A stíluselemzés új lehetőségei

Kapitány Ágnes—Kapitány Gábor: Stílus és szemé¬lyiség. Valóság, 1975. 2.

1975. március 1.

»A stílus maga az ember« — hirdette Buffon, aligha fel tételezhető azonban, hogy a francia természettudós megörülne a tézisét szó szerinti értelemben is bizonyító modem pszichológia kutatási eredményeinek. Buffon a »raison« híve és hirdetője volt, következésképp számára az ember az értelem előírta normák következetes és fegyelmezett alkalmazója, logikusan cselekvő, aki »álmában sem« engedelmeskedik és engedelmeskedhet személyisége rejtett és homályba vesző ösztöneinek. A tudatalatti fogalmát nem is ismerték még akkoriban. Ma már tudjuk, hogy Buffon félreismerte az embert, és tudjuk azt is, hogy — talán épp Freud, Jung és Adler felületesen befogadott hatására — a jóindulatú iskolai stilisztikák is félreismerték Buffon szállóigévé vált mondását, amikor fejlécük alá mottóul biggyesztették. De félreismerték a stílus jelentőségét és szerepét is, a stilisztikai analízis és a lélekelemzés frigye nem bizonyult a legszerencsésebbnek, a lélek semmire sem vezető vájkálása felé sodorta a kutatásit. Nem véletlen hát, hogy a stilisztikai elemzést mégsem az alkotó személyiségéhez legjobban hozzátapadó pszichologizáló irányzat viszi diadalra az irodalomtudományban, hanem az információelmélet strukturalista alkalmazása. Egyszeriben a stílus hírértéke kerül a figyelem középpontjába és úgy tűnik, ha statisztikailag is rendszerezni tudjuk az egyes szemantikai mezőkön belül érvényesülő stilisztikai alapegységeket, birtokába jutunk a műértékelés egyik megbízható mércéjének. De mielőtt még a hír tudományára támaszkodó strukturalizmus megvívta volna kemény küzdelmét a stilisztikával, váratlanul ismét közbeszól a pszichológia, a gyökeresen megújhódott, Piaget, Vügotszkij, Rubinstein megalapozta pszichológia: a személyiség maga a stílus — foglalja össze kutatásai eredményeit.

Mire kötelez és kötelez-e bennünket egyáltalán valamire ez az úljabb pszichológiai felismerés? (Természetesen az irodalomkritikára és a műértékelésre gondolunk elsősorban.) Szilárd meggyőződésünk: ezúttal nem az irodalomtudományból jogosan kiátkozott, pszichologizmus, hanem egy megújhódott pszichológiai szempont kínálja fel segítségét az irodalomtudománynak és mindazoknak a tudományágaknak, amelyek az emberi viselkedés és az emberi alkotás valamelyik formáját tanulmányozzák. A hírértékekkel és szemantikai mezőkikel kicirkalmazott irodalmi kulisszák mögül előlép a kulisszákat tartó ember. A műalkotás művészi-eszítétikai hírértékének komplex viszonyrendszere egyszeriben a konkrét emberi személyiség komplex értékrendszereként tárul fel előttünk, felmutatva a stílus, vagyis 'az irodalom kulturális és, ami a legfontosabb, emberi hátterét. Ha jól értelmezzük pszichológusainknak az emberi jelenség lelki-szellemi szintjét megfejteni és megmagyarázni igyekvő erőfeszítéseit — és reméljük, hogy igen — akikor az emberi személyiséget (és némi akrobatikával az emberi közösségeket is) a remekművekben kiteljesülő érték-viszonyrendszerekhez kell hasonlítanunk. Ez pedig, gondoljuk meg, azt jelentené/jelenthetné, hogy stílusuk alapján tipologizálhatókká válnak a minden esetben bizonyos meghatározott értékszférákat érvényesítő és érvényesíteni igyekvő alkotók (művek) — de akár így is írhatnánk: művek (alkotók) —, a típusarányok pedig egy-egy közösség, mikro- és makrocsoport kulturális értékhierarchiájának a tipológiájához is elvezethetnek; az irodalom is megbízható és közvetlen értesülésekkel szolgálhat egy kulturális szint és történelmi léthelyzet értékjellemzőire vonatkozólag, arról nem is beszélve, hogy a műalkotástípusok elterjedtségének és hatásintenizitásának összevetése a konkrét korban és közösségben párhuzamosan érvényesülő készség- és képességtípusok elterjedtségével és hatásintenzitásával, komplexitásában is megragadhatóbbá teheti a műalkotás egyébként minden valószínűség szerint továbbra is lefordíthatatlannak bizonyuló hírértékét.

Ezek, persze, csupán lehetőségek, ellenőrzésre váró lehetőségek, következésképp korántsem állítjuk, hogy ez a műértékelés egyedül üdvözítő útja. És azt sem, hogy a szemiotikai elemzések egy csapásra feleslegesekké válnak, mihelyt beigazolódik a most felsejlő út járható volta. Pusztán arról van szó, hogy újabb termékenyítő hatásokra számíthatunk, tovább mélyíthetjük és gazdagíthatjuk az esztétikumot ostromló vizsgálódásainkat. Ugyanakkor megnyugtatásul mindazoknak, akik netalán a szemiotika és a strukturalizmus egyoldalú elvetését olvasták volna ki glosszánkból, sietünk leszögezni, hogy az újabb kísérletek nem eshetnek a régi hibába, nem kerülhet sor olyasmire, hogy a hírelméleti módszereket kiszorítsák a pszichológiaiak, azokat pedig a szociológiaiak és így tovább. Illetve nem lenne célravezető és áldásos, ha így fognánk fel az újabb lehetőségeket. Ideje végérvényesen megállítani az irodalomtudomány csak egyes tudományokkal kacérkodó körhintáját, levetkőzni a kizárólagosságot, lomtárba dobni az egyetlen irányba terelő szemellenzőket. Nemcsak a különféle tudományágak elégtelen fejlettségi szintje vezetett a kölcsönvett módszerek elvulgarizálódásához az irodalomtudományban, hanem az irodalomtudomány tartózkodása is a többirányú tájékozódástól, többoldalú kötődéstől; vagyis saját természetét tagadta meg, pontosabban, tárgya, az irodalom természetét, a komplexitást. Az újabb lehetőségektől — mondiuk ki: a szintézis igényétől — nem az önmegtagadás újabb változatát, hanem felszámolását várjuk.