EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996297. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

KUKA

Józsa Márta

A szemét mint hagyaték

2005. december 1.

A szemétről nekem is van saját vízióm.

A szemét a legnehezebben bomló hagyatékok közé tartozik, azokat a restanciákat nevezhetjük annak, melyeket nem tudunk eltüntetni, de megtartani sem: idetartozik sokféle papír az azokhoz tartozó stigmákkal együtt a nemesi oklevéltől a bárcáig, a sugárzó hulladéktól az el nem égethető, de nem is vállalható kéziratokon át bármi, amitől folyton szabadulnánk, de nem lehet. Idetartozik, ebben az értelemben, nemcsak a hulla, hanem annak a néha nyomasztó, de legtöbbször az asztalról lesöpört gondolata is, hogy magunk is hullák, következésképpen globálisan is, no meg hátrahagyottaink számára is, szemetek leszünk. Életünk tehát a pre-szemét kor, a valameddig elhúzódó restancia.

Némi laufot is hagy persze számunkra ez a restanciában s restanciának élés, ezt hívjuk örömnek.

Fel lehet például mászni, augusztusban leginkább, a Hargitára, hanyatt lehet feküdni, hogy lásson az ember végre csillagokat, és tényleg, az égető kánikula után hirtelen négy-öt fokosra hűlő levegő, és a globalizáció közhelyei elől menekülő kényszerturizmus elszórt tábortüzei villognak idegesítően, mint a kötelezően megélt autentikus élmény, bár kétségtelen, hogy a gazdagon fényezett keleti égbolt a csillagok átszűrődő fényét még mindig sokkal jobban láttatja, mint egy közép-európai menekülés a kézenfekvő múltba: a helyre, ahol az ember azt eszik, amit vitt magával, vagy amit talál, ahol nincs asztal, szék és olvasólámpa sem, és ahonnan visszatértében kötegekben lehet elolvasni a felgyülemlett újságokat, mint a hajót ritkán látó gyarmatokon. Kétségtelen tehát, hogy a Hargita fölötti sem az az ég, amit már állítólag csak Óceániában lehet látni, nem az, ahol a csillagoktól alig választ el az ember világítási kényszeréből adódó fény-szemét, de azért a fényes Európa fény-szemetéből mégis világvégi kilátásnak látszik fölmenni a Hargitára, ahol az emberiség organikus múltján nosztalgiázók látástól elszokott szemét csak néhány tábortűz zavarja hanyatt fektében, amikor a fény-szmogtól szenvedő szemével másutt nem látott csillagokra bambul. Jó is az, ha van egy sarok, ahonnan kicsit arrébb söpörték a szemetet.

A fény mértékegysége a lux. Fiat lux, persze.

A látáshoz kell fény, egyre több fény hiányzik. Látni kellemes, de jó sokat kell hozzá dolgozni, egyre többet.

Látni emiatt gondolkodás.

Kellemes, de megterhelő érzés lustának lenni a gondolkodásban.

Répa egy reggel szokott élelemszerző körútjára indult, persze a "sikeres beszerzés" fogalmába, optimális körülmények között, nyilván, beletartozott a napi sikeres fél liter kevert (mi persze nem kevertet iszunk: a vodkát is lehetőleg százszázalékos naranccsal, nyilván az egészség kedvéért, csakis) beszerzése is, de ez, azaz a napi örömöt jelentő kevert aligha róható fel egy olyan hatgyermekes apának, aki egy május elsejéről elnevezett tisztáson nőtt fel, s e folyamatos majálisban való létezés nem kevesebbet jelentett számára, mint azt a hatvanas évek eleji paradicsomot, amikor a közeli várost nem világították még ki esténként oly bántó módon, és a cigánytábor öregjei még arról meséltek, hogy minden mindenkié. Anélkül azonban, hogy világos lett volna számukra a szomszédos bányavidék akkorra államvallássá lett ideológiája, mely a kommunális javakat eltérően értelmezte a nehezen megszerzett ipari javak táboron belüli szabad elosztását szorgalmazó, teknővájó beás cigányoknak a cukorfogyasztást szabadon szabályozó rendszerétől: ott, a cigánytáborban az volt a norma, hogy ha valakinél elfogyott a só, a cukor vagy bármi, akkor bemehetett a másikhoz, és minden további nélkül elvehette tőle, hiszen annak volt, neki meg nem volt. Fogalmuk sem lehetett Répáéknak arról, hogy a szomszédos, ám róluk tudomást nemigen vevő hatalom valami hasonló moralizáló legendákba csomagolta harácsoló természetének önigazolását.

Az ötvenes években Pécs környékén tucatnyi szénbányát nyitottak, a bányászok a munkásosztály gyorsan prosperáló elitjének számítottak, persze azok, akik életben maradtak a metánban gazdag széntelepeket naponta fenyegető sújtólégrobbanások után. Az új uralkodó osztály számára egész városrészek épültek a kort meghatározó, úgynevezett sztálinbarokk stílusban, e telepek körül azonban akkor még nem számolták föl az erdőkből a város felé húzódó beás cigányok telepeit, melyeket az épülő szocializmus csak annyiban érintett, hogy az otthonukat jelentő tisztásokat a kurzus nyelvezetének megfelelő tulajdonnevekkel látták el, no ezért nőtt fel Répa a május első napjára keresztelt réten. Az ilyen-olyan marxista kontextus szerint elnevezett erdei tisztásokon tehát teknővájó beás cigányok éltek vesszőkből font, majd sárral betapasztott házikókban, elég messze a kivilágítatlan bányászvárostól ahhoz, hogy különállásuk és külön szabályaik egy rövid ideig háboríthatatlanok maradhassanak. Nem tartott ez egyébként nagyon sokáig, pár olyan év volt már hátra csak, amikor megmagyarázhatták a nagypapák az unokáknak, hogy ha nincs otthon cukor, akkor át lehet menni a másik kunyhóba, és onnan le lehet emelni a polcról, amit az indokol, hogy neki van, neked meg nincs, és ez soha semmilyen konfliktust nem okozott. Addig meg alig pár évtized volt hátra, hogy a helyit elit kenyéradó bányái lassan tönkrementek, és az akkorra már régen vérrel és erőszakkal felszámolt cigánytelepek lakói is beköltözhettek a hozzájuk közel csúszott bányásztelepekre, de itt már senki nem hozhatott át konfliktus nélkül egy csészényi cukrot a szomszédtól, ilyen lett ez a másik világ, melynek reggelén Répa elindult cukrot s némi kevertet szerezni. Egyik sem volt ugyanis otthon.

Járt-kelt az erdőben Répa, az erdő, a valamikor kunyhókkal belakott május elseje tisztás környéke valóságos aranybánya volt egy színesfémhulladék-gyűjtőnek, a bányászok annak idején előszeretettel hagytak el ott ezt-azt, amíg még könnyen adódott nekik az ez-az, aztán észrevette az ezen elmélkedő Répa egy elhagyott akna elkorhadt ajtaját, volt azon egy kis lakat, gyorsan leverte, hát talált odabent egy gyönyörűszép kis ládikát, volt abban tucatnyi ólomszelencécske, a szelencékben egy-egy ampullácska, kiürítette Répa azonmód a szelencécskéket, kiszórva az ampullákat a földre, s beletéve a mutatós kis piksziseket az iszákjába, elsietett velük a közeli MÉH-telepre, gyorsan felvette érte azt a kis pénzecskét, ami az ilyesmiért jár, aztán vett cupákot-cukrot s persze kevertet a pénzből, úgy bebaszott aznap este az egész utca a telepen, hogy a nehéz másnapot is könnyen megbocsátotta mindenki Répának, aztán ment is volna tovább minden a maga folyásán. Igen ám, de egyszer csak, egynéhány nap múlva volt ez, az elhagyott akna környékén sétálgatott a bezárt bányák trehány őre, s meglátta a letört lakatot a bozótban, nosza besétált az aknába, s kerekedett ebből hatalmas ribillió íziben, amikor kiderült, hogy az ampullácskák, s köröttük az ólomdobozok radioaktív anyagot őriztek, nem is keveset, jött oda zsandár, pandúr, felhúzta mindenki fekete csuklyáját, ahogy eljött az est, ki is vonultak a telepre, ahol akkor már mindenki elköltötte vacsoráját, benyomta a kis kevertjét, kiparancsoltak mindenkit a hóra csecsemőtől aggastyánig, kit gumibottal, kit gázsprayjel intéztek el, mondanom sem kell, hogy egyedül Répa nem volt otthon, hallotta a rádióban, hogy balhé van, csak nem marad otthon ilyenkor éjszakára. A kutyákat, sőt Répa malacát is lefújták a rendőrök, mindenkit végiggumibotoztak, lett belőle botrány, zengett a sajtó, aztán kiderült, hogy a veszélyes hulladékok őrzéséért felelős valamikori fejes milliókat vett fel a korhadt ajtó és rozsdás lakat telepítéséért, Répát később elkapták ugyan, de oly sok volt a rendőrök s az izotópok őreinek rovásán, hogy felfüggesztettel megúszta, majd soha nem múló hálával gondolt e sorok írójára, aki egy kihallgatással s egy rendőrségi dorgálással (no meg gázspraytől megbolondult kutya dühödt harapásával a tényfeltárás folyamatának következményeképpen) megúszta azt, hogy megírta az éjszakát, amikor tucatnyi rendőr kergetett ki a havas éjszakába és vert végig több tucat nyomorgó, ártatlan embert. Na, akkor Répa úgy érezte, hogy megértette a világot: létezik olyan történet, ahol történetesen ő lesz a győztes.

Gyertek ide, Mártikám, hívott fel nem sokkal később telefonon, ma éjjel harminchat patkányt öltem meg itthon, a kisgyereket szájon harapta az egyik, ez önkormányzati lakás, hiába szólok, hogy ha nem viszik el a szemetet, akkor mindent megesznek a patkányok, nem tréfa, az egész padlót feltúrták, egész éjjel folyt a csata.

Január volt, a hó félméteres, ahogy a születésnapomon szokás, hívtam gyorsan egy operatőrt, a tévében dolgozom elvégre, ország-világ megláthatja most, hogyan élnek nálunk emberek. Kimentünk, Répáék szobája frissen betonozva, nem várhattunk, mondta, Mártikám, mindent megettek a patkányok. De én így nem tudom megmutatni, mi történt, mondom neki, legalább egy döglött patkányt hagyhattatok volna, tudjátok, kell az a könnycsatornákhoz. Tudtam, hogy ezt mondod majd, kacsintott rám Répa: Zsolti, Imi - kiáltott - menjetek csak hátra. Ezt eltettük neked a hóba - mondta mosolyogva Répa, és fiai a lábam elé szórtak több tucat döglött, fagyott patkányt. Így telt a harmincötödik születésnapom, én megírtam, lefilmeztem, Répa és hat gyermeke rövidesen új lakást kapott, és persze soha nem mondta meg, amit mindenki tud: hónapokig vadászta, gyűjtögette a tetemeket.

Budapesten, ahol a Tejutat már évtizedekkel korábban elnyomta a fővárosi gázművek neonreklámja, a Moszkva téren meg a Blahán (hallottam úgy is: a Blujza téren) ugyanilyen izgalommal választhat ki-ki magának csillagot. Láttam egyszer egy kisfilmet, amelynek hőse egy józsefvárosi kurva kislánya volt, aki a Nagykörút és a József utca sarkán üldögélt, várta az anyját, aki nyilván dolgozott (akkor még nem volt bekamerázva a Rákóczi tér, ami persze jó is volt, bár sokért nem adnám azt a tévéfelvételt, amikor alsó kameraállásból láttam a józsefvárosi rendőrfőkapitányt, amint a vadiúj, joystickkal kezelhető kémrendszer használatát tanulva pásztázott végig a nem sokkal később elűzött lányokon), és a körút egyik kukájának gazdag választékából mazsolázgatva bábokat fabrikált, hogy eljátszhassa az Óz, a nagy varázslót. Szopjál, geci, mondta gyöngéden a cigarettásdobozokból és lenyalt fagyispatulákból összeállított, mellbimbóihoz kedvesen és gyengéden szorított öngyártott, hogy ne mondjam, reciklált anyagokból készült, vagyis ökobabának, majd az idézett mese szövetétől messzeeső, de Józsefvároshoz annál közelibb narratívát minduntalan megszakította a mese ritmusát biztosító refrénnel, mely így szólt: De ki a faszom az az Óz?!?

És tényleg, ki a faszom az az Óz.

Amikor a Józsefvárossal szomszédos, tartalmilag nagyon hasonló Ferencváros szülte József Attila szeme ódára kerekedett a véletlenül felbukkanható szerelem reményét felcsillantó (csillámló) lillafüredi sziklafalon, akkor aligha volt számára, hasonlóan a Horthy-kastélyban tartott költészeti találkozó többi lírikusához, közismert, hogy a karsztvizekben és kisebb-nagyobb barlangokban gazdag Bükk felszíne a természetre rácsodálkozó lélek, a mélye pedig a poétikát régen fölülíró stratégiai érdekek birodalma. A történelem nehéz időszakait agyafúrt módon barlangokba menekítő nép szakrális igényeit kiszolgáló föld alatti templomok és a túlélés élettani feltételeit biztosító, szintén föld alatti víztározók jó részében föld alatti rakétasilókat és más titkos katonai támaszpontokat épített a legjobban önmagától rettegő hatalom, vagyis a magát ennek tekintő, a földet horizontálisan és vertikálisan is birtokába vevő söpredék. A barlangoktól csak néhány lépés az erdei kisvasút, csak néhány megálló a lillafüredi pisztrángozó, amelyet a tápláléklánc kialakításának logikája szerint építettek: a látogató megtekintheti a zubogók oxigéndús levegőjét harapdáló s a kopoltyúzás megviselő művelete közben még legyek után is kapkodó halakat, a következő fázisban kiválaszthatja, hogy melyiket szeretné felfalni, majd kifogják, továbbsétáltában látja, amint leütik és megpucolják, végül megsütik a táplálékát, a pénztár után a folyamatosan a patak folyási irányával párhuzamosan haladó fogyasztó kezébe adják, aki néhány méterrel lennebb már talál is padot meg lócát, ahol elfogyaszthatja, majd további pár méterrel folytatva útját, ahol kiszarhatja a terméket, a vécé után már csak a kijárat van, az egész folyamathoz, a csobogó bükki patakban ugrándozó idilltől a pisztráng végső ürítéséig alig száz méterre és fél órára van szükség, falusi turizmus gyártószalagon, a vadon mekdonáldsza. Ott van minden, ami csak kell, épp mint a teszkóban.

Bár teszkó mellett sem rossz lakni, nemhogy sok fát nem kell ott hasogatni, hanem inkább résen kell folyton lenni, mindig akad ott valami akció, egy tudatos vásárló félrészegen is tíz perc alatt ki tudja találni azt a barkocba-feladványt, hogy mondjuk teszkógazdaságos óvszer, és nemcsak arra lehet gondolni a teszkó környékén, hogy milyen sokan hagyják a bevásárlókocsiban nagyvonalúan a százast, néhány méter tolás után hozzá is lehet jutni, hanem arra is, hogy a teszkók örömmel építkeznek olyan telekre, ami egyelőre még nincs körbeépítve, egyrészt mert ilyen helyeken nyilván olcsóbb a telek, ami egy multicégnek abszolúte nem mellékes, másrészt meg könnyebb kialakítani a nagy parkolókat, ahol minél több bevásárló érezheti takarékosnak önmagát. Persze az ilyen nagyvárosi zegzugok körül óhatatlanul ott maradnak azok az apró liget-, erdő- vagy legelőmaradványok, ahol az általános háztulajdonlási kényszerből valamely, a szociológusok által könnyen definiálható ok miatt kirekedt állampolgárok ideig-óráig tetőt, meleget, valamint a lakhatás egyéb, kézenfekvő illúzióit próbálják megteremteni, az elképzeltnél jóval nagyobb leleménnyel. A teszkók vonzók, vonzzák a perifériát is.

A periféria a világ közepe lehet néha, holott ebben semmi szándékosság nincs. De ha az ember talál néhány igazán jó gerendát, akkor már talál a telepen fóliát is hozzá, mondja az, aki dupla falú kunyhót is tud építeni a teszkó melletti dzsuvásban, a telepen, amit majd csak akkor rendeznek hál' istennek, ha a teszkó már elég hasznot hozott, addig meghagyják őket a viskókban, legalább a konkurens bandák nem járnak arra, őket már ismerik az őrök, tudják, tiszta emberek: fürdőkádjuk is van. Egy szeméttelepen találták, öten cipelték haza, a teszkó melletti telepre, ástak mellé kutacskát is, inni éppen nem lehet belőle, minden reggelre úszik benne egy-két döglött egér, de legalább lehet nyáron vizet húzni, a kádban a napon egész jól megmelegszik, meg lehet fürdeni, mert aki nagyon koszos, azt nem engedik be az őrök a teszkóba. A teszkó ugyanis gondoskodó, mint az állam.

Évtizedek óta gyűjtök történeteket, gyakran meg is írom őket: ebből élek, és ez a fontos nekem. Újságot írok általában, mert ez a szakmám. Naponta több periodikát lapozok át, és lökök a sarokba, az ismeretlenekhez már nemigen van türelmem, a barátaimat és persze a gurukat olvasom. Ebben a kontextusban és rövidre zárva: ahogy élünk, az nem lehet más, mint egy készségesen daráló konyhamalac csámcsogása az öklendező világra.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.