Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 122-123. szám

Juhász Erzsébet

A modern regény poétikája

Stanko Lasić: Struktura Krležinih »Zastava«. Liber, Zagreb, 1974.

1975. június 2.

Stanko Lasić könyve rendkívül jelentős regényinter­pretáció, nemcsak a Krleža regényekkel foglalkozó eddigi munkák sorában, hanem ezen túlmenően ma­gában a módszerében is úttörőnek tekinthető a jugo­szláv szakirodalomban. Lasić abból a feltevésből in­dul ki, hogy a Zászlók új állomást jelent Krleža re­gényírói opusában, benne jut először egyetemes ér­vénnyel kifejezésre a mű szintjén az írónak az a fel­ismerése, amely szerint »az egységes és egész ember fikció, az Én csak akkor jut el a maga igazságához, ha van képessége (és bátorsága) ahhoz, hogy a maga ellentmondásosságának sokaságát egyidejűleg élje meg, hogy ne oldja fel, hanem vállalja önnön kettős­ségét. «

»Krleža magát a létezést akarja belevinni a regénybe — írja Lasić —, az ellentétek szüntelen körforgását, áramlását, nyugtalanságot, befejezetlenséget, maga a regény azonban mindezt akadályozza, mert forma, be­fejezettség, határ, szilárdság, meglét.« Tanulmányá­ban azt kutatja fel, hol és hogyan valósul meg ez az egységként vállalt ellentmondásosság a regényben. Mindenekelőtt megállapítja, hogy a Zászlók fejlődés­

regény, ami azt jelenti, vizsgálatában a főszereplő sze­mélyiségének különböző megnyilvánulási formáit (ak- tancijalni nivo) kell nyomon követnie, hogy megragad­hassa az egész regényre érvényes strukturális rende­zőelv konkrét formáit. Hiszen a regénystruktúra ren­dezőelve nem »absztrakt principium«, hanem »az egyes struktúrák konkrét és elvont szintjeinek egysé­ge, látomás és formula egyszerre.« A Zászlók főhősé­nek személyisége négy strukturális formában fejező­dik ki. Ezekre egyenként is érvényesnek kell lennie a regénystruktúra általános rendezőelvének ahhoz, hogy autentikussá váljon annak tartalma. Amikor te­hát meghatározza a regényt képező strukturális for­mákat, egyben alapvető sajátságukat, a bennük rejlő ellentmondásokat is megnevezi:

1. A temporalitás formája: a kontinuitás és diszkon­tinuitás.

2. A totalitás formája: a történelem értelmébe ve­tett hit és a létezés fundamentális értelmetlenségének élménye.

3. A költő dialektika formája: Mások és az Én.

4. Az egzisztencia formája: Vágyódás és magányosság.

A regény temporalitását Lasić két szinten vizsgálja meg, a nézőpont (aspektni nivo) és a stílus szintjén. A nézőpont szintjén kimutatja, hogy a főhős időél­ménye mindenkor kettős: szubjektív és objektív is; a kettő élesen elkülönül egymástól, de ugyanakkor csak együttesen képezhetnek teljes egységet, kompo- zíciós csomópontokat alkotva, amelyeket a múlt és a jelen eseményeinek, a hős mélységi és felszíni idő­élményeinek szüntelen keveredése tölt fel. Az írói közlések síkja nagyon ritka a regényben, ehelyett Krleza a beszéd antitetikus formáit választja: leíró monológokat és monologikus-dialogikus jeleneteket; ezeken belül pedig a kettősség további építő-romboló formáit teremti meg. (Lasić erre vonatkozó elmé­lyült vizsgálatai tanulmányt érdemelnének.)

Mivel a Zászlókat a lineáris elbeszélés (narráció) jel­lemzi, nincs lényeges eltérés a szerkezet (kompozi- ciona linija) és a tartalom (sižejna linija) szintje kö­zött. Lasic azonban ezen a síkon is fölfejti a rejtőz­ködő ellentéteket. Szerkezeti szekvenciákra és tartal­mi egységekre osztva a regény eseményvilágát, megál­lapítja, hogy a mű kétszer annyi tartalmi egységgel rendelkezik, mint ahány szerkezeti szekvenciát foglal magában. Grafikus ábrájukon az utóbbiak legyező­szerű szóródására figyelhetünk fel, ez pedig azt je­lenti, hogy a cselekmény és tartalom szintjére (fabu- lativno-kompozicioni nivo) a definiálhatatlan definiált­ság jellemző, a tartalom újraértelmezésének állandó lehetősége.

Lasic kimutatja, hogy a totalitás és a külső dialekti­ka strukturális formáiban, akárcsak a temporalitás- ban, Kamill személyisége nem tudja önmagát végér­vényesen meghatározni, a regény legmélyebb rétegét az egzisztencia strukturális formája képezi, ez az a fundamentális alap, amely már nem bontható to­vább, amelynek önmagában rejlik érvényessége. Ám ha a regénynek ehhez a legmélyebb rétegéhez jutunk, a benne kifejeződő ellentmondásosságot, kettősséget már nem tudjuk mihez kötni, szükségszerű a vissza­térés a felszínre. Ez a visszatérés teremti meg a szin­tézist: ekkor járja át a mű alapjában bennfoglalt el­vont tartalom a felszíni rétegeket: a konkrét ellent­mondásosságokat. Így válik a regény az »egymással összefüggő rendszerek körforgásává«, így fejezi ki azt a megfoghatatlanságában, tettenérhetetlenségében au­tentikus tartalmat, amit a lét és az egzisztencia kon- tradiktorikus egysége jelent.

Stanko Lasić tanulmányának jelentősége mindenek­előtt abban áll, hogy maximális következetességgel és elmélyültséggel létrehozott egy, a regény mint mű­forma vizsgálata számára egyedül adekvátnak mond­ható: a regény önmagában rejlő értékeinek felfedé­sére megragadására alkalmas módszert. Ennek kö­szönhető, hogy ez a könyv több, mint az egész Krle- ža-életműben jelentős helyet elfoglaló Zászlók inter­pretációja, számos vonatkozásban a modern regény poétikájának meghatározásához ad kulcsot.