EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015393. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

A Gonosz banalitása

Bíró Béla

A londoni szín

Lucifer: Én éppen a torzban gyönyörködöm.
Az emberarcra egy majomvonás;
A nagyszerű után egy sárdobás;
Ficamlott érzés, tisztes szőrruha;
Kéjhölgytül a szemérem szózata;
Tömjénezése hitványnak, kicsinynek;
Szerelmi élvre átka egy kiéltnek:
Feledtetik, hogy országom veszett,
Mert új alakban újra éledek.

(2668—2676)
"Ah, íme, itt van mit régtől kerestem!"

(2727) "Ah, drága gyermekek,
mi örömem telik most bennetek,
hogy oly mosolygva munkáltok nekem!"

(2774—2776)
Madách Imre: Az ember tragédiája
(Londoni szín)

1999. május 3.

Az archaikus kultúrák a Gonosz legsötétebb arcát a bizonyosság gőgjével ágáló tudásban vélték megtalálni. Lucifer alakját is a tapasztalatra és a józan észre alapozott rendíthetetlen bizonyosság tette oly sátánivá. A premodern ember még tudatában volt annak, hogy bizonyosságaink legfeljebb helyi és pillanatnyi érvényűek. A tekintet a határtalanul véges Mindenségre szegeződött, melynek minden tárgya, folyamata, történése egy hatalmas titkosírással készült szöveg részének tűnt csupán. Úgy vélték: a darab (hiszen "színház az egész világ") bizonyos részleteit viszonylag jól megérthetjük, de végső értelmét nem láthatjuk át soha, a nagy dramaturg tragikus látomásának mélyebb tartalma számunkra a bukásban, a katasztrófa nagy pillanataiban derenghet föl csupán. A bizonyosság elérhetetlen, sőt maga az igény is, hogy az istenség által jótékonyan elrejtett - mert a tudásra éretlen ember számára elviselhetetlen - titkokat kifürkésszük, istenkísértés, hübrisz, melyért bűnhődni kell. Az érzékeinkkel megragadható valóság csupán töredéke a határtalan Mindenségnek, s az ésszel felfogható ismeret csupán kavics, melyet az ismeretlen óceánjának partjainál felszedegethetünk.

A modernitás az emberi érzékek és a ráció összeházasításával, olyan - kölcsönös korrekciókra alapozott - tudományos módszert vélt felfedezni, mely tévedhetetlen és örök érvényű tudás birtokosaivá tehet bennünket. Ezzel azonban drasztikusan korlátozta az elérhető tudás hatósugarát is. Tudatosan kirekesztett a valóságból mindent, ami nem mérhető, illetve nem kalkulálható, azaz nem gyömöszölhető az érzéki-instrumentális tapasztalat, illetve a formális logika sémáiba. Laplace-nak és követőinek ahhoz, hogy a világot megmagyarázzák, már nem volt szükségük "hipotézisek"-re. A biztos és a bizonytalan ismeret határán egyszerűen leállították a vizsgálódást, "megállt az ész". Ily módon sikerült "éles határvonal"-at vonni a tudomány és az áltudomány közé. Az "igazi" tudós ma is tévedhetetlen bizonyossággal állapítja meg, mi van belül, és mi van kívül. Erre a teljesítményre rajta kívül senki más nem képes, hiszen a határvonalak, minél jobban megközelítjük őket, annál inkább elmosódnak, a határvonalon állva vagy éppenséggel a határsávba hatolva egyszerűen nem is tudhatjuk, hol vagyunk, kint-e, avagy bent? A tudóst éppen a határvonal kijelölésére vonatkozó (természete szerint misztikus) képessége teszi tudóssá. Csakhogy a tudomány ugyanúgy végtelen számú határvonalból épül föl, mint ahogy a sík végtelen számú egyenesből.

Az elődök még nagyon is tisztában voltak vállalkozásuk korlátaival. A kavicsmetafora, mint ismeretes, Isaac Newtontól származik, de Einstein talán még nála is pontosabban érzékelte, hogy a felfedezések inkább arról szólnak, hogy milyen keveset tudunk, semmint arról, hogy milyen sokat. Az utódok (óriások vállán kuporgó törpék?) mégis úgy vélték, hogy ők már mindent tudnak, illetve amit még nem, az pusztán részletkérdés!

Hiába figyelmeztetett Wittgenstein is: "Az egész modern világszemlélet alapja az az illúzió, hogy az úgynevezett természettörvények a természeti jelenségek magyarázatai. Úgy állnak meg a természettörvényeknél, mint valami érinthetetlennél, mint ahogyan a régiek álltak meg az Istennél és a Sorsnál. És mind a moderneknek, mind a régieknek igazuk is van, meg nem is. A régiek annyiban mégiscsak világosabban láttak, hogy elismertek egy világos határt, míg az új rendszerek esetében szükségszerűen látszik úgy, mintha minden meg lenne magyarázva" (Logikai-filozófiai értekezés).

Az, ami az isteni és az emberi világból ennek az empirikus-racionalista "tudomány"-nak a tükrében végül is feltárulkozott, a történelem kegyetlen paródiája volt csupán.

Pedig éreztük: lehetetlen, hogy pusztán ennyi lenne!

A modernitás talán legnagyobb szabású remekműve, mely ezt világosan kimondta, éppen Az ember tragédiája volt. Nem véletlen, hogy Madách műve a magyar és a nemzetközi nyilvánosságban, melyeket a múlt század vége óta az empirikus-racionális tudományosság legagresszívabb változatai uralnak, voltaképpen máig "érthetetlen" maradt. Annak ellenére is, hogy mindenki, aki a művel kapcsolatba került, érzékelte rendkívüli voltát. Egyeseket gonosz indulatokra, másokat gyöngéd érzésekre sarkallt. Az előbbiek úgy érezték, meg kell semmisíteniük a művet, az utóbbiaknak meg kellett "menteniük". Siettek hát félremagyarázni. Közösen. Csak érteni nem volt hajlandó senki. Madách ugyanis a luciferi empirikus-racionális dimenziókkal az Éva által közvetített érzelmi-misztikus dimenziókat, azaz a láthatatlant és tapinthatatlant állította szembe. A modernitás (értsd: a természetet leigázó ember) diadalát (is) zengő Goethével ellentétben a modernitás (előre-hátra) iszonyatos kudarcát ábrázolta.

Közelről sem véletlen, hogy Lucifer a londoni színben mozog a leginkább otthonosan. Érezni: a silány élvezeteknek, a kificamodott ízlésnek, a cinizmusnak és a képmutatásnak ez a világa az, ahol - ha sátáni kötelessége nem szólítaná - szíve szerint rögvest megtelepedne.

Természetesen Madách sem a racionális empirizmus jogosultságát kérdőjelezi meg, csupán az irányzat kizárólagosságigényét utasítja el. Nem tagadja az ész és a matéria jogait, csupán a szív és a szellem jogaival egészítené ki őket. A kiteljesítésnek ez a gesztusa azonban a modernitás kultúrájának radikális tagadásával egyenértékű, amennyiben az utóbbi önnön bizonyosnak aposztrofált tudását az érzelmi-szellemi dimenziók realitásának türelmetlenül konzekvens elutasítására alapozta és alapozza. Máig. Megtévesztésül - akárcsak Lucifer - a szellem világát az ész (értsd: a legföldhözragadtabb spekuláció), az érzésekét az ösztönök világával igyekszik eltakarni. Annak, aki Madách művét megértette, magától a modernitástól kellett elszakadnia (beleértve annak képmutatóvá silányult vallásos hitét is). Ez azonban a kulturális nyilvánosságból való kirekesztés kockázata nélkül aligha lett volna elképzelhető. (Ma sem biztos, hogy az.)

Az a földi világ, melybe az első emberpár a paradicsomból kiűzetett, maga volt a pokol, egészen pontosan annak bejárata, hiszen az igazi pokolba csupán később, fokról fokra kellett (kell?) alászállnia. A folyamatot a művészettörténet is sokszor leírta már. Az emberi alak a katedrális kőhomlokzatáról az épület lábához ereszkedik alá, hogy aztán az építmény kozmoszából mintegy kiválva, az előtte elterülő tér központi elemévé váljon, s végül a talpazatról is leszállva hús-vér testébe térjen "haza".

A következmények nem azonnaliak. A késő antikvitás és a reneszánsz az emberi testet, melyre - önmaga keresése közben - ráakadt, még a geometriai arányok csodálatos együtteseként, az isteni harmónia megtestesítőjeként (is) érzékelte. A szellem és a matéria csodálatos összhangját látta benne. Később azonban az arányok elmélete, mint áltudományos zagyvaság szorult ki a tudományos világképből, s mindinkább feledésbe is merült. A hallás helyébe a látás, majd a tapintás nyomult. A szellem mind alacsonyabbra szállt a testben, s implicite magában a Mindenségben is.

A "világ" és az "én", mennél közelebbről vizsgáltuk őket, annál távolabbra kerültek tőlünk, mígnem aztán mindkettő a semmibe foszlott.

A bizonyosság modern fantomját hajszoló tudós megpróbálta teljességgel kirekeszteni a szubjektumot a világképből, az eredmény: a posztmodern világkép, mely - önmagukban "tökéletesen" koherens, de az egész szintjén (mi az, hogy egész?!) - összefüggéstelen világok halmazává töredezett. A magánszférába visszavonult modern individuum viszont, melyet önnön megismételhetetlen egyediségének hisztérikus hajszolása foglalt le, a posztmodernben önmagát veszítette el, önmagukban koherens, de időben alig kommunikáló ének sokaságává fragmentálódott.

S ez az elárvult individuum hol is kereshette volna elveszett énjét, és elveszített világát, mint ott, ahol (még) nem veszítette el: a nemzet és az emberiség fikcióiban. Az elégtétel nem is marad el, hiszen rögtön kiderült: mindkettő nevében gyönyörűen lehet - gyilkolni. A XIX. század egyetemessége az empirikus-racionális bizonyosság erejével (francia és német bizonyosságok gyanánt) soha nem tapasztalt kegyetlenséggel mészárolta le önmagát. Elvégre dönteni kellett: vagy-vagy. S mert a bizonyosságok vitájában pusztán a fegyverek lehetnek illetékesek (vitázni csupán kétségek közt lehet), rövidesen ki is robbant a világháború, az első, a második, majd jóval hosszadalmasabban a harmadik, melyet (feltehetően nyugati nézőpontból) hidegnek is szokás nevezni. (Itt nálunk sokan kurvául melegnek érzékelték!)

A pusztító hatásoktól csak azok a társadalmak menekülhettek meg (többé-kevésbé), melyek megőrizték pluralisztikus vonásaikat. Amelyek nem engedték önmagukat sem nemzetileg, sem nyelvileg, sem vallásilag homogenizálni. Azaz: amelyek bizonyos mértékig premodernek maradtak. Leginkább az az Amerikai Egyesült Államok, mely bár az indián népességet (a modernitás kezdeti lendületével) még kiirtotta, önnön sokszínűségének teljes felszámolására azonban már nem futotta az "erejéből", ezért kénytelen volt olyan kompromisszumokat kötni, melyek a premodern vonások jelentős részét továbbra is konzerválhatják (föderalizmus, közösségi autonómiák, vallási, faji, illetve etnikai sokszínűség). Az USA akkor válik a világ vezető államává (nem utolsósorban ezeknek a premodern vonásoknak köszönhetően), amikor a modernitás már szétesőben van.

A modernitás iszonyatát a legmélyebben az a Franciaország élte meg, mely legtisztább változatában hozta létre azt. A jobbára francia eredetű posztmodern nem is más, mint öntudatlan (s ezért felemás) kísérlet a premodernhez való visszatérésre, a modernnek az a tagadása, mely akaratlanul is ismét (de talán tényleg utoljára) a modernitás alapelvét látszik megerősíteni. A posztmodern a nyelvek, az igazságstratégiák, a világképek sokféleségét hirdeti, de továbbra is csupán a saját (sokfélének tételezett) nyelvét, a saját (sokfélének tételezett) igazságstratégiáját, a saját (sokfélének tételezett) világképét ismeri el jogosultnak. Így aztán irgalmatlanul toleráns. Tagad minden kísérletet, mely a legitim sokféleségek egységét, a sajátosságok alatt és fölött ölelkező egyetemesség lehetőségét, az emberi tudás integrálhatóságát illeti. A gondolat (lásd: Mallarmé): kockadobás. Az élet esetlegesség, esetleg irónia, s természetesen szolidaritás.

Azaz: a posztmodern is modernül magabiztos, de legalább nem tiszta a lelkiismerete. Megpróbál a jövőbe (egyebek közt az Európai Unióba) menekülni.

Közép-Kelet-Európa világa azonban még mindig a modernitás vegytiszta képlete. A végletekig centralizált, a primitívségig racionalista világ, mely a másságot a társadalom ésszerű megszervezésének legfőbb (gyakorlatilag áthidalhatatlan) akadályaként érzékeli. Azt, aki nem olyan, mint mi, ki kell zárni a társadalomból: vagy olyanná válik, mint mi vagyunk, vagy pusztulnia kell. A cél megvalósításához a modern állam hatalmas és irgalmatlan kényszerítő apparátussal rendelkezik. Iskolarendszer, kultúra, sajtó, adminisztratív apparátus, rendőrség, hadsereg. Nincs menekvés, aki más akarna lenni, annak pusztulnia kell. A "káosz" a közösséget magát fogja romba dönteni, jósolják a nacionalisták. S a jóslat, akárcsak az antik sorstragédiákban, folyton-folyvást teljesül. Vagy inkább önbeteljesít? A végeredmény mindenesetre inkább tűnik sorskomédiának, semmint sorstragédiának. (A régi görögöknek az előbbihez nem sok érzékük volt, az újaknak, úgy tűnik, annál több van.)

A kirekesztés a modernitás alapelve. A modern ember csak önmaga társaságában érzi szabadnak magát. És mert többé nem személyiség, csupán egy ködös közösség (a "nemzet") megtestesítője (melyet értelmiségi férfiak és nők kis csoportja puritán kínok közt nemzett), szabadsága korlátlan. A tízparancsolat kőtábláit rettegés nélkül falhoz verheti, hiszen kényelmesen megbújhat a nemzettársak arctalan tömegében. Ez az arctalanság azonban közelről sem a törzs "arctalansága" és "névtelensége". A törzsnek arca, neve, felelőssége van. A törzsfőnök soha nem bújhat el a törzs mögött, hiszen ő a törzs maga. Elbújni csupán egy fikcióban lehet. Ott azonban az önfelszámolásig.

A Gonosz szabadsága ekként emancipálódik legitimmé.

A kirekesztést természetesen nem a modernitás fedezi fel. A premodern kultúrák is gyakran fajulnak intoleránsakká. De ezekben az esetekben is jobbára a "tudás" ördöge az, mely tekintetüket Istentől önmaguk felé fordítja. Az egyházak akkor válnak türelmetlenné, amikor a vallásos hitet vallásos "meggyőződéssé" alacsonyítják. Az intolerancia nem a - jobbára vendégszerető - törzsek, hanem az etno- és egocentrikus közösségek - viszonylag kései - invenciója.

Azok a vonások, melyek a közép-kelet-európai társadalmakat az együttélésre képtelenné teszik, és kiszolgáltatják a legbarbárabb indulatoknak, közelről sem premodern, hanem modern vonások. A premodern társadalmak kitűnően megfértek nemcsak az etnikai, de még a vallási sokszínűséggel is. Az etnikai és vallási ellentétek Magyarországon is a modernitással együtt jelentkeznek. Az evilági bizonyosság és a társadalmi türelmetlenség mintha valóban összetartozna. Aligha lehet véletlen, hogy Az ember tragédiáját olyan ember írja meg, akinek nővérét 1848-ban xenofób román parasztok verik férjestől agyon.

A nemzeti kizárólagosság s az azzal együtt járó nyelvi, etnikai és vallási homogenizáció a modern racionalizmus találmánya, mely úgy tekintette, hogy az ésszerűen (értsd: személytelenül) működtethető formális intézmények számára ki kell alakítani a minden vonatkozásban azonos, összetéveszthetetlen, s ezért - ha közösségi mivoltában cselekszik - azonosíthatatlan állampolgárt.

Az érzelmek, melyeket korábban az istenség kötött le magának, egyszerre a közösségre, illetve a közösséget megszemélyesítő karizmatikus személyiségre háramlottak át. Ez a jelenség azonban csak látszatra premodern, valójában a velejéig modern. A modern tudóst az oktatás folyamatában feltétlen tekintélytiszteletre, az elődök csodálatára nevelik. A szakmához való viszonyának alapformája a rajongás és a bénult tisztelet. A mássághoz való viszonyát ellenben az ingerültség jellemzi. A modern matematikus, fizikus, biológus, ha elkezdesz a lét dolgairól általánosabb, tehát az ő szakmáját is érintő érvénnyel gondolkodni, rögtön dühbe jön, s te rögvest az "áltudományos", "álmisztikus", "holisztikus" dilettánsok és egyéb ámokfutó őrültek társaságában találhatod magad.

A racionális konstrukciók hézagait egész sor, a ráció nevében megtagadott érték: érzelem, hit, szolidaritás tapasztja be. S az utóbbiak hozama az érvek fogyatkozásának arányában növekszik.

Ennek a rendszernek az olajozott működését pusztán az etnikai, nyelvi, vallási kisebbségek boríthatták föl. Legalábbis elvileg. Őket ugyanis nem lehetett pusztán a gúny, a kiközösítés, az őrültté nyilvánítás eszközeivel ártalmatlanná tenni (persze ezek sem hiányoztak), hiszen (virtuálisan legalább) ők is birtokolták az egyetlen igazságot (mármint a sajátjukat), őket - ahogy mondani szokás - csak lelőni lehetett.

A modern racionalizmus mintapéldánya, a nacionalista (s ikertestvére, a kommunista) már nem is ismer mást, csak az erőszak nyelvét. Az a fajta empirikus-racionális beállítódás, mely e kettő (s koncentrált keverékük, a nacionál-kommunista) cselekedeteit vezérli, hajlíthatatlan. Nem csupán a józan észre alapozott meggyőzési kísérletek pattannak vissza róla, de azokat, akiken elhatalmasodik, a tények sem késztethetik jobb belátásra.

A nacionalista a saját egyszerű, átlátható alapelvekre épített, racionálisan zárt világában él, melyben minden más racionális érvet, minden az övétől különböző tapasztalati tényt kénye-kedve szerint magyarázhat. A nacionalistának mindig, mindenkivel szemben és minden vonatkozásban igaza van. Márpedig - ezt gyerekkorunk történelemóráin alaposan az agyunkba verték - az igazság legyőzhetetlen és elpusztíthatatlan. Mármint az az egy, amely - véletlenül és mindig - épp a mienk.

Egy nacionalista számára felfoghatatlan és elképzelhetetlen, hogy a másiknak is lehetne igaza, akárcsak egy morzsányi is. A Milosevic-féléket ezért semmi más módon nem lehet jobb belátásra bírni, csupán saját fegyvereikkel. De az erődemonstráció önmagában mit sem használ, egy nacionalistát nem lehet puszta fenyegetéssel térdre kényszeríteni. Az erőszak nem riadalmat vált ki belőle, hanem önnön fontosságának tudatát, "igazának" súlyát növeli. Megmutatja majd a világnak!

Ő úgy tudta, hogy mindenki a szerb nemzet életére tör, hogy a legjobb barátban sem szabad megbíznia. S lám, valóban így van: a románok elárulták őket, az oroszok meg (atomfegyvereik birtokában is!) tétlenül nézik a szerbellenes világagressziót.

"Egyedül vagyunk!" Ez a jelszó minden nacionalisták kiskátéjának alapelve. "Egyedül volt" Mussolini, Hitler, Szálasi (a magyar nacionalizmus egyik fő orgánuma ezzel a címmel is jelent meg egykoron) és Antonescu és Tiso. És mindannyian meg is mutatták a világnak! Hullahegyeket hagytak maguk mögött. Nem férhet hozzá kétség: a szerb nacionalisták is meg fogják mutatni. Hiszen mi lehetne a gyilkolásnál felemelőbb érzés. Aki jogosan, igaza teljes tudatában öl, annak már nincs szüksége istenre sem, hiszen ő maga az isten. A nacionalista nem megfutamodik, hanem felmagasztosul.

Kicsordul a könnye a meghatottságtól, ha önmagára gondol.

A nacionalista fennkölt és alapos. Kedvenc hangszerei a kürt és a gépfegyver, esetenként a katyusa. Hogy a rájuk hangszerelt nemzeti nagyoperákból végül mindig lebombázott városok látványára, hullahalmokra, földönfutóvá lett emberek százezreinek sivár mindennapjaira szokás ébredni, jól tudjuk már a történelemből. A nacionalista azonban nem tanul, ő tanít csupán. Egyszerű logikával, napnál világosabb tényekkel bizonyítja, hogy aki nem olyan szelíd, gyöngéd lelkületű és mélyen érző, mint ő, az már nem is ember, hanem vérengző vadállat. Az ilyet pedig, tudjuk, irtani kell. A nacionalista imád tisztogatni, és soha nem a saját vackába piszkít. A nacionalista akkor van elemében, ha minden rádió- és tévéadóból ugyanazok a hazafias szónoklatok, ugyanazok harsány indulók és ugyanaz a halk gyászzene árad.

A nacionalista kiirthatatlan. Holtában is öl, hisz lelke rendszerint az áldozat testébe költözik.

Lucifer továbbra is dörzsölheti a tenyerét.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.