Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 124. szám

Gerold László

A szabadkai és az újvidéki magyar színházról

Prológus

1975. augusztus 1.

Georgij Tovsztonogov napjaink világhírű szovjet ren­dezőjének A színház hivatása című írásában olvashat­juk: »...minden új színdarab, minden új évad, min­den új néző olyan számunkra, mint az üres vászon, mint a tiszta papírlap...«, amelyen a színház nyil­ván legjobb igyekezete, tehetsége szerint igyekszik ott­hagyni saját művészi névjegyét. De mivel a színház legkevésbé sem tekinthető csupán önmagának való művészetnek, szükséges a másik oldalról, a néző szemével is megvizsgálni, mit jelent egy-egy színpadra került mű, egy-egy befejezett évad. Az estéről estére megújuló színház-közönség kapcsolatot mutatja a né­zők vonzódása vagy érdektelensége az iránt, amit a színház produkál, s ezt jelzi a színház és a néző kö­zött álló ítéletmondó-közvetítő-véleményformáló fela­datot végző kritika, melynek az előadások születését követő gyorsan reagáló jellege mellett létezik egy effé­le szezonvégi műsoráttekintő, összefoglaló változata is, melyet talán szintetikus kritikának nevezhetnénk. Ennek nemcsak egyetlen bemutató erényeit és hibáit kell felfedni, hanem egy idény teljes képét, komplett összefüggéseit kell megmutatni, az évadok műsorkonstrukciójának, kollektív és egyéni teljesítményei­nek pókhálójában kell megkeresni az egyes előadások helyét és értékét. Az efféle összefoglalókban szükség­szerűen következik be, hogy bizonyos produkciók je­lentősebbekké, mások viszont lényegesen jelentékte­lenebbekké válnak, mint ahogy a bemutató pillanatá­ban láttuk. Itt mutatkozik meg igazán, hogy melyik produkció miért volt izgalmas vagy unalmas, melyik hozott újdonságot, felfrissülést, stagnálást. Arra is fény derül, hogy színjátszásunk az adott pillanatban hol áll, merre tart, irányvétel szempontjából mi ben­ne a helyes, s mi nem.

Számunkra, a jugoszláviai magyar színjátszás bará­tai, közönsége, kritikusai és természetesen a színházbeliek számára e jelenlegi összefoglaló azért különös­képpen is jelentős, mert most adódik először alkalom arra, hogy két színház — a harminc éves szabadkai és a másfél esztendős újvidéki magyar társulat — teljes színházi évadját együtt szemléljük, elemezzük.

A szabadkai Népszínház magyar társulatának 8 és az Újvidéki Színház 3 bemutatója, valamint 3-3 felújításuk látogatottsága:

Népszínház

Újvidéki színház

előadás nézőszám nézőátlag

Szabadkai szezon

Ha az elmúlt három évtizedet korszakokra próbáljuk bontani, először is el kell választani az első öt, esetleg hét évet, ekkor a szigorúan realista, már-már szocrealista színjátszás volt divatban. Az ötvenes évek mű­sorát és színjátszását az operett szálán, s később az ún. zenés vígjátékokkal a mindennél inkább és kife­jezettebb szórakoztatás szándéka jellemezte. A hat­vanas évek legelejétől bizonyos modem beütések is­merhetők fel, s a rossz hagyománynak és a megké­sett, bár nem túlságosan, de mégis késett korszerű­ségnek, pontosabban a modernizmusnak sajátos ke­veredése figyelhető meg, volt jellemző színjátszásunk­ra mintegy tíz évig, majd mivel a világ drámairodal­mában a divatos nyugati áramlatok lanyhulásával — bár ezeknek a legjobb művei, legjelentősebb darabjai közül csak alig néhány kapott helyet a jugoszláviai magyar színpadon, a modernizmus is bizonyos fo­kig átalakult, változott, pontosabban a színház az új lehetőségek keresésének fázisába jutott, színházunk is rátért az útkeresés ösvényére, és jelenleg is itt tart, nem alakítva ki még sajátos jelleget, arculatot. Mivel ez a keresés sem túl lázas, sem pedig kimondottan céltudatos, színházunk és színjátszásunk inkább jel­legtelennek, eklektikusnak mondható. (Aminek az sem lehet mentsége, hogy pillanatnyilag Európa vagy leg­alábbis Közép-Európa szerte többnyire ez a közálla­pot, többé-kevésbé általános szituáció.) Ezért izgal­mas minden egyes újabb befejezett színházi évad tüzetes, áttekintő vizsgálata; esetleg felfedezhetjük az útkeresés meglelt irányát, azt jelezheti, hogy vál­tozik a színházi status quo, megbomlanak a fennálló, semmiképpen sem üdvös arányok, megszűnik ez a kényelmes, de nem túl vonzó senkiföldje-állapot.

Az 1974/1975. évi idényben a szabadkai színház ma­gyar tagozata nyolc bemutatót tartott: Bogdánfi Sán­dor: Bűnösök, Szigligeti Ede: Liliomfi, Gobby Fehér Gyula: A szabadság pillanata, Jovan Sterija Popović: füllentő és hazug, Euripidész-Sartre-Illyés: Trójai nők, Bertolt Brecht: A kaukázusi krétakör, Robert Thomas: Papagáj és zsaru, Valentyin Katajev: Bo­lond vasárnap. Az előző évadokból áthozott felújítá­sok: Moliére: Scapin furfangjai, Leonard Gersche: A pillangók szabadok és Milan Grgić—Alfi Kabiljo: Jal­ta, Jalta.

Darabvizsgálat

Irodalmi igényesség szempontjából az évad szabad­kai műsorából mindenekelőtt az Euripidész-Sartre-Illyés nevével fémjelzett Trójai nők és Brecht Kauká­zusi krétaköre a figyelemre méltó, jelenti a kívánatos felső szintet. Mindkét mű esetében a színvonalat az írók reputációja szavatolja. Ez a két drámai alkotás — G. Fehér Gyula A szabadság pillanata című szín­művével együtt — alkotja az idény műsorának ún. komoly felét, amelyet évek óta nemigen érhet kifo­gás, mert a válogatás valóban igényes és nívós, amit Hány és Sartre, Vörösmarty és Tamási, Shakespeare és Dürrenmatt, Moliére és Bulgakov, Csehov és Né­meth László neve és műsorra került drámái bizonyí­tanak visszamenőleg. Kifogásunk azonban mégis le­het a repertoár rangosabb részét illetően is. Mégpedig általánosabb, elvi vonatkozású, hogy egy-egy évadon belül kevés az ebbe a kategóriába sorolható mű a szabadkai társulat műsorán. Konkrét vonatkozásban viszont az, hogy az igényes választás ellenére is ne­héz legyőzni magunkban az esetlegesség érzetét, más szóval: nem érezzük a választás okát, azt, hogy a re­pertoárba iktatott dráma általános mondanivalóján túl milyen konkrét ide, ránk vonatkozó mondanivalót lát a rendező az illető műben, miben kell keresni és becsülni a társulat sajátos közlését, elmét tudatosító itt és most érvényű mondandóját. Erről sem a bemu­tatókat megelőző rendezői, színészi nyilatkozatokból nem tudunk meg szinte semmit sem, s — ami még nagyobb baj — ez az előadásokból sem derül ki. Nem a drámák erőszakos, mindenároni átértelmezését kér­jük számon, hanem egyszerűen csak az értelmezést, amelyet mindenképpen meg kell határoznia annak, hogy kik, hol, mikor és kiknek viszik színre a választott művet. Arra az alkotói többletre gondolunk, amely révén a rendező és munkatársai felülemelked­nek a a tolmácsolás csöppet sem könnyű és felelősség nélküli, de csak interpretáló, közvetítő szerepkörén és kreatív alkotókká válnak. De ez már a megjelení­tés, a színház- s nem az irodalomcentrikus vizsgá­lódás körébe tartozik.

Az évadok műsorának nagyobb hányadát az ún. szó­rakoztató művek, más szóval a könnyű műfajba tar­tozó darabok alkotják. Így volt ez az 1974/1975. évi szezonban is. A műsornak ebbe a részébe a Liliomfi, a Füllentő és hazug, a Bolond vasárnap és A papagáj és a zsaru tartozik, azzal a kiegészítéssel, hogy ezek között is ki kell emelni az első kettőt, mégpedig ré­szint drámatörténeti szerepük miatt, részint pedig mert a maguk nemében a szórakoztatás igényesebb, talán tökéletesebb változatát jelentik. Főleg a Liliom­fi. A Bolond vasárnap és zenésített és a bűnügyi víg­játékok közé tartozó A papagáj és a zsaru már in­kább a szórakoztatás kommersz változata. Ahogy az évadonkénti megfelelő komoly dózis nem hiányzik a szabadkai műsorstruktúrából, ugyanúgy az évadon­kénti igénytelenség-adagnak is több éves hagyománya van. Szerencsére ebből a porcióból ezúttal kevesebb volt, mint általában lenni szokott, s ami szintén ör­vendetes, hogy a két legkönnyebb mű megjelenítését jóleső frisseség jellemezte.

A szezon műsorának igen jelentős mozzanata a két ju­goszláviai magyar ősbemutató, még akkor is, ha sem A szabadság pillanata, sem pedig a Bűnösök nem rendkívüli irodalmi fegyvertény. A két vajdasági drá­ma közül minden, tehát irodalmi vonatkozásban is A szabadság pillanata a jelentősebb. Gobby Fehér drá­májának témáját a magyar középkorból merítette — két király, III. Vencel és I. Károly, valamint az egy­ház hódító törekvései között szorongó kereskedő-vá­ros, Buda történetének egy válságos, de igen jelentős epizódjáról, pillanatáról —, de csak külsőségeiben tör­ténelmi jellegű mű A szabadság pillanata. A múlt megidézése mellett, sokkal fontosabb az az élethelyzet, amelybe a mű hősei, a budaiak kerülnek, az a választás, amely egész további sorsuk meghatározója lehetne, s ami dramaturgiai szempontból önmagában a feszült­séggel teli drámaiság forrása, szűken vett irodalmi vo­natkozásokon túl pedig a mai ember számára is evi­dens, állandó erkölcsi és létkérdést jelent, a szabad­ság — lett lényeg szellemi, fizikai, jogi vagy bár­milyen más — örök és mindig jelenlevő aktuális lé­nyegére és árára is figyelmeztet. Mind drámai és tör­ténelmi, mind pedig általános és időszerű emberi problematika szempontjából jó szemű választást pél­dáz Gobby Fehér drámája. Kár, hogy írói, irodalmi megmunkálása nincs ezzel mindig összhangban. Szer­zőnk prózájára jellemző stiláris felszínesség, kidol­gozatlanság itt is akadálya az igényességnek, a maga­sabb irodalmi színvonalnak. Nem kellően kiérlelt, nyelv és jellemzés szempontjából inkább ötletszerű, mint elmélyült, az első megfogalmazás szentségét és sérthetetlenségét valló, nem pedig lassú érlelés folya­matát vállaló alkotói munka — kevésbé folyamat — terméke ez a dráma. Minta eleve szándékosan lemon­dott volna az alkotói aprómunka talán fáradtságosabb, de mindenképpen komolyabb eredményeket ho­zó, vagy legalábbis igérő szenvedő-teremtő munkáról, s ennek következménye, hogy a drámában több a pa­rolaszerű közhely, a lélektani fedezet nélküli kinyilat­koztatás, a jellegzetesen drámai megoldások helyett az epikusság — bár az sem kizárt, helyenként egészen evidens is, hogy az epikus vonások írói szándékosság eredményei —, másrészt pedig a dráma alakjai let­tek ezáltal kidolgozatlanok, egysíkúak, jellemrajzukat tekintve nem teljes értékűek. Persze tézisdrámáról lévén szó, mert A szabadság pillanata legegyértelműb­ben mégis a tételesség irányába mutat, ennek ismér­veit viseli magán, ez a felszínesség kevésbé bántó, inkább azért zavaró, mert mind a drámai alapszitu­áció, mind pedig a történet szereplői, a dráma alakjai inkább a lélektani mélyábrázolás szükségét hordoz­zák magukban, kívánják életrehívójuktól. A dráma főhőse, Márton mester is, aki a tételesség bizonyítási szándéka folytán inkább passzív, mint drámai erővel cselekvő alakja a történetnek, s akik vele szembe vagy mellette harcolnak azok is erőtel­jesebben közvetítenék a rájuk osztott eszmei mon­danivalót, ha emberi-pszichológiai felvértezettséggel több dimenziósak lennének. Lehet, hogy az ibseni, csehovi alakábrázolás ma már idejét múlt, korszerűt­len, de teljesség, hitelesség szempontjából még min­dig vetélytárs nélkül áll. Érdekes megfigyelni, hogy a drámának a kisebb jelentőségű, az ún. Epizódfigurái — Károly király, Kolostori küldött, Szemétgróf — az életesebbek, s minden valószínűség szerint nem azért, mert ügyesebb színészek keltik őket életre, hanem színpadi megfogalmazásukban azért komplettebbek, mert íróilag jobban megrajzoltak. A mű kulcsalakjai viszont kevesebb emberi, drámai önállósággal rendel­keznek, mint tartalmi és dramaturgiai funkciójuk ezt megkívánná.

A Bűnösök nemcsak alakrajzában, irodalmi színvonal tekintetében gyengébb mű, hanem írói szándék szem­pontjából is erősen vitatható, pontosabban kialakulat­lan, meghatározatlan, sokfelé kapkodó, de egyetlen irányban sem kiteljesedő keverék-dráma, amit az írói nagyotakarás éppúgy jellemez, mint a drámai közhelyek és sablonmegoldások vagy a műfaji heterogénség. Elemzésünket kezdjük az utóbbival. A műfaji sokrétűség önmagában még nem elítélendő, de ha írói bizonytalankodás eredménye, akkor már elgon­dolkoztató. S a Bűnösök esetében éppen erről van szó. Nem az zavar, hogy társadalmi drámától krimiig, komédiától sorstragédiáig fut a műfaji ívelés, hanem, hogy ez a »változatosság« láthatóan az író szándéka, hogy időszerű társadalmi mondanivalót hordozó, visszás jelenségeket leleplező drámát írjon, és alkotói tehetetlensége, felszínességbe fulladó, sokat akaró, de keveset markoló írói-emberi bátortalansága közöt­ti diszharmónia következménye. Bogdánfi társadalmi drámát akart írni, de csak a közhelyszerű igazgató-froclizásig jutott el, mégpedig olyan ügyetlenül, hogy igazgató főhőse az írói szándék ellenére a da­rab szinte egyetlen pozitív figurájává vált, kisiklott írói felügyelete alól, csak a ruháját simogatta-tisztogatta, a külsőjére ügyelt, azt már nem vizsgálta meg, ki is Petrik igazgató, a darabbeli kisváros »nagymenője«, az egykori forradalmár, a szinte örö­kös igazgatói funkcióval rendelkező káder. Beindít egy sokat igérő konfliktust Petrik és titkárja, a fel­törő karrierista fiatalember között, de mielőtt ez a konfliktus kibontakozna, sor kerülhetne arra a nyílt­színi összeesküvésre, melyben főhősét gondolatainak, szándékainak, tetteinek teljességében kellene megmu­tatni, gyorsan eltűnteti az ellenfelet, a titkárt meg­ölik, s váratlanul krimibe fordul a társadalminak indult dráma. De ezt a műfajt sem folytatja, a kri­mire is gyorsan ráun, illetve mielőtt megjelenítené a titkárgyilkosság ügyében történő vizsgálatot, módot talál — de okot már nem! — a Petrik család belső viszonyainak a boncolgatására, azt már mondani is szinte felesleges, hogy ez a családdráma sem a mély­ben zajlik, felszínes relációkat jelez, a simára kop­tatott, tehát lényegében jelentéktelen, sablonellentétek szintjén. Résztvevői egydimenziós alakjai a drámának. Petrikné csak a külföldi utazgatásokba-vásárlásokba belebódult igazgatófeleséget, lánya csupán a jómódú, újgazdag semmitevését, fia pedig az apa dicsőségé­nek árnyékában szenvedő fiatalembert példázza, min­den egyéni szín, emberi tartalom nélkül. Majd a felü­letes, drámai erő és drámai alakok nélküli családi perpatvar után következik a titkár meggyilkolásával igért titokzatos krimi, amiből szintén hiányzik a mű­fajt annyira jellemző feszültség, s inkább ellenpropa­gandája a bűnügyi vizsgálatnak, mint valamelyest is hiteles mása, pedig a tét igen komoly: ki és főleg mi­ért ölte meg az ügyeskedő vállalati titkárt. A megle­petés elmarad: a négy gyanúsított Petrik közül senki sem gyilkos. A tettes Csorna bácsi, a szánalmas kishivatalnok, aki egyszer, amikor idegen férfival talál­ta az ágyban hites feleségét, már gyilkolt, s most csak megismétli a műveletet, mert úgy látta, hogy a titkár az ő jótevőjének, Petrik igazgatónak az ellensége, he­lyére tör. Ezzel a különös happy enddel megoldódik a rejtély, az igazgató és a családja kap ugyan egy kis leckét, elgondolkozhat a történteken, esetleg ma­gába szállhat, de sértetlennek maradtak. Erről még a felügyelő szájából hallunk záróakkordként egy lát­szólag mélyértelmű, de lényegében üres erkölcsi példázatot az épen maradt porcelánbabákról, s vége en­nek a műfaj kollázsnak, amely ilyen felemásra mindenekelőtt írója határozatlansága, felületessége miatt sikeredett. A téves írói alapállást mindennél jobban bizonyítja a befejezés, hiszen a porcelánbabákat ma­ ga az író óvja meg attól, hogy összetörjönek, ő vi­gyáz rájuk, féltve őrzi őket, mintha csak önmagáról lenne szó.

Olyan ez a Bogdánfi-dráma — groteszk-játéknak sem­miképpen sem mondanám, nincs ebben semmi gro­teszk—, mint egy több helyen megkezdett hímzés, amit idegesen-bizonytalankodva néhányszor félbehagy­tak, majd újra kezdtek, de mindig másutt és másutt, és sajnos, vagy csak fekete, vagy csak fehér cérná­val, sohasem égő pirossal, haragoszölddel, bánatos barnával vagy irigy sárgával, olyan alakok a Bűnösök szereplői, akiknek csak a körvonalait rajzolták meg, akikből az embert jellemző szenvedélyeket, mélyről jövő örömet és mélybe vesző bánatot, a hiteles embe­ri érzéseket kifelejtette a gondatlan teremtő.

Minden fogyatékossága ellenére tévedés lenne azt ál­lítani, hogy a Bűnösöknek nem volt helye a szabadkai színpadon. Jó, hogy játszották, hiszen sok importdarab, amelyeket fenntartás nélkül bemutatnak, ennél is gyengébb, vitathatóbb. Csak ügyelni kellene a kö­rítésre, a mértékre, és sem az író, sem pedig a szín­ház részéről nem kell eltúlozni az önreklámot. Nem taglal olyan komoly erkölcsi-társadalmi kérdéseket, ahogy ezt a színlap propagálta, s dramaturgiai, drámatörténeti jelentősége is messze elmarad attól, amit a bemutatót megelőző nyilatkozataiban a szerző tulaj­donított művének, méghozzá nem egyszer attól sem riadva vissza, hogy kioktasson mindenkit, színházat, kritikusokat, s jelentőségben maga mögé utasítsa a közelmúltban drámát is író társait. Mert a Bűnösök — amint ez elemzésünkből is kitűnik — nem több eseménytelen polgári drámakoktélnál, amit apróbb dramaturgiai sikerpoének, egy-egy életesebb epizód­alak, az időnként jól pergetett párbeszédek, kivált pe­dig a megírás vagy inkább a megjelenítés pillanatá­ban a levegőben levő futóaktualitások konjunktúra-lovag módjára történő meglovagolása nem léptethet elő korszakos jelentőségű remekművé. Ha így vizsgál­juk, örülni kell, hogy játszották, mert a színház nem csak végsőkig kidolgozott, hibátlan művek színreállítását kell hogy vállalja, hanem a színpadot, a kö­zönséggel való szembenézés lehetőségét műhelyként is íróink rendelkezésére kell bocsátania, csak próba, mélyvízi félelem szülhet drámaírót és drámát.

Előadásvizsgálat

Az előadások nagy hányadában az alkotói újrafogal­mazásnak nem sok példájával találkozhatunk. Leg­többször a műben rejlő általános mondandóra hárul, hogy emberi tartalmával felkeltse a néző érdeklődé­sét, vélemény és állásfoglalás kialakítására kényszerítsen. Ezért nagyon is kockázatos kritikusi vállalko­zás egy-egy előadás kapcsán a rendezés vagy eset­leg a társulat alkotó erejű, időszerűséget hordozó megjelenítéséről írni, amikor a mély emberi tartal­makat elsősorban az irodalmi szövegben, s lényege­sen kevésbé a színpadi interpretálásban kell keresni. Azt persze igazságtalanság lenne elvitatni a rende­zőktől és munkatársaiktól, hogy mesterségbeli rá­termettséggel, ügyességgel, jó színpadi érzékkel sike­rült megtalálniok a dráma valóban legfontosabb, köz­ponti csomópontjait és ezeket szakmai hozzáértéssel hangsúlyozták, jó megoldásokkal aláhúzni, tudatosí­tani igyekeztek, más szóval, hogy segítettek a nézőnek helyesen értelmezni a drámai szöveget, segítségére voltak a teljesebb színházi élmény kialakításában. Ter­mészetesen tudjuk, hogy amit számon kérünk a ren­dezőktől, Szabadkán vagy bárhol másutt, az csak a kivételes, saját és sajátos egyéniséggel rendelkező színházi rendezők jellemzője, s ilyen kivételes egyéni­ségekből nagyon kevés van. Ennek ellenére a mérce csak ez az alkotó, drámát átformáló, közönséget vi­szont átformálni akaró egyéniségek igazi színházi remeklése lehet.

Évek vagy még inkább több mint egy évtized óta megszoktuk, hogy a szabadkai színpadon évadonként legalább egyszer Virág Mihály, viszonyainkhoz képest, kiváló rendezéssel rukkol ki. Így történt ezúttal is. Most Brecht nagyon is emberi, mindenki számára kö­zeli, szívbemarkolón szép művét A kaukázusi kréta­kört állította nagyon hatásos, színvonalas előadásban színpadra. Az egyszerű drámai műhöz megtalálta a legkifejezőbb kifejezési formát, optimálisan célratörő következetességgel húzta alá Gruse megrázóan szép történetének, a törékeny cselédlány férfias embersé­gének legjellemzőbb pillanatait, drámai életének csú­csokba ugró izgalmas, válságos epizódjait. Ezzel, a megfelelő mértékkel, a jó rendezői alapállással — ami mellé nem szabad nem odaképzelni a kiváló színészi teljesítményeket, s ez esetben Petrik Pál néhány vo­nalból is hatásos játékkeretté alakuló díszletmegol­dásait és Székely Piroska előadásba simuló, egyszerűségükben is festői jelmezeit —, az egész előadás összetevőinek, alkotó elemeinek a lehető legteljesebb harmóniába rendezésével vált A kaukázusi krétakör az évad legjelentősebb szabadkai produkciójává. Hogy ez nem holmi igényeskedő, Brecht-imádó kritikusi nagyítás, azt A kaukázusi krétakör egyetlen — de felte­hetőleg nem utolsó — falusi előadásának osztatlan, nagy sikere is bizonyíthatja. Moravica közönsége nagyszerűen fogadta azt a szerzőt, aki eddig errefe­lé értelmiségi ínyencek csemegéjének számított, a színház időnkénti kötelező áldozatvállalásaként tud­ták a nagybetűs modern művészet oltárán. Tanulsá­gos és nagyon hasznos lenne A kaukázusi krétakört lehetőleg minél több, lakosságának összetételét te­kintve egymástól eltérő, a színházzal eddig elvétve vagy csak a szórakoztató művek útján találkozó helységben közönség elé vinni. Példát láthatnának ar­ra, milyen az igazi színház, az igazi dráma, színházi kultúrájukat emelné.

Nagyon érdekes megfigyelni, hogy a legjobb szín­házi produkciókat mindenekelőtt az jellemzi és emeli a többiek fölé, hogy a drámai szöveg műfajának meg­felelő leginkább színpadi formanyelvi eszközök­kel készültek, hogy a rendező és munkatársai a lehe­tő legnagyobb mértékben arra törekedtek, hogy a műfaj keretein belül maradjonak és itt találják meg a legsokoldalúbb, és legadekvátabb formai megoldá­sokat. Ez jellemezte a Liliomfi és a Bolond vasárnap szabadkai megjelenítését. Mindkét előadás a szórakoz­tató művek kategóriájában, vígjátéknak illetve bohó­zatnak kiváló, a Liliomfi esetében egyenrangú Szigli­geti művével, a Bolond vasárnap esetében pedig túl is nő az írott alapanyagon. Ugyanakkor mindkettőben — akárcsak A kaukázusi krétakörben — fellelhetők azon mozzanatok, amelyek a modern hangvétel lehetőségét hordozzák.

Nem lehet afféle színházi aranyszabály, hogy maradj a körön belül s ott lény maximalista, és akkor a siker biztosított. Feltétlenül szükség van merész vál­lalkozásokra, kalandokra, amelyek esetleg teljes ku­darccal is járhatnak, de amelyek nélkül nincs igazán izgalmas színház, s általában nincs művészet, nincs változás. Művészi halálugrásokra nagyon is szük­ség van, mégha felemás eredményekkel járnak is. De a kiteljesedő — nem langyos középszerűségben to­tyogó — bizonyosság nélkül sincs művészet, nincs jó színház, sikeres évad sem.

De hogy valóban mennyire fontos a dráma műfaji ha­tárain belül megtalálni a legkifejezőbb eszközöket, azt a sikeres előadásoknál talán még érzékletesebben bizonyítják a bukások és a félig sikerült, kiegyensú­lyozatlan produkciók. A bukás, sajnos az irodalmi szempontból egyik legjelentősebb műsordarabot kí­sérte, a Trójai nőket. Ez annál is inkább sajnálatos, mert a tragédia igen ritka vendég nálunk, Szabad­kán is, másutt is. Az igaz emberi érzelmek tekintetében a Brecht-drámával vetekedő Trójai nők sikerte­lensége mindenekelőtt Vera Crvenčanin rendező lel­kén szárad. A nagy témák, mint amilyen ez is, igazi nagysága nem univerzális voltukban, általánosságuk­ban mutatkozik meg, hanem akkor, ha emberközelbe kerülnek. Nem azzal lesznek naggyá, hogy az egész emberiségről szólnak, hanem azzal, hogy a konkrét ember bánatát-örömét mutatják fel — teljes intenzi­tással. A Trójai nők sem azért megrázó, mert a háború borzalmairól, embertelenségeiről szól, hanem mert a trójai asszonyok, Hekabé, Kasszandra, Andromaché és a többiek iszonyatos gyászát, tömény re­ménytelenségét, keserű kiszolgáltatottságát mutatja meg. A konkrét sorsok láttán fojtogatja az ember torkát az a bizonyos lenyelhetetlen gombóc. Ezektől az asszonyoktól mindent elvettek a civilizáltabb görögök, s nyomorúságuk láttán mi is kellemetlenül érezzük magunkat, szégyelljük, hogy emberek va­gyunk, szégyelljük, hogy ilyet tehet ember az ember­rel, s Hekabé meg a többiek fájdalma ezáltal még kö­zelibb, emberibb, érthetőbb lesz. Az előadás is akkor igazán jó, ha a tragédia, a pokol bugyrait látjuk, érez­zük, ha ez a hideglelősen szép szöveg fogva tart, be­lénk ivódik. Vera Crvenčanin rendező jól érezte, hogy a rengeteg nagy fájdalom kifejezésére rendikívüli szín­padi erőre, hatásokra van szükség. De végzetesen té­vedett, amikor a fájdalmat megtervezett színpadi ko­reográfiával akarta érzékeltetni. A nagy érzések, de közülük is főleg a fájdalom nem tűr meg semmilyen mesterkéltséget, a legapróbb részletekig megtervezett, betanult színészi mozgás- és gesztuskoreográfia pedig pontosan ilyen — mesterkélt, béklyó, amely megakadályozza az érzelmek spontaneitását. Látszott, hogy a színészek mennyire szenvednek a rájuk kényszerített természet-, főleg érzelemellenes gesztusoktól, mozdu­latoktól, amelyeket be kellett tartani, mégha az érzelmi szituáció nem is úgy kívánta. A műfaj lényegé­től idegen eszközökkel dolgozott a rendező és az áhí­tott harmóniának csak ritkán akadtunk a nyomára, volt ugyan néhány nagy jelenete ennek az előadásnak is, de általánosságban a mű lehetőségei alatt maradt.

Sajátos, a fentitől különböző belső diszharmónia jel­lemezte az évad további négy megjelenítését is. A Thomas krimivígjáték színre állítói kerültek legközelebb a műfajon belüli harmóniához, ami érthető is, fela­datuk is a legkönnyebb volt, el kellett játszani a kri­mit és ennek paródiáját. Sok ötletre, jókedvű játék­ra volt szükség, s ez többnyire meg is volt, igaz, némileg kisebb dózisban, mint a Bolond vasárnapban. Hasonlóan jó úton járt a Füllentő és hazug rende­zője, ifj. Szabó István is, amikor a bohózatjátszás mai követelményeinek megfelelően igyekezett mozgal­massá tenni az előadást. Ennek érdekében jó ötletnek bizonyult a némafilmek gegjeit, szaggatottságát idé­ző mulatságos keretjáték, kár azonban, hogy ez a megoldás nem szövi át dúsabban, gyakrabban a szí­nészek játékát, hogy csak keret a némafilm és stí­luseszközei az előadásból, a színészek játékából hi­ányzanak. A két vajdasági szerző művének színpadi realizációja közül a Gobby-dráma a sikeresebb, ezzé teszik a jó érzékkel komponált tablójelenetek, egy-egy konfliktus ügyes kihegyezése. Ugyanakkor vitára in­gerlő, hogy Virág rendező túlságosan is a nagy sza­bású, pompás látványt nyújtó történelmi drámák kül­sőségeinek maximumára törekedett, külsőleg shakespeare-esítette az inkább brechtien epikus szöveget, ezzel látványosság tekintetében nyert az előadás, de időszerűségét némileg elvesztette. Annak ellenére, hogy a romániai Harag György rendezését néhány fö­lösleges ötlet zavarta, mégis elsősorban a rendező ér­deme, hogy a Bűnösök elkerülte a nagyobb művészi bukást. Sajnos, bármennyire is törekedett kiegyensú­lyozottságra, stiláris harmóniára, az írói műfajváltá­sok okozta »műszaki« hibákat nem tudta elrejteni, a darabbeli buktatókat nem sikerült elkerülnie. így is a szöveg fölött van a színpadi megjelenítés, nem utolsósorban, mert a színészekből a maximumot si­került előcsalnia a rendezőnek.

Ennyit az évad előadásainak színpadi megvalósításai­ról, s talán még csak azt kell fejezetzáróként kiemel­ni, amit már az eddigiek során is jeleztünk: mi érté­kesebb színpadi tett: egy felemás Trójai nők vagy egy remek Bolond vasárnap? Ezen a ponton kerül a kritika faramuci helyzetbe. A műfajon belüli lehe­tőségek kihasználásáért maradéktalanul dicsérni kell a Katajev-vígjátékot, s éppen ezért kell elmarasztal­ni a Trójai nőket, de az utóbbi, minden hiányossága ellenére is jelentősebb rapertoárpolitikai lépés, mint a Bolond vasárnap műsorra tűzése. Ám ez már műsorpolitikai s nem előadásesztétikai kérdés. Tehát két­féle szemléletről, viszonyulásról van szó, amelyeket azonban nehéz mereven elválasztani egymástól, s ezért kerül látszólag ellentmondásba a Trójai nőket elmarasztaló, a Bolond vasárnapot viszont dicsérő kritika. Az előbbiben a tartalmi, irodalmi, emberi kvalitásokat dicséri, de kifogásai vannak a színpadi megjelenítést illetően, az utóbbiban a tartalmi vonat­kozásokat elhanyagolhatónak, teljesen jelentéktelen­nek tartja, megjelenítését viszont csak dicsérheti.

Egyéni teljesítmények

Hogy kimondott színházi — művészi — bukásról egyetlen előadás kapcsán sem beszélhetünk — a Tró­jai nők rendezésével van csak vitánk —, azt minde­nekelőtt a nagy számú átlagos, jó egyéni teljesítmény is bizonyítja, de az is figyelemreméltó, hogy az utób­bi néhány évadra visszamenőleg soha ilyen kevés ki­mondottan gyenge és szép számú valóban kiváló egyé­ni teljesítmény nem volt Szabadkán, mint ezúttal.

A legjobb rendezői teljesítmények Virág Mihály, Sere­gi László és Balogh Géza nevéhez fűződnek, A kauká­zusi krétakör, a Liliomfi, illetve a Bolond vasárnap színpadra állításáért. Virág letisztult — egy-két moz­zanat kivételével —, minden feleslegestől, sallangtól mentesített rendezése a darab népmesei egyszerűségét jutatta kifejezésre oly módon, hogy szerves egységbe fogta össze az előadás minden elemét a zenétől a szí­nészi játékig, a díszlettől a ruhákig. Nem véletlen, hogy az évad produkciói közül A kaukázusi krétakör­ben láthattuk a legtöbb kiváló színészi teljesítményt. Seregi is, Balogh is vígjáték színre vitelében jeles­kedett. Seregi Pest után itt is nagyon sok ötlettel, ügyes játékosággal, szakmailag kifogástalanul csinált egy valóban jókedvű előadást, amelyet a színészek és a közönség egyformán élvez, szeret. Ezt igazolja a Liliomfi nagy szériája, hetvenháromszor játszották egyetlen évadban, s biztos sikere lesz a következő szezonban is. Hasonló szép sorozat elé tekinthet az idény utolsó bemutatója, a Bolond vasárnap is, amelyet Seregihez hasonló mesterségbeli felkészültséggel, a könnyű műfajhoz szokatlan komoly, alapos, lelkiis­meretes hozzáállással a kecskeméti Balogh Géza ren­dezett a bohózat kínálta lehetőségek maximális ki­használásával. Mindkét rendezés érdeme, hogy nem akart többnek látszani, nagyobbat csinálni, mint ami­re a szöveg alkalmat nyújtott, tisztelte a műfaj kö­vetelményeit, de optimálisan ki is használta.

Ami számunkra elgondolkoztató, s nyilván a színház számára is az kell hogy legyen, hogy ifj. Szabó Ist­ván egész évadban csak egyetlen egy előadást rende­zett a magyar társulatnál, ez feltehetőleg nem válhat a későbbiek során gyakorlattá, hogy a tehetséges rendező kiforrjon, nyilván többször kell szezononként végigküzdenie a rendezés izgalmát, minden munkafá­zisát. A másik elgondolkoztató mozzanat, hogy a sza­badkaiakon kívül egyetlen vajdasági magyar rendező sem kapott megbízatást — persze ennek fonákja is van, a szabadkaiak sem rendeztek még az Újvidéki Színházban —, s ez mind szabadkai, mind pedig új­vidéki viszonylatban csak káros, különösképpen ért­hetetlen.

Az egyéni teljesítmények közül a legkiegyensúlyozot­tabb munka a díszlettervezés terén folyt. Egyetlen kimondottan gyenge színpadképet sem láttunk. A nyolc előadás hét díszletét a színház állandó tagjai Petrik Pál és Hupkó István tervezte, a nyolcadikat pedig Jovan Soldatović szobrászművész. A két leg­jobb díszletet A kaukázusi krétakörben és a Liliomfiban láttuk, az első Petrik, a második Hupkó mun­kája. De jól sikerült színpadkép volt a Füllentő és hazug, A papagáj és a zsaru és a Bűnösök (mind Pet­rik), valamint A szabadság pillanata és a Bolond vasárnap (mindkettő Hupkó) című előadásokban. Kü­lön kell szólni Soldatovićnak a színpad közepére he­lyezett hatalmas ülő szobráról a Trójai nőkben. Ez nem tekinthető hagyományos díszletnek, inkább mű­vészi eszközökkel ábrázolta a mű központi mondani­valóját, mint a játékhoz nyújtott segítséget, s nem mondható el róla az sem, hogy szervesen épült be az előadásba. Ennek ellenére jelentős kezdeményezésnek tekinthető, mert a színházon kívüli művészemberek bevonásának lehetőségét példázza, olyan együttműkö­dést előlegez, amelyből a színháznak csak haszna szár­mazhat.

Anna Atanaeković alkalmazásával állandó jelmezter­vezőt kapott a magyar tagozat, s ezzel igen jelentős káderkérdés oldódott meg. A fiatal, de igen tehet­séges tervezőnő a nyolc előadásból hatnak volt a munkatársa. A szabadság pillanatához és a Bolond vasárnaphoz valóban kiváló jelmezeket tervezett, az előbbiben a történelmi patinát keverte a látványos, modern színekkel, az utóbbiban pedig színekkel és szabással segítette a komikumot. Átlagos jó teljesít­ményei voltak A papagáj és a zsaruban, a Füllentő és hazugban meg a Bűnösökben. Egyetlen kevésbé sike­rült jelmeztervét a Trójai nőkben láttuk, mert a mű alaphangulatával ellenkező túl díszes ruhákat kreált, négy nő fejére koronát is illesztett, sem a szép ru­hák, sem a koronák nem illettek a pusztulásba, rab­szolgasorba induló kisemmizettekre. Két előadásnak vendég tervezője volt, Székely Piroska és Kemenes Fanny, mindketten kiváló munkát végeztek, s A kau­kázusi krétakör meg a Liliomfi ruhái valóban szerves részei voltak a két nagyszerű előadásnak.

Az évad legkiválóbb színészi alakításai Jónás Gabri­ella, Pataki László, Árok Ferenc, Korica Miklós, Nagy István, Szabó István és Karna Margit nevéhez fűződ­nek. Jónás Gabriella bemutatkozása több volt, mint pompás, Gruseja a Brecht-drámában, és Andromachéja a Trójai nőkben ritkán látható színészi remeklés. Gruset végtelenül meggyőzően, emberi hitelességgel ál­lítja elénk, a gyermeki naivitástól az anyai gesztuso­kig terjed ez a hitelesség, kellően tud lírai — de nem érzelgős — vagy drámai, meggyőző és természetes lenni, aki a tiszta, mély emberi fájdalmat — Andromacheként — és a gyermeki örömet is ki tudja fejezni, s emel­lett — ami szintén nem mellékes — szépen beszél. Pataki is a Brecht-drámában jeleskedik, Azdakként, a különös logikájú, de igazságosan ítélkező igazi népi bíróként. Árok Ferenc már néhány évad óta a legjobb szabadkai komikus, Liliomfiként és a A papagáj és a zsaru kisrendőreként most is kiváló volt, ehhez még hozzá kell sorolni A syabadság pillanatának Szemét­grófját, mert egy nyúlfarknyi szerepből komplett ala­kot formált. A komikus szerepekben tűnt ki Nagy Ist­ván is remek Szelleműjével a Szigligeti-vígjátékban és félelmet meg humort vegyítő Bujkalovként a Bo­lond vasárnapban. Korica Miklós nevéhez is több igen sikeres alakítás fűződik. Elsősorban Károly királya maradt emlékezetes A szabadság pillanatából, de jelentős produkciója A kaukázusi krétakör éne­kes-narrátora és Gyuri pincér szerepe a Liliomfiban. Szabó István a Bűnösök kishivatalnokaként, Karna Margit viszont A papagáj és a zsaru vénkisasszony amatőrnyomozójaként nyújtott jelentősei. Közvetle­nül ezek után kell kiemelni a Brecht-drámából Medve Sándor Simon Csacsaváját, Czehe Gusztáv rendőrjét, Szabó István részeges papját, Versegi József kövér hercegét, Sánta Puszta Lajos Laurentiját, Albert Má­ria kormányzónéját, a Liliomfiból Karna Margitot, Balázs Piri Zoltánt, Sánta Puszta Lajost, Bada Irént, Süveges Etát, A szabadság pillanatából Medve Sóárusát, Sebestyén Tibor Pápai követét, Szél Péter Már­kus Hermarmját, Versegi Wernerét, a Bűnösökből Szél Pétert, Pataki Lászlót, A papagáj és zsaruból Süveges Etát, Patakit, Jónást. Érdekes, hogy példá­ul a Füllentő és hazug egyetlen kiváló, de egyetlen gyenge alakítás nélküli produkció volt.

Sokkal nehezebb a bukásokról írni. Salamon Sándor A szabadság pillanatának Márton mestereként szerep­osztási tévedés áldozata, ő líraibb alkat, nem kimon­dott drámai hős, mint amilyen ez a szerep. Albert Mária a Trójai nők Helénájaként a rendezői elkép­zelés áldozata volt, ebből a Helénából hiányzott min­den asszonyi ügyeskedés, ravaszság, inkább egy kele­ti táncosnő volt, mint a fatális szép Heléna. Részint a rendezés áldozata volt Szabó Cseh Mária Hekabé szerepében, részint saját modorossága miatt vesztet­te el a kapcsolatot ezzel a nagyszerű drámai szerep­pel. A gyengébb teljesítmények közé tartozik még Remete Károly Pettermann bírója A szabadság pilla­natában és Czehe Gusztáv Szilvai professzora a Liliomfiban.

Nem hagyható említés nélkül Rozalija Dobrovoljac koreográfiája a Bolond vasárnapban, mert az ún. be­tétszámok ritkán észlelhető előadásbeli folyamatossá­gát valósította meg, stiláris szempontból is szervesen illeszkedtek ezek a táncok az előadásba és frissessé­gükkel, szellemességükkel hathatósan segítették a pro­dukció komikumát.

Néhány észrevétel

Ez az évad is erősen közepes volt, de minden bizonnyal sikeresebb, mint az előbbi, már azért is, mert volt két vajdasági magyar mű a repertoárban, s mert kevesebb volt a kimondottan gyenge, igénytelen darab a műsorban, mint az előző idényben. De nem utolsó­sorban azért is, mert több volt a jó, sőt kiváló színé­szi alakítás, s mert ezek között a fiatalok — Jónás, Korica, Árok, Medve — igen előkelő helyet foglalnak el. Lassan sikerül átvenniük a repertoárt, s ez a társulat jövőjét illetően igen biztató, főleg, ha tud­juk, hogy a következő szezonban három jelentős pro­dukció — Romeo és Júlia, My fair Lady és Néma levente — főbb szerepeit ezek és a főiskoláról érkező fiatalok játsszák majd.

Anélkül, hogy a társulat évtizedek óta lelkesen és lelkiismeretesen dolgozó tagjaitól el kívánnám vitat­ni részüket a színház sikereiben, állítom, hogy az egyetemi fokon képzett színészek alkalmazásával vár­hatóan — szeretném remélni szükségszerűen — mó­dosul majd a szabadkai magyar tagozat műsorstruk­túrája, könnyebben jutnak közönség elé a modernebb hangvételű szövegek, a legújabb drámairodalom leg­jobb darabjai, és a világirodalom klasszikus értékű művei közül is több kerül újszerű értelmezésben szín­re. Talán a fiatalok hozta lendület majd hathatósan közrejátszik abban, hogy megszülessen végre a stú­diószínpad, a kísérletezések végre polgárjogot nyerje­nek, a munka és a műsor természetes részévé váljonak.

A szabadkai magyar társulat műsorát vizsgálva nem nehéz észrevenni, hogy évek óta nagyjából kialakult repertoárképlettel állunk szemben. Egy-egy idény mű­sorában többnyire azonos arányok figyelhetők meg. A műsor gerincét az ún. középfajsúlyú művek és a vígjátékok képezik, az évadonkénti program csak ár­nyalati eltéréseket mutat, s nem kell nagy ügyesség, hogy valaki behelyettesítési módszerrel élve összeállít­sa egy vagy több évad repertoárját. Ez a vitathatatlanul stabil műsorképlet erény, de ugyanakkor hátrány is. Erény, mert Vajdaságban egyetlen színház sem tudja előre olyan biztosan, hogy mit fog bemutatni az idény­ben, mint a szabadkai magyar társulat, de ugyanak­kor el is kényelmesednek a műsor összeállítói, lasúbbá válnak, nehezebben reagálnak a színházi divatra, több időre van szükségük, amíg az újdonságoknak he­lyet adnak. Például az európai színpadokon jelen­leg Ibsen-reneszánsz van, a szabadkaiak két évad óta erről nem vesznek tudomást, talán még néhány évnek kell elmúlnia, hogy Ibsen drámái itt is újból színpad­ra kerüljenek. Addigra azonban a ma még izgalmas, időszerű ibseni témák, sorsok, konfliktusok már ke­vésbé lesznek érdekesek, aktualitásuk elhalványul. A színház esetleg mégis játssza majd őket, de nem csak a néhány évvel ezelőtti színházi divat után fog kul­logni — a divat sohasem születik öncélúan, mindig nagyon evidens társadalmi, emberi körülmények hív­ják életre, határozzák meg —, hanem az eleven való­sággal is csak laza kapcsolatban lesz, utánjátszó, ké­sőn reagáló, ne mondjam: divatja múlt színház lesz.

Ha nem csupán színésznek, hanem értelmiséginek is lenni akaró képzett fiatalok jövetelétől remélek je­lentősebb változást, akkor ezt ilyen vonatkozásban is értem: a fiatalok éber érdeklődése az új színházi és dramaturgiai áramlatokra is érzékenyebben reagál. Szellemiségében talán frissebb lesz a társulat, szelle­mi, színházi reflexei lesznek gyorsabbak. Jó lenne, ha a két rendező megérezné a változás, a frissülés ritkán adódó, de most vitathatatlanul kínálkozó lehe­tőségét, s megpróbálna önzetlen, lelkes irányítója, kezdeményezője lenni egy mozgékonyabb színházi szellemi életnek. Ezzel nyilván nemcsak színjátszá­sunk nyerne, hanem a jugoszláviai magyar dramatur­gia is nagy lendületet kaphatna. Egy rugalmasabb, szellemiségében töményebb színházi légkör a drámaírásnak — és természetesen a színjátszásnak is — komoly eredményeket szülő műhelye lehetne. Talán kialakulhatna az a bizonyos nemlétező népszínházi stílus is, ami nemcsak Szabadkán nincs, hanem má­sutt is ismeretlen. Illetve, ha Szabadkán létezik, ak­kor elsősorban a vígjátékok, a zenés vígjátékok és ritkábban a bohózatok megjelenítésére jellemző. Saj­nos, több esetben ezekben a bejáródott műfajokban sem nyomja le padlóig a gázpedált a társulat, meg­reked az ún. szórakoztató színház szintjén, hiányzik az együttes, s ezen belül minden egyes színész egyéni viszonyulása az illető darabhoz. Ez még az évad leg­jobb vígjátéki előadásaiban sincs meg töretlenül, in­kább véletlen, mint tudatos hozzáállás eredménye. Tény, hogy a szabadkaiak többnyire valóban színvona­lasan tudnak vígjátékot játszani, de ugyanakkor ez el­gondolkoztató is, mert arra figyelmeztet, hogy a vígjá­tékkal azért tudnak könnyebben kapcsolatot teremte­ni, mert ebben rutinjuk van, tehát gyakran sablonmeg­oldásokkal dolgoznak (ez még a legjobbaknál, például Ároknál is megfigyelhető), néhány találó, de a figura mélyrétegeibe nem hatoló mozdulattal hozzák a rájuk osztott szerepeket, jellemzik, de nem teljességében, jelzik, de nem bontják ki, csak megmutatják, de sok­rétűségét, összetettségét nem érzékeltetik. Hogy ez így van, azt nem is a vígjátékok, hanem a drámák, tra­gédiák színrevitele árulja el. Ebben a műfajcsoport­ban kevésbé otthonos a társulat, nincsenek olyan jó bejáródott, kialakult sablonjaik, nem szokták meg s ezért képtelenek a mű és az alakok mélyebb értelme­zésére, ábrázolására. Így történik meg, hogy a drá­mai szerepek között van a legtöbb félig sikerült, derékbatört alakítás. Ezt több szezonra visszamenő ta­pasztalat bizonyíthatja. Amikor lélekrajzi, történelmi, társadalmi, bölcseleti elemzésre van szükség egy-egy mű, egy-egy szerep megértéséhez és ábrázolásához, akkor elbizonytalanodnak színészeink. Nem azon mú­lik a színész vagy az előadás sikere, ki hol, a színpad melyik oldalán jön be, hanem hogy ha bejön, akkor érezzük jelenlétét, önmagát hozza, egy világot vagy legalábbis egy jellemet hozzon a színpadra, kapcsol­jon be a játék menetébe. Ezt kell megtanulni, s ezt tudjuk a legkevésbé.

Hogy lehet ezen a nyilvánvaló fogyatékosságon segí­teni? Új szellemi és mesterségbeli ismeretekkel. Ehhez viszont egy serkentő, értelmiségi töltetű mun­kalégkört kell kialakítani, s ha valamiben számíthat­nak az idősebbek a fiatalok segítségére, akkor ebben föltétlenül, s ezért nem kell szégyenkezniük, ellenke­zőleg hálásnak kell lenniük. Itt merül fel ismét a né­hány évvel ezelőtt egyszer már emlegetett javaslat: alakítsanak egy belső, társulati dijat — ezt talán Ferenczy Ibiről kellene és illene elnevezni —, amelyet minden évad végén titkos szavazással a leg­sikeresebb alakítást nyújtó színésznek vagy színész­nőnek ítélnének oda. A díj a kollégák, tehát a leg­szűkebben vett szakma elismerése lenne.

De ehhez is, akárcsak sok máshoz, például az októ­ber végén megünnepelendő jubileumhoz, arra lenne szükség, hogy belül, a színházi gépezetben, a színház kollektívájában legyen meg, munkáljon a többet aka­rás nagyobb igénye, hogy mozduljon valami. A ju­bileum említésekor nem hagyhatom szó nélkül, hogy néhányan több konkrét ajánlatot tettünk a színház illetékeseinek a portokoll jellegű ünnepségen kívüli, a társulat komoly eredményekkel dicsekedhető három évtizedének a tartalmas, maradandó emlékű megün­neplésére. Ajánlottuk többek között, hogy elkészít­jük a társulat színészlexikonát, gondoltunk a tago­zat múltjával, periódusaival, sajátságaival foglalkozó tudományos tanácskozásra, a legjelesebbek színész- portréjának a megírására. Sajnos, a színház részéről semmilyen támogatást, biztatást erre vonatkozóan nem kaptunk, természetes, hogy az ünnepségnek ez a maradandó értéket nyújtó, tartalmas része elma­rad, pedig színházi életünkkel úgyis kevés kiadvány foglalkozik. Nem szeretnék mindebből messzemenő következtetéseket levonni, de számomra ez a példa is arra figyelmeztet, hogy a színházi apparátus és a tár­sulat nem eléggé rugalmas, inkább vállalja a kocká­zatnélküli biztonságot, mint a merészebb, több ener­giát kívánó érdekes, új megoldásokat. S ez elsősor­ban azt jelenti, hogy a színház nem becsüli eléggé önmagát, nem elég igényes saját magával szemben.

Újvidéki szezon

Másfél évad után már ismerik az egész országban, lévén, hogy az 1974. és az 1975. szarajevói kis- és kí­sérleti színpadok fesztiválján mindkét ízben két ki­váló előadással emlékezetessé tette vendégjátékát. Ha a két szarajevói díj — tavaly Romhányi Ibi, az idén pedig Fejes György részesült ebben a jelentős elisme­résben — és az országos hírnév alapján ítéljük meg az Újvidéki Színház valóban rövid idejű működését, akkor azt kell mondani, hogy máris sikerült felzár­kóznia a jó nevű, rangos társulatok közé. De más az országos fesztiválon való szereplés, s más az egész évi otthoni munka, a saját színpadról történő szem­benézés a tulajdon közönséggel. Hazai relációiban már nem ennyire parádés az Újvidéki Színház most véget ért szezonja. Voltak igen szép, művészi tekin­tetben jelentős állomásai ennek az évadnak is, gon­dolok elsősorban a Weiss-dráma, a Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása színpadi megjelenítésére és néhány valóban remek színészi teljesítményre, de a színház működését illetően a fontos kérdésekre még nem adta meg a megnyugtató feleletet az 1974/1975. évi színházi idény.

Egy új színház kapcsán felmerülő legizgalmasabb kérdések lényegében három góc köré csoportosítha­tók: 1. művészi profil; 2. közönség; 3. színházszerve­zés. Ebben a három vonatkozásban próbálom vizs­gálni az Újvidéki Színház most befejezett évadját.

Afféle tyúk és tojás függőségi viszonyban van a szín­ház és a közönség. Egyesek a színház, mások viszont a közönség elsőbbségi jogát hirdetik. Vitathatatlanul nagyon nehéz elválasztani a kettőt, nemhogy nehéz, lényegében lehetetlen és teljesen értelmetlen is, egyik sincs, lehet a másik nélkül. Ebben a szoros viszony­ban mégis a színházra hárul a nehezebb és a fonto­sabb feladat. A színháznak kell ügyesebbnek, sőt okosabbnak lennie, a színháznak kell az ízlést dik­tálni, megszabnia az igényeket, lévén, hogy a közön­ség ízlése meglehetősen szétágazó, definiálatlan, s valljuk be — ismerve a ponyva és a szórakoztató médiumoknak kinevezett giccs iránti hajlamát — nem is mindig a legmegbízhatóbb. Tény, hogy a kö­zönség jelenti azt a kihívást, amely nélkül az előa­dás üres játék, de a provokációnak mindig a szín­ház részéről kell érkeznie, az első lépést mindig a művészetnek kell megtennie ahhoz, hogy a közönség reagáljon rá. Ezért fontos a színház ún. profiljának a kérdése, főleg, ha fiatal színházról van szó.

A profil különösen az utóbbi időben sokat hangozta­tott szükséges valami a színházban, amit azonban végtelenül nehéz megvalósítani. Az Újvidéki Szín­háznak az idő, működésének rövidsége miatt termé­szetesen még nincs saját jellegzetes profilja, de a múlt évadban útnak indított Play Strindberg és a mostani Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása című produkcióival már körvonalazta a művészi pro­filját, olyan alapot teremtett, amelyre — bár unifor­mizálni nem kell és nem szabad — nyugodtan lehet építeni. Mi jellemzi ezt a színházi profilt? Eszköze­iben igyekszik korszerű lenni, ami egyrészt azt jelenti, hogy nem ijed meg a színházi világdivat kihívásától, megoldásaiban tud és mer korszerű lenni, hiszen — ahogy Peter Brook napjaink jeles rendezője állítja — »az élő színház elfonnyad, ha úgy gondolkozik, hogy képes távol tartani magát olyan triviális dolgoktól, mint a divat«, másrészt viszont okosan, jó érzékkel tartózkodik a divat szélsőséges hajtásaitól, megnyil­vánulásaitól. Eddigi előadásai, még a kevésbé sike­rültek is, ennek a felfogásnak a jegyében születtek. A játékstílus azonban nem választható el a darabválasz­tástól. Ilyen szempontból is kezd kialakulni az a bi­zonyos arcél. Egyfelől szinte kivétel nélkül új műve­ket játszik az Újvidéki Színház, s már ez is szava­tolja némileg, hogy emberi problematika szempontjá­ból időszerű műveket láthat a közönség, másfelől viszont a szinte kivétel nélkül groteszk, tehát a ma­napság annyira közkeletű alaphangú művek az elő­adások stílusát is bizonyos mértékig meghatározzák, legalábbis azt az alaptónust, amely egy társulat, egy színház vagy egy korszak jellegzetessége lehet. Min­den eddigi előadás a groteszknek más és más árnya­latát variálta. A Macskajátékot gunyoros nosztalgia, melankólia, a Play Strindberget kegyetlen, penge élességű irónia, a Sosem lehet tudni-t szellemes csip­kelődés, a Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatásá-t rusztikus vásári szatíra, a Mesél a Bécsi Erdő-t leleplező, gyilkos, de igen raffinált fölényes cinizmus, a Jaj, Apu...-t pedig az irodalmi paródiák iróniája jellemezte. Természetesen, nem szabad elfelejteni azt, hogy a mű, illetve az előadás alaptónusa még nem maga az előadás, szükség van még azokra a tartal­mi vonatkozásokra, amelyek ennek a mindenképpen korszerűen közeli alaphangnak a segítségével, közve­títésével a néző értelmi és érzelmi ingereit kiváltják, amelyek kiváltják a produkció iránti érzékenységét, figyelmét. Ha ezt is felismerjük a színház előadása­iban, akkor mondhatjuk, hogy a színháznak mind esziközeit, mind pedig mondandóját tekintve határo­zott profilja van. A profil nem azt jelenti, hogy az illető színházban mindig ugyanúgy és mindig ugyan­azzal az időszerű emberi, erkölcsi, érzelmi kérdések­kel találkozik a néző, hanem, hogy sohasem lát olyan előadást, amely közömbösen hagyná, amelyben ne találkozna a kor aktuális, tehát a színházi közön­séget is érintő, izgató kérdésekkel, s ezeket a korsze­rű színház formanyelvén, eszközeivel teszik fel, köz­ük a nézővel.

Ezek után logikusan következik a kérdés: volt-e ilyen profilú, egyéni, sajátos, de jellegzetes kérdésfel­tevő előadás az Újvidéki Színházban? Volt. Sajnos, csak egy. A Weiss-dráma. Nem mintha ez hibátlan produkció lenne, de ebből érződik legegyértelműbben a rólunk szólás, a nekünk beszélés szándéka, ennek az előadásnak minden nézője úgy érezheti, hogy ő az a Mockinpott nevű kisember, akit egyszercsak várat­lanul kiragadnak megszokott, köznapi világából, élet­ritmusából és akivel végigjáratják a kiszolgáltatott­ságnak, megalázásnak a mockinpotti stációit. A né­zőnek az előadásban történő részvételét Dorić ren­dező végtelenül egyszerűen, köznapian, de igen hatá­sosan éri el: Mockinpottot a közönség soraiból vi­szik fel a színpadra. Nem hiszem, hogy van olyan nézője az előadásnak, aki nem gondolt arra, mi len­ne, ha Fejes helyett őt vinnék fel, ha neki kellene vé­gigjárni azokat a megpróbáltatásokat, amelyek az előadásbeli Mockinpottra várnak. Így angazsálja ez az előadás a nézőt, ilyen értelemben válik aktuális, a köznapiság értelmében politikai színházzá.

A Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása mellett az évad másik két bemutatója, Ödön von Horváth Mesél a Bécsi Erdő és Artur Kopit Jaj, Apu, szegény Apu, szekrénybe beakasztott tégedet az Anyu, s az én pici szívem olyan szomorú! szintén sajátos, ma is érdekes létkérdéseket vet fel, sajnos, ezek a kér­dések egyik előadásból sem fordulnak olyan agresszivitással a néző felé, mint ahogy ezt a Weiss-drámában és megjelenítésében tapasztalhattuk. Horváth a közhelyélet ártalmasságára, a látszaterkölcsiség mély romlottságára akar figyelmeztetni, Kopit tragibohózata viszont a művészet hazugságának, s az emberek közti terror ártalmasságára kívánja felhívni a figyel­met. A kettő közül — elsősorban a mű irodalmi kva­litásai és néhány remek színészi alakítás folytán — a Horváth-mű fordul közérthetőbben, világosabb for­mában a nézőhöz, kár, hogy az előadásból hiányzik egy-két olyan mozzanat, rendezői ötlet, amely a mű tartalmi aktualitásait közelebb hozná, tudatosítaná bennünk.

Ha a bemutatott művek oldaláról szemléljük az Újvi­déki Színház második szezonját, lényegében pozitív értékelést kell adni, ha az előadásokat nézzük, akkor már kevésbé egyértelműen kell nyilatkozni, több el­lenvetésünk lehet. Szinte egy az egyben azonos je­lenségről van ugyanis szó, mint amiről a szabadkai évad kapcsán már szóltam, arról, hogy a rendezők több-kevesebb szakmai rátermettséggel, ügyességgel csupán közvetítik a drámát, de arra már nem vál­lalkoznak, hogy a színpad nyelvén, eszközeivel ér­telmezzék, hogy színpadra fogalmazzák, tehát, hogy viszonyuk kimondottan kreatív, s nem reprodukáló jellegű legyen. Ha viszont azt is nézzük, hogy mivel maradt adósunk a színház, s hogy műsorát is meny­nyire rendszertelenül valósította meg, akkor kemény szavakkal kell elmarasztalni a színházi vezetést, a színházi kultúra működését.

Az évad elején a következő műsort ígérte közönségé­nek az Újvidéki Színház: Peter Weiss: Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása, Brecht: Svejk a második világháborúban, Csehov: Cseresznyéskert, egy Molnár-színmű — valószínűleg az ördög — és egy jugoszlá­viai magyar dráma. Ebből a Weiss-drámát december végén mutatták be, más nem került színre. Majd mintegy félévi szünet után, a szezon végén gyors egymásutánban közönség elé vitték a Horváth- és a Kopit-darabot, évadzárásig alig háromszor négyszer játszhatták csak őket. Hogy kapkodásról, veszélyes rögtönzésről vagy szervezési kérdésekről van szó, az talán mellékes is. Nem az a baj, hogy nem azt látja a közönség, amit a szezon elején ígért a színház, ez a legkisebb baj, kivált, ha a »beugrott« Kopit-tragibohózat ellen lényeges kifogást nem is emelhetünk, inkább az aggasztó, hogy a szeptembert leszámítva a teljes szezonban mindössze három bemutatót tartot­tak, tehát pontosan annyit, mint tavaly egy fél év­adban. Továbbá tudjuk, hogy egy-egy produkcióból Újvidéken tíz előadást tervezett a színház. A műsor menetében keletkezett óriási vákuumok miatt azon­ban kénytelenek voltak a már kész előadásokat a tervezettnél többször játszani, amiből egyenesen kö­vetkezik a közönség érdektelensége, ezt a szezon végi statisztika pontosan ki is mutatja. Az újvidéki elő­adásokat átlagban százhúszan látták, ha tudjuk, hogy az átlag mit jelent, akkor nem nehéz elképzelni, hogy néha harmincan-negyvenen ülték csak a nézőtéren. Nem is beszélve arról, hogy a közönség szervezése, a bérlet rendszer kialakítása lehetetlen ilyen bizonyta­lan műsorrend mellett. Amiből viszont az következik, hogy az a sokat hangoztatott színházi kultúra kialakí­tása, amelyre itt Újvidéken nagy szükség van a ma­gyar színház folyamatos működése érdekében, ami a színház egyik legelső és legfontosabb feladata kell, hogy legyen, nem csak késik, hanem a lassan toborozódó közönség bizalmának az eljátszásával még mélyebb pontról indul majd, mint a színházalapítás legkezdetén. Hogy a színház mepróbálta menteni a menthetőt, bizonyítja, hogy az év elején a dotátornak benyújtott műsortervben a már előzőleg meghirdetett Horváth-, Csehov-, Brecht-dráma és a vajdasági szer­ző műve mellett két fölöttébb kétes értékű mű is he­lyet kapott, Noel Coward Akt hegedűvel című olcsó bulvárvígjátéka és a krimi matrónájának, Agatha Christie-nek a legismertebb munkája, az Egérfogó. Nem arról van szó, hogy ezek a művek, főleg az Egérfogó esetleg nem játszhatók, hanem arról, hogy a még kialakulatlan művészi profilt ez a két darab esetleg rossz irányba fordítaná, szükségből-kényszerből a színház kiskaput nyitna giccsnek, s ha erre egy­szer sor kerül, akkor ezt a gyanús portékát, amely úgy burjánzik, hogy észre sem vesszük, csak egysze­rűen mindent benő, elfed, tönkretesz, sohasem irt­hatnánk ki többé. Azt is értem, hogy a színház a szó­rakoztató művek bemutatásával a közönség alanta­sabb ízlése felé kívánt egy engesztelő, nézőteret töltő gesztust tenni, de a kár lényegesen, fölmérhetetlenül nagyobb lett volna, mint a pillanatnyi haszon. Jó, hogy ez a két darab nem került közönség elé az Újvi­déki Színházban, ami természetesen nem menti a fél­éves vákuum miatt a színház illetékeseit. S ha jól lá­tom, még egy vonatkozásban veszélyes a rendszerte­len program. A színháznak ugyanis nincs állandó tár­sulata, a színészeket nyilván nemcsak a Rádiószín­házból, hanem a Szabadkai Népszínház együtteséből is szeretné szerződtetni, a Rádióval talán nincs baj, illetve más jellegű problémák merülhetnek fel, a sza­badkaiakkal, akik hónapokra előre tudják, hogy mi­kor mit mutatnak be és hogy mikor, hol és mivel vendégszerepeinek, már természetszerűen nehezebb a módosítások után a tervezett módon, ütemben együtt­működni. Az egyik színház nem kockáztathatja mű­ködését, munkatempóját és tekintélyét a másikban uralkodó szervezetlenség miatt.

Nyilván ezek nagyon súlyos vádak, amelyeket esetleg csak enyhíteni lehet azzal, hogy fiatal intézményről van szó, a színház sok megoldatlan külső problémá­val küzd, kezdve a szükséges játéklehetőségek zavar­talan biztosításától, a színészek szabadidejének az egyeztetésén át a szabad rendezők angazsálásáig vagy mit tudom még meddig, mindez némi magyarázattal szolgálhat, de semmiképpen sem mentheti a színház illetékeseit. Mert hogy vagy szervezetlenségekről vagy nemtörődömségről van szó, azt a színházi újság pél­dája is bizonyítja. A hat bemutató közül kettőre nem készült el a műsorfüzet, illetve az ezt helyettesítő színházi újság. Mi több a Kopit-dráma előadására még mindig nincs a közönség alapvető tájékoztatását szolgáló újság vagy színlap. S emellett a plakátok is késve, közvetlenül a bemutatók előtt kerülnek ki az utcákra.

Nem vádaskodás, kákán csomót kereső akadékosko­dó fontoskodás mondatja mindezt, hanem a színház szeretete, az új színház — gazdagodó színházi kultú­ránk — féltése, a színháznak önmaga — tehát a kö­zönség — iránti felelősségének az ébresztgetése. Lé­nyegében olyan mulasztásokról van szó, amelyek aránylag könnyen kiküszöbölhetők, föltéve, ha a szín­házi apparátus minden egyes csavarja erre törekszik, ezt mindennél fontosabbnak tartja. Előre precízen kellene már most rögzíteni az 1975/1976. évi szezon műsorát, fixálni a színészekkel, a vendégrendezőkkel, a szabadkaiakkal a közös munkát, a pontos termi­nusokat, s akkor talán már az annyira fontos bérletrendszert is beindíthatnák, az előző évad lemara­dását is behozhatnák. Végre beindulhatna a zökkenőmentes színházi gépezet. Ez esetleg azzal is járna, hogy a jugoszláviai magyar szerzők iránti kötelezett­ségének szintén eleget tehetne a színház, hiszen szé­gyen lenne, ha három évadon át egyetlen jugoszláviai magyar drámát sem játszanának, természetesen nem a minden áron, tehát a minőség árán is történő ős­bemutatóra gondolok, hanem az írók és a színház — az utóbbi alakuló sajátos profiljának az ismeretében történő — együttműködésének, legszívesebben azt ír­nám közös műhelymunkájának első eredményeként létrejött várva várt bemutatóra, az igazi színházava­tásra.

Fejezetzáróként talán még a közönségről kellene né­hány szót ejteni. A színház egyik alapvető feladata a színházba járás szokásának a kialakítása. Jó, hogy ezt széles fronton, az iskoláktól a gyárakig folytatják, keresik a lehetőségeket. De talán tudva a munka ne­hézségeit, szükségszerű hosszútávúságát, nem ártana elgondolkozni azon, hogy a színház iránt máris ér­deklődők, ezek nyilván értelmiségiek, — noha köztük is vannak, akiknek munkájuk alapján a közönség soraiban lenne a helyük, s még a színház tájára sem néztek — és főleg a leendő értelmiségiek, tehát a diákság közönséggé szervezésével egy biztos alapot kellene teremteni. Azt mondani sem kell, hogy a kö­zönség többi rétegét senki sem kívánja mellőzni, ellenkezőleg, minél előbb megnyerni kell a színház számára, de nyilván hosszabb folyamatról van szó, az is logikus, hogy a siker nem a teljes szervezési front szélességében várható, méghozzá nem egyidőben, s az is evidens, hogy a diákság képezte közön­ségbázis nem jelentené feltétlenül a műsor elintellektualizását.

Fejes, Romhányi és a többiek

A tavalyi Play Strindberg után a Weiss-dráma, egé­szen más stílusban ismét szép példáját mutatta fel a korszerű színháznak, jó érzékkel ötvözte a népi, a vásári komédiák világát, harsányságát, a pantomim­mel és a tragikomikum korszerűnek tartott színpadi valőrjeivel. A harmónia azonban nem mindig teljes, nem mindig kifogástalan. A keretjáték jelenete kissé hosszúra nyújtott, a bemutatón még hiányzott belő­le az a spontaneitás, amely az efféle komédiázásnak a hitelességét, természetességét adja. S ezenkívül a főhős pantomimjéből is talán kissé több van a szük­ségesnél, így némileg lassul a játék tempója. De Dorić rendezésének legnagyobb hibája, hogy mivel, úgy lát­szik, túl sokat foglalkozott a főhőssel, kissé elhanya­golta a darab másik igen fontos alakjának ponto­sabb, határozottabb értelmezését, s magára hagyta a Wurstot alakító színészt. Erénye viszont, hogy a választott stílust következetesen alkalmazta, nem ri­adt vissza attól, hogy az előadás formanyelve esetleg idegen, szokatlan lesz a közönségnek, vállalta a ki­hívás kockázatát, és jól tette, mert mind tartalmi, mind pedig formai szempontból jelentős produkció­val sikerült gazdagítania szellemi, színházi életünket.

A másik két előadás redezése — Bambach Róbert és Vajda Tibor munkája — több kívánni valót hagyott maga után. De mindkét előadásnak valóban nagyon fontos mozzanata, hogy fiatal rendezők erőpróbája­ként készült, s mindkét előadás nyilván nagyon tanul­ságos állomás lesz a két rendező további munkájá­ban. A Mesél a Bécsi Erdő című Horváth-dráma Bam­bach Róbert rendezéséről nagyon nehéz megnyugtató biztonsággal véleményt mondani, lévén, hogy az előadásból a gyakori és végtelenül nehézkesen, hosszú kínos szünetekkel járó színváltozás folytán hiányzik a folyamatosság, megannyi jelenetre, mozaikkockára hullik szét, zavaróan szaggatottá válik, s a néző bosszankodása mellett elsősorban a rendezői koncepció hiányérzetét kelti. Tény, hogy igen sikeres részletei, jelenetei vannak az előadásnak, de a hosszadalmas színváltozással ezek vagy teljesen elvesztik hatásukat vagy jelentős mértékben halványabb emlékként él­nek csak a nézőkben. Vitathatatlan továbbá az is, hogy Bambach rendezőnek sikerült néhány színész teljesítményét rendkívülivé fokozni, ugyanakkor vi­szont a főszereplő egysíkúbb, szürkébb alakítást nyúj­tott, a szerep lehetőségei alatt maradt. A rendezés — és a színészek — sikere az előadás néhány hosszabb jelenetének jól eltalált, jól érzékeltetett hangulata is. A részletek arra engednek következtetni, hogy Bambachtól idővel érdekes, színvonalas előadásokat várhatunk, de arra már munkája, pályája legkezdetén ügyelnie kell, hogy mindig határozott koncepciója legyen, amit nem csak ő érez, hanem a közönséggel is éreztetni tud.

A kilométeres hosszú című Kopit-darabot Vajda Ti­bor állította színpadra. Ez a harmadik rendezése az Újvidéki Színházban, s ez sem sikerült hibátlanra, de ebben van a legtöbb jó részlet, majdnem az egész második felvonás ilyen. A három rendezés mostmár mind egyértelműbben jelzi Vajda hibáit és erényeit. Jó, hogy tisztelője az irodalomnak, ez eleve megóvja attól, hogy giccsek színpadra állítására vállalkozzon, de irodalomtisztelete rendezéseinek akadálya is, mert úgy tetszik, azt hiszi, hogy az előadás minden nézője a dráma hallatán hozzá hasonlóan reagál, maradék­talanul érti és élvezi a mű minden árnyalatát. S ezért mintha feleslegesnek tartaná a színpad eszkö­zeivel nyomatékosítani, értelmezni a drámát, attól tart, hogy megsérti az irodalmat, ha színpadilag ér­telmezi, kibontja a művet. Ez egy nyilatkozatából is kiderült, belesleges doppingszereknek minősítette a színpadi rájátszásokat, holott csak arról van szó, hogy másként kell tudatosítani a drámai művet, ha szín­padra kerül, mint ha olvassák. Ezek után elég nehéz eldönteni, hogy Vajda tartózkodik a színpadi komi­kum harsányabb eszközeitől vagy nincs érzéke hoz­zá, de tény, hogy mind a három rendezéséből éppen az eszközök harsánysága hiányzik, a színpadi komi­kumból van kevesebb a kelleténél. Ez a Kopit-mű előadásában azt eredményezi, hogy a darab különfé­le drámaparódiai vonatkozásai elsikkadnak, s helyet­tük inkább egy fiatalember tragikomikus sorsa kel életre a színen, kissé éppen azzá lesz, amit többek között Kopit is parodizál. Az sem lehetetlen azon­ban, hogy ez az előnytelen egyszerűsítés a színész­ként is fellépő rendező kettős szerepéből adódik.

A három előadás díszleteit belgrádi vendégművészek készítették. Dušan Ristićnek a vásári színjátszás já­tékterét, kellékeit felhasználható megoldásai groteszkségükkel kiválóan segítették Dorić rendezői elképze­léseit, Vladislav Lalicki színpadképe a Horváth-mű megjelenítésében és Vladislav és Todor Lalicki meg­oldásai a Kopit-drámában a hét tervező képessége alatti teljesítmény, csak részleteiben jó munka, több vonatkozásban azonban inkább gátolta, mint segítet­te az előadások kibontakozását.

kinevető, karikírozó, tanulmány számba menő, kiváló alakításában. Érdekes, ami a szabadkaiak játékából olyan sűrűn hiányzik, felemás, a figura karakterizálása, jellemábrázolása, arra az újvidéki társulatnál sok szép példát találunk. Ezek közé tartozik Fejes és Romhányi remeklései mellett — Romhányi a Mockinpott úrban is jeleskedik — F. Várady Hajnalka Marianneja a Bécsi Erdő egyszerre szánandó és együgyűségéért elítélendő naivájának szerepében, amely szintén az évad legjobb teljesítményei közé sorol­ható. A Horváth-dráma előadásából korrekt alakítást láttunk még Korica Miklóstól, bár egysíkúbb, mint a darab főszerepe, kissé mintha a szabadkai Brecht-dráma narrátor szerepe kísértené itt meg, továbbá, Nagygellért Jánostól, Tusnek Ottiliától, Ferenci Jenő­től, N. Kiss Júliától, Fischer Károlytól és Horváth Józseftől. A Weiss-drámában Fejes és Romhányi mel­lett Ferenci és Horváth teljesítménye említendő. Ko­pit tragibohózatából viszont mindenekelőtt Vajda Ti­bor kiszolgáltatottságot és ébredő tiltakozást érzé­keltető játéka volt figyelemreméltó, kár, hogy a gyil­kosságba süllyedő állatiságot már nem érzékeltette kellően. Tusnek, bár eddigi legjobb újvidéki teljesít­ményét nyújtotta, elmaradt a szerep lehetőségei mö­gött, komikuma nem volt eléggé erőteljes, magával ragadó, mulatságosan-hátborzongatón agresszív.

Az évad egyetlen nagyobb színészi bukása is ehhez az előadáshoz fűződik. Pribilla Valéria ugyanis szin­te semmit sem mutatott fel abból a kétszínűsködő, naiv és groteszk érzékiségből, ami a póruljárt csá­bító lányt jellemzi, végtelenül egysíkúra, s ezáltal funkció nélkülire sikeredett a fiatal színésznőnek ez a teljesítménye, de ezért nyilván a rendezést is ter­heli a felelősség.

Hogy mit ígér az Újvidéki Színház következő évadja, valóban nehéz megjósolni, egy azonban megdönthe­tetlen tényként áll mindenki előtt, az új színház első­sorban színészi teljesítményei folytán szép jövő előtt áll, ha másért nem, néhány remek színészi alakítá­sért érdemes volt életrehívni ezt az intézményt, s épp ezért nem ártana talán már a következő szezon­ban arra törekedni, hogy a színházban néhány szí­nészből álló minitársulat alkalmazására legyen mód, a zavartalan munkához feltétlenül szükség van egy ilyen együttes-magra.

A Mockinpott úr ruháit tervező Vesna Radovićot a mű és az előadás szellemének a teljesebb követési, kifejezési szándéka vezette, a népi színjátszás és a bohóctréfák hagyományos jelmezeinek ötvözése bele­illeszkedett az előadás stiláris képébe. Annamária Mihajlović ruhái ezzel szemben kivétel nélkül nagyon szépek, de a Horváth-drámában a stílushűség mellett kissé túl szépek is voltak, szebbek, mint amit ez a világ, a bécsi külváros megérdemel, a Kopit-darabban viszont a szükséges komikumot, harsány megoldáso­kat hiányoltuk.

Az Újvidéki Színház legjelentősebb egyéni teljesítmé­nyeit a színészi alakítások között találjuk. Remek, megisméthetetlen nagy alakítás Fejes Györgyé a Weiss-dráma címszerepében. Az előadás szarajevói sajtóvisszhangja és a megérdemelt színészi díj ezt a telje­sítményt már az összefoglaló előtt méltán kiemelte. Ez a szerep és ez az alakítás végérvényesen bebizo­nyította Fejes színészi nagyságát, rendkívüli képes­ségeit, azt a tehetségét, hogy jó, őt ügyesen irányító rendező keze alatt nagyszerű teljesítményekre képes, hogy a színészi transzformációnak végtelenül magas fokát tudja elérni, s hogy valóban szívvel-lélekkel színész. Elég felidézni a szerbhorvát lapok kritikáit, hogy lássuk, Fejes személyében olyan színészünk van, aki rövid idő alatt az egész jugoszláviai magyar szín­játszás felé tudta fordítani a szakma figyelmét. De ki­váló volt Fejes a Horváth-dráma nyugalmazott cs. és kir. lovassági kapitányának szerepében is, jól érzé­keltette az üres és buta pózolást, ami ezt a tisztet jellemzi. Az évad másik remek, Fejesével mérhető alakítását Romhányi Ibitől láttuk a Bécsi Erdő válto­zó korú, szereleméhes, ősbuta trafikosnőjének életrekeltésében. Romhányi a figura és a darab szellemé­nek szoros összefonódását példázta a részleteiben is nagyon kifejező, a butaságot ábrázoló és ugyanakkor kinevető, karikírozó, tanulmány számba menő, kiváló alakításában. Érdekes, ami a szabadkaiak játékából olyan sűrűn hiányzik, felemás, a figura karakterizálása, jellemábrázolása, arra az újvidéki társulatnál sok szép példát találunk. Ezek közé tartozik Fejes és Romhányi remeklései mellett — Romhányi a Mockinpott úrban is jeleskedik — F. Várady Hajnalka Marianneja a Bécsi Erdő egyszerre szánandó és együgyűségéért elítélendő naivájának szerepében, amely szintén az évad legjobb teljesítményei közé sorol­ható. A Horváth-dráma előadásából korrekt alakítást láttunk még Korica Miklóstól, bár egysíkúbb, mint a darab főszerepe, kissé mintha a szabadkai Brecht-dráma narrátor szerepe kísértené itt meg, továbbá, Nagygellért Jánostól, Tusnek Ottiliától, Ferenci Jenő­től, N. Kiss Júliától, Fischer Károlytól és Horváth Józseftől. A Weiss-drámában Fejes és Romhányi mel­lett Ferenci és Horváth teljesítménye említendő. Ko­pit tragibohózatából viszont mindenekelőtt Vajda Ti­bor kiszolgáltatottságot és ébredő tiltakozást érzé­keltető játéka volt figyelemreméltó, kár, hogy a gyil­kosságba süllyedő állatiságot már nem érzékeltette kellően. Tusnek, bár eddigi legjobb újvidéki teljesít­ményét nyújtotta, elmaradt a szerep lehetőségei mö­gött, komikuma nem volt eléggé erőteljes, magával ragadó, mulatságosan-hátborzongatón agresszív.

Az évad egyetlen nagyobb színészi bukása is ehhez az előadáshoz fűződik. Pribilla Valéria ugyanis szin­te semmit sem mutatott fel abból a kétszínűsködő, naiv és groteszk érzékiségből, ami a póruljárt csá­bító lányt jellemzi, végtelenül egysíkúra, s ezáltal funkció nélkülire sikeredett a fiatal színésznőnek ez a teljesítménye, de ezért nyilván a rendezést is ter­heli a felelősség.

Hogy mit ígér az Újvidéki Színház következő évadja, valóban nehéz megjósolni, egy azonban megdönthe­tetlen tényként áll mindenki előtt, az új színház első­sorban színészi teljesítményei folytán szép jövő előtt áll, ha másért nem, néhány remek színészi alakítá­sért érdemes volt életrehívni ezt az intézményt, s épp ezért nem ártana talán már a következő szezon­ban arra törekedni, hogy a színházban néhány szí­nészből álló minitársulat alkalmazására legyen mód, a zavartalan munkához feltétlenül szükség van egy ilyen együttes-magra.