Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 119. szám

Ivo Andrić

A szavakról

1975. március 1.

Semmivel sem foglalkozom annyit, mint a szavakkal, ami nem je­lenti azt, hogy az egyes szavakon külön-külön is gyakran eltűnődöm, örökké náluk időzöm, körülvesznek, mint méhei a méhészt, de ösztö­nösen érzem, meddő foglalatosság minden egyes szóra túl gyakran visszatérni, s mindegyiket tüzetesen megvizsgálni — s tán még ártalmas is lehet. S ha néha mégis egy-egy szó hangzásáról, alakjáról és eredetéről elmélkedem — nem oly szavakról, melyekkel meghatározott dolgok ki­fejezésében élek, hanem a közönséges, különválasztott szavakról, »mint olyanokról«, a maguk nyers, tartós, átmeneti vagy mulandó jelentésé­ben —, gondolataim messzire elkalandoznák, sötét erdőket, szomjazó pusztaságokat járok meg nyomukban. Megittasulok a szó jelentése és eredete utáni hajszától, s elveszek benne. Sokféle csoda kápráztat el ilyenkor, de rendszerint elcsigázva, zavaros fejjel és üres kézzel térek vissza erről a vadászatról.

Időbe telik, fáradságba kerül azután, míg ismét helyreáll a rend közöttem és a felkavart, szétzilált szavaik között, hogy szándékom szerint a kifejezés békés, engedelmes eszközévé gyúrhassam őket, amellyel el­mondható mindaz, amit el kellene mondani, de amit talán még megkö­zelítőleg sem sikerül elmondanunk soha.

A szavaikról, tovább.

A szavakat addig hisszük »beszédeseknek«, amíg magányosak, ár­tatlanok és érintetlenek; ha egyikük másikuk csonka is, mindig akad olyan, amelyik helyettük is beszél, és sakkal többet mond azoknál. A szavak mágikus kört alkotnak, s körtáncukat az egész ritmusa hatja át; ha némely szó lassú is, esetlen vagy fáradt, a többiek magukkal sodorják, lemaradása így nem észlelhető, s a tánc botlás nélkül folyik tovább.

Nehezebb helyzetbe kerülünk, ha magukról a szavakról, beszédbeli felhasználásukról akarunk szavak útján vallani. Egyszeriben elné­mulnak, kihűlnek, holt kövekként hevernek, mintha sohasem tudtak volna beszélni, játszani, énekelni. Ha a szavakról van szó, a szavak hallgatnak — minden más emberi dolgokról, jelenségről módjukban áll elárulni valamicskét. Még a hallgatásról is.

Vannak a nyelvnek olyan különvált, röptében elfogott szavai, me­lyek önmagukban képesek rabul ejteni, magukhoz láncolna hallásomat és lelkemet, és új, megközelíthetetlen tájakat és messzeségeket tárnak fel előttem, melyekről, hogy vannak, s hogy lehetnek, sejtelme sincsen még annak sem, aki ezeket a szavakat kiejtette.

Az ilyen szavak a nép (leggyakrabban nők) ajkáról fakadnak, ami­kor felindultan beszélnék gondjaikról, vagy hogy kár érte őket, össze­ütközés, öröm vagy elkeseredés alkalmával.

Elkapom ezeket az elejtett s szerencsésen meglelt kincseket, velük szállok egy ideig, mint sebes, szabad felhőkön, nézem az új, eddig soha­sem látott világokat magam körül.

Néha hosszabb, néha rövidebb ideig tart ez a játék, mely kedve­sebb nekem minden valós élménynél, játéknál és élvezetnél. És aztán, aztán marad — a feledés.

Hogyha a szavakról van szó, nehéz elmondani, mi mindenbe viszik bele az embert. Éjszakánként szokott velem megtörténni, ha nem tudok elaludni, vagy az ébrenlét és álom közötti lebegésben, vagy a lassú eszmélés perceiben, amikor nehezen tudok kivergődni zavaros álmaim­ból, mint valami halált hozó langyos ingoványból.

Ilyenkor esik meg velem, hogy a szavak elözönlik tudatomat, álarcosbálat rendeznek, táncra kerekednék: merev menüetteket, kísérteties quadrille-okat lejtenék, szemtelen grimaszokat vágva bolond ugrándozásba kezdenek, vad dáridót csapnak. Álarc mögé rejtőznek, majd leál­cázzák magukat, másnak mutatkoznak, ugratnak, ahogy egyébként én szoktam őket; úgyhogy végül már nem lehet tudni, mi micsoda, ki kicso­da, mintha kiveszett volna a világból minden mérték és értelem, rend és szabály, s mintha ez a téboly (de tervszerű és rosszindulatú téboly!) általános törvénnyé emelkedett volna.

Egyszerre csak azután összerázkódom, és felocsúdok e lidércnyo­másból. Világosságot gyújtok. Fuldokolva tapogatom elzsibbadt ujjaimmal a fal keménységét, az ágy puhaságát, keresem a világomba visszavezető utat.

Nehezen térek magamhoz, nehezen tájékozódom, elámulok, hogy szobámban minden a helyén van, nincs felfordulás, semmi sincs össze­törve. Lassan, óvatosan keresgélem össze a szavakat, melyek egyenként magukra öltik régi, megszokott jelentésüket, s feltűnnek eszméletem peremén. Az álombeli szavaik némelyike nem mutatkozik, mintha mind­örökre alámerült volna eredendő értelmetlenségében. Én azonban tudom, hogy végül ezek is megjelennek majd, egészben, sértetlenül, régi alak­jukban, igazi értelmükben. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy adan­dó alkalommal nem fognak ismét beállni valamelyik éjjeli karneváli menetbe, ahogy a hajdukok vonultak a hegyekbe.

A múlt éjjel azonban igazi csoda történt. A szavak sorjában embe­rekké, állatokká és az engem körülvevő tárgyakká változtak, mindegyik azzá, amit eladdig jelölt. Előbb még árnynál áttetszőbbek, szélnél mulandóbbak, most egyszerre megálltak, testet öltöttek, súlyuk lett, nagyságuk, elnyerték a tárgyak és az élőlények minden tulajdonságát és elrendeződtek körülöttem. »A szó testet öltött.« Igen, könnyen vesszük ezt a szájunkra, mi több szépen is hangzik, de ki hinné, hogyan is fest, ha mindez valóban megtörténik. Egyszeriben gazdag lettem — sose kívántam, nem is álmodtam magamnak ilyen gazdagságot. Kincsekkel voltam elhalmozva. Mindent a magaménak kellett volna tudnom — va­lójában én voltam mindenné. E mérhetetlen kincs ezredrésze is elég ah­hoz, hogy ledöntsön és maga alá temessen, hogy ily gyenge, kurta lélegze­tet, mint az enyém, elapasszon, elakasszon. És újabbnál újabb szavak röppennek hozzám, hullanak le körülöttem, és tüstént azzá változnak, amit addig jelöltek.

Már-már azt hittem, hogy nem vagyok többé, s egyszeriben újabb, nagyobb, csodálatosabb csoda esett. Egy szempillantás alatt, mintegy varázsszóra, ismét szavakká változott minden, melyek, mint néma han­gok játéka, láthatatlan madarak árnyékánál könnyedebben, messze száll­tak tőlem, el a csendességbe, a feledésbe, a nem-létbe, oda, ahova a szavak térnek, miután megszűnnek szavak lenni, miután elvesztik jelen­tésüket, kikopnak a használatból.

Egyedül maradtam, latolgatva, ki lehetek — én, és miivé kell len­nem, mit kell még a szavak e végtelen játékában jelentenem. Hogyan ma­radhatok meg?

Köröttem teljes némaság, sem éjjel, sem nappal. Valami üresség, amelynek neve nincsen.

Írás közben — szerencsés percekben persze! — a szavak maguktól sorakoznak, kötődnek és oldódnak, eltolódnak és helyet változtatnak, vagy teljesen kihullanak, míg nem rendeződnek igazi, egyedül lehetséges képévé annak, amit mondani akarunk. Könnyű, gépies játéknak tűnik az egész, a szavak önmaguk által, a maguk kedvére, a maguk hajlamával űzött öncélú játszadozásának. Holott ez nem igaz, nem a szeszély vagy a véletlen meddő játéka ez. Akárcsak a fákban, növényekben és minden­ben, ami csak él, láthatatlan életnedv kering a szavakban is, is — mint valami belső fényforrás — ez irányítja őket, ez adja meg színüket, alak­jukat, erejüket. Aki ír, az csupán figyelmesen követi és több-kevesebb leleményességgel és szerencsével felhasználja ennek a felfoghatatlan és elérhetetlen játéknak az egyes mozzanatait.

Így a szavak tulajdonképpen kettős életet élnek: magánvaló létü­ket és a megnyilatkozni kívánó emberi gondolat kifejezési eszközeinek életét.

Junger Ferenc fordítása