A közeljövő művészete

A IX. párizsi biennálé

1975. november 3.

Milyen mértékben süllyedt ez a világ a formába, a jelenség mögött érezzük-e, látjuk-e a lényeget? Udvariasan elhallgatjuk azt, ami kedvezőtlen, s a mi kompromisszumunk a látszat és a tartalom közötti óvatos középutasé. A mi civilizációnk a legjobb esetben is »csak a lényeget« ragadja meg, de ezáltal nem lesz úrrá az étet egésze fölött. »Két véglet, a konceptus és az elsődleges struktúra között minden aktuális alkotás helyet kapott a IX. Párizsi Biennálén« — mondta Geroges Boudaille, a szervező bizottság elnöke. A hangsúly az időszerűségen van. A műalkotások, a »művészi jelenségek« ilyen szempontú értékelése válogatása maximális lehetőségeket biztosít az alkotómunkának. A Párizsi Biennálé résztvevőinek korhatára 35 év. A Biennálé túllépett a szervezés kezdeti klasszikus (nemzeti) formáján, most a szakemberek nemzetközi bizottsága állítja össze a tervet — általános szempontok alapján. Széleskörű véleménykutatás, állandó konzultációik révén tájékozódnak az ifjú nemzedék különböző irányú művészeti törekvéseiről: a holnap művészete ez a kétévnyi jelenidő prizmáján keresztül. A bizottság tagjai főleg elismert avantgarde kritikusok, művészeik a világ minden tájáról. A kollektív helyezetjelentésükön alapuló szelektálás nyilván megbontja majd a »kultúrszférák« eddigi viszonyait, változtat a »harmadik rendnek« nevezett kívülállók helyzetén. Ez egyben előkészület (lehet) a küszöbönálló kulturális forradalomhoz, amitől a konzervatív kultúra képviselői rettegnek. Pedig érezni a fojtott légkörben a vihar közeledtét. Ha lehet hinni a (képzőművészet előrejelzésének. A válogatás objektivitása miagával hozta az avantgarde művészeti jelenségek újraértékelését, az uralkodó irányzatok metszéspontjainak, elágazásainak, valamint az új nemzedék egyéni eljárásainak azonosítását. De ez a módszer nem válhat dogmává: hozzájárulás kíván lenni a művészet illetőleg az élet megismeréséhez.

Egy korosztály a mimetizmus ürügyén több-kevesebb szubjektivizmussal az utánzásban »nagy művészi lehetőségeket« fedez föl. A világ jelenségei olyannyira egyediek, hogy utánzásuk nem jelenthet kisebb művészi értéket, különösen ha egyben paródia, és nem a külsőlegest, a jelenséget, hanem a lényeget mutatja fel. Az utánzás lényeg és jelenség ellentmondásának a kifejezője lehet a fiatalok művészetében. A művészettől el is várjuk az ellentmondások kifejezését, de ezenfelül sok mást is, amit ezen a IX. Biennálén meg is kaptunk.

Nagy újdonság az elmúlt két év alatt nem mutatkozott, de az egyes »művészeti médiumok« túltengése nyilvánvaló. A festészet visszaszorult, antifestészet lett, azonkívül színtelenné vált, a pszichodelikus színhatásokat felváltotta a konceptus. A fiatalok művészetének egyik-másik tendenciája a finom információk: a szociológiai, szociohistorikus felé fordulnak.

A szakemberek hasznos tanulságokat vontak le: a »szegény művészet« mára, a IX. Biennáléra eltűnt. Egyik legnagyobb vívmánya a Biennálénak, hogy lebírta a régi (idealista örökséget, a művészet fetisizálását (leszállt az emelvényről a művészet), háttérbe szorította az elsődleges strukturalizmus »érelmeszesedésben szenvedő ideológiáját«, valamint a minimal-art mozgalmait — nem is a szervezők, hanem maguk a folyamatok. A minimal-artnak az a típusa, mely az »alap és egy mértani sik« elvére épül, túlhaladott, s éppen azáltal, hogy a részterületek jelentősége csökken, az élet általános föltételei kerülnek előtérbe. »Szakszerűtlenebb« szemmel nézünk, mint öt-hat vagy tíz évvel ezelőtt. Az ember nem annyira a tárgyra, inkább önmagára figyel. Ez a fogyasztói társadalom betegségének egyik tünete. A művész lemond a külső bonyolultságról a humánus jelképeik javára. A beavatottak szerint a humán tudományok módszereire, kutatásaira alapozó új fogalmi rendszer hat a képzőművészetre és az »alkalmazott« szociálpszichológiai ismeretek (a pszichoszociológiai analízis, a szemiotikai, antropológiai és kulturális kutatások eredményei) művészeti vetületükben jelennek meg, mintegy a »föladott« területek kárpótlásaként. A szakemberek a »mass media« sokasodó összeütközéseit láttatják. A fiatal művészeik elébe sietnek a tömegkultúra külsőségeinek, de szükségleteinek is. Különösen föltűnő az életstruktúrák miniden rétegét felölelő videotape elterjedése. A video a fiatal művésznemzedék számára az »ecset kiegészítése«, általa a társadalmi, emberi viszonyok torzulásaira reagálnak. A video nagyon népszerű (talán túlságosan is), de lépten-nyomon eredeti ötleteket sorjáz.

A (kulturális közeg határozza meg, hogy az egyébként (korántsem egységesen érzékelő közönség figyelmét mi kelti fel. A lélektani-érzékelési (pszichoszenzorális) magatartás kutatása több művészeti irányzatot köt le, így: a környezet struktúrája illetőleg annak analízise a body-art és a munkateljesítmény fölmérései, mint aktuális társadalmi kérdések. A nagyközönséget állandóan meglepi a figuralitás visszatérése, valójában az életjelenség etikai, esztétikai igazolása, úgy tűnhet, ez valamiféle realista piktúrának a folytatása vagy vetülete. A tárgyszerűséget még a közelmúltban is elvitató expresszionisták didaktikus célzatú művészete (a naiv társadalmi tárgykör, a komputerizált grafika, a mágikus realizmus és a szocialista realizmus) nem (tart lépésit a fejlődéssel.

A IX. Párizsi Biennálé két szélsőséges stílusirányzatot juttatott szóhoz: az 1970—72-ben keletkezett kaliforniai iskola a hiperrealizmus objektivitásának — nem kis mértékben a pszichodelikus művészet örökségeként — egyfajta természeti poézis igézetében fogant túlhaladása. A halszem-fényképek (fish-eye) szolgáltatják a kört, a tökéletes formát, az LSD »két csöppje« által egy látnokias-paranoikius élményben békét kötnek a valósággal; »a szemnek tetszik a világ«, Bill Martin vagy Gage Taylor világa. Sokan nagy jövőt jósolnak ennek a paradicsomi hangulatot ébresztő »pásztorlírának«. Programjának központi tétele a múlttól való megszabadulás, a megtisztulás. Nagyon hosszú út vezet tehát az »angyali üdvösséghez«.

Ehhez a »pásztorlírához« panteista szellemiségében kapcsolódik a kínai parasztok festészete. Houchszien tartományban földmunkások egy brigádja szabadidejét tizenöt éve festészettel töltötte: munkájukat, környezetüket festették meg és festik. A kulturális forradalomtól újabb lendületet kaptak. Állandó belső szelektálással javították a minőséget. Életüket és munkájukat a »forma és szín« jóvoltából élénk és eleven esztétikummal telítik. Így követik Maot. Újra megtalálják a tartalomhoz való alkalmazkodásnak a »lelkes módját«. Az eszmét maximálisan mozgósítják: mindennapi munkájukat elmélyültebbé teszik, szabad idejükben pedig művészetként kultiválják. Munkásságukban a művészet »visszatért a termelőmunkához«, amelyből egykor, »amikor az ember önmagát kiűzte a paradicsomi állapotokból«, kivált. A mezei munka, aratás, terménybetakarítás, duzzasztógát építése, marxista tanulócsoport lellkes tevékenykedése, a társadalmi jólét és boldogság fokozódásába vetett bizalmuk egyforma mosollyal jut kifejezésre. A tündöklő természetnek e spontán ösztön alakította tájképei egész sorozatokban utalnak a klasszikus kínai festészetre, annak természetes folytatásai. Egyes tájképek légies térben és bizonyos perspektivikus módosításokkal alkalmasak lehetnek köztéri dekorációkra. Ezeken a tájképeken a természeti inspiráció tisztasága átüt a keményen magmunkált formákon, s eszmeiségét érezteti.

A IX. ifjúsági biennálé strukturalista jellegű, a felmutatott magatartás és a konceptualista irányvétel szabaddá kívánja tenni az utat, és kétszeresen is meglepetésszerűen hat: a »természet himnikus dicsérete« ismerhető föl benne. A pszichodelikus művészet és Mao írásai fölvirágoztatják a »pásztorlírát«. Ez a szemlélet az ökológiai tudat, lelkiismeret győzelmét hirdeti. Az embernek élnie kell. A kaliforniai »halszem«-tájképek művészete talán importművészet, de az ifjúság hitét és tisztaság iránti vágyát igazolja: nem kíván más lenni miint festészet, ugyanakkor nagy kollektív társadalmak természethez való visszafordulását és győzelmeit vonultatja fel, utat mutatva az elkövetkezendő évtizednek.