A nemzeti bűnről

1966. június 1.

Innen-onnan két hónapja már, hogy a Telegram tudósítást közölt a Karlovy Vary-i filmfesztiválról Stevan Babić-Lanji (lásd: Lányi István) tollából, s sorait olyan fojtogató, üres csend lebegi körül még ma is, mintha közvéleményünk tényként fogadta volna el a Kovács András rendezte Hideg napokról mondott ítéletét.

Lányi megállapítja, hogy a Hideg napok nem "nagy" film, vontatott, véget nem érő dialógusokkal zsúfolt, sőt bizonyos mértékben opportunista is. DE.., és ezt a DE-t szó szerint kell- idéznem:

"De ‒ mindamellett, hogy a négy háborús bűnös, akit e borzalmas "razziában" való részvétel vádja terhel, nem ismeri be bűnösségét ‒ megmaradnak a jeges Dunán és az eszeveszett házkutatások során végrehajtott kivégzések híven felidézett képei ‒ ez pedig az általános, nemzeti bűnösség hallgatólagos beismerése." (Telegram, 1966. VIII. 5.)

A mű vontatottságára, dialógusaira, opportunizmusára vonatkozó észrevételekkel nem vitatkozom, és csakis azért tartottam fontosnak említést tenni róluk, mert elmarasztalóak, minden bizonnyal azért, hogy a DE... annál nagyobb súllyal érvényesüljön, annál jobban bizonyítsa, miért nyert mégis nagydíjat az alkotás.

Az "általános nemzeti bűnösség" gondolata hazug, sötét, végső soron teljességgel embertelen, a keserves nacionalizmus egyik legveszedelmesebb ébresztője: hiszen ha egy nemzet szőröstül-bőröstül, tehát épp általánosan bűnösnek mondható (szinte hallom Radnóti elégikus-tiltakozó hangját: "Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem...), akkor azt a nemzetet utálni, gyűlölni kellene. S mit tesz a megrögzött nacionalista? Gyűlöl és utál elvonatkoztatva, absztrakt módon egy szintén meglehetősen absztrakt (mert konkrét emberi valóságok összességéből adódó) fogalmat: egy nemzetet vagy minden más nemzetet, s ha azoknak egy-egy egyedével találkozik, nem tud emberként viszonyulni hozzá, nem képes az embert meglátni benne. Szakadékok, ellenségeskedések balga fertőjében él, önmagát és másokat nyomorítva. De vajon Kovács András csakugyan a nacionalizmus tüzét akarta-e éleszteni?

"Filmemmel elsősorban azt akartam bemutatni, hogy a feluszított emberek, nemzetiségi hovatartozásuktól függetlenül, készek a legszörnyűbb gaztettek végrehajtására." (A rendező NIN-nek adott nyilatkozatából, 1966. IX. 18.)

"Szembe kell nézni ezzel a felismeréssel: hogy az emberből még nem tűnt el az állat. És ‒ bizonyos megfelelő körülmények között bizonyos meglevő állati tulajdonságok ‒ felszabadulhatnak... Az emberré válás folyamata még nem fejeződött be: ahogy a farkaskutya bizonyos körülmények között "visszaváltozik" farkassá, ugyanúgy az emberből is ‒ bizonyos körülmények között ‒ kibújik az állat, és akkor ‒ le kell lőni. Nem szabad ilyen körülményeket teremteni. Ezt mondja Cseres, és ezt égetően aktuálisnak éreztem, minden ízében mai mondanivalónak, ami teljesen egybevág, azonos az én közlendőimmel."

(Részlet a rendező Nádasdy Lászlóval folytatott beszélgetéséből, Új írás, 1966, 9. szám.)

A filmet tehát mégis azzal az érzéssel várhatjuk, hogy izgalmas pillanatokat fog okozni. Csupán két kérdés marad nyitott: miért hisz Lányi István az "általános, nemzeti bűnösség hallgatólagos beismerésének" üdvözítő erejében, s miért hagyja szótlanul a Telegram az elegánsan elcsöppentett mérget? Különösen napjainkban ‒ miért?