Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 11. szám

Utasi Csaba

A megtalált ember

1965. november 1.

Korántsem gondosan megrostált, ugya­nazon vagy hasonló színvonalon kibonta­kozó tanulmányokat foglal magában dr. Bori Imre új könyve, de mégis fokozott érdeklődéssel kell olvasnunk, hisz írónk a kötet gerincét képező művekben a mai magyar irodalom néhány jelentős alkotó­jával foglalkozik, s ez nemcsak azért fi­gyelemre méltó, mert a Németh László ér­telmezte „rossztfajta” „becsvágy”-tól fűtött és mind inkább pénzszagúvá váló, lagyma­tagon terebélyesedő vajdasági magyar iro­dalomban, persze nagy általánosságban, nem divatos a tanulmány (íróink egy része ugyanis úgy találja, érdemesebb összegyűjteni a „verejtékes” kenyérkere­sés szertehullott száraz morzsáit, s idétlen könyvet dagasztani belőlük, semmint éve­ken át – ha kell – dolgozni egy-egy té­mán; ez utóbbi esetben ugyanis az „AL­KOTÁS” nem kifizetődő, a befektetett munka nem térül meg annyira, mintha jó­tékony csevegésekről nyúzunk le két vagy három bőrt), hanem azért is, mert Bori olyan kérdések megválaszolását tűzte ki céljául, olyan területeket igyekezett meg­világítani, melyekhez objektíve nincsen még távlata. Kétségkívül izgalmas vállal­kozás, mondjuk, egy Déry-regényre majdhogynem azon melegében tanulmánnyal reagálni, de ez a hirtelenség, ami épp ebben az esetben nyilvánvaló, igen gyakran hézagokat, sötét pontokat és szükségtelen elhulló, szinte-szinte pozitivista módon és céllal felhalmozott részleteket hagy maga után. Borit olvasva gyakran érzi azt az ember, mintha egy túlságosan terebélyes­re sikerült jegyzetanyagba pillantott vol­na be, mely pontosan rögzíti ugyan a ta­nulmányozás közben felbukkant élménye­ket, de a lényegi, esszenciális, mondanivaló még csak lappang benne, elmosódottan, forgácsokban, megszületésre várva. Ha figyelembe vesszük, hogy az Eszmék és látomások ihletője minden egyes tanul­mány esetében az a sorokon átizzó szenve­dély, mely a mai magyar irodalomtudo­mány bizonyos megkövesedett, már-már kötelezővé, elengedhetetlenné vált vizsgá­lódási aspektusainak további egzisztálását szeretné semlegesíteni vagy legalábbis má­sodrendűvé lefokozni, éspedig olyképpen, hogy a kutatás középpontjába mindig a művet helyezi, illetve a műből kirajzolódó individuumot, akkor érthetővé válik a Bori-féle sietség. Elég emlékeztetnünk ar­ra, hogy a félig-meddig hivatalos, tehát „tekintélynek örvendő” politikus-irodal­márok még néhány évvel ezelőtt is nagy­fokú idegenkedéssel, meg nem értéssel fo­gadták Juhász Ferenc vagy Weöres Sándor egy-egy versét, mondván, hogy túlontúl eltávolodtak a „közmegértés” szentségétől, s ez nagy mértékben csökkenti értéküket. De azóta Magyarországon újra bebizonyo­sodott, hogy az élni tudó irodalom, tehát az igaz irodalom, még ha ezer abroncs szorítja is, szétfeszíti az érdekelvű, lapos, mindennapokra készült, pedagogizáló esz­tétikai követelményeket. Nap nap után „buknak le” odaát örökérvényűnék vélt és hirdetett konstrukciók, porladnak el glorifikált, agyonrágott sémák, s épp ezért csak egy kis rosszmájúság kellene ahhoz, hogy Bori könyvének megszületését oly módon indokoljuk, mintha az egyre fokozódó magyar szellemi letisztulás éveiben a szerzőt a másokat megelőzés vágya kész­tette volna a kötetben szereplő írók és a tanulmányozás fent említett módszere fe­lé. Meggyőződésem, Bori nem konjunktú­ralovag, s ha műve tartalmaz is immanens célzatosságot, az nem valami jól leplezett dicsőség-áhítatot reprezentál, hanem a tanulmányírónak arról a nagyon érthető és megbecsülendő erőfeszítéséről tanúsko­dik, ahogyan legigazabb meggyőződése szerint egy-egy író félreértékelt műveit vagy életművének, életfilozófiájának eled­dig agyonhallgatott lényegi kérdéseit igyekszik újraértékelni, illetve tisztázni. A történelem folyamán oly sokszor elcédásított és lerongyolt igazság kedvéért, mely annyi műnek és művésznek adhat telje­sebb életet.

Az Eszmék és látomások legérdekfeszítőbb írása számomra a József Attila eg­zisztencializmusát taglaló. Lényegbevágónak találom Bori azon állítását, hogy a Döntsd a tőkét, ne siránkozz c. József At­tila-kötet „intermezzo volt csupán”, mert ezzel eleve kizárja annak a lehetőségét, hogy egy rideg egyenessel bárki is ketté­szelje költőnk világát, s netán arra a meg­állapításra jusson, hogy létezik egy „proletárköltő” József Attila és egy „egziszten­cialista”. Hiszen, ha József Attila minden­kor homogén egészet képviselő, de rend­kívül bonyolult gondolati-érzelmi fejlődé­sét ilyen egyszerűen, egyetlen mechanikus varázsütéssel kettépattinthatnánk, akkor könnyű volna levonni a végső következte­tést: Attila belebetegedett a tőkés társa­dalmi rend embertelenségébe, s egzisztenciális árnyalású versei a beteg képzeletvi­lágának, elesettségének a lecsapódásai. Pedig nyilvánvaló – Bori is figyelmeztet erre –, hogy költőnk esetében a legdur­vább szimplifikációt követnénk el, ha be­tegségét egzisztencializmusa okaként s nem okozataként tárgyalnánk.

Bori bebizonyítja, hogy József Attila már a Tiszta szívwel megírásának idején eljutott az „elidegenültség szakadéká”-ig, a, „negatív univerzum”-ig, az „első nega­tív leltár”-ig, s a felismert abszurdum elől megkísérelt visszafordulni: agitát, pártmunkát végzett, szervezett, teljes lényével mozgalmi életet akart élni. S milyen hév­vel és hittel! Egy egész éjszakán át köz­gazdasági tételeket magyaráz pl. a „tün­déri realizmus” írójának, Gelléri Andor Endrének. „Te és a többiek, ti azt hiszitek, hogy a művészet betegség, idegbaj, téboly. Pedig ha van valami, ami egészséges, hát a művészet az. Senki se egészségesebb az igazi, marxi művésznél. Mert az épít, mint az orvos, mint az építész! Egy világot épít fel! S egyetlen se lehet tudás, tervszerű­ség és közgazdaság nélkül!” – idézi föl Gelléri a beszélgetés egy részletét, s e né­hány sorból is érezzük (egyáltalán nem fontos, szó szerint idéz-e Gelléri), hogy ilyen maradéktalan, sütős hittel és odaa­dással csakis azok szállhatnak harcba egy-egy ideavilág realizálásáért, akik már megérezték a közömbösség fojtogató sú­lyát, a világ abszurditását, és már rég nem tudnak kicsinyes görcsösséggel min­dennapi evő-ivó-alvó esztendőkért fo­hászkodni a sorshoz, a születésnapi „tiszta szívből hosszú életet” banalitása hidegen hagyja őket, s a tét csupán az, vajon a megőrülés vagy halál helyett sikerül-e is­tent és hazát találniuk, hogy vállalhassák az életet. S mindig megkapaszkodnak valamiben, csodálatos energiapazarlással küzdenek, hogy aztán egy ponton százszor­ta nagyobb hévvel törjön föl belőlük a minden fölöslegességének érzése. Bori fi­nom érzékkel vezeti végig tanulmányát, ám a vállalást illető fejtegetései, ha nem mondanak is ellent egymásnak, de annyi bizonyos, hogy homályosságot hagynak maguk után. A mű elején még határozot­tan állítja, hogy költőnk vállalja a „sem­mi ágán” való egzisztálást, de később – szerinte – éppen erről momd le: a filo­zófiai öngyilkosság után a vonat kerekei alá veti magát. „Azt hiszem, plasztikusabban, szemléltetőbben kellett volna szem­beállítania a Tiszta szívvel periódusának s a dübörgő, nagy szavalatok utáni száz­szor súlyosabb korszaknak egzisztencialis­ta elemeit, ugyanis a Tiszta szívvel „nin­csen”-eiből azt érezzük, hogy a költő a világot tartja és érzi abszurdnak, de ön­magával, a saját létével még nem fordult szembe; sőt talán a mindenkori nagy köl­tők szeretnivaló illúziója is lobog ebben a versben, tudniillik, hogy épp az élete, a vére árán sikerül majd értelmessé átlényegítenie a világot. Pártmunkás, agitáló, szervező korszaka után épp ez az illúzió, az utolsó nagy kártya esett kútba, s a „bűn nélküli bűnösség miatti szenvedése már azt példázza, hogy megkezdődött nála az önemésztés, az önmagától való eltávolodás keserves időszaka, amikor nem vállalhatja tovább az életet, csak vonszolja sebzetten, menekülőn (verseinek minden bízó villa­nása a lehető legtragikusabb optimizmust jelenti immár) az őrület, illetve a fokozatosan közelítő, erjedő-érdeklődő halálgondolat felé.

Bori tanulmányának, úgy vélem, az ad kivételes jeléntőséget, hogy az életműből kiragadott példákon be tudta bizonyítani, József Attila nem is annyira „proletárköltő” (egyáltalán mit jelent e szó: azt, hogy a proletariátus énekese volt, vagy azt, hogy proletár családban született és neve­lődött; az első esetben nagyon, nagyon ho­mályos és sápadt a fogalom, hisz legna­gyobb, legmegrázóbb verseiben nem a „munkások dalát” énekli, a másik értel­mezés pedig a legkiáltóbb butaság volna, mert a származás gépies agyonértékelése, tudniillik, hogy valaki proletár- vagy polgárcsaládban született-e, ötödrangú kérdés az életmű kvalitásait illetően), sokkal in­kább csak ember és költő, akinek útját különös diszpozíciói és vereségekkel zsú­folt élete szabták meg.

Az Eszmék és látomások többi tanulmá­nyáról, melyekben Borinak kevésbé sike­rült szinte tapintható emberközelbe hozni munkájának tárgyát, de egyúttal önnön egyéniségét is, csak általánosan, a mun­kamódszer szem előtt tartásával kívánok szólni. Bori az írás hevületében gyakran megfeledkezik arról, hogy – tanulmányról lévén szó – első számú feladata az analízis, s hosszas „leltározásba kezd”, idéze­tet idézetre halmoz, mondhatnánk így is: dokumentációs kitérőket létesít, néha tel­jesen fölöslegesen. A Regénykép – nega­tívban c. tanulmányában pl. ahelyett, hogy azonnal rátérne az elemzésre, szükséges­nek tartja a Déry-féle bevezetőt mozzanat­ról mozzanatra újfent megidézni, mintha anélkül állításait nem hihetnénk el, de egy kicsit úgy is, mintha az egymásba ka­paszkodó idézetek nélkül tapodtat se tud­na tovább haladni. Nemcsak a bevezető passzust, az egész munkát is citátumok uralják. Meggyőződésem, hogy egy fele akkora terjedelmű, de gondosabban, szigorúbbam megszerkesztett tanulmány többet mondhatott volna. Az az érdekes, hogy a lineáris stúdium (Bori a regényhőssel együtt utazik X.-be, s az utazás élményeit közli velünk) végén Bori is fontosnak ta­lálja megemlíteni, hogy korántsem merí­tette ki „a mű szövetének gazdagságát”, de ennek okát nem tárja föl, illetve amit felhoz (...gyorsan rá kellett döbbenni ar­ra, hogy ebben a regényben minden moz­zanat a maga ellentétével együtt van je­len, a pozitív a negatívban is adott, a fe­hérben felsejlik a fekete, az életben a ha­lál, a szervesben a szervetlen, a tájban az ember, a tárgyakban a lélek és fordítva...) nyilván minden igazán nagy alkotásra vo­natkoztatható, már-már közhelyként hangzó igazság, s így valójában nem a G. A. úr X.-ben bonyolultságát bizonyítja, hanem Bori idéző-duzzasztó módszerébe harap.

Hasonló hibának érzem, hogy Bori a Változatok a Bolyai-témára c. tanulmányban, részint Németh László-idézetekkel, részint a némethi Bolyai-tanulmányok mozzanatainak átmesélésével, oldalakat szentel a két Bolyai portréjának megraj­zolására, csak azért, hogy később állást foglalhasson a Bolyaiakról szóló drámákkal szemben.

Bori elragadtatja magát, s még mielőtt letisztulna benne az élmlémy, sietve végig­fut az olvasmányon és rengeteg gondolko­dásra serkentő részletet emel a vizsgáló­dás térségébe, de mivel műveiben teljes­ségre törekszik, s egyik elve az, hogy mi­nél kevesebb asszociációnak, gondolati magnak szabad kárba vesznie a megmun­kálásban, nem időzik soká a felszínre ho­zott értékeknél, tovasiet, hogy minden fel­fedezett mozzanatról szólhasson. Bízvást állíthatjuk, hogy ezért lazulnak föl tanul­mányai, s azt is, hogy Bori még nem érte el azt a nívót, mely képességeinek tető­pontját jelezné.

Ha összehasonlítjuk Az ember keresése és az Eszmék és látomások c. kötetet, meg­győződhetünk róla, Bori Imre néhány év alatt olyan nagy fejlődésen ment át, hogy az iránta vialó viszonyulásból eleve ki kell zárnunk a hajbókoló, ízléstelenül magasz­taló hangnemet.