A pszichoanalízis és a kultúra

Vladeta Jerotić: Psihoanaliza i kultura. BIGZ, Beograd, 1974.

1975. április 1.

Hetvenéves a pszichoanalízis és ez idő alatt a legkülönfélébben viszonyultak hozzá. A szakmai körök először mereven elutasították Freud tanításait, később egyesek részelemeket integráltak és továbbfejlesztettek, mások pedig az alapvető elvek elismerésével próbálták tovább korrigálni. Egyesek elsősorban puszta gyógymódot ismertek fel benne, mások a pszichés szerkezetek funkcionálásának kutatásai módját keresték benne, s voltak olyanok is, akik elsősorban tudományos elméletet láttak megjelenésében. A közvélemény reagálása is hihetetlenül ellentmondásos: a vak elutasítástól a sznobisztikus igenlésig. A pszichoanalízis egyszeriben politikai és világnézeti kérdéssé vált: a munkásmozgalmon belül ugyanúgy élénk viták tárgya, mint a szakmai megbeszéléseken. Külön hatása volt a kultúrtudományra és az irodalomra.

Vladeta Jerotić könyve, a Pszichoanalízis és a kultúra elsősorban az utóbbi aspektusból veszi szemügyre — hetven év perspektívájából — Freud tanításait és a pszichoanalízis további fejlődését. Könyvének központi gondolata az, hogy a pszichoanalízis olyan módszer, amely helyesen tudja interpretálni a kulturális tényeket és jelenségeket. A szerző ennek érdekében elsősorban a freudi örömkeresés és valóság-elv viszonyát veszi szemügyre. Minden pszichés organizáció elementárisán törekszik az öröm, a boldogság elérésére, de ez — az örömkeresés elve — nem érvényesülhet teljes mértékben, mert a valóságban ellenállásokba ütközik, s ezek a boldogság elérése elé olyan akadályokat gördítenek, amelyek aránytalanul nagyobb fájdalmat okoznak, mint amilyen a megszerezhető öröm. Így alakul ki a védekező mechanizmus, a valóság-elv, amely egyben az alkalmazkodás képes ségét jelenti. Ez a két elv nem homogén pszichés szerkezetben működik, mivel az hármas rétegeződésű. Az egyik az És, amely a puszta ösztönkésztetéseket jelenti, a másik az Én, amely a valóság hatására a személyiség vezérelve lesz, a harmadik a Felettes Én, amely a társadalmi normákat, tilalmakat közvetíti — sokszor a tudattalan segítségével — az Én felé.

Egészen leegyszerűsítve: a pszichoanalízis kelléktárából ezek lennének a legfontosabb fogalmak, amelyek előtérbe kerülnek a kultúra és a pszichoanalízis viszonyának tárgyalásakor. Ennek a viszonynak a feltárása sokak szerint ma különlegesen aktuális. Mindenekelőtt abból a szempontból, hogy az általa mérlegelt problémák milyen előjellel jelentkeznek az emberre vonatkoztatva. Ugyanis tény az, hogy a civilizáció magával hozta az ösztönök háttérbe szorulását, »cenzurálását«. Ily módon a valóságelv hatása és jelentősége megnövekedett és nincs kizárva, hogy — az egyre szervezettebbé váló élet folytán — tovább növekszik, még általánosabb lesz. Az iparosodás — a szociálpszichológiai kutatások egészen egyértelműen ezt bizonyítják — ezt a folyamatot mind intenzívebbé teszi, és egyelőre utópikusnak bizonyul minden olyan elgondolás, amely ezt megszakíthatná. Feltehető a kérdés, hogy mindezek után lehet-e szó az emberi öröm, a boldogság, az emberi személyiség gazdagodásáról? Sokszor nemleges a válasz — éppen a pszichoanalízis bizonyítékai alapján.

Jerotić ellenkező úton indul el, és véleményünk szerint termékeny hipotéziseket vet fel. Szerinte az emberiség történetében hamis dolog valamiféle »aranykorról« beszélni. Ennek a történetnek a pozitív sorsfordulója az incesztus megszüntetése: ez megkötésekkel járt, de hallatlanul nagy energiákat szabadított fel, olyanokat is, amelyek az örömkeresés motivációs erejévé váltak. Marcusera hivatkozva Jerotić azt bizonyítja, hogy az incesztus tulajdonképpen a romboló halálösztönt képviselte, s éppen ezért annak megszüntetése új távlatot nyitott — a civilizáció kezdetét biztosította. Nyilvánvaló, hogy ez az elképzelés analóg Freudnak a szexuális ösztönökkel kapcsolatos elgondolásaival. Freud szerint a szexuális ösztönök az ember legtermékenyebb energiaforrásait képviselik, amelyek a valóságos életben elveszíthetik eredeti motivációjukat és az öröm a szeretet, az érdeklődés forrásaivá válhatnak. Jerotić tehát a megkötöttségben egyértelműen pozitív erőt lát, egyetlen feltétellel: ha annak sikerül bensővé válnia. Ezt a folyamatot azonban nem tudta világosan vázolni. Az autoritásról írva — az autoritás pedig mindenkor a megkötöttség forrása — leszögezi, hogy autoritásra szükség van, pontosan a szülők által képviselt és a szülőket helyettesítő institúciók tekintélyére. Az autoritással egy relatíve harmonikus identifikációt feltételez, amely integrálja a szembeszegülést is. Feltételezi azonban a hamis autoritást is, amely később pszichés elferdülést, deviáns magatartást idéz elő. A kettő közötti határt azonban nem sikerült megvonnia, s nyilvánvaló, hogy itt olyan társadalmi tartalmakról van szó, amelyek elhatárolására a pszichoanalízis nem is képes. A tekintélyelv és a szabadság dialektikájának feltételezése már komplexebb kutatást igényel. E téren a pszichoanalízis segítségével jelentős eredményeket mutatott fel Reich, Marcuse, Adorno és Horkheimer. Ezek a kutatások azonban nem zárják ki egy autentikus tekintélyelv lehetőségét, olyanét, amelyet a személyiség állandóan meghaladhat, vagyis amely maga is dialektikus viszonyban van az adott személyiséggel. A bensővé válásnak ez a pozitív értelmű alapja. (Reich például helyesen vette észre, hogy a hamis autoritás — az említett dialektika nélkül — szintén bensővé válhat.)

Egészében azonban Jerotić meggyőzően bizonyítja be azt, hogy a pszichoanalízis által felfedezett és tudatosított belső tartományok nem a civilizáció és az emberi élet tragikus konfliktusát bizonyítják, hanem azt a feszültséget, amely a megkötöttséget és a szabadságot a pszichés struktúrákban pozitív irányba lendíti. Ezért a pszichoanalízis és a kultúra (a kreáció) között pozitív a viszony.

Ez akkor is így van, ha a kultúrában jelentkeznek olyan törekvések is, amelyek ezt tagadják. Az aranykor álma, a modern világ dezintegráló hatásának egyféle prófétikus elítélése sokszor éppen a kultúrában kap olyan víziót, amely a civilizáció és az emberi boldogság kibékíthetetlen ellentmondását látszik igazolni. Jerotić szerint összetettebb viszonyról van szó. Schiller írt egy helyen arról, hogy a teremtő gondolkodás esetében az ész már nem őrzi a kapukat, az eszmék összevisszaságban törnek elő és az ész utólagosan tekinti át őket. A kultúra tehát — ezek szerint — a káoszt érezve fegyverletételre kényszerül. Nyilvánvaló, hogy az ellentmondások ma sokkal élesebbek mint bármikor, s hogy a kultúra nem teszi le a fegyvert, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy áttekinti és értelmezi a haladás által előidézett ellentmondásokat. Gondoljunk csak itt az irodalomban jelentkező újításokra (gazdagodásra), amelyek éppen a pszichoanalízis segítségével jelentek meg. A pszichés szerkezetek megismerése nagyban hozzájárult az emberiség önmegismeréséhez. Fegyverletételre akkor kerül sor, amikor a kultúra — gyakran éppen az »aranykor« bizonyos illúziói nevében — nem akarja észrevenni az adott emberi problémákat. Az irodalomban a homogén közösségek illúziója sokszor a differenciálatlan ösztönök, a hamis autoritások affirmálását hozza magával. Az ösztönök pedig alapjában véve mindig konzervatívak — ezt már Freud is helyesen észrevette. A kultúrában tehát — sokszor a romantikus antikapitalizmus nevében — fellelhetők a pszichoanalízis elleni szellemi utóvédharc nyomai is. Ez pedig egy konzervatív attitűdhöz vezet. Természetesen nem a pszichológia megtagadásáról van szó (ez a harc folyhat a pszichologizmus nevében is), hanem a nem motivált, a nem differenciált ösztönök tartós, »örök« konzerválásáról.

A Jerotić körvonalazta vita nem mai keletű. Felbukkant már Diderot és Rousseau között is. Diderot válasza így hangzott: »Azt, hogy a vadállapot jobb, mint a kulturált állapot, tagadom. Ugyanis nem elegendő számomra bebizonyítani, hogy a civilizációban több a bűn, azt is be kell bizonyítani, hogy kevesebb a boldogság.« Jerotić a diderot-i válasz nevében kísérli meg a pszichoanalízis korszerű vívmányait a szélesebb olvasóközönséggel is megismertetni.