EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125192. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 18. szám

Guelminó Sándor

A szemeidről

(Vaksi, sokdioptriás szemeidről, melyeket nem tudtam meg¬menteni.)

A halál semmi a magamfajta embereknek. Esemény, mely igazolja őket.
(Camus)

1966. június 1.

Már fél órája is lehetett, hogy kigurították a folyosóra. Kezeit még a szobában lekötözték a billenős tolóasztal vas vázához. Lábait kinyújtóztatták, és hosszában rádobtak valami egészen könnyű takarót vagy leplet; nem tudta eldönteni, mi lehetett. Arcát fekete selyemmel födték le. Így utazott a végtelen hosszúnak tetsző folyosókon. Csöndben. Szó nélkül. Igaz, az ápoló néha elköhintette magát, a kerekek feljajdultak a fordulókon, megzökkent a rakomány, de aztán utazott tovább, mint valami keleti emír, nyugodtan, kimért fakonoksággal, tudatos céltalanul.

Feltehetően az operációs szoba előtt álltak meg.

‒ Hullafiákerozó! ‒ szólt oda az ápolónak egy kis idő után, de az nem válaszolt.

Elment! ‒ szögezte le magában, és pillanatokon belül elaludt.

Aludt. Álmatlan folytonosságával a tegnapoknak.

Úgy érezte, kiterjed.

Szétomlott, mint lebontott hajfonatok, mint a levegőég magasságában szertebugyborékoló madárcsapatok ‒ szétomlott, és végignyújtózott a városon.

A távoli füttyök felfoghatatlanul éles, hirtelen kitört amplitúdóját csendesen mosták, paskolták az elhulló szöszke vagy nyugvó zajok.

Tarajai.

A szürke horizont pásztázó sínpárai megvonaglottak. Távoli vonatok szűnő zakatolása tört meg a karjaidon, és az alácsobbanó cseppek egyenként, lassan, méltóságteljesen ereszkedtek alá koponyámon, miként régi, tapasztalt ejtőernyősök, s buktak fejjel, gördülő csillanással... Hátukon. Keresztbe.

Fekete póznaszálak. Kattogtak.

A tavaszi mocskok olvadó szimfóniájában, mint emelkedő, győzedelmes tétel zengett a magasba az éledő berkek csobogó csuklása, meg-megbukó madaraknak égi borulása.

Köröztek. Céltalanul.

Felismerhetetlen együvé tartozással a vijjogásban, szárnyukat a szemembe csapták; szédültem, míg guanókormok rengő pályaudvarain felcsikordultak az induló szerelvények.

Múló csókok fehér párája szállt, s az alkonyi ablakok árnyékában lámpák gyulladták; itt és amott.

A tünedező pocsolyák behunyták égő napszemüket, a fáklyák felkúsztak az égre, vörös vágy dobogása zihált és csapkodott a fekete földre, mint a búcsúzó utolsó lobbanások.

Szürkületkor már kettő helyett tapogattam az utcákat. Belém kapaszkodtál, és én vittelek, vittelek...

Kínlódtunk, hisz tudtuk, ha specialistához fordulunk, kiutal téged messzire, üdülni, elmenni, s talán vakon térni vissza. De míg együtt maradunk, a szemeink izgatják, olvasztják vagy dermesztik egymást, s talán az idegek sóvár ingere megment, átment a nappalokba még egy-két éjszakát. Minekünk.

A paletta száz tónusa, árnyalata megolvadt, a nüánszok egymásba folytak; az évek és a percek lassan lefelé kígyóztak. végigcsöpögtek vastagodó, hullámzó vízigilisztákként... Határoztam...

Határoztam.

 

Ha sikerül, megmentelek az örök fénynek, sovány éjszakájának és az örök sötét egyetlen piszkos sugarának.

Ha sikerül az operáció ‒ homéroszi létem örök eposza maradunk, benned tovább élek, s minden dalok sírását vájom tebeléd. Mindenkorra.

Mert naponként nehezebbek és vénebbek vagyunk.

Eljöttem, mert akarom, hogy lássál, s a szemem segíteni fog; tovább tapogatja, mint kegyetlen fehér bot ‒ a kockás kövezetet, is akkor más ízeket csettint fel a nyelved, orrodba új illatok csavarodnak, kezed érintése varázsossá, ismeretlenné válik, a hangok egy izzó csokorba, harmóniába fonódnak ‒, s nem kell senkinek elkísérni az alkonyatokba.

Arra eszmélt, hogy éles fény vágódik arcába.

Már a műtőben volt. Felültették. Lábán is átvetették a szíjakat. Kezénél megerősítették a laza kötelékeket. Fehér ápolónővér hajolt fölébe, és nyakába kötött egy keményített, lepedővel vetekedő, ropogós-tiszta kendőféleséget. Valami nylon-parteklit is ráakasztott, s abban a pillanatban már ellépett mellőle.

Maga előtt csak a műszeres szekrényt látta, amint az üveg mögött csillogtak a különböző fogók, kések, ollók, csipeszek, és a sarokban magánosan egy nagy vattacsomó gubbasztott.

Valaki a mosdócsapot nyithatta meg, mert hirtelen a csobogó víz zaját hallotta, de még véletlenül sem ejtett senki egy szót, csak a víz zubogott egyre erősebben, s a kések villogtak hideg eleganciával.

Kísérteties hasonlósága lebegett Dürrenmatt Gyanúbeli kórházának, de a mesés óriás nem jött, nem volt ide hivatalos.

Hagyták.

A várakozás mindig hatással van a páciensekre, s a történelem első ilyen műtéténél időt biztosítottak, hogy meggondolhassa magát.

— Senki sem ítélheti el, a gyávaság vádja nem érheti soha, hisz önkéntesen már azzal többet tett az egész világnál, hogy eljött. De figyelmeztetem. Tudatában van-e, hogy mit cselekszik. Mert megtörténhet, hogy kudarccal fejeződik be minden. Őt nem menti meg, maga meg... Szóval értjük egymást ‒ mondta az orvos, mielőtt felfektették az asztalra.

Azt felelte, hogy soha nem szokott megbánni semmit, és hogy az orvosok csak a saját munkájukat értsék, a lélek felsőbb régióiban a sebészkésnek semmi jussa, helye nincsen.

Takarékpénzét már néhány nappal ezelőtt kivette a bankból, és a városban kapható összes Beethoven-lemezt megvásárolta.

— Szerencsésebb leszek a nagy mesternél, mert örökké hallgathatom melódiáit. A fülem, egyetlen közvetítőm a világról, s tán egyetlen árulóm, hogy belé ólmot nem önhetek, ödipuszi bolyongásaimban. Az élő puszták, a skálák, a hangok bezáratlan mappája lesz a vágy, illat, időmindenségem, tér nélküli dombokon zúgó szél sodrása leszek, a gondolatok legyőzhetetlen barlangja, visszhangja, hordozója, melyben láng, égető, tüzes, többé nem lobban. Falára csak az emlékezet rajzol furcsa ábrákat és tetemeket, meg hősi vadászkalandokat, s hogy lesz-e ki megfejti... A szemem boldog leszek, ha csak fel is fedezi egykor.

Szemét lehunyta, majd újból végigjáratta a falakon, a fehérségen, komoly csenden, szigorúságon.

Üvegtáblák, áttörhetetlen ‒ száraz, elvadult préri a míves virágtartón, itt-ott csöpp tégla, mint elejtett szilvák, apró kék fajansz tán, az óriás hűs simaságban, hűvös, síkos, sima ‒ idegnyugtató.

Oldalt fordította fejét.

Nővér állt mellette.

Nem tudta, hogy az előbb látott-e, mert géz fedte az arcát, csak a szeme nyílt rá néma, utolsó kérdésként, néma jajként, valami megtört, rózsaszín hullámverésben, s a pillái is lecsukódták egy idő múltán.

Tudomásul vette.

Követtem volna a tekintetemmel, de már el is tűnt, tapinthatatlan, suhanó látomásként.

Halvány mozdulata erotikus, mégis kába akvarellt festett bennem, s a szem megragadta az utolsó meddő lehetőséget is; egy pillanatra mintha fel is csigázott volna.

Ellibbent róla a fehér köpeny, ajka nedves volt, és önfeledten nyílt ki; mint csókvágyó, bizsergő ölelésben. Feje kissé hátrahanyatlott.

A blúz, láthatatlan ujjak nyomán, lassan kettényílt, megpattant még egy gomb, és magam előtt láttam. Láttam. Az utolsó nőt, az utolsó testet. Ártatlanul, ha szabad ezt a szót használnom. Karcsú combján végigszánkáztak a fények, itt, itt megmeredt és szétfagyott a tekintetem. A kép keresztülhasadt, s én már csak néztem, bámultam, s szólni, kérni, üvölteni, vájni, ragadni, markolni akartam... Szemben szememben a fal üresen, feszes vigyázzban ügyelt rám. Én pedig bámultam tovább a fehérséget, melyről eltűnt, most már végleg, minden. Minden varázslat.

Most már sajnáltam is.

Egy ideig elveszhettem, mert azon vettem észre magam, hogy többen sürögnek körülöttem.

Ketten mellém lépték. Az egyik fehérköpenyes a fejemet fogta meg, a másik hosszú tűvel nagyon finoman a szemem alá szúrt.

Kis idő múlva úgy éreztem, mintha ólmot forrasztottak volna a szemhéjamra. Elnehezült.

Karomba bizonyára injekciót, altatót spriccelhettek, mert csakhamar minden erőm ‒ mellyel magamat ébren tartani szándékoztam ‒ elhagyott, és megfeszített izmaim elernyedtek.

— Kezdhetjük! ‒ mondta a főorvos.

A sok fehér köpeny összebújt körülötte. Makogtak, kezük fürgén járhatott, s csak a kabátok lengő nyelve izgett folytonosan.

Ha bírt valamiről álmodni, ha volt álma, bizonyára viasszaszakadt a múlt heti estéhez.

Hogy aranyló délután volt, nem kifejezés. Februári vasárnap délután. Ebben az évben különösképpen hamar érkezett meg a tavasz. A hó is elolvadt, lekerültek a téli kucsmák, s ebben a hónapban olyan furcsa melegséggel sütött a nap.

Gyerekek visongattak a sütkérező utcákon, és terebélyes családok vonultak ki az első hosszabb sétákra.

Itt-ott szabadságos katona mesélt, gesztikulált a merengő, kíváncsi lányoknak.

Az autók is mintha eltűntek volna a környékről.

"Ezt a délutánt így akarom neked adni, a két kezemből, mint virág harmatát, mint kehely gyöngyét. Ez a délután még legyen a tiéd. Vedd el, és ne légy szomorú, vedd el tőlem, mert ez az utolsó, amit átnyújthatok!"

A lány megállt vele szemben. Halványkék kendőjét lobogtatta a szellő. Mosolyogni próbált.

"Nem kellett volna soha megismerkednünk" ‒ mondta. "Többet nem engedem magamat cipeltetni. Eleget botorkáltunk. Ideje volt, hogy vége szakadjon a gyámolításoknak. Elismerem, hogy jól játszottad el a magad ,Cirenei' szerepét, de ha a getszemáni éjszakákat nem tölthetted velem, innen tovább egy tapodtat sem jöhetsz ..."

A nappalokba tényleg átmentettünk néhány éjszakát.

A te érdemed... De a szemem most már végleg kimerült. Nincs, nincs, nincs vigasz. Nincs segítség. És őszinte leszek hozzád, most utoljára is. Tudd meg, hogy fáj, és mindig, biztosan mindig fájni fogsz nekem!"

Elfordult.

Arra gondoltam, hogy giccses leszek, ha a hirtelen feltorlódott indulatár letöri ellenállásomat, és zokogni kezdek, üvöltve, minden büszkeséget meg hiúságomat elfelejtve.

De miért is giccses a fájdalom?

"Te nagy leszel!" ‒ mondta. ‒ "És százszor inkább vállalnod kell a csatákat, mint a préda, henye vadászatot!"

Kifulladt.

A szemébe néztem.

Erősen. Kutattam.

Lankás, bájoló vidékek ringtak benne, végtelen hosszú, zöldellő hullámzásban. A megnyugvó ég alján szürke felhőfoltok kavarogtak, is az alkonyi nap tízszeresen szikrázott a szemüveg aranykeretén, míg lenn valahol a pupilla mélyében piros parazsa búcsúzott az estétől.

Egész éjszaka virrasztottam.

A fejem, mint egy automatarendszer, reggelre teljesen kikapcsolt.

Ösztönszerűen róttam az utcákat. Egyen talán ötször is végigmentem. Sarok, hosszú úttest, egyenes, kanyar, sarok, talán ezt se tudtam volna regisztrálni. Néha szaladtam, míg elfulladva összegörnyedni nem voltam kénytelen.

Hogyan találtam meg a házat, azt sem tudom. Csöngettem, és nem érdekelt, hogy a család reggelizik-e vagy sem, azonnal a fogadóba hívattam a doktort.

K. nem tudhatta meg, hogy másnap engem is ugyanarra az osztályra vettek fel.

Most már tudatában voltam, mit teszek, de a szemét minden áron meg kellett mentenem.

Az idő senkinek nem ad haladékot.

Ezt motyogta, állítólag, amikor néhány óra múltán kötözték a műtőben.

Sosem szeretett volna a grállovag tisztjében tetszelegni.

Mielőtt felfektették az asztalra, az ablakhoz ment, és arcát rászorította az üvegre.

"Van még időm meggondolni! A professzor is azt mondta. Szemátültetés! Az orvosprofesszor feltehetőleg jót akart. De kinek? Azt mondta, két-három százalék eshetőség... Ha sikerül ... Meg kell tennem... Meg kell nekik kísérelniük."

."Kije magának ez a lány?" ‒ kérdezte.

"Nekem? Senkim... Azazhogy..."

"Értem, és nem értem" ‒ mondta a professzor. Megcsóválta a fejét, és kiszólt a nővérnek, készítsenek el mindent a bemosakodáshoz.

Emlékszem.

Annak idején az újságok is öles betűs címmel hozták, hogy Ray Charles micsoda rengeteg dollárt ajánlott fel egy egészséges szemért.

A professzor megemlítette, hogy a beteg szemek kapcsolatban vannak egymással, s az egyik cseréje semmi eredményt nem hozhat.

Most már emberfeletti dacból sem állhatott el; a félelem és számítgatás nem bírt többé tudatához férkőzni.

Igaz, ezek banális sorok.

"Semmi sem tántoríthat vissza!" ‒ De a szeme különösképpen az ápoló, a professzor, a nővér, a takarító tekintetét kereste.

Kék szemek. Szürkék, barnák, sárgák.

Szempárok.

Így tolták ki a folyosóra...

Olyan sötét volt, hogy a gondolatok sem villámlottak zöldes távoli fénnyel, csak üreges, kivájt vermek dübörögtek itten nagyon közel, s a halántékom mögött visszhangzottak tompa, megfejthetetlen, döngő kopácsolások. Alámerült, mélytengeri harangok búgása hullámzott, s lüktető toronyóradongás szállt tovább ereim hosszú, millió folyosóin.

Bizonyára ülhettem, így történt, hogy fejem elnehezült. Valami óriási súlyosság alatt.

Ülhettem... Ez még maradt... Az első tudatforgács, az első felsejlés... Felismerés ... Kérdések, nem emlékszem, mikor is tolakodtak elő... Körülöttem, tudtam, ezreket jobban foglalkoztatott minden... Az egy miértre mindenki másképpen válaszol ... De százezer megoldástól igazabb, pontosabb az, hogy én nem tudtam választ találni, s nem is kíséreltem meg. Soha.

Célja volt?

Mondtam, a tudatos céltalanság felfedezése lehet a "MA" himnuszának refrénje, s én ezt tettem, mert nagy volt, felszabadító, varázsos és többet nyertem volna, mint a szimpla, szentis-profán tét. Jótét volt?

De kivel szemben? Elég lett volna megtanítani látni?

Mielőtt begurították volna a műtőbe, biztosan nem jutott eszébe az anekdota az emberről, akinekk transzfúzió köbben tévedésből kecskevért adagoltak, s egy idő múltán gyanúsan kezdett sandítani a káposztára. Nem juthatott akkor eszébe, mert az analógiája élt benne, mert a szemét kölcsönözte, mint más a kártyáját, s számíthatott rá, hogy azt is elkockázza a baráti szenvedély. Anekdota, tréfa nem fertőzhette a heccet. Mert a heccben megtréfáltuk a természetet, lemosolyogtuk a törvényeket, ha a természetnek a fiktív mozgáson kívül léteznek szabályai, kontrapunktok!

A humorban nem ismerek tréfát ‒ ez a kiszólás azóta közkinccsé vált, ugye? De hol a humor határa? És a heccet miért nevezzük száz néven: tragédiának, komédiának, mikor az nem más, mint incselkedés, hangyák csiklandós karavánja az elefántok cserzett, bődületes talpán.

Nem tudta többé, mi a horizont.

Összetört az ég, s a mindennapok kirakatai lehúzták a déli redőnyöket.

Szétkuszálódott benne az értelem, a lenyűgöző, édes tehetetlenséggel...

Azon az éjszakán, amikor végre elvált a kapualjtól, egyenesen a rég látott büfébe indult. Tudta, hogy itt várnia kell valaminek. Ha kést emelnek rá, nem szól; tekintetét emelte rá az egyik delnő; szólt, és mentek. S amikor kikecmergett a síkos combok közül, hasonló fanyar magány harapdosta.

Fogalma sem volt, hány óra, éjjel van-e még vagy reggel körülötte.

Kezei szabadok voltak.

Fején turbánszerű pólyát tapogatott ki.

Sikerült?

Ha valakit meghall lépkedni, mindjárt idehívja. Igaz a csengő is itt van a közelben. Mutatták is, mikor megérkezett. De hol a jobb és a bal?

No, majd reggel! Akkor megmozdul a nyugvó kórterem. Ha csak el nem feledkeztek róla... Hisz külön lakosztálya, külön "cellája" van.

De minek?

Őt már nem zavarja... A tér eltűnt, az idő jeltelen.

Mi marad?

Majd később!... Meditálni lehet az őrülésig, és tovább is!

Pedig már hajnalodott. A szendergő reggel fehér leheletében erjedni kezdtek az ismerős színek, s lassan feszülni fog a tisztuló boltozat... Az ablaküveg zsíros kéznyomait kitapintja az éledő fény, s valami kellemes áramlásban mozogni kezdenek a levelek. Az egész kórház olyan, mint egy hirtelen készült, ám biztos kezű vázlat. Egyenes vagy hevenyészett, mégis kemény vonalak, s csak sejteni lehet, mi rejtőzik a halántékok mögött.

Hosszú átlók, tövükben a homály motoz, sima falak, tükrös ajtók, zárak, mereng, unalmukban megleng a színek fakó melódiája.

A világtalan Küklopsz fájdalmában súlyos sziklákat markolt fel, és eszeveszett dühvel hányta azokat a szigetnek öblébe, talán végkimerülésig ‒ a győztes gálya mégis elhagyta a partot.

Homérosz énekelt.

Nydia megvetette Kharónt, a szigorú révészt.

Göröghon elveszett, Pompeji kővé üszkösödött.

De a madarak meg mindig oldalt néznek, és előre repülnek.

Üveggé fagyott szemeim talán már új fényben borzongnak, a tavaszi ikrák szétfolynak az aranyló reggelek ködében, s a meghasadt mélységben felvetik fejüket a halak.

"Létezik még önfeláldozás?"

"Azok buták vagy hibbantak" ‒ mondta P.

"Két világot fognak látni a szemeim."

"És az vigasz?"

"Nem szeretem áltatni magam. A döntés után nem kell vigasztalni vagy sajnálni az embert."

De a kétkedés mételye... Hát magabiztos-e valaki?

"Te megvakulsz!"

"Na és?"

"Magad kérded! Megéri?"

"Nem kérdés!"

"A vitában alul maradsz."

"Nincs szándékomban győzni. A győzelem feltételezi a gyűlölködést."

"Elértél valamit?"

"Ó, te ‒ a remények rabja!"

"Akkor?"

"Az nem csalódik, aki hegynek fel tudja, hogy a túlsó oldalon biztos le kell ereszkednie."

"Szentis."

"Igaz."

"Nem hiszed az igazat."

"Ez is igaz."

"Csak szavak ..."

"Mit tudunk még?"

"Gyógyíthatatlan vagy."

"És . te? Mindenki beteg. De én nem fogom tudni!"

"Ez fog gyötörni."

"Örülök, hogy meg vagy győződve róla."

"Azt hiszed, úgy véled, minden jól van?"

"Ahogy van!"

"Hazudsz!"

"És te talán tehetsz mást? Az évezredek mocskában vajon állíthatod-e, hogy igazat beszélsz. Megszámlálhatatlan színháza az ősigazságnak... És az, tudod, mi volt? ... Mikor?"

"Bolondság!"

"Ez igaz."

"Te sem tudsz többet!"

"Félsz!"

"Nem különbözünk."

"Kritériumnak kevés, kibúvónak silány."

"Szerencsétlen vagy, mert úgy sejted, erre nincsen válasz. Választani a gyengék tudnak csupán."

"Relatív..."

"Pszt... Jönnek."

Egy görcsös ág, szétcsavarodott parkbéli fa ‒ azt mondta, az ő kedvence.

A padok még nyirkosak voltak.

Tovább sétáltunk.

Azt a fát egyszer beoltják majd, nemesíteni próbálják, és kiszárad. Bizonyosan kiszárad...

A törzséből, a szétszaladt repedésekből piros bogarak másztak elő, s lengő hajába belefogódzkodott a szól.

"Szép fa."

"Érdekes."

"Az enyém."

"Ám!"

"Ki hinné."

"Én tudom."

"Te jó vagy."

"Szeretem, ha dicsérnek."

"Hiú is vagy?"

"A gyengék gyengesége!"

"Te erős vagy!"

"Sétáljunk!"

Fekszem.

"Tudni akarok mindent!"

Csend.

"Tudni akarok!"

Csend.

"Választ!"

Csend.

"Megérte? Nem érzem, nem hallom! Nincs új illat, nem sírnak a százrímű dalok!"

"A sebészre nem volt szükség!" ‒ x.

"Nem szabad tudnia!" y.

A csend millió hangon válaszol.

Giccsesek vagyunk. De a giccsből a legnagyobb bátorság szabad ki, hisz az emberek elé mer lépni, noha tudja, ismeri önnön értékét, és nem fél. Ha félne, már nem volna az, ami...

"A félelem is giccses."

"Negáció ..."

A papír nem árulkodik. Idézünk:

"K. ma elhagyta az osztályt. Megállapítást nyert, hogy a diagnózis téves volt. Csak erősebb, új üvegre van szüksége, s hosszú, hosszú gondos ápolásra. Sajnáljuk. X. Y. s. k."

A mese véget ér ... Egyszer ...

Akinek kedve van hozzá, folytassa tovább...

Elhagyjuk őket... Egy benn.... egy kinn...

Két szem fagyos könnye. Sötét. Ez kifejezés lenne?

Kinn a bárány, benn a farkas... Játék a szemekikel...

Szükség volt minderre? Létezik-e szükség?

Csak, ha magunk bizonygatjuk...

És kit érdekelnek már a hangok?

Igazolást kapott-e, bizonyítékot a céltalanságért vagy a célokért?

Hagyjuk meg a kételyeket!

Különben megfeneklenének a tudományok.

A saját szemeimről... Ki tudja őket megmenteni, és a tieidet felmenteni?

Kedvet kaptál már mesélni?

Vedd át a tollat!

Tessék..


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.