Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 11. szám

Vlaovics József

A nagyok esztétikája

(Anri Ažel: Istorija filmske estetike, Jugoslovenska kinoteka, Beograd, 1965.)

1965. november 1.

Eisenstein úttörő elméletei és gyakorlati munkássága folyamán nem csupán a mon­tázs-attrakció filmesztétikai kategóriájának és az érintkező képek új értelem-he­vévé kisülő elméletének elismeréséért verítékezett. Eisenstein elsősorban alkotott, amikor elméleti felfedezéseit papírra, filmjeit szalagra rögzítette. A mű elméleti savát-borsát, leszűrt esszenciáját egy filig­rán edényecskében is fel lehet szolgálni, de az alkotás monumentális cselekedetét má­ris megfejtük. Sadoul és Mitry polemikájából egyébként is kiviláglik, hogy pl. a Patyomkin cirkálóban a legkevésbé zakatol a montázs-attrakció gépezete, s nem utolsósorban a két utolsó eisensteini mű mutatja a harsány ellenpontoktól feszülő elmélet zseniális ösztönösségű alkotói túlhaladását, kitöltését.

Henri Agel könyvének kétségbevonha­tatlan előnye, hogy lapjai, fejezetei, érdek­lődésre számítva, egymásnak feleselnek. Jean Mitry teoretikusi szenvedélyére fi­gyelünk fel a francia esztéta azon vitájá­ban, ahol Eisenstein montázselméletének életességére gondolva felrója a fiatal kri­tikusoknak, hogy mesterségesen tagadják a montázsnak, a montázs elvének meglé­tét az újabb keletű filmekben. A modern film egy lényeges problémáját veti fel. Azt hisszük, igaza van, amikor a mozgó ka­mera folytonosságteremtő aktusában véli felfedezni az új montázst. Már nem a pántlikametsző olló szerepében, de egy új drámai kontinuitás korszakváltó megjelenésében. Persze nem kell okvetlenül ehhez a kifeje­zéshez ragaszkodni, különben is, Eisenstein egyaránt tudomásul veszi a montázs je­lenlétét a költészetben és a japán kabuki színházban, mint általánosabb, nemcsak a filmépítésben levő alapvető esztétikai, szerelő műveletet. Aki egyébként nem hiszi, hogy más volt a némafilm és most egé­szen más a hangosfilm, érdemes elgondol­kodnia a montázs tanulságos metamorfózi­sán, amelyre ugyan a filmtechnika fejlő­dése során került sor, de nem elsősorban a hang megjelenése, hanem sokkal belsőbb szükségletű, szervesebb fejlődéstörvények érvényre juttatása következtében. A klasszikusokra vonatkozóan Agel könyvében még egy következetlenséggel találkozunk, amiért nem csupán a szerző felelős, ez a felfogás is a köztudatban él. Vagy talán nem is ellentmondásról van szó, hanem in­kább az imént mondottakhoz kell fűzni adalékul azt, mekkora jelentőséget tulajdo­nított Balázs Béla a közelképnek, helye­sebben az emberi arc premier plánjának. Annak az esztétának a meggyőződéséről van szó, akinek elméletét oly szorosan fűz­zük Eisenstein filmművészeti filozófiájá­hoz. De mondom, igazolja az a felfogás is, hogy a kép, a filmépítmény „sejtje” – ahogy Eisenstein proklamálja – egy egész világot jelenthet, amelynek nemhogy csök­kenne, de szinte lezárul teljessége, ha me­részen kiugrik a film folyamatosságából. Talán csak nem úgy gondolják egyesek, hogy Eisenstein gyakorlati munkásságá­nak rokonvérűbb vetülete Balázs elmélete, mint a Rettenetes Iván rendezőjének mű­vészi hitvallása, mert ami azt illeti, a szó­ban forgó film igazán a közelképek jegyé­ben készült.

Henri Agel könyvének fogyatékosságá­ul rójuk-e fel, hogy a nagyok utáni teore­tikusoknak (tehát a modern film elméle­tének) ugyanaz a helyszűke lett osztályré­sze, mint a nagyokat megelőzőeknek. A töltőtoll-kamera szókovácsa, Alexandre Astruc azt a már közismert paradoxális ki­jelentést tette, hogy a film lassacskán meg­szabadul a vizuális zsarnokságtól, az ön­célú képiségtől, a közvetlen mesemondás­tól, a konkrétumtól, hogy olyan finom és árnyalt írássá váljék, amilyen a leírt szó tud lenni. Így jelölte meg a francia kriti­kus és rendező azt a gátszákadást, amely nagy erővel tört ki a már sematizmussá, dogmákká és nyelvtani szabályokká mere­vült szókincs medréből. Astruc nem tréfált – Bergman, Antonioni, Kawalerowicz, Truffaut, Godard, Resnais, Francesko Rossi, mindahányan a modern filmírás mes­terei! Resnais-nál pl. a költői szöveg és a kamerázás – a lélek medrébe igyekvő lá­vafolyás! Vagy Godard-nál a kihívóan sok beszéd, a művészetek verbális és vizuális idézése az anekdoták egymást kergető el­sütése, a mitológiai témákra írt viták! Mintha a művészetek ősközösségét keres­nénk a filmen. Ennek valóban nem szüle­tett még meg az esztétikája.