A létezés kötőanyaga

1979. szeptember 15.

Beretka Ferencre a középiskolások becsei vetélkedőin figyelhettünk fel a hetvenes évek elején, majd pedig miután az Új Symposionban megjelent első terjedelmesebb közlése és első díjat nyert az 1974-ben meghirdetett Majtényi Mihály novellapályázaton. A Hajnalban kék vonatokkal álmodom és a Reggel olyan határozott hangütése volt egy kétségkívül tehetséges fiatal prózaírónak, hogy velem együtt nyilván mások is ennek a „periférikus” világnak az elmélyítését, ennek az expresszív stílusnak a kimunkálását várták tőle, s az utóbbi évek folyamán nem egyszer tűnt úgy, hogy Beretka a biztató kezdés után folyton elveszíti egyszer már meglelt hagját, ám ahhoz nincs elég ereje vagy bátorsága, hogy egy robbantással vállalja a folytonos újrakezdés kockázatos kalandját (az 1977 című írásban, majd a Töredékekben például annak idején ilyen – félszeg – bontó-munka nyomait véltem felfedezni). Pedig születtek átlagos novellatermésünkből

kiemelkedő, az indulását meghatározó novellákkal legalábbis egyenértékű írások is műhelyében: a Szakítás, az Ünnep örökre, Az öregasszony, a Furcsa kis történetek a Doktornőről első két darabja (Az olaj és a Másodvirágzás), s különösen legutóbb az Ida: beomlott vészkijárat és a Kudarc. És persze egy-két erősebb részlet. De: írt szabályos novellát, karcolatot, mesét, vallomást, naplójegyzeteket, belső monológot, műhelyforgácsokból esszé-novellát, anélkül, hogy igazából a változatosságra tett volna fel mindent; s egyenetlen színvonalon, sokszor nyelvileg is kidolgozatlanul. A Hajnalban kék vonatokkal álmodom expresszionisztikusan vibráló, és a Reggel realisztikusan lehűtött stílusa mint a kezdés két nyomjelzője különben is olyan köztes helyzetet, az „elfogult” választásban felfüggesztett (óvatos? önelvű? érlelődő?) szemléletet írtak körül, melyben a hagyományos és modern látásmód, kifejezésmód elemei még az esztétikum, az írói technika szintjén is egymástól el nem válva és egymással össze nem forrva kapaszkodtak egymásba, s alóluk épp az látszott most elszivárogni, ami közös volt eredetileg, minden különbözőség, minden bizonytalanság ellenére: az anyagnak, a valóság és a látomások anyagának nyersesége – s ami maradt, mintha egyre inkább nem lett volna más, mint a vértelen bölcselkedés és az érzelmes életképek üledéke.

Most, Beretka kötetbe gyűjtött novelláinak újraolvasása után is úgy látom, írói módszerének azok a külső jegyei ütköznek ki, amelyeknek túlsúlya korábban felsejlett – kissé sarkítva: Beretka nemigen igyekszik hangsúlyozottan külön világot konstruálni, kevéssé válik számára írásai belső problémájává maga megírás, úgymond nem intellektuális alkat tehát, de erőlteti az elmélkedést, holott a képzelete „földhözragadt”; prózanyelve nem valami pontos és nem is nagyon egyéniesített. A Keresel valamit vagy a Találkozás például alig több emlékképek túlontúl is gördülékeny felidézésénél, az 1977, valamint a Töredékek (1., 2.) meg a Kérészek és partifecskék egynémely részlete pedig körülményes fejtegetésnél. De épp ez a váltakozva hol monotonná szürkített, hol spontán érzékletességében érzelmileg felforrósodó prózanyelv valami mást is megmutatott: a szabályosság látszatát csökönyösen megőrizve, s a pongyolaság határán látszólag minduntalan kockára téve meg tud téveszteni semlegességével, hogy aztán megdöbbentsen egy jól elhelyezett mondattal, csattanóval (Körök és falak, Reggel, Ünnep örökre, Ida: beomlott vészkijárat, Másodvirágzás), vagy létrehozzon valami alig megnevezhető nyugtalan vibrálást, amit mintha csak a leírt tárgyak, helyzetek, mozdulatok árasztanának, pedig nyilván a nyelv teszi (Abban az utcában, Ólmosban, ezüstszürkében, Fagylalt, Szakítás, Az öregasszony, Kudarc). Megmutatta tehát, hogy Beretka kivételesen jó kifejezőkészséggel rendelkezik. S aki ilyen jól tud valamit, az ne tudná, mihez akar kezdeni vele? Mert az is bizonyos, hogy Beretka olyan élményvilágnak van birtokában –gondoljunk csak a kék vonatokra, a majálisra, a baggerosra, az öregasszonyra, a partifecskékre, a Doktornőre, Varró Marira vagy Lorinra –, aminek kiaknázása nem akármilyen írói feladat.

Minél többször lapozom végig így együtt Beretka novelláit, annál világosabb előttem, hogy az írói technika és gondolatiság széttartó tendenciái mélyén nem csak a szociografikusan vagy a létérzés síkján rokonítható világok vonzóereje munkálkodik, hanem egy egyre határozottabban körvonalazódó, és az írásnak, a nyelvnek a problémáját sem antiintellektuálisan megkerülő írói szemléletmód erővonalai húzódnak meg. Megtévesztő csak az, hogy állandóan és teljes egészében a próza anyagába elmerítve, olyannyira, hogy sokhelyütt még csak ennek az anyagnak rejtett rendezőelveként sem képesek érvényesülni. Arról van szó, hogy Beretka mintha nem akarna elismerni olyan kérdéseket és megoldásokat, amelyek különválhatnának, egy fokkal felülemelkedhetnének írói anyagán, de az anyag, az emberek, a világ „kaotikus” gazdagsága feletti csodálkozásra való minden hajlama ellenére nem akar engedni az impressziók áradásának, hanem az anyag belső összefüggéseinek tőle független, „ellesett” pontjain a magyarázatoknak olyan hálózatát igyekszik létrehozni, amelyek mindenre érvényesek - saját magára is. Beretka annyiféleképpen akar írni, ahányféleképpen a világ dolgai leírható módon, tehát valamiféle szabályossággal léteznek egymástól külcsönös függőségben – s ez a szabályosság az, ami legfőképp érdekli, mert úgy érzi, az ezerarcúságban, a burjánzásban, a töredékességben elveszne, ezért az új meg új irányú próbálkozásokat szüntelenül visszavonja, visszatéríti központi írói problémájához: megtalálni a létezés kötőanyagát. Ez a törekvés mozgatja hőseit is – nyilván ezért van az, hogy oly gondtalanul váltogatja novelláiban az írói nézőpontot, egy síkra hozva bennünk az emlékező vagy följegyzéseit készítő narrátor monológjait a fiktív alakokéival. Az íróiszemlélői „bölcsek köve” persze nem található meg, annál is inkább, mert a szenvedélyes keresés közepette belülről olybá tűnik, mintha szinte valóban anyagiságában volna megfogható, s ráadásul egynemű kötőanyagként – de épp ez teszi előlegezhető kudarcaiban is vonzóvá ezt a próbálkozást. Számomra különösen az az előremutató, hogy utóbi szövegeiben mind több jele mutatkozik a groteszknek, az iróniának; ez új momentuma Beretka írói szemléletének, túllendítheti a tétovaságokon.

Vegyük csak sorra: a valóság „megfejtését”, tündéri teljességét jelentő álom buborékja a szemünk láttára kerekedik ki majd minden írásában – még a kékre színezett, „újraálmodott” vonatok is olyanok, „mint a filmekben, meg az álmokban”; a pótkocsin zötyögő idénymunkások között gyorsan leomló kör alakul; a kis fekete pontocskák „önnön burkukba fulladva egy sereg szentjánosbogár fényéről álmodtak”; a hazai táj napmintás oromfalai helyett keresel valamit ami pótolhatná őket; egy igazi, „újraszínezett” május színpompája, zászlóerdője; a mindent jelentő emberekbe és dolgokba való kapaszkodás („Teljesen mellékes, hogy a vonatok csak álmainkban kékek, a valóságban piszkosszínűek: festünk magunknak valóságot, mint a szappanbuborék – benne lesz minden kicsiben és színesben”); az „irtó jó szédülések”; a fagylalt csodája; Kovács Balázs legendája; a kotrógép kanalazta óriási tányér leves; az irreális szabadulás egy úszó nyárfarönkön; Zsuzsa szellemlénye Az ittlét szomorúsága c. képen; a macskává változott öregasszony örökké tartó ünnepe; a Doktornő olajkútja; az akác csodatévő második virágzása; a remény, hogy Idánál még lehet menekvés stb. stb. – a kisemberi csodáknak néha Gelléri Andor Endrére emlékeztető tárháza ez. S ezek az álmok, telistele a legérzékletesebb képekkel, szagokkal, ízekkel valósággá akarnak válni, be akarják kebelezni a legközönségesebb dolgokat, a világot mindenestül – vagy legalább az álmodójukat és az álomba bebocsáttatásukat kérőket, mint a Doktornőről szóló történetekben. Mert az emlékezés mechanizmusa az, amely az időben megrekedő jelenen (s az írás maga is egyféle elrekesztés) túlsodorja ezeket az álmokat, egy süllyedő teljességet egész rakományával úsztat át a vágyképek szférájába. S az emlékezés maga is a létezés, az áhított teljesség ugyanolyan irreális kötőanyagaként funkcionál Beretka prózájában, mint az álmok: elegendő csak utalnunk arra, hogy egy-egy varázslatos felidéző erejű szótól az egész ősi örökség átvételéig (a Kérészek és partifecskékben) számtalan változatban építkezik az emlékezésnek a személyesség mázát őrző cserepeiből, még akkor is, amikor a megteremtett fiktív világ talán megállna a személyesség jelzése nélkül.

Megtalálni a létezés kötőanyagát – de a világért sem az írás legyen az. Ebben foglalhatók össze Beretka törekvései – nem pontossá szikkasztott és nem talányossá egyéniesített érzékletes leírásai fő stíluseszközként így állhatnak egy nosztalgikus azonosulási vágy szolgálatában: az állandó törekvés az anyaggal, kisember-hőseivel való érzelmi azonosulásra, a benne-rejtőzködésre újra meg újra visszaléptetheti az anyag „külső” szempontú feldolgozásának kényszerétől, s megteremtheti azt az értelem fényében persze ismételten lerombolódó illúziót, hogy az összefüggések mintegy belülről, beavatkozás – tehát tudatos, elidegenített cselekvés (írás) – nélkül kinöveszthetők magukból a dolgokból, repedéseikből, réseikből. Az irónia hatására szétpattannak az álmok és az emlékezés buborékjai, s általa feltehetőleg zártabbá válik ez a helyenként talán érzelmes világ, de ez az azonosulás az emlékezet fölvetette és álombéli világ legmateriálisabb szagaival és ízeivel maga is a létezésnek olyan erősségű intenziviálását jelenti, ami elkötelező érvényű lehet: ha az ittlét nosztalgiája valóban az ittlét iróniájának adja át a helyét, szemléletében nem kell nagyobb fordulatnak bekövetkeznie ahhoz, hogy elérhető közelségbe kerüljön egy „mégse-azonosulás”, egy „csakazértis-azonosulás” írói programjához, amelyben mostani dilemmái is konkrétabban és határozottabban merülnének fel.

Mindig meglepő volt, és a kitartás hiányának látszott, ahogy Beretka egy-egy újabb szövegével más-más utakon indult el, anélkül, hogy elmélyítené a korábbi szövegekben felmerült lehetőségeket, s anélkül, hogy ez a hangváltás igazi fordulatot jelentett volna – expresszív látomások rögzítése után naplót ír, majd emlékképeket hív elő, kisvárosi figurákat rajzol meg, hogy újra visszatérjen a töredékekhez, majd a furcsa kis történetekhez, s a narrációt mindig ide-oda bújtatva-öltve a lírai személyesség és egy quasi-kollektív tudatforma, közlésmód között. Pedig hogy egy kemény, állhatatos, elszánt írói munka adott jelt magáról ezekben a szövegekben – értéküket épp az jelenti, hogy ennek felettébb izgalmas dokumentumai (s ezt Beretka folyamatosan tudatosította) azt két újabb novellája, az Ida: beomlott vészkijárat és a Kudarc is bizonyítja. Szervesen épülnek ki ebből a prózából, de túl is mutatnak rajta. Lorin a saját hagjától menekül, attól a hangtól, amely széthulló életét, valami tésztaszerű (kötőanyagként összetartja, s Lorin életének száraz, aprólékos leírása mintegy ezt az élet-törmeléket is jellemzi: önértékei nem lehetnek, ha ilyen színtelen, fűrészpor Szerű. Az álom itt már csak egyetlen szó kiejtése, Ida csupán közvetetten, valóban hiányként megfogalmazódó lénye. Vegyük még hozzá, hogy Lorin az első igazi hőse Beretka prózájának, eleddig az egyetlen, akit a szöveg szintjén nem egy személyes narrátori emlékezés elevenít meg. Nyilvánvaló, hogy több vonatkozásban is prózaírása tárgyilagos vonulatában az antitézist alkotta itt meg Beretka. S antitézist állít fel ugyanígy a Kudarcban is, ahol viszont a narrátort idegeníti el, novellahőssé „degradálva”, akit a saját keze üldöz; s ily módon a naplóírás, a műhelyforgácsok, az önboncolás helyzetét fordítja visszájára.