét leli az ezerszer hallott történetekben, különösen ha az elbeszélő meg is toldja ezzel-azzal, mást meg el-elhagy belőle, és Stjepan K. ezt sosem mulasztotta el. Mit sem változtatna a dolgon, ha más beszélné el, arra pedig, aki nem tartja magát ehhez, senki se kíváncsi, kinek mikor tetszik, szavába vág.

Rosához, amikor csak az üzletbe betért, Djurica figyelmes volt, gyengéd és alázatos. Noha Stjepan a jótevője, úgy gondolta, mindez az asszony érdeme. Nagy tisztelettel viseltetett Rosa rokonai iránt. Az asszony a háztartás mellett keveset törődött a kereskedéssel, s ha történetesen Djurica vele számolt el, nem is számolt utána. Igaz, őt se fogadta Djurica mosolyogva, de Rosa ezt nem is várta el tőle. Hiszen Djuricának örült a lelke, megkettőzött gyorsasággal szolgálta ki a vevőket, csak hogy valamiben Rosa szolgálatára lehessen. Amikor kettesben maradnak, úgy dél körül, megisznak egy-egy pohárka likőrt, vagy ürmöspálinkát. Djurica elüldögél, büszkén és méltósággal, mintha arra készülne, hogy kiöntse előtte a lelkét és elmondja, mi nyomja a szívét. De aztán fölkelnek mind a ketten és ki-ki megy a dolga után, néhanapján együtt ebédelnek, de restellné, ha erre gyakrabban kerülne sor, valami ürüggyel ilyenkor elutasítja a meghívást, s nem is nyösztetik aztán. Mégis Rosa az, aki a legtöbbször hallhatta e hallgatag, zárkózott ember hangját, s az is őt hallgatta legszívesebben. A városban járva az asszony mindig vesz neki valami praktikus apróságot és otthagyja a pulton. Sosem adja át személyesen, nehogy Djuricának ki kelljen nyögnie valamit, szépen és finoman feloldotta őt a köszönet kínos kényszere alól. Úgy mondják, Rosa egy alkalommal rászólt:

– Nem bírom nézni tovább, hogy nap mint nap négy kilométert kutyagolsz oda, négyet vissza! – és nyomban vett neki egy feles kerékpárt.

Ha együtt mentek be a városba, Djurica mindig megvendégelte Rosát a cukrászdában. Vele volt életében először moziban és egészen elálmélkodott az élő és mozgó képek láttán, rosszul is lett, hányinger fogta el. Soká emlékezett még a hadvezérre, aki vállára vetett köpenyben ül egy asztal előtt, bal szemén fekete kötéssel, s minden pórus és ránc látszik az arcán. Egy megnyúlt nyakú asszony – konty a feje búbján – tálcán két tükörtojást hoz és leteszi az asztalra. Eltűnik egy súlyos ajtó mögött. A hadvezér ír, belemártja a tintába a tollat, miközben bal felöl egy macska ugrik fel az asztalra és nekilát az ételnek. Hiába lármá- zik az egész közönség, a hadvezér csak ír elmerülten. A macska már visszatért a helyére, egy selyempárnán összegömbölyödve dorombolni kezd. A hadvezér kenyeret tör a bal kezével és kitöröli a tányérból a lakoma maradékát. Itt Djuricának fölfordult a gyomra.

Amikor Djurica egyedül megy, az estéli vonattal hazatér. Rosának hasznavehetetlen mütyürkéket vagy ízléstelen képecskéket hoz, vagyis azt, ami ő magát elbűvölte, vásári kacatot, üvegfigurákat, kis pléhkakasokat, csikó meg köcsög alakú agyagsípokat, kukoricaszárból készült guszlát, egy sivár gyermekkor kincseit. Mégis megható ez a figyelmesség, ennyi tellett tőle, valami értékesebbre                 meg nem is futotta volna. Egyébként is, a harmónia itt a fontos.

Nehéz annak, aki társtalanul cseperedik fel. Mindenkinek van valami önfeledt szórakozása, amiben kedvét lelheti. Djurica minden ilyesmit az érett ember meg-fontoltságával eltolt magától: félre vele! ő a családi korlátoltság lezárója. Szülőhá-zából nyilván soha még nem került ki víg kedélyű ember, nem is volt persze náluk miért vigadozni. Rosa meg akarta váltani benne ezt a rideg örökséget. Nagy körültekintéssel. Fel akarta kelteni benne a pihenés napja, a megszentelt hetedik nap iránti érzéket, hogy könnyíthessen a lelkén, megszabadulhasson mindattól, ami a hét többi hat napján felgyülemlett, lerakódott benne. Mivel tudta, hogy nem lehet olyan kívánsága, amit Djurica ne teljesítene, rávette, hogy vasárnaponként elmenjen vele a hajnali misére és megtanította a felelgetésre. A vallási könyvek közül megszerezte számára a Kis szertartáskönyvet, ami jól eligazítja az egyházi szabályok közt, aztán a Pravoszláv imakönyvet, a szent liturgia feleleteivel meg az antifónákkal, dicséretekkel, himnuszokkal és könyörgésekkel. Mindent oly jól megtanult, és annyira vitte, hogy már Rosa nélkül is eljárt a templomba és érett fiatalemberként felfedezte a megszentelt vasárnap minden varázsát.

Mondjuk el még ezt is: míg Djurica részt vett a liturgiákon, nem volt párja, az egész környéken nem akadt még egy hozzá hasonló templomi énekes. Jól csinált mindent, ahogy dukált, nem csalatkoztak benne, egyetlen egyszer sem hibázott, meg sem akadt, tartotta magát az előírásokhoz és mindent jól eszébe vésett, épp csak hogy az Istenben nem hitt sohasem, még kevésbé a szerzetesekben, számára a templom az a hely volt, ahol szegények és gazdagok egybegyűlnek, s mindőjükön ugyanaz a szag marad rajta, magába szállhat az ember, szép és rendben tartott teremben kipanaszkodhatja magát, fényes gyertyatartók tövében, miközben viasz serceg; mindennek többszörös visszhangja támad itt és az esendő ember hallja a saját hangját megsokszorozódni.

Ám aki netán úgy érzi, ebből a történetből az olvasható ki, hogy jól és odaadóan csak azt képes elvégezni az ember, amiben hinni nem tud, az nem értette meg egészen. Djurica mással is így volt, ilyen volt a természete.

A felszabadulást éppoly görnyedten és gondterhelten fogadta, mint annak idején a kitörő háború hírét. Akármilyen idők jöttek, őrajta szemernyit sem változtattak, ami változás őt is érintette, azt zokszó nélkül elfogadta, s ez nem egyszerűen az alázatosság kérdése. Nem tartott azokkal, akik rosszat forraltak, inkább félreállt – ezt több eset igazolhatná a háborús időkből. Mint ahogy azt is kiszimatolta, hogy a felszabadulás után nem ajánlatos templomba járnia, s az éneklőszékről felelgetni a liturgiákon, noha senki se fogta fülön és nem is tett volna ezért szemrehányást senki. Djurica valamiképpen mindig egy olyan parancsnak engedelmeskedett, amit senki sem adott az értésére, s még ha nyílt parancs lett volna is, teljesítését rajta kérték volna számon utolsóul.

Amint Stjepan K. rendbe tette és újra megnyitotta a kereskedést, Djurica is ott folytatta, ahol abbahagyta. Élelmiszereknek ugyan szűkében voltak, de ott volt a divatáru meg a háború utáni kézműipari termékek. Amit a háború alatt eltettek a pincében – üvegek és csapok, teli skatulya cipőfűző, elegáns üvegcsék dióolajjal, az összes fémipari cikkek, tehát a szerszámok is: gyalukések, fűrészélek, va-kolókanalak – most felvándorolt és a polcokra került, nappali világításba ismét.

Csupa hideg, sokáig eltartó és sok mindent megért holmi – néha úgy tűnt, a tátongó üzlet velük van tele, hiszen az új szállítmányokat, alighogy megkapták, szétkapkodta a nép, főleg ha ennivaló volt vagy itóka; egy-egy kosár fügének egy szempillantás alatt hűlt helye támadt, hogy a finomabb portékát ne is említsük.

Templomba az ostoba, maradi emberek jártak, meg akik ujjat akartak húzni a néphatalommal, azt hiszik, hogy nekik áll a világ, örökké csak csökönyösködnek és fontoskodnak. Az sem fér a bögyükbe, hogy L. főterét a forradalom vezetőjéről kellene elnevezni, holmiféle nemzetségek és nemzetiségek közül huzakodnak, dutyiba velük, mást nem érdemelnek.

A hétköznapokat Djurica most is serény munkában töltötte, a vasárnapjaival azonban nem tudott mit kezdeni. Úgy érezte, változatnia kell a napok folyásán. Dallamokat próbált kicsalogatni a kettős furulyából, előbb titokban, míg bele nem jött, később aztán kitett egy padot az ajtó elé, vasárnap és ünnepnapokon messze szállt a furulyaszó. Nem is érte be ennyivel, a guszlával is gyorsan megba-rátkozott; mások is élvezhették, aki csak hallani akarta. Más népi hangszerekkel is megtanult bánni és 1948. május 1-én a falusi ünnepségen mutatta be ügyességét; sokan elmentek L.-ből is, zenére éhesen, elteltek a muzsikával, jólesett csak nézni is őket hazatérőben.

Rövid idő alatt népi hangszerek sok gyönyörű darabját szerezte be Djurica, kicsit kimozdult a remeteségből, de épp csak annyira, hogy felkutathassa és megrendelhesse a hangszereket, hazavitte őket, kipróbálta és elrendezte egy egyénileg kialakított fontossági rend szerint, meg aszerint, meddig jutott a velük való ismerkedésben. A húros hangszerek közül volt már egyhúrú guszlája, háromhúrú lijericája, vajdasági tamburája, amit egy kolonistától vett meg, noha nem tudott rajta játszani, nem is lehetett alkalma megtanulni, de nem is nagyon illett a kezébe, a fúvósok közül pedig szerzett már kettős furulyát, hercegovinai török-sípot, különféle pikulákat, pánsípot, kétsípú dudát, bőrdudát, pásztorkürtöt a dalmát vidékről és tilinkót, s az ütősök közül kereplőt, meg egy kolompot bronzból.

Egymaga nem tudta őket egyszerre megszólaltatni, hogy hangokkal teljen meg minden körötte, pedig szerette volna. Senki se akart vele összeállni, megvolt mindenkinek a maga gondja és a maga szórakozása, vasárnap lepihentek, a családjuknak szentelték ezt a napot, egykettőre elcsendesedtek. Djurica az egész heti talpalás után enyhülést talált a szárnyaló hangokban, a zene jó érzéssel töltötte el, kiragadta a bolt rothadó gyümölcs- és élesztőszagú, állott levegőjében lepergő órák egyhangúságából. Vasárnaponként már kora reggel belefogott a zenélésbe, olyan tájt, amikor régebben a hajnali misére indult, sorra próbált néhány hangszert, azokat is, amelyeket sohasem kedvelt meg különösebben, kiválasztotta azt a hangot, amely azon a héten a legjobban összecsengett azzal a feszes húrral a lelkében. A parasztok és a dohányszedők már elvégezték aznapi teendőiket, s ahogy jöttek hazafelé früstökölni, odakiáltották:

„Ahá, a Djurica az, hagyd rá, bolond lyukból bolond szél fúj!”

Legjobban a kettős furulya nőtt a szívéhez, mindent ki tudott fújni rajta. Van ideje bőven a többiek csínját-bínját kitanulni, előtte az élet,s lesznek még keserű órái, eljön a magány és a búslakodás ideje, lesz miért alámerülnie a hangok valamely számára kedves búvárharangjában, mindaddig míg egyszer el nem nyeli végleg a feneketlen csend.

Hétfőn kezdődött minden előről, hajszálra ugyanúgy, legfeljebb talán némi kis bonyodalommal, amit az odavetődő új arcok hoznak, mert hát nagyon sokféle népek vannak, de ez alig több a semminél, sohasem billenti ki rendíthetetlen nyugalmából.

Üzletnyitás után felsöpörte a helyiséget, s minden reggel a szokásos módon várakozott Stjepan K.-ra, mint azelőtt a régi Jugoszlávia idejében, némán, kávéval fogadta, változatlan figyelmességgel. Csak egyszer alakult másképpen, röviden elmondjuk ezt is.

JAJ A KERESKEDŐKNEK. L-ben hétfői napokon volt hetipiac, még a valamikori kádi rendelte így, s így maradt a felszabadulás után is. Hamar összesereglettek az árusok, mintha összebeszéltek volna, nem is annyira adás-vevés végett, mint inkább az új hatalom és igazgatás felől tudakozódni, hogy mindenről hírt vihessenek a falvakba, megtoldva ezzel-azzal, javarészt olyan módon, hogy rémhírek kerekednek a szóbeszédből: minden közös lesz, úgymond az állam mindenre ráteszi a kezét, szövetkezetek lesznek és népkonyhák, sok családot elvisznek Vajdaságba, aki pedig itt marad, az nem tarthat többé kecskét és nem irthat erdőt. Ha a parasztokat majd megveszi az isten hidege, akarva nem akarva közelebb kell húzódniuk a városokhoz, kénytelenek lesznek rakodómunkásnak menni, vagy hát amilyen munkát találnak, a földjeiket különben is elveszik, egyenlően elosztják, senki se járhat majd napszámba és minden család csak egy-egy disznót hízlalhat, két-két tehenet tarthat, a többi megy a közösbe.

Hétfőtől hétfőig így vándoroltak a hírek, jó a rosszal elegy, aztán a népbizottsági tagok népgyűléseket tartottak mindenütt a falvakban, tisztásokon és te-rebélyes diófák alatt, erre alkalmas árnyékos helyeken, a vízgyűjtő medence vagy az iskola mellett, valamelyik középületben, sötét éjszaka botorkáltak haza égő fáklyával a kezükben, vízhatlan köpenyben, ha esett az eső, s terepjárókban zötyögtették magukat onnan, ahová járható út vezetett.

Hétfői napokon Djurica télen-nyáron reggel hétkor nyitott, előző este kitakarította és felsöpörte a kereskedést, Stjepan csak nyolc után ballagott le, amikor a nagyhangú vevők már javában aludtak és kitömött táskákkal fordultak ki az üzletből, a parasztok meg a kaszapengéket mustrálták, megpendítették és odahajolva figyelték a csengését kivitték a napfényre és hüvelykujjukat végighúzták az élén, vagy pedig a nyelével suhintgattak odabenn, kissé meggörnyedve, térdüket meg-meg roggyantva, mint a kaszálón aztán a kaszanyél súlyát próbálgatták, majd a pulthoz támasztva oldalról vették szemügyre, szájukat beharapva, végül letették, míg alaposan meg nem hányják-vetik a dolgot, míg össze nem szedik gondolataikat, számba véve, mit sikerült eladni és mit vásároltak addig, aztán még egyszer visszatértek körülnézni és dél körül vagy közvetlenül zárás előtt megvették amit kiszemeltek maguknak.

1948-nak azon hétfői napján magasan állt már a nap – nem kis idő ez pirkadattól nyolc óráig, különösen júniusban – és Stjepan K. kereskedése még zárva volt, az ablaktáblák behajtva.

Ilyen tájban tetőfokára hág a piaci zsivajgás, délre a kisebbik piac kiürül, kis ideig ott áll még néhány feketeruhás asszony, viaszkorongjaik és keserűvízzel teli üvegeik előtt, aztán ők is felszedelőzködnek és szétoszlanak, karattyolva mennek kifelé L.-ből lassan távolodnak a kapaszkodón, a felső út felé, minduntalan fedezékbe igyekezvén a nap melege elől, keresztben átvágnak ahol árnyékot találnak, s mielőtt eltűnnének a kanyarban, visszanéznek a városkára, mely dél felé hosszan elnyúlik, a szelíd lankák közé ékelődik, ott az út megtörik, egyik ága apróköves ösvényként, két-három kanyarulatot téve felkapaszkodik a hegyoldalban fekvő muzulmán temetőig, s a megdőlt sírkövek közt elenyész.

Enyhe júniusuk volt most is, könnyű harmatokkal a legelőkön, zsongott a levegő a sok-sok hangtól, harangszó, kereplők, madárcsiripelés, a nyüzsgő apróbb-nagyobb állatok hangja. A koránkelő népség közül persze valakinek mindjárt szemet szúrt a rendellenesség:

„No, hál’ istennek, mi ütött ebbe a Djuricába, hogy nem nyitott ki márna? Valami baj lehet.”

Stjepan K. maga ment le, kinyitotta az ajtót, kitárta az ablaktáblákat, odabenn sűrű áporodott volt a levegő. Az üzletajtót behajtotta maga mögött, mert ha csak a rudat teszi keresztbe, arra rá se hederítenek, mindenki átbújik alatta, befurakszik. Vizet locsolt szét a padlón, fogta a söprűt és söprögetni kezdett. A por mindig valami régi és bomló, érezni a szagán, az ízén. Dohogott magában, de inkább aggódott Djuricáért, ennek ellenére meg akarta örvendeztetni azzal, hogy megelőzi. Fülledt meleg volt, Stjepan odalépett a pulthoz, ledobta gallértalan zubbonyát, zöld sávolyingét és kinézett az ablakon, mert észrevette, hogy hirtelen megrázkódik a fiatal fácska lombja – egy kikötött bika döngette homlokával a fa törzsét. Éppen eldöntötte, hogy kimegy és eloldja – tudni való hova és hogyan kell kikötni az állatokat –, amikor megjelent Djurica kerékpáron; mióta beért L.- be, egész úton csengetett, felnyergelt szamarának a kötőfékjét az üléshez kötötte, s az hol vele párhuzamosan baktat, hol pedig lemarad és átkeveredik a kerékpár túloldalára, s megelőzi; s mindezt könnyedén és virgoncan, nehéz elképzelni, hogy egy másik szamárral ezt meg lehetne tenni, megvetné a lábát, vagy oldalra hőkölne. Stjepan meg nem állhatta nevetés nélkül.

Djurica sunyítva lépett be a kereskedésbe, nem dölyfösen és nem is nyájaskodva, Stjepan mindjárt látta, hogy szokatlanul viselkedik, nem nyitotta ő azelőtt ilyen tágra a szemét, nem járt ilyen lesunyt fejjel; az néz így az emberre, aki ki akarja ugrasztani, a magatartását mérlegeli, lépre akarja csalni, a megfelelő pillanatot várja, hogy megdönthetetlen bizonyítékokat tárjon elébe, vagy bizalmas közlendője van számára. Ahogy Djuricából kitört a nevetés, az Stjepan számára az emberi száj egy teljesen ismeretlen állásának a látványával szolgált; vértelen ajkai hirtelen széthúzódtak, felső ajka felcsúszott, majdnem egészen az orra tövéig, ínye kivöröslött, hosszúkás fekete fogait mutatta.

– Jó reggelt főnök! Hahaha! Tiszta röhej, hogy így mondom most is. Ohohoho! Pedig most már kvittek vagyunk! Hihihi!

A föltoluló nevetéstől fulladozni kezdett, és Stjepan úgy bámult rá, mint egy vadidegenre, már semmi sem fűzte össze őket; bizalom és barátság ily könnyen szertefoszlanak.

Csak nézte Djurica furcsa mozdulatait repdeső tekintetét és szederjessé váló foghúsát, ahogy sebesen lépked fel és alá, mutatóujját billegtetve – ez az egész valami teljesen új, addig ismeretlen jelenséggé állt össze. Az a hallgatag és nehézkés alak szárnyakat kapott, de esetlenül, idegenül hatott ebben a szerepben, mi több, egészen siralmasan festett.

Stjepan alig tudta visszatartani a nevetést, de nem is lett volna szép kinevetni a fonák helyzetbe csöppent kereskedősegédet, aztán meg Stjepan meg akarta őrizni hidegvérét az államosítás fejleményeivel szemben, eleve letett arról, hogy bárkivel szóváltásba keveredjen, hogy hadakozzon, elhatározta, hogy mindent helybenhagy, ahogy lesz, úgy lesz, amit felkínálnak, elfogadja, adjanak annyit, amennyit jónak látnak, valami csak megmarad, s ráadásul megmarad a becsülete is.

Nem látta értelmét bármi módon ellenkezni, sem az igazságos kártérítésért huzakodni, mert a kártérítésnek két arca van: egyszerre jutalom és büntetés; e kettőssége hívja életre a túlvilági elégtétel gondolatát, ne csépeld tehát az üres szalmát, és ha látod, csorba esik az igazságon, állj félre!

Az üzletbe tóduló vevőket és kíváncsiskodókat Djurica legorombította, s a pult mögött szónokolva annyira elragadtatta magát, hogy hangjából gyűlölet, fenyegetés csapott ki, ami nem válik dicséretére.

– Be a közösbe! A közösbe, főnök! – harsogta Djurica, széles kézmozdulatokkal támasztva alá mondanivalóját.

– Törje fel az urak hátát is egy kicsit a járom. Az én fajtám három nemzedékre visszamenőleg izzadt, gürcölt, hogy másnak több jusson, meg se köszönték. Ők emelték fel az egész környéket és úgy mentek el, hogy nekik semmi sem jutott. Alig volt meg a betevő falatjuk. Nohát, most más világ jön, minden a népé, néphatalom van és népvagyon. Azt mondták a népbizottságban, ahogy talállak, úgy kell elhagynod az üzletet és nem vihetsz magaddal semmi mást, csak amit épp a kezedben tartasz. Ehol e, mindenki látja, hogy söprű van a kezedben, eredj vidd magaddal és lovagold meg, ha tetszik! Hohoho! – nevetése megint kéjes röhögésbe fulladt.

Stjepan K. csendben kifordult az üzletből, ahogy Djurica elrendelte volt. Egy pillanatra megállt a kereskedés előtt, mert a szamár feléje nyújtotta nyakát; szeretett végigsimítani a hátán a szép rajzolat miatt.

 

Djurica a kereskedés küszöbéről nézett utána, Stjepan lassan lépkedett, megadóan és kimérten, félmeztelenül. Meg kellett kerülnie a vízgyűjtő medencét, úgy érhetett fel a kőlépcsőkön a nagyszobába, ott ült Rosa; indiai selyeminget hímzett, díszítésül rojtokkal szegélyezte.

– Bújj bele, no, a Jézus Krisztus ruhájába! – kiáltotta utána Djurica a saját sületlenségén hahotázva.

Rosa a hímzést letéve sírva fakadt, miközben Stjepan türelmesen kifejtette, okosan elmagyarázta, miért szüntetik meg a magántulajdont. Nem tudott lelket verni belé, s az asszony még kevésbé tudott erőt venni magán. Ráborult az ágyra, beletúrta magát a párnákba (kemény és lapos párnák flandriai vászonból); a takarón fekve rázkódott a zokogástól, s vele szemben az ablaknál, a veres színű függöny előtt ott állt Stjepan K., nem hogy vigasztalást nyújtson, hanem a nyugalom kősziklájaként, s alakja kettévált a nagytükörben, melyen átlósan egy repedés vonala futott keresztül, időnként a szövőszék Tonka szobájából idehallatszó csattogására figyelve csendesen megállapította, hogy mindenük van még bőven, s noha ebben túlzott, mégis meggyőzően hangzott, sorra vette az értékesebb dolgokat, amiken túl lehetne adni. Minden szavát kimérten, bizonyosságként ejtette ki, s kezeskedett érte, hogy rendes és méltó életet biztosít Rosa és gyermekük számára. A családhoz való ragaszkodás és az értük való helytállás különben is legszebb erényei voltak, s e tulajdonsága nehéz órákban mindinkább kifejezésre jutott. De ahogy a férfit megkeményítette a kilátástalanság, Rosa ilyenkor egyre gyámoltalanabb lett; balsejtelmek gyötörték már akkor is, amikor felvirágzott az üzlet, vérében volt a családi bukás megjövendölése.

A pamut terítővel letakart ágyon fekve nyöszörgött még, miközben ujjai makacsul tapogattak egy akármilyen tárgy után, előbb a zsebkendőjét gyűrögette, s csak azután érintette meg egyik-másik örömet jelentő tárgyat, egy féldomborművű ovális érmét, vagy Stjepan valamely más ajándékát. Itt tárgyilagos és egyszerű stílusban kezdetét veszi félelmének története, amit csupán futólag érintünk, amikor ez az elbeszélőnek megfelel, mert a sorrend diktálta többi esemény sürgetően előnyomul.

Mindenkit érdekel az összeírás, nem is annyira a Stjepan K. üzletvezetésébe való bepillantás miatt – ezt nem könnyű áttekinteni, a felszíni dolgok mögött mindig marad homály –, mint inkább Djurica miatt, aki szorgalmasan összeállította a leltárt, lejegyezte és benyújtotta a népbizottságnak. S eközben minden erejét latba vetette annak értelmében, hogy az árucikkeket pontos elnevezésükkel iktassa be és fontosságuk meg használati értékük szerint sorolja fel, s nem is csak azokat, amelyek ott voltak a keze ügyében és a polcokon, hanem a berendezés darabjait is; Djurica igyekezett visszaemlékezni rájuk, teljes képet akart kialakítani Stjepan K. vagyoni állapotáról, hogy odaállíthassa a saját és hasonszőrűek helyzete mellé, még jobban megerősítve a törvény igazságosságába és a különbségek kiegyenlítésébe – ha ugyan nem a végső egyenlőségbe – vetett hitét.

Nem az a fontos, hogy sorra vegyük magának a vegyeskereskedésnek minden leltárba vett árucikkét, elbeszélői körültekintéssel az események végső nyugalmi pontját kell megtalálnunk, fokozatosan térjünk ki előlük, csak azt emeljük ki, amivel kielégíthetjük az olvasó kíváncsiságát, hűvös megfigyelésekben, szenvedélymentesen számoljunk be mindenkiről, anélkül hogy egy-egy vonásukat túlságosan dédelgetnénk vagy rosszallnánk, így azt is csak állapítsuk meg, hogy Djurica lelkesedése, mihelyt végzett az összeírással, lelohadt, mintha ezzel a ténykedéssel mindent elért volna, mintha egészen kielégítette volna ama belső szükségletét, hogy egyedül, szabad kezet kapva készítheti el a leltárt, hatolhat be minden sötét és rejtett zugba, egymaga mérheti le, osztályozhatja és becsülheti fel az árucikkeket; egymaga végezheti nem is a likvidációt, hanem a valóság felmérését.

Amikor a listát odatette Stjepan K. elé, hogy az írja alá, közölte vele, hogy nyolc napon belül fellebbezhet, ha az összeírás hitelességében, a kereskedés felbecslésében kételkedik; csak ekkor apadt el benne a hév ami aznap fűtötte, s a pökhendiség napja után az életet, a környező világot ismét a kiérdemesült kereskedősegéd szemével nézte.

 

A VÉGLEGES HELYZET. Djurica jegyzőkönyvét jóváhagyták és elfogadták, s Stjepan K. ennek alapján állami kötvényekben megkapta a kártérítést.

A régi cégtábla helyére újat tettek: SZÖVETKEZETI VEGYESKERESKEDÉS – 2. SZ. ELÁRUSÍTÓHELY. Az üzletet Djurica vezette, ímmel-ámmal, lélektelenül. Akkoriban konfiskálták a csendőrállomás egykori épületét is, amit Stjepan K. a Monarchia összeomlása után vett meg; már érkeztek is a hatalmas hordók, s őszre, ahogy a Hepok kirendeltsége beköltözött az épületbe, udvarán a Hepok boroshordóit görgették.

 

 

 

 

Fekete József


 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.