Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 119. szám

Danyi Magdolna

A kritika kihívásai

1975. március 1.

Utasi több mint egy évtizedes kritikai munkásságát összegezi a Tíz év után, és egyúttal a Symposion-nemzedék meghirdette és meghonosította irodalmi krité­riumok szenvedélyes harcosát és sommázóját is mu­tatja szerzőnk első kötete. A kötet tanulságainak és jelentőségének falmérését, az általa felvetett és a vele kapcsolatosan felmerülő kérdések tisztázását termé­szetesen nem vállalhatja egy rövid ismertető. Világos a számunkra, hogy csak egy körültekintő, alapos tanul­mány foglalkozhat vele érdeme szerint; a helyét és szerepét meghatározó irodalmi és kritikai relációk feltárása egyelőre csupán a vázlatosság igényével végezhető el, hisz nemcsak múlt évi (egyébként kritikai munkákban gazdagnak és színvonalasnak mondható) könyvtermésünk kiugró teljesítménye a Tíz év után, hanem irodalmi fejlődésünk egészének, nagykorúsodó és — ebben fölösleges fukarkodnunk az elismeréssel — nagykorúsodott kritikai gondolkodásunk megke­rülhetetlen mérföldköve is. Akármerről közeledünk is irodalmunk időszerű vagy történelmi kérdéseihez, Utasi célratörő tudatossággal és következetességgel végzett kritikai munkásságát minden bizonnyal fi­gyelembe kell vennünk. Megalkuvást nem ismerő, kö­vetkezetes esztétikai igényessége és irodalmunk bel­ső, mélyvízi áramlataira összpontosuló figyelme a kritikai gondolkodás értékdifferenciáló és értékrögzítő szerepét hangsúlyozza itt és most, nyughatatlan oknyomozó szelleme pedig az irodalom kulturális és társadalmi hajszálgyökereit mutatja meg szerteágazó bonyolultságukban; következésképp Utasi esztétikai szemlélete egy pillanatra sem válik, de még csak nem is tűnhet öncélú esztétizálásnak, sohasem kontextus nélküli, sohasem talajtalan.

Utasinak nincs megfogalmazott kritikaelmélete, ami nem jelenti, hogy világosan kirajzolódó, megbízható módon körülhatárolható kritikai modellje sincs. El­lenkezőleg, ez a modell, ha kevésbé árnyalt és kevés­bé elmélyült ősformájában is, már az első kritikai írásokban jelen van. Kibontása, a kritikák alapján történő rekonstrukciója alapul szolgálhat az Utasi-féle irodalomeszmény meghatározásához és eme iro­dalomeszmény sajátos vonásainak, jellemzőinek a rög­zítéséhez. Az eredetiség kérdése több oldalról is iz­galmas és tanulságos szempontja lehet a kutatásnak, hisz a tüzetesebb elemzések és viszonyítások híján is a melléfogás kockázata nélkül állapíthatjuk meg, hogy Utasi kritikai modellje részleteiben nem tartal­maz az irodalomkritikában eleddig valahol és vala­milyen módon meg nem fogalmazott értékkövetelmé­nyeiket, újsütetű mércéket, szokatlan megközelítési szempontokat és módszereket, ugyanakkor azonban nem lehet kétséges a számunkra, hogy az ismerős elemeikből összeálló, egységes kritikai magatartássá szerveződő egész — jellegzetesen és félreismerhetetlenül sajátos. Sajátos akkor is, ha a magyar vagy a jugoszláv irodalomkritika szélesebb kontextusába he­lyezve, és akkor is, ha a jugoszláviai magyar iroda­lomkritika, illetve a Symposion-kritika relációin belül vizsgáljuk.

Utaltunk már rá, hogy Utasi nem izolálja az irodal­mat, értékeit így nem is abszolutizálja, a kulturális értékek szerves részeként tartja számon őket, ugyan­akkor viszont magát a kultúrát is sajátosan emberi értékszféraként tételezi, célja mindig az emberi érté­kek megmutatása, a komplex emberi lényeg konkrét tudatosítása, felszínre hozása, tettenérése. Ezért köz­ponti kategóriáivá válnak a teljesség, a tudatosság, a problémafelvetés, az élmény hitelessége, az időszerű­ség stb. Utasi számára jellemző módon az ember minden értékek maximája, így szükségszerűen külső megközelítési szempontot érvényesít. Szembenézést, emberi-etikusi elkötelezettséget, problémafelvetést és -tudatosítást vár el a költészettől, és kritikája természetszerűen, önnön belső törvényeit követve tesz eleget ugyanezen követelményeiknek. Innen a higgadt megfontoltságon átütő, a színtelen tárgyilagosságot szétfeszítő szenvedélyesség, harciasság, a polemikus hang és a kétkedésekkel terhes, de minden esetben termékeny vívódás, a vitatkozó hajlam, mély környe­zetének kritikai sémáit és saját következtetéseit is nemegyszer kikezdi. Minden válasz után újabb mi­értek sorakoznak, végérvényes feleletekre nincs lehe­tőség, az ítéletek felülvizsgálása mindig időszerű.

Utasit bizonyos értelemben az álértékek tagadására építő kritikusnak is nevezhetnénk — és a kritikusok ilyen típusából, habár mindannyian nagyon is tisztá­ban vagyunk vele, milyen sok »művecske« lát napvilá­got irodalmunkban, kevés akad a vidékünkön. (Szán­dékosan használtuk itt a vidék kifejezést, hisz épp a Vidék és a vidékiesség jellemzője, hogy tudatosodott provincializmusa és a provincializimus elleni harca is inkább értékrögzítő magatartásra készteti.) Utasi habozás nélkül választja a rázósabb, több kellemet­lenséget rejtegető, fokozottabb energiabefektetéssel és nem egyszer energiapazarlással járó utat — az érté­kekért vívott harc számára elválaszthatatlan az álértékek elleni harctól. Különös hevítettségű, a modo­rosságot és a művészietlenséget könyörtelenül lelep­lező stílusparódiák is születnek így: vitriolos szellemességük tanulságul és követendő példaként szolgál­hatna vidékünkön a műfaj hivatásos gyötörgetői szá­mára. Egy korszerűtlen, túlhaladott és ezenfelül fel­színes magatartást ostoroz szerzőnk fáradhatatlanul, hisz a műalkotás az ő számára mindig egy magatar­tás kiteljesítője, vagy kudarca. És különösen érdekes­nek, jellemzőnek is kell tartanunk, hogy az álértékeknek szinte naponta hadat üzenő, magabiztosan vias­kodó kritikusunknak nem erénye az értékek megerő­sítése; ilyenkor szenvedélyes oknyomozása lelkesedés­be csap át és ez a lelkesedés elhomályosítja, háttér­be szorítja a különben mindig élesen pattogó miért­jeit. Így kerülhet sor aztán a furcsa paradoxonra, hogy a felismerést, a problémafelvetést és a tudatos­ságot makacsul számon kérő kritikus dicséretében eljut a szeretni váló ember és költészet kategóriájáig. Csöppet sem véletlen, hogy Utasi ilyen vallomást tesz egyhelyütt: »Mert a közepes verseket, ha már hozzá­juk nyúlsz, óhatatlanul méricskélned, osztályoznod, csomagolnod kell: a társasjáték íratlan szabályai ugyanis megkövetelik a körültekintő ráfogást vagy az elmarasztaló hűvös ítéletet. Harmadik lehetőség nincs: a közepes verset nem lehet igazán szeretni.«

Egy remekül megszerkesztett és irodalmunkban min­denképp kimagasló helyet érdemlő kritikai kötet méltatójának talán nem épp a legillendőbb dolog fel­hívni az olvasó figyelmét arra, hogy szerzőnk első könyvét tartja a kezében. A Tíz év után egyáltalán nem szorul rá, hogy első kötetként tartsuk számon, legszívesebben magunk is megfeledkeznénk e tény­ről, hisz csorbítani látszik jelentőségét, érettségét. A szembenézés Utasi-féle követelményét azonban, úgy hisszük, nekünk is érvényesítenünk kell; amúgy is hézagos ismertetőnk végképp csonka maradna, ha nem figyelnénk fel rá, az önmagával szemben tá­masztott követelmények milyen szigorúságát sugároz­za a gyűjtemény. És tévednénk, ha olyasmit feltételez­nénk, hogy ez a szigorúság csak az első köteteket váró vállveregetős közhangulattal dacol; nem, a szem­beszegülés gyökerei itt is mélyebbre vezetnek, Utasi igényessége, környezetünkben már-már kihívónak mondható igényessége sokkal szélesebb frontot nyit, az újból és újból általánosan is elharapódzó igénytelenséget veszi célba. Nehéz lenne most eldönteni, hogy telitalálata vagy az első kötetek hagyományo­san elnézőbb fogadtatása-e az, ami elnyomja bennünk a kihívása iránti érzékenységet. Minit ahogy ne­héz lenne egyértelműen eldönteni azt is, csupán a kritikánknak irodalmunktól való elfordulását han­goztató vád cáfolata-e a kötet, vagy egyúttal a köz­vetlen feladatát még mindig nem kellő tudatossággal és célirányos módon ellátó irodalomkritikánk, ponto­sabban: műértékelésünk kritikája is. Legyünk akár írók, akár szerkesztők vagy kritikusok, tisztán, a leg­csekélyebb lelkiismeretfurda1ás érzete nélkül aligha örülhetünk ennek a könyvnek.