

Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Fenyvesi Ottó
A római úton
2017. július 20.
Higanyként pereg a múlt,
minden távolodik,
rakódik egymásra az űr.
Kiszántott kövek, oszlopok.
Emlékét rejtik dicsőségnek,
hatalomnak, liliomnak.
A régi római úton megyek,
Lovasról Paloznak felé.
Hol Seuso és Baláca
népe menekült. Hátra
aggódva tekintettek.
A Rómába vezető úton.
Felettem idő kanyarog,
évszakok suhannak bennem.
Szem szalad harisnyán.
Titkokat rejt a mozaik.
A természet mindent visszavesz,
a látvány oly törékeny,
szilánkokra töri a napsugár.
Most épp forró a levegő.
Kókad sok boglárka, rezeda,
tyúkhúr, kankalin, kutyatej.
Szabadulnék a málhától,
nyomaszt a sok törmelék.
A régi római úton
perzseli szívem az ének.
Lassan árad a melódia.
Mondani már sok mindent
nem érdemes. És mégis egyre
csak mondom, szavaim
ismétlem a részeg lódarazsaknak.
Mondom a szarvval ékes
bogaraknak. Számban fű ropog.
Róma felé barbárok vonultak.
Porig rombolták. Koponyába
döftek kardot és lándzsát.
Brigetio, Aquincum, Baláca,
Savaria, mind elveszett.
A romok felett utópiák, illúziók,
sánta metaforák, himnuszok.
És mocorognak a régi jók.
Minden ismétli önmagát.
Levágott végtagok repülnek az ég felé.
Új idő, új rend közelít.
Gonosz, kapzsi és hódító.
Jönnek, kik mindent elfelejtenek.
Mobil csörög, ismerős dallamok.
A hívó némán szemléli
a leigázott provinciákat.
Zsurlók közt fácán bujkál,
mutatnám lábuk nyomát.
De kihez beszélek egyáltalán?
A romok falán tétovázó árnyaknak?
A fül nélküli baglyoknak?
A vonuló tarka madaraknak?
Mit mondani kéne: semmi.
Nincs cél, már csak út van,
az a régi, római. És azok
a véres történetek, mint jégben
a ladikok, mind összeomlanak.