EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2020. november 24. | Emma, Flóra, Virág napjaAKTUÁLIS SZÁM:929675. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 120. szám

Végel László

A pszichoanalízis és a kultúra

Vladeta Jerotić: Psihoanaliza i kultura. BIGZ, Beograd, 1974.

1975. április 1.

Hetvenéves a pszichoanalízis és ez idő alatt a legkü­lönfélébben viszonyultak hozzá. A szakmai körök elő­ször mereven elutasították Freud tanításait, később egyesek részelemeket integráltak és továbbfejlesztet­tek, mások pedig az alapvető elvek elismerésével pró­bálták tovább korrigálni. Egyesek elsősorban puszta gyógymódot ismertek fel benne, mások a pszichés szerkezetek funkcionálásának kutatásai módját ke­resték benne, s voltak olyanok is, akik elsősorban tu­dományos elméletet láttak megjelenésében. A közvé­lemény reagálása is hihetetlenül ellentmondásos: a vak elutasítástól a sznobisztikus igenlésig. A pszicho­analízis egyszeriben politikai és világnézeti kérdéssé vált: a munkásmozgalmon belül ugyanúgy élénk viták tárgya, mint a szakmai megbeszéléseken. Külön hatá­sa volt a kultúrtudományra és az irodalomra.

Vladeta Jerotić könyve, a Pszichoanalízis és a kultúra elsősorban az utóbbi aspektusból veszi szemügyre — hetven év perspektívájából — Freud tanításait és a pszichoanalízis további fejlődését. Könyvének közpon­ti gondolata az, hogy a pszichoanalízis olyan mód­szer, amely helyesen tudja interpretálni a kulturális tényeket és jelenségeket. A szerző ennek érdekében elsősorban a freudi örömkeresés és valóság-elv viszo­nyát veszi szemügyre. Minden pszichés organizáció elementárisán törekszik az öröm, a boldogság eléré­sére, de ez — az örömkeresés elve — nem érvénye­sülhet teljes mértékben, mert a valóságban ellenál­lásokba ütközik, s ezek a boldogság elérése elé olyan akadályokat gördítenek, amelyek aránytalanul na­gyobb fájdalmat okoznak, mint amilyen a megszerez­hető öröm. Így alakul ki a védekező mechanizmus, a valóság-elv, amely egyben az alkalmazkodás képes ségét jelenti. Ez a két elv nem homogén pszichés szerkezetben működik, mivel az hármas rétegeződésű. Az egyik az És, amely a puszta ösztönkésztetéseket jelenti, a másik az Én, amely a valóság hatására a személyiség vezérelve lesz, a harmadik a Felettes Én, amely a társadalmi normákat, tilalmakat közvetíti — sokszor a tudattalan segítségével — az Én felé.

Egészen leegyszerűsítve: a pszichoanalízis kelléktárá­ból ezek lennének a legfontosabb fogalmak, amelyek előtérbe kerülnek a kultúra és a pszichoanalízis vi­szonyának tárgyalásakor. Ennek a viszonynak a fel­tárása sokak szerint ma különlegesen aktuális. Min­denekelőtt abból a szempontból, hogy az általa mér­legelt problémák milyen előjellel jelentkeznek az em­berre vonatkoztatva. Ugyanis tény az, hogy a civili­záció magával hozta az ösztönök háttérbe szorulását, »cenzurálását«. Ily módon a valóságelv hatása és je­lentősége megnövekedett és nincs kizárva, hogy — az egyre szervezettebbé váló élet folytán — tovább növekszik, még általánosabb lesz. Az iparosodás — a szociálpszichológiai kutatások egészen egyértelműen ezt bizonyítják — ezt a folyamatot mind intenzívebbé teszi, és egyelőre utópikusnak bizonyul minden olyan elgondolás, amely ezt megszakíthatná. Feltehető a kérdés, hogy mindezek után lehet-e szó az emberi öröm, a boldogság, az emberi személyiség gazdagodá­sáról? Sokszor nemleges a válasz — éppen a pszicho­analízis bizonyítékai alapján.

Jerotić ellenkező úton indul el, és véleményünk sze­rint termékeny hipotéziseket vet fel. Szerinte az em­beriség történetében hamis dolog valamiféle »arany­korról« beszélni. Ennek a történetnek a pozitív sors­fordulója az incesztus megszüntetése: ez megkötések­kel járt, de hallatlanul nagy energiákat szabadított fel, olyanokat is, amelyek az örömkeresés motivá­ciós erejévé váltak. Marcusera hivatkozva Jerotić azt bizonyítja, hogy az incesztus tulajdonképpen a rom­boló halálösztönt képviselte, s éppen ezért annak megszüntetése új távlatot nyitott — a civilizáció kez­detét biztosította. Nyilvánvaló, hogy ez az elképzelés analóg Freudnak a szexuális ösztönökkel kapcsolatos elgondolásaival. Freud szerint a szexuális ösztönök az ember legtermékenyebb energiaforrásait képviselik, amelyek a valóságos életben elveszíthetik eredeti mo­tivációjukat és az öröm a szeretet, az érdeklődés for­rásaivá válhatnak. Jerotić tehát a megkötöttségben egyértelműen pozitív erőt lát, egyetlen feltétellel: ha annak sikerül bensővé válnia. Ezt a folyamatot azon­ban nem tudta világosan vázolni. Az autoritásról írva — az autoritás pedig mindenkor a megkötöttség for­rása — leszögezi, hogy autoritásra szükség van, pon­tosan a szülők által képviselt és a szülőket helyette­sítő institúciók tekintélyére. Az autoritással egy rela­tíve harmonikus identifikációt feltételez, amely integ­rálja a szembeszegülést is. Feltételezi azonban a ha­mis autoritást is, amely később pszichés elferdülést, deviáns magatartást idéz elő. A kettő közötti határt azonban nem sikerült megvonnia, s nyilvánvaló, hogy itt olyan társadalmi tartalmakról van szó, amelyek elhatárolására a pszichoanalízis nem is képes. A te­kintélyelv és a szabadság dialektikájának feltételezé­se már komplexebb kutatást igényel. E téren a pszi­choanalízis segítségével jelentős eredményeket mu­tatott fel Reich, Marcuse, Adorno és Horkheimer. Ezek a kutatások azonban nem zárják ki egy auten­tikus tekintélyelv lehetőségét, olyanét, amelyet a sze­mélyiség állandóan meghaladhat, vagyis amely maga is dialektikus viszonyban van az adott személyiséggel. A bensővé válásnak ez a pozitív értelmű alapja. (Reich például helyesen vette észre, hogy a hamis autoritás — az említett dialektika nélkül — szintén bensővé válhat.)

Egészében azonban Jerotić meggyőzően bizonyítja be azt, hogy a pszichoanalízis által felfedezett és tuda­tosított belső tartományok nem a civilizáció és az emberi élet tragikus konfliktusát bizonyítják, hanem azt a feszültséget, amely a megkötöttséget és a sza­badságot a pszichés struktúrákban pozitív irányba lendíti. Ezért a pszichoanalízis és a kultúra (a kreá­ció) között pozitív a viszony.

Ez akkor is így van, ha a kultúrában jelentkeznek olyan törekvések is, amelyek ezt tagadják. Az arany­kor álma, a modern világ dezintegráló hatásának egyféle prófétikus elítélése sokszor éppen a kultúrá­ban kap olyan víziót, amely a civilizáció és az em­beri boldogság kibékíthetetlen ellentmondását lát­szik igazolni. Jerotić szerint összetettebb viszonyról van szó. Schiller írt egy helyen arról, hogy a teremtő gondolkodás esetében az ész már nem őrzi a kapukat, az eszmék összevisszaságban törnek elő és az ész utólagosan tekinti át őket. A kultúra tehát — ezek szerint — a káoszt érezve fegyverletételre kényszerül. Nyilvánvaló, hogy az ellentmondások ma sokkal éle­sebbek mint bármikor, s hogy a kultúra nem teszi le a fegyvert, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy áttekinti és értelmezi a haladás által előidézett ellentmondásokat. Gondoljunk csak itt az irodalom­ban jelentkező újításokra (gazdagodásra), amelyek éppen a pszichoanalízis segítségével jelentek meg. A pszichés szerkezetek megismerése nagyban hozzájá­rult az emberiség önmegismeréséhez. Fegyverletételre akkor kerül sor, amikor a kultúra — gyakran éppen az »aranykor« bizonyos illúziói nevében — nem akarja észrevenni az adott emberi problémákat. Az irodalomban a homogén közösségek illúziója sok­szor a differenciálatlan ösztönök, a hamis autoritá­sok affirmálását hozza magával. Az ösztönök pedig alapjában véve mindig konzervatívak — ezt már Freud is helyesen észrevette. A kultúrában tehát — sokszor a romantikus antikapitalizmus nevében — fellelhetők a pszichoanalízis elleni szellemi utóvéd­harc nyomai is. Ez pedig egy konzervatív attitűdhöz vezet. Természetesen nem a pszichológia megtagadá­sáról van szó (ez a harc folyhat a pszichologizmus nevében is), hanem a nem motivált, a nem differen­ciált ösztönök tartós, »örök« konzerválásáról.

A Jerotić körvonalazta vita nem mai keletű. Felbuk­kant már Diderot és Rousseau között is. Diderot válasza így hangzott: »Azt, hogy a vadállapot jobb, mint a kulturált állapot, tagadom. Ugyanis nem ele­gendő számomra bebizonyítani, hogy a civilizációban több a bűn, azt is be kell bizonyítani, hogy kevesebb a boldogság.« Jerotić a diderot-i válasz nevében kísér­li meg a pszichoanalízis korszerű vívmányait a szé­lesebb olvasóközönséggel is megismertetni.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.