A legenda elé

1965. november 1.

„Ezekben a napokban sokat gondolok Goyára. /1927/ Tizennégy évvel ezelőtt nagy, hősi pentalógiáról álmodtam, hősökről, akik Rodin Balzacjaként álltak előttem, inkább elmosódva, mint reliefszerűen, inkább képzeletben ködös, mint való élménykét. Krisztusról akartam írni, Jézus Krisztusról a holdfényben, amint a nő után sír, és sírása olyan, mint bármelyik másik férfié a holdfényben, az olajfaligetben, amikor a nő haja becses kenőcsként illatozik. Ebben az én Krisztusomban rengeteg volt a tulajdon, húszéves, szubjektív holdfényből, átitatva gyermekes, romantikus messianizmussal, ami bíbor, nyári éjszakákon gyötri az embert, amikor a hegyek pereme felett megjelenik a vörös telihold, patetikusan, akár Hérédia szonettjének utolsó strófája. Erről a Jézus Krisztusról írva nekem nem sikerült felülmúlnom Zarathustra árnyékának imbolygását sem, és ebben a wilde-i verbalizmusban és az éj jacobseni olvatag szentimentalizmusában minden Kranjčevićre és Renanra maradt. Azt, amit nem sikerült papírra vetni a Legendában, azt akartam a Michelangelóban és a Kolumbuszban megvalósítani. Öt gigász alakját akartam megrajzolni, öt monumentális figurát: Krisztust, Michelangelót, Kolumbuszt, Kantot és Goyát. A Krisztus és a Michelangelo füstként szertefoszlott.”
/Krleža: Francisco Jose Goya y Lucientes, 1927/

Ki tud hitelesebben, igazabbul szólni egy műről, mint a tulajdon alkotója? S ez esetben mégsem szabad hinni az írónak! Főleg, ha a múlt idő távlatából kísérli meg kisebbíteni vagy tagadni tizennégy évvel előbb írt műve értékeit. Erre talán már joga sincs. A mű megszületett. Él. Van. Marad – ha erre életképes.

Nem akarok hinni a Goyáról írt Krleža-esszéből vett idézet utolsó mondatának. De hiszek az előbbieknek. Meg annak, hogy a horvát élet nagy diagnosztikusa, ahogy ma Krležát nevezik, valamikor – ötvennél is több évvel ezelőtt – így indult; hittel, töretlen akaraterővel, holdfényes fiatalsággal, messianizmussal és a mindenhatónak hitt verbalizmussal. Úgy, hogy egy kicsit Krisztus is volt, annak érezte magát, aki fiatalos meggondolatlansággal erőt érez arra, hogy megváltsa a világot. A Legenda hősét a jelen megpróbáltatásai nem érdeklik, őt esetleg a nő lenne képes megejteni /ez pedig erőtlen hozzá!/, és ezért nevezhető inkább s előbb költőnek /lázadó, kutató természetnek/, mint Kolumbusz, aki a csillagok felé tört és – látnok volt.

Nem lehet semminek nevezni a Legendát, ahogy ezt a szerző teszi 1927-ben. Hiszen a Legenda hőse elsősorban költő, és ez azt jelenti, hogy a jelen, bármennyire is tiltakozik ellene, őt mindennél jobban érdekli, látja, ismeri és ezért menekülne tőle. De: idővel még inkább képtelen lesz elszakadni tőle – ma azt mondjuk róla, hogy az agramizmus költője.

A Legenda hőse /vallomása szerint sok mindenben a szerző/ a jelentől menekülve a jövőért szeretne élni – megbukik, Kolumbuszt a csillagok érdeklik – nem érte el őket, Krleža legismertebb műve a Glembay-ciklus – őt érte utol a kora. Menthetetlenül. A Legendában még fiatalosan tudott lázadni, a Glembayok kíméletlenek és igazak, mint a kóros tüdőről készült röntgenfelvétel.

A Legenda hősének és Kolumbusznak a bukásában már ott érezzük a tehetetlenség átkaként Blitvát, és ezért nem tudom „füstként szertefoszló” próbálkozásnak tekinteni.

Mert van folytatása, ami retrospektíve igazolja, magyarázza és hozzá, feléje kanyarodik, kanyarodhat vissza.