A NAPLÓBÓL

1965. május 15.

Feljegyzem még a kényelmes és letűnt
Barangolás nyugodt őszi éjszakáját is,
Otromba újgazdag-paloták és
Komor, elfeledett, vén sövények hosszan,
A tágas, színtelen, új utcákon
S a kietlen, bóbiskoló közökben,
Melyeknek akkor hellyel-hellyel tarkázott,
Szaggatott sötétjében megannyi féktelen,
Csodálatos poézis rezgett, rejtezett.
Plakátokon és firmákon fantasztikus
Versek és kabalisztikus szavak álltak,
Amiket találékonyan fűzögettünk magunk közt
És a csillagokkal felettünk.

Mert a csillagok egészen közeliek voltak,
Ott ültek a még zöld fák ágbogán,
És gyakran hulltak mint tüzes gubacsok,
Valahol a fekete bársony horizonton.

Az utcák és a leállt, késői órák hosszát
Beszélgetésünk és hallgatásunk kurtította,
Amelyből pillanatnyi új csillagok bukkantak elő,
És éji lepkék, fényesebbek, szebbek azoknál,
Amik a lámpák fénykörében röpdöstek.

Így mentünk hosszan-hosszan az idő után,
Mely halad – és szárnyon kaptunk
A múló pillanatokat. Végül is a szürke
Hajnalhasadás borongó fényében
Csak kéz kulcsolt magába kezet
A búcsú és a játék végzetének jeléül.

Kézfogás: tenyerek néma csókja
Az ujjak egyöntetű szorítása közben.

Brasnyó István fordítása