Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 5. szám

Sveta Lukić

A SPORT MINT MŰVÉSZET

1965. május 15.

Ezen értekezés második részének vé­gén állapítottuk meg, hogy a leg­különbözőbb műalkotásoknak is meg­vannak a közös jellegzetességeik. Ami még nem jelenti azt, hogy a művészetet egy bezárt egésznek kell tekintenünk. No­ha gyakran találunk ilyen kizárólagos gondolatokat. Mi több, „az örökkévalóság leple alatt” a művészetnek csupán hét ágazata ismeretes. Hagyjuk a filmet – mely nemrégen kerekítette ki ezt a látszó­lag misztikus számot. Itt nem szeretném előhozni az úgynevezett alkalmazott mű­vészet esetét, habár nagyon is szembetűnő. A sportot választottam ki, amelytől a mű­vészek és a kritikusok kórusban tagadják meg a művészeti státus jogát, olyan hév­vel, mintha a filmnél is összehasonlíthatatlanul nagyobb népszerűségre lennének féltékenyek. A tényeket mellőző tagadá­saikban azonban nem találtam sok érvet, habár számos, méghozzá igen komoly lé­tezik.

A hét „méltó” művészet esztétikája min­denképpen szaloni és múzeumi, és egy kicsit arisztokratikusan is viselkedik. Szá­mára ebből a távolságból, erről a magas­latról a sportnak nyersnek és durvának kell lennie, a test kultuszának áldozva az emberekben sekélyes vágyódást ébreszt („kenyeret és cirkuszt”!), eltérítve őket az élet fontos kérdéseitől. Mindenekelőtt az biztos, hogy egy ennyire absztrakt eszté­tika a sportok közül – főleg az előítéle­tek szemüvegén keresztül – a futballt és, mondjuk, az ökölvívás ismeri és könnyűszerrel megengedi önmagának a felületes információkból eredő torz általánosítások fényűzését. Ami még csodálatosabb, rövid­látóan viszonyul a kultúra történetéhez, elfeledve a sport nagy megbecsülését. Ké­sőbb, a burzsoázia virágzásának idősza­kában, míg a sport mély álmát aludta, a nagy esztéták – a racionalizmusuk min­den pszichológiai okoskodása mellett – szabódás nélkül a szakácsmesterséget meg a partkok, kertek rendezését is felvették művészeti klasszifikációjukba. Ma annál inkább nem volna megengedhető szakadé­kot vonni a test és a lélek között. Amióta az esztétikában a művészet számára korlátozták a témák fontosságát, nincs többé precíz kritérium az esztétikus (magasabb) és nem esztétikus (alantalsabb) érzések el­választására.

Tegyük hozzá, határozottabban, hogy a sportok átélésének jellege lényegében megegyezik a művészet befogadásával; azaz minden funkciónkkal angazsálva, de túl­nyomóan kontemplatívan, megfigyelőként, esetleg némi kifejezettebb kinetikai ér­zéssel. Ezzel kiküszöböltük az előzetes főbb tévedéseket, és rátérhetünk a problé­mára.

Mi a praktikus haszna egy rangadónak? Az egyenes melyik pontját jelenti a sport? Nem áll az ember létének szolgálatában – ebben a sport alacsonyabb és szélesebb formája, a tömeges testnevelés segédkezik, melyről itt nincs szó –, közvetetten eszmé­nyi. Tehát a sport a szükségesség szférá­jába tartozik, megközelítőleg olyan mértékben, mint a nem pragmatikusan értelmezett művészet, ha nincs még ennél is kifejezettebb semlegessége. Mégis, más szempontból nem lehet egyszerűen a mai ember szórakozásának nevezni. Mert álta­la az emberiség egy újabb komoly játékot ismert meg, mely a maga módján, ez ért­hető, még közelről sem mindig a legtisztábban fejezi ki az alapvető esztétikai sa­játosságokat.

Ha segítségül hívjuk az analógiát, akkor a sportot valahol a színház közelében kell keresni, vagy inkább ott, ahol a „szöveg nélkül” művészetek vannak: a balett mint az élő test jelentékeny, speciális imropvizációval történő lelki játéka, a ze­ne és ennek felfoghatatlan intuitív beha­tolása az időbe. De a sportban a balett és a zene eggyé lesznek a tér szobrászati fel­fogásával és a megelevenedett anyag mo­numentalitásával. Már többször említet­tem néhány kiindulópontot, mint a művé­szet elágazásának lényegesebb formáját. Ilyen értelemben oszcillál a sport a moz­gás érzéki élvezetétől egészen az élet egy kockázatosabb versengéséig, melyet utol szeretne érni.

Ebben a komoly játékban az anyag me­chanikája szenved vereséget, az emberi korlátozottság szűnik meg. De a legnagyobb értékek övezetében a sport nem az erő, s egyáltalán, a mi fizikai erőnk affirmálódásának síkján jut be. A sportolók „alkotó gondolata” úgy átformálja a küz­delmet, hogy azonmód abba a lelki szfé­rába jutunk, ahol minden a szép törvénye alapján jön létre, ahogy ezt Marx is mon­daná. És – a sport az ember világban va­ló helyzetének, sorsának, önmagával, má­sokkal és a természettel szembeni visel­kedésének, együttműködésének és szakításának, hanyatlásainak és felemelkedésé­nek lesz sajátos képe. Ez néha mind csillo­gó játékossággal van átszőve és elárasztva.

Kritikai elemzéskor néhány vitás kér­dés vetődik fel, mely mindig egyet­lenegy körül forog. Vajon a sport­ban megfelelő-e az életanyag transzpozíciójának foka, vagy a sport megmarad más jelenségek és tárgyak rangján, amely szépségének van a belső és esztétikailag tanulmányozható aspektusa, de lényegében még nem tartozik a művészetek körébe. Például egy nagy labdarúgó- vagy vízi­labda-mérkőzés, asztalitenisz-játszma, 1500 méteres síkfutás, korcsolyázás, hegy­mászás egészében véve egyenértékű-e a művészet többi, jelentősebb termé­kével? Én azt hiszem, hogy igen. Az igazi sport nemcsak néhány értékes szemcsét jelent, holmi esztétikailag kifejezett rész­letet, hanem egy teljes, szintetikus képet és előadást, akár a művészi csúcsokkal való találkozás.

Mégis, téves volna teljes mértékben absztrahálni a sportkülső „fabuláját” és drámaiságát, vagyis az eredményért meg a precízen meghatározott pontozó-, méter-, másodperctábla szerint elért, mind jobb helyezésért való harcot. A hősiesség és tágabban értelmezve a vitalitás, melyeknek nem fontos feltétlenül szépeknek lenniük, néha erőszakosan győzedelmeskednek a sportban. Ugyanúgy nem szabad elhallgat­nunk a közönség szükségszerű, primitív „vele” vagy „ellene” szurkolói elhatáro­zását. Ez mind valószínűleg nem az eszté­tikai valorizáció érdekében történik, de a sportolók és a közönség körében jelentős mozgatóerő szerepét tölti be. Kétségtele­nül, bizonyos engedményekről van szó, mondjuk a szórakozásnak vagy az ép test­ben ép lélekkel kifejlesztett küzdőszellem hasznos szolgálatának tett engedmények­ről.

Nincs kizárva, hogy esztétikai purita­nizmussal ellenkezik majd a sport néhány sémája, többek között maguk a technikai szabályok, mert aprólékos formaságaikkal és moralizmusukkal időközönként meghiúsítják az egész művészi lendületet. Leg­inkább a bírók, „a rend és az igazság” megszemélyesítői meztelenítik le őket a küzdőtéren, a művészetek számára isme­retlen, naiv, majdhogy nyers szubjektiviz­mussal töltve meg,

Ellenben, egy sportolónak tökéletesen ismernie kell a játék törvényeinek lénye­gét, mint a művésznek is a felhasznált anyag törvényeit. Ily módon még nem ezek lennének a legdöntőbb ellenvetések. Kö­zülük leglényegesebb az, amely a sport­játékok improvizációs jellegére céloz. Szá­mára túl nyíltnak, fixálatlannak tűnik a sport, a véletlen megengedhetetlen hánya­daival. A formalitás szempontjából a sza­bályok bármennyire is szigorúak, kliséi nem érintik a majdnem önkényes esztéti­kai valóságot – jelentéktelen a szövegük és betartásuk. Valóban, úgy tűnhet, hogy a szabályokkal regulázott „tartalom” ke­retében, a sport megengedi az előrelátatlan felvillanó tömegének megjelenését, márcsak azzal a ténnyel is, hogy előttünk élő emberek vannak akcióban. Ők bukválisan egész énjükkel, affektusukkal és kedvetlenségükkel, konstitúciójukkal és kulturálatlanságukkal benne vannak az akcióban. És mindez nem ismeretlen a kö­zönség előtt.

De ez csak a dolgok látszata. A párduci intuíciók vagy a fizikai erő utolsó atomjai mögött, a látszólagos biológiai és megfontolatlanság mögött, az emberi reakció ugyanazon típusa áll, mint a művészet­ben. Egy hamis közvetlenségről van szó, mely nagyon közvetett, a maga módiján „racionális” és racionializált. Benne tárul­nak fel a tapasztalatok, az edzések és az alkotói probléma sokféle megoldásainak kínjai. Az „előzetes kiválasztás”, azután a mesterség elsajátítása, és végül a sport olyan mértékben hatol be tehetséges képviselőinek „vérébe”, hogy felszabadítja őket a „pályán” történő aktuális kreá­cióra.

Éppen a véletlenek szeszélyei hozzák a napvilágra a sport eredeti esztétikai sajá­tosságát. Ez a titok, amely körül más mű­vészetek is szorgoskodnak, és lehet, hogy azt még csak a színház tudja valamelyest a legértelmesebb pillanatokban megoldani. Villámszerűen, adekváltsága szerinti felsőbbséggel az élő sportember szabad és harmonikus reagálása valamely új kör­nyezetben, magához a léthez, az élet forrá­sához közelít bennünket. Nyomában va­gyunk annak, mely rendszerint egészében visszahozhatatlan, megismerhetetlen, „ab­szolút”. Ezért a színelőadások és a sport­mérkőzések páratlan győzelmüket gyors halállal fizetik. Ez az átélés hihetetlen in­tenzitása! A stadionban egyik pillanatban az emberek ezrei némulnak el, hogy a következőben a taps, a sóhaj, a protestálás viharos katarzisa törjön ki. És az, ami ekkor mint esztétikai érték jelenik meg, ismét nem maga az élet, nem a harc meg a verekedés, és nem is elméleti megisme­rés,hanem transzponált játék a labdával, a kesztyűvel való harc stb. Tehát, az élet árnyéka, rekreáció, művészet. A művészet „csalása” immanens kérdése vagy kiáltása (miért nincs mindig így? hová megy az a pillanat az idő sodrával? és hasonlók) a sportban kissé mellőzöttek, utólagosan, az intuíció után jelentkeznek, mely bennün­ket végig abszolút elkápráztat és átjár. Ez egy cseppet sem árt az „üzenetnek”, melyet a sport poézise hordoz magában.

A közönség részére a sport mágikus vonzóerejének okát miért ne láthatnánk egyszer valahogy ekképpen is? Miért ne ál­lapítanánk meg, hogy a sport a leghozzáférhetőbb, s nem értelem nélküli; egyszó­val mélyen igazolt művészet. Más lapra tartozik, hogy az esztétika fejlődésének mai fázisiában még nem vizsgálták ki a művészet azon területeit sem, amelyek már jobban kirajzolódtak, mint a sport.

Fordította: O. M.