A megért jövő

1975. június 2.

Nem szabadna a halálról, a halálodról írnom. Tudásom hiányos és a szívem se vérzik eléggé, hogy méltóképpen írhassak róla. S ha meggondolom, hogy Te is mennyire irtóztál szóba hozni, amikor szeretteidet kezdte sorjázni a halál — elsőnek anyád (valójában akkor vesztetted el, hetvenévesen, gyermeteg hitedet), aztán gyors egymásutánban a bátyád és pályatársaid, legjobb barátaid, Jóska és Mihály halála volt az, ami kikészített, letört, egyszerre öregemberré nyomorított —, akkor most talán én is jobban tenném, ha szavak helyett a józan és néma szemlélődést választom. De Te hallgattál-e vajon? Ha másokkal nem is beszéltél szívesen róluk, jegyzetblokkod tanúsága szerint éjszakákon át meditáltál sorsukon. Anyád fényképe ott függött Hozzád testközelben a könyvespolcon, olyan magasságban, hogy asztali lámpád még éppen megvilágította. Halála után csak lopva mertem pillantást vetni arra a szép, majdnem kacér mosolyú asszonyarcra, nehogy rátereljem figyelmedet s kényszeredetten beszélni kezdj róla.

Különben, nem játszottál bújócskát, szóltál Te a halálról, a magadéról is, higgadtan, komolyan, kérlelhetetlen tárgyilagossággal, és még keményebben a semmiről, ami majd követi. Csak a szemed vált olyankor ijesztően fénytelenné, csak fiatalos mosolyod tűnt el egy pillanatra. És enyhe sértődöttséget is észrevehettem arcodon, mintha bántana, hogy kételkedem szavaidban. Valójában, nem tudtál meggyőzni arról, hogy nem érdekel, mi lesz utána. Nem tudtam Neked elhinni, hogy ennyire semmibe veszed a jövőt. Aki olyan alázattal, aggódással, odaadással törődik a mával, s nemcsak a sajátjával, hanem az egész emberiségével, méghozzá testközeli viszonylataiban, csip-csup megnyilatkozásaiban is, annak csak kell lennie valami távolabbi céljának is. Azt mondtad, a hiúságból, becsvágyból kigyógyultál, és semmi sincs már igazán örömödre. Ha nem hinnél valamiféle jövőben, erősköd- tem, nem vennél ennyi gondot a nyakadba, a nemlét-jövő vigasztalan távlata nyilván nem sarkallhat ilyen áldozatra. Azt mondtad, csak a sírig érdekel a sorsod és a világ is, és addig vállalod is becsülettel. Ennyi az egész. Csak azt kívántad, hogy tisztán tudj emlékezni és csaljon meg ítélőképességed, hogy teljes ember maradhass végig.

Teljes ember. Ez volt az igényed.

Megborzadok. Honnan ez a bátorság, hogy hiányos emlékezetemmel csak úgy beszédbe elegyedek Veled! Elég ok rá vajon, hogy fájlalom hiányodat, hogy nehezen tudom elviselni beszélgetéseink megszakadását, hogy hiányolom azt a játékos dialógust, amely bennem az annyira óhajtott nyíltság és teljesség illúzióját keltette?

Az élet halad tovább, sorakoznak az új meghányni-vetni valók, s hiába vagy itt gondolatomban, nem vagyok biztos benne, tetszésed szerint válaszolok-e, nem sértelek-e meg, hiszen most már védtelen vagy, védtelen mint a tárgyak, noha számomra, az én emlékezetemben sohasem lehetsz se fal, amit telefirkálhatnak, se papír, amit gépbe húznak, se négyszögölnyi föld, amit tetszés szerint koszorúkkal halmoznak el, vagy meggyaláznak. Nem tudhatom, hiába tanúskodtál egész életeddel, nem tudhatom például, mire szavaznál most: irtsuk-e ki a muszka- molyokat még akkor is, ha belepusztul a madárvilág, vagy bízzuk a természetre... Azt a jövőt, lám, amitől Te szabadkoztál, és ami most az én jelenem, úgy látszik, nekem kell fontolóra vennem, nekem kell eldöntenem, a vele járó igazodásokkal, ilyen meg olyan méltánylásokkal, kényszerű ügyeskedésekkel. Hát ez volna az, amit nem kívántál vállalni helyettem? Ez volna az, amiben nem akartál terhemre lenni? Ezért erősködtél, hogy csak a sírig vállalod az életet?

De még most sem győztél meg. Köhécselésed, tüdőd sípolása, amit még most is tisztán hallok, a fájdalmak, amelyek nemcsak megkeserítették életed, de tested is megtörték, még túl közel hajoltatnak Hozzád, érzelmeimet, érzékszerveimet irányítják Feléd, a porhüvelyre, amit megszenvedtél, végigszenvedtél, de amitől magad is elszakadtál. Föléje emelkedtél, föléje emelkedtél a szavakkal, szavaiddal, amelyeket az utolsó pillanatig jegyeztél, amelyekhez az utolsó pillanatig ragaszkodtál. Ezek a szavaik lettek árulóid. Ezek a szavak már a jövőnek szólnak, mint ahogy annak szóltak mindig is vallomásaid, közléseid, az írásosaik, nem kevésszer a szóbeliek is Mert az volt a Te igazi lényed — a vallomás, a közlés. Közölni, vallani, egy életen át nem lohadó szenvedéllyel: bántó, bánó, elnéző, de soha mag nem békélő szavakba fogtad világodat, a teljes élet igényével megélt éveket. S micsoda korszak éveit!

Jut ebből a jövőnek is. Csak fel kell kutatnom. Meg kell lelnem. Legalább azt az egy sort, ami halhatatlanná teheti az embert. Valóban nem tudtad volna, hogy már leírtad azt a sort? Ezért írtál — s mi másért, ha mégiscsak nem az örökkévalóság reményében! — az utolsó földi pillanatig. Meg kell keresnem azt a sort írásaidban, azt a sort, ami az enyém lesz, jelenlétem igazolója lesz, a jelenlété, ami számodra már a jövő. A jövő, amitől szabadkoztál.