Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 6–7. szám

Fehér Kálmán

A SZEMÉLY MÉLTÓSÁGA ÉS VERESÉGE

Az önigazgatás egy időszerű problémája

1965. július 15.

Sohasem elég konstatálni az ellentéteket, ha azok később fojtogatókká válnak, hanem rajtuk keresztül fel kell kutatni vi­szonyaik okát és bizonyos, meghatározott módon, orvosolni.

Az önigazgatás fejlődésében a pozitívumok és forradalmi újí­tások mellett sok negatív jelenséggel találkozunk, olyan ellent­mondó jelenségekkel és ellentétekkel, amelyek létezése egye­nesen tagadja azt a célt, amelynek az érdekében létrejöttek, mint a közvetlen demokrácia egyik formája.

Az alábbiakban az önigazgatást mint az új erkölcs, a szocialista erkölcs melegágyát vizsgáljuk, bizonyos emberi erkölcsi maga­tartások tükrében. Mindezt azért tartjuk fontosnak, mert az utóbbi időben a demokratizmus elve és az önigazgatás leple alatt olyan visszaélések történtek, amelyek nem csak lokális jellegűek, hanem kihatással vannak egész társadalmunkra. Nem a probléma túlméretezéséről van szó, hanem gyakori je­lentkezéséről. Természetesen nem hagytuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy a fejlődés ellentétekkel van tele, és hogy az ellentétek harcának eredménye a haladás. Ebben az esetben azonban inkább deviációról van szó és kevésbé ellentétekről, mert míg az ellentét általában nyílt (csak ekkor beszélhetünk ellentétről), addig a deviáció álcázott formája az ellentétnek, és csak akkor szerzünk róla tudomást, amikor már határozott megnyilvánulási formájában jelentkezik, amikor már nem a haladást szolgálja, hanem fékezi azt, amikor már nem vele, ha­nem ellene kell harcolni.

Természetes, hogy a szocialista társadalmi rendszer fejlődése közben sokszor egészen kirívó, szembetűnő eltéréseket látunk az erkölcsi normák és a konkrét cselekvés között. Sokszor nem volna ez olyan nagy baj és a következménye is elenyésző lenne, ha ezeket a tetteket nem a szocialista elvekkel hoznánk kap­csolatba, és magyaráznánk, ha nem a közvetlen demokrácia mechanizmusát állítanánk a szolgálatába, ha nem a demokra­tikussággal lepleznénk, ha nem a közvetlen demokrácia tartal­mát akarnák kijátszani. Éppen ebből a szempontból tartjuk fontosnak az alábbiakat, hogy azoknak a visszaéléseknek hall­gatásunkkal ne adjuk beleegyezésünket és elnézőek sem le­gyünk irántuk. Nem a bürokratikus deviációkról van szó, ha­nem inkább a bürokratizmus ellenszeréről, az önigazgatásról és az önigazgató szervekben jelentkező deviációról.

Sokan az önigazgatás formáját és az önigazgatással kínál­kozó szervezési lehetőségeket használják ki, hogy egoista vá­gyaiknak, kiélésüknek eleget tegyenek, hogy azután (vagy még előtte) ezeknek a tetteknek általános, többség-jelleget adjanak, minden személyes felelősség nélkül. Tehát, személyes érdekek, visszaélések – személyes felelősség nélkül. Igaz, az e fajta de­viáció nem olyan veszélyes, mint a Sztálin-féle bürokratizmus, de mert nem olyan látszólagos, és mert az önigazgatás leple alatt, és arra hivatkozva fejlődik, sokszor veszélyes mértéket ölt és veszélyezteti magát az önigazgatás forradalmi eredmé­nyeit, tekintélyét, további fejlődését, nemcsak szervezési alapon, hanem tartalmi szempontból is. És, hogy sokan elvesztették hi­tüket (vagy meginogtak benne) az önigazgatás adta lehetőségek elérésében, azt sokszor az ilyen álcázott, de létező, „nem de­mokratikus” klímának köszönhető, amilyen némely önigazgató szerveinkben létezik.

Tulajdonképpen a „csoportosulások”-ról, vagy pontosabban „klikkek”-ről van szó. Olyan csoportosulások, olyan klikkek ezek, hogy belső fölépítésükben szinte kis centralista szerveze­teket képeznek, amelyekben szigorú hierarchia uralkodik. Fele­lőtlen és erkölcstelen működésük személyes jellege az, ami a szocialista erkölcs deviációjához vezet, az önigazgatás egy sajá­tos problémájához, ahol a közvetlen demokratikus formát nem a szocialista erkölcs kialakulásának szentelik, hanem a szemé­lyek „erkölcsének”. Éppen ezért tartjuk szükségesnek, hogy a puszta verbális viszonyuláson kívül, rámutassunk és állandóan felhívjuk a figyelmet azokra a ferdeségekre, amelyek az önigaz­gatást „bitorolják”.

Mivel a szocialista erkölcs további forradalmasítását csak a közvetlen demokrácia fejlődésével érhetjük el, viszont az önigaz­gatás további fejlődését a szocialista erkölcs nélkül el sem lehet képzelni – ezek érdekében is cselekedni kell. Itt tulajdonképpen két problémáról van szó, két összetett, egymástól függő problé­máról: a szocialista erkölcs egy deviációjáról, amely az önigaz­gatás demokratikus elve alatt jelentkezik. Tehát a szocialista erkölcs deviációjának és az önigazgatásnak az ellentmondásáról van szó, ahol a deviáció kihatással van az önigazgatás tovább­fejlődésére, a demokratikus tartalom kibontakozására. Ezt a két tényezőt nem lehet elválasztani: szocialista erkölcs nélkül nincs igazi, tartalmas demokratikus önigazgatás, viszont (ami talán el­sődleges fontosságú ebben a viszonyban) közvetlen demokrácia, azaz önigazgatás nélkül elképzelhetetlen a szocialista erkölcs ki­alakulása és továbbfejlődése!

Fontosnak tartjuk még hangsúlyozni, mielőtt a probléma elem­zésébe bocsátkoznánk, hogy nem beszélhetünk a priori az er­kölcsről (ahogy azt sokan állítják, ha felvetődik az erkölcs prob­lémája), akkor, amikor az erkölcs is a felépítményhez tartozik, és a felépítmény függősége nem éppen jelentéktelen az alaptól, még akkor sem, ha a felépítmény ebben az esetben olyan természetű, hogy saját, belső törvényei és fejlődése van, függetlenül az alap­tól. Mindennek ellenére azok a tényezők és azok a formák – amelyekben az erkölcs megnyilvánul – a szocialista társadalomra jellemzők, a burzsoá erkölcstől különbözőek (ami tulaj­donképpen a leglényegesebb a terminus meghatározásánál), és éppen ezért tartjuk fontosnak, hogy szocialista erkölcsnek ne­vezzük, és ne csupán erkölcsnek. Más elveken nyugszik, mint a burzsoá erkölcs; több olyan jellemző komplexus képezi, ami a szocialista társadalmi rendszerből fakad: a munka, a társadalmi érdek és az ember kultusza. Ezek volnának azok a tényezők, amelyek kizárólag a szocialista erkölcs tulajdonságai és jellem­zői. A szocialista társadalmi rendszer által léteznek és a szocializmus eszméjének a komponensei. Nem ismernek el semmilyen metafizikai autoritást, ami a társadalmon kívüli, ami a morális normák forrását jelentené. Az embert és a társadalmat tekintik egyedüli forrásuknak, és éppen ezért a szocialista erkölcs nor­mái és szankciói magában a társadalomban kell hogy megvaló­suljanak. Mindent nyíltan és a nyilvánosság előtt kell megvitatni. Sajnos, még mindig nagyon sokan és sokszor a „kulisszákban” hisz­nek. Nagyon sok dolgot egyszerűen azzal vesznek le a napirend­ről, hogy „erről jobb hallgatni”, vagy hogy „ezt nem kell min­denkinek tudni” stb. Legtöbben minderre úgy reagálnak, hogy nagyokat hallgatnak, behúzódzkodnak „kis szobácskáikba”, „kis szabadságukba”, „kis állásaikba”. Igyekeznek észrevétlenek ma­radni, és bár tudomásul veszik a JKSZ VIII. Kongresszusát, az Új Alkotmányt, a közvetlen demokrácia adta jogokat és lehető­ségeket – nem élnek velük. Számukra olyanok ezek, mint szép, becses tárgyak, amelyeket büszkén mutogatnak vendégeiknek, amelyekre büszkék, amelyeket, ha kell, a magukénak is valla­nak, de a használatukkal nehézségeik vannak, illetve inkább önmagukkal, mert akik használják, akik kihasználják, azokra is passzivitással „reagálnak”. Ennek a passzivitásnak köszönhető, hogy a csoportosulások, a klikkek könnyűszerrel ki tudják sa­játítani az önigazgató szerveket, magát az önigazgatást, a saját céljaiknak megfelelően. Tehát, nem az önigazgatás adta lehető­ségeknek „következetlen” vagy a „nem teljes” kihasználásáról van szó, mert a csoportosulás, a klikkek visszaélései nem csak ott fordulnak elő, ahol a „tudat alacsonyabb színvonalon” van, hanem ott is (sőt még sűrűbben), ahol az emberek tudományos, nevelő, vagy kultúrmunkával foglalkoznak. Ezek a kollektívák szinte melegágyai a csoportosulásnak, a klikkeknek. Az alábbiakban azonban maradjunk csak a kultúra területén.

A csoportosulás, a klikkek létezése annál is könnyebb az ilyen kollektívákban, mert már maga a „munka” is olyan, hogy az em­bereket eleve csoportosítja. Konkrétan pl. az irodalom területén: az esztétikai törvényeken alapuló csoportok egy-egy adott eset­ben (amikor egy külön önálló önigazgató szervezetbe kerülnek – pl. folyóirat) nagyon gyorsan (különösen ha még a tetejében egy új, tapasztalatlan önigazgató szervről van is szó) átváltoz­nak pozitív irodalmi „csoportosulásból” olyanná, amelyet már puszta személyes érdekek kötnek egybe, saját, egoista célok elérésére, kielégítésére és megtartására. Ekkor már nem sok kö­zük van az irodalmi és esztétikai csoportosuláshoz, és ha han­goztatják is, az már csak külső máz, mert minden „esztétikai kritériumot” a személyes egoista érdekek tükrén át szemlélnek. (Félreértések elkerülése végett, fontosnak tartom megjegyezni, hogy a felvetett probléma általános jellegű. Hogy csupán a kul­túra, az irodalom területére korlátozódtam, az tisztán a szemé­lyes élmény és tapasztalat következménye.)

Ezek a csoportosulások nem léteznek mint meghatározott és látható szervezetek, de ez nem jelenti azt, hogy közöttük nincs erős összetartás. Egy-két „ügyes ember”, „rátermettebb”, „érté­kesebb” képezi a csoportok lelkét. Ők irányítanak, és a csoport többi tagja, a „gyengébbek”, az „értéktelenebbek”, akik csupán „kísérők”, akik a csoporthoz inkább félelemből, véleményük és világnézetük határozatlanságából vagy éppen hiányából kapcso­lódnak – vakon követik mindazt, amit a „hierarchia polcán le­vő” kijelent, cselekszik. Sokszor a csoport ilyen felemás tagjai­nak köszönhető, hogy az adott pillanatban olyan határozatokat is meghoznak, amelyek ellenkeznek az önigazgatás demokratikus elveivel, amelyek csupán személyes érdekeket képviselnek, bár formálisan „demokratikus többséggel” szavazták meg.

A csoport, a klikkek törekvései és ambíciói nem az elfogadott társadalmi normák érdekében, hanem általuk történnek, oly­képpen, hogy a társadalmi normákat és előírásokat csak formá­lisan tartják be, hogy a maguk teremtette előírások és normák szerint intézkedjenek, ahogy azt már a csoportérdek vagy egye­sek egoista érdeke megkívánja. Ezáltal a személyes érdekeket általánosaknak tüntetik fel és magyarázzák. Ebben az esetben is tulajdonképpen a szocializmus, a szocialista valóságunk lé­nyegének a kihasználásáról, félremagyarázásáról van szó: „az ember személyes boldogsága”, amit szocialista valóságunk tűzött ki célul, sokan egoisztikusan személyes-nek fogják fel, illetve akarják felfogni. Természetes, hogy a totalitarizmus nem lehet a szocializmus pozíciója, de ugyanakkor az individualizmus sem, mert az utóbbi tulajdonképpen a társadalmi érdek negációja, az első pedig a személyi érdek és magának a személynek a negá­ciója. Egyik nélkül sem lehet elképzelni a szocializmus fejlődé­sét. A szocialista valóságunk éppen ezért azon az állásponton van, hogy ez a két tényező nem kibékíthetetlen, hanem igenis a szocialista demokráciánkban, a közvetlen demokrácia formáiban valósítható meg. Azonban épp amikor a bürokratizmus ellen har­colunk (aminek ebben az esetben az a lényege, hogy az álta­lános érdeket helyezze midenek fölé), jelentkezik az a másik, az egoisztikus, amelyik kihasználva a demokrácia adta lehetősége­ket, csoportosulva (sógor, koma, jó barát, ivótárs, szerető stb.) önző, személyes céljaikat elégítik ki, nem riadva vissza semmitől sem. Kijátszva a demokrácia, az önigazgatás adta lehetőségeket és jogokat, megfeledkezve a szocialista morál alapvető tényezői­ről – összefogva képesek akármilyen törvényellenes machiná­cióra.

A tulajdonképpeni kijátszott eszmékből akarnak megélni, meg­gazdagodni. Különösen ott könnyű a dolguk, ahol nincs, vagy ahol már a klikkeknek köszönve megszűnt a nyilvános kritika. Amikor minderről beszélünk, nem csupán a szocialista morálra apellálunk, hanem eddigi szocialista valóságunkra, eredménye­inkre, mert „a tartós személyi érdek tartós és mindennapi har­cot követel az általános, a közös érdekek megvédéséért”. Sokan az utóbbiról megfeledkeznek és csak a tartós személyi érdeket tartják szem előtt.

A csoport arra törekszik, hogy kulcs-pozíciókra saját, „rá­termett”, „megfelelő” tagjait tegye, és hogy ezt elérjék, nem vá­logatnak sem az eszközökben, sem a módszerben. Ha valaki valamilyen módon keresztezi számításaikat, vagy bírálni meré­szeli őket – vagy valamiért szálka a szemükben – (különösen érzékenyek az anyagi érdekeikre), akkor nem riadnak vissza a kitartó ócsárlástól, rágalmazástól, a különböző buktatóktól, „befeketítéstől” sem. Mindennek az a célja, hogy azt a bizonyost elűzzék a munkából, vagy ha módukban van, elbocsássák.

Mindezekkel a problémákkal kapcsolatban vetődik fel a sze­mély nagyobb felelősségének a kérdése. Azoknak a felelőssége, akik a demokráciát felelősség nélkül szeretnék, és akik az álta­lános jogokból csupán személyes jogokat formálnak.

A csoportnak az az érdeke, hogy minél jobban „összezavarja” az előírásokat és határozatokat, holmi „személy-tisztelettel”, „személy-értékkel”, amit a csoport belső hierarchikus elrende­zéséből következtet. Mindennek az a lényege, hogy az egyfajta, az egyféle esetrekre nem azonos mércét használ. Ez különösen akkor mutatkozik meg, amikor egyforma esetről van szó, csak az egyiket a csoport, a klikk tagja követte el, a másikat pedig nem.

Arra törekednek, hogy az előírásokat a csoportok megfelelően „magyarázzák”. Ez arra irányul, hogy zavart keltsen, hogy az ellenőrzést megnehezítse vagy egyszerűen elhárítsa. Arra töre­kednek, hogy a felelősséget mindenáron vagy az „objektív körül­ményekre”, vagy valaki másra (természetesen nem a csoport tagjára) hárítsák. Ez pedig szökés a felelősség elől, aminek ugyan a tudatában van és mégsem vállalja. Ha sikerül másra ruházni, vagy elfogadtatni egy olyan „objektív” okot, ami felmenti a fe­lelősség alól (márpedig ez nem nehéz, ha a csoportosulásról van szó, amelyik ugyanazt a visszaélést támogatta és szavazta meg, amelyikért most valamilyen módon felelni kell), akkor „tiszta marad” és legfeljebb a következményeket a kollektíva, illetve maga a társadalom viseli. Annak ellenére, hogy a felelős­ség tudatában van, mégsem hajlandó vállalni. A csoport-, a klikktag sem „csupán egyszerű, az objektív körülmények eredménye és végrehajtója”, ahogy azt szeretnék beállítani, csakhogy min­denfajta felelősségnek útját vegyék. Minden ember függetlenül az „objektív társadalmi, gazdasági viszonyoktól és körülmé­nyektől”, egy ható erő is, amelyik képes bizonyos mértékig füg­getlenül hatni mind pozitív, mind negatív irányba. Éppen ezért tartjuk fontosnak bizonyos esetekben a személyi felelősségnek fokozott kihangsúlyozását és számonkérését. Mert sok esetben a csoport mechanizmusa felmenti, és a következmény, ha azt az „objektív” körülményre is hárítja, a társadalmat érinti.

Természetesen ez csak a személy formális felmentése, mert a személy vereségét jelenti. A morális tudat jelen van, mert maga az a tény, hogy valamire vagy valakire fogták a felelősséget, azt jelenti, hogy lehetett volna másként is, és azért csap át agresszióba, mert igazolni akarja saját magát, önmaga és nem kevésbé mások előtt. Mindez újabb kalandokba hajtja, hogy másokon re­habilitálja vereségét – és természetesen minderre a társadalom fizet rá legjobban, és azok a személyek, akik ki vannak szolgál­tatva az ilyen csoportok, klikkek kénye-kedvének. Mert a cso­port mechanizmusa készenlétben van, működésbe lép az önigaz­gatás demokratikus elveinek a leple alatt, és „szavazataikkal” megerősítik azokat a tetteket és határozatokat, amelyeket egye­sek önkénye diktál.

Mindez a személy méltóságának a vereségéhez vezet, és mert egymagának terhes, nem tudja elviselni, állandóan újabb em­bereket igyekszik a csoportnak megnyerni, természetesen nem válogat az eszközökben, meg „ígéretekben” sem szűkkeblű.

Tulajdonképpen sokat kellene még beszélni a csoport kohézió­járól és a csoport „főembereinek” a szerepéről, akik annak kö­szönve, hogy gyönge vagy gyáva személyekkel vannak körül­véve, olyan „tekintélyre” tesznek szert, hogy minden szavuk szinte „törvény”, „igazság” és „jó”. Mivel állandó kétségek között van­nak, szükségét érzik a mindennapos konzultációnak mind „hori­zontális”,mind „vertikális” „vonalon”. Ez is éppen az egyik oka annak, hogy a magános akciók és bírálatok legtöbbször vissza­felé sülnek el: az húzza a rövidebbet, aki bírálni merészel. ,,A bírálat elhallgattatása ellen pedig az a leghatásosabb módszer, hogy következetesen fejlesszük az önigazgatást”. Mert csak a nyílt bírálat és a személyi felelősség nagyobb megkövetelésével védekezhetünk e bizonyos erkölcsi deviációtól, amely az önigaz­gatás demokratikus formájának kibontakozását fékezi.

Mindezt azért tartottuk fontosnak elmondani, mert „Általá­nos anyagi és társadalmi fejlődésünk már olyan fokot ért el, hogy okvetlenül új erőfeszítéseket kell tennünk az önigazgatás és a közvetlen demokrácia továbbfejlesztésére és elmélyítésére, hogy gyorsabban és sikeresebben haladhassunk előre”. (Tito). Ehhez azt a viszonyulást tartjuk legjobbnak, amelynek a lényege a nyílt, leplezetlen bírálat, olyan bírálat és olyan embereknek a bírálata, akik saját munkájukkal igazolják és indokolják ezt, akik tevékenyen részt is vesznek annak a megoldásában.