Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 124. szám

Juhász Erzsébet

A korszerű marxista személyiségelmélet feladatairól

Tadeusz M. Jaroszewski: Személyiség és közösség. Kossuth, Budapest, 1974.

1975. augusztus 1.

Jaroszewski tanulmánykötete minden filozófiai rend­szer egyik leglényegesebb kérdését: a személyiség és közösség viszonyát vizsgálja meg a marxi gondolat­körben. A szerzőnek mindenekelőtt az a célja, hogy rekonstruálja a marxi személyiségelmélet filozófiai alapjait, mivel az elmúlt évtizedek folyamán, sőt oly­kor még ma is »a marxi humanizmust sok tekintet­ben egyoldalúan fogták fel, sőt különböző irányok­ban eltorzították vagy tőle idegen ideológiáktól köl­csönzött gondolatokkal torzították el«.

Jaroszewski abból a tételből indul ki, hogy korunk nem marxista filozófiai rendszerei — a keresztény perszonalizmus különböző irányzatai, valamint az eg­zisztencializmus — azt vetik a marxizmus szemére, hogy nem szentel figyelmet az emberi személyiség problémakörének. »A kommunizusban olyan ember­ről van szó — idézi erre a hozzáállásra jellemzőként Jacques Maritainnek, a keresztény perszonalizmus egyik fő filozófusának tételét —, akit előbb meg kell fosztani egyéniségétől, hogy örömet találjon abban, hogy magát az egésznek szenteli.« Sartre a marxiz­musnak az egzisztencializmussal való kiegészítésében keres kiutat, szintén arra hivatkozva, hogy a dialek­tikus materializmus filozófiájából hiányzik a szemé­lyiségelmélet. Jaroszewski tanulmánya elutasít min­den a marxizmust érintő jogtalan és alaptalan bírá­latot, amelyek szerint a dialektikus materializmus úgymond figyelmen kívül hagyja a személyiség prob­lémáját, s bizonyos társadalmi struktúra megvalósí­tását egyértelműnek tekinti a személyek emancipá­ciójával. Újra felhívja a figyelmet arra, hogy »a marxi eszmény nem szűkíthető le a jóléti társadalomnak va­lamilyen kommunista verziójára«. A gazdasági és po­litikai célnak mindenkor csak eszköznek kell lennie »a személyiség emancipációjára és társadalmasítására«. Felfedve a ténylegesen marxista személyiségelmé­let filozófiai alapjait, Jaroszewski áttekinti a nem marxista filozófiai rendszereket: a heideggeri és Sartre-i egzisztencializmus, a strukturalizmus és a keresztény perszonalizmus különböző irányzatainak a személyiségelméleteit is. Nem az az elsődleges célja, hogy e személyiségelméletek megoldatlan pontjait »leleplezze«, hanem hogy rámutasson mindazokra az itt szereplő problémákra, amelyek ma még kidolgo­zásra várnak a marxi személyiségelmélet körén belül. »A marxisták — írja — nem kerülhetik meg és nem is szabad megkerülniük azokat a korunk embere szá­mára olyannyira lényeges kérdéseket sem, amelyekkel bizonyos ideig — mintegy monopolisztikusan — kizá­rólag az egzisztencializmus, a keresztény perszonaliz­mus, a pszichoanalízis vagy az amerikai szociológia foglalkozott. Mindezeket a problémákat azonban a marxizmus elméleti és módszertani értékeinek, felis­meréseinek talaján kell megoldaniuk.«

Jaroszewski nem tartja elfogadhatónak a nem marxis­ta személyiségelméletek merev elutasítását. »Ez hely­telen és társadalmi szempontból káros volna — írja

— (...) a lényeges filozófiai és világnézeti különbsé­gek »elkenése« nélkül kell közösen arra törekednünk, hogy az együttműködés és a párbeszéd légköre ala­kuljon ki«. Az egzisztencializmus marxi kritikáját ad­va fölhívja a figyelmet azokra a kérdésekre is, ame­lyeket a marxizmusnak be kell építenie a maga sze­mélyiségelméletébe. Így többek között a következő eg­zisztencialista tételekre: az egyén felelőssége saját és mások sorsáért, a történelem, az interperszonális vi­szonyok, a társadalmi intézmények, a kultúra alaku­lásáért; személyiségét mindenkinek önállóan kell ki­alakítania; az emberi személyiség szabadsága szubjek­tív természetű; az értékek és a parancsok közötti kü­lönbségtétel szükségessége; a látszat-kommunikáció és a látszat-közösség veszélye, valamint a személyiség elvesztésének a veszélye a tömegtársadalmak homo­genizált tömegkultúrájában stb.

A strukturalizmus felismerései közül mindenekelőtt az egzaktságra és objektivizmusra való törekvés elvét tekinti a dialektikus materializmus számára is követendő tudományos módszernek. A keresz­tény perszonalizmus különböző irányzatainak té­teleit bírálva és elemezve Jaroszewski megálla­pítja, hogy »a katolikusok szocializmus melletti elkötelezettségének a problémája az ún. erkölcsi forradalom kérdésével függ össze«. A katoliku­sok ugyanis bizonyos szellemi és lelki célokat ab­szolutizálva elválasztják őket megvalósításuk társa­dalmi eszközeitől. Ez azonban nem zárja ki, sőt nem is zárhatja ki a két filozófiai rendszer közötti együtt­működést. »A magam részéről — írja — nem látnék semmi helytelent abban sem, ha elismernők, hogy (...) bizonyos értelemben a marxizmus is »perszonalista politikai« program. Nevezetesen abban a laikus értelmezésben, amleyben a »perszonalista politika« kifejezés nem jelent semmi mást, csupán a szemé­lyes értékek fejlesztésére irányuló törekvést az »evi­lági« életben, éspedig a társadalmi strukturális átala­kulások alapján, nem pedig ezeken túlmenően vagy ezek helyett.«

Jaroszewski tanulmányának jelentősége abban áll, hogy elmélyült, autentikus elemzését adva a nem marxista filozófia rendszerek személyiségelméle­teinek, feltárja azokat a horizontokat, amelyek nélkül a marxista személyiségelmélet aligha tudna tovább­épülni. Ilyen vonatkozásban tehát a korszerű marxis­ta személyiségelmélet alapvető munkájának tekint­hető e mű. »A személyiségre vonatkozó kutatások in­tenzívebbé tételének szükségessége nemcsak abból adódik, hogy sikerrel kell megvívnunk harcainkat az antimarxizmussal, hanem — és mindenekelőtt — ma­gának a marxista mozgalomnak a gyakorlati szükség­leteiből — szögezi le Jaroszewski. — Az új ember ki­formálásának, az emberi kapcsolatok tökéletesítésé­nek, a kulturális forradalom tartalmasabbá tételé­nek stb. problémáit nem oldhatjuk meg eredménye­sen anélkül, hogy ne tisztáznánk saját magunk szá­mára számos, az emberi személyiséggel és fejlődé­sével összefüggő lényegbevágó kérdést.«

Jaroszewski kiemeli a személyiség és közösség vi­szonylatában, valamint a közösségen belül létrejövő interperszonális kapcsolatok vizsgálatában azt a marxi személyiségelmélet továbbépítése szempontjá­ból alapvető tényt, amely szerint »az ember személyi­sége a tevékenység során kibontakozó, viszonylag tar­tós totális pszichikus struktúra, amely egyúttal »dia­krónikus«, dinamikus, nyílt struktúra is (...) Az em­beri személyiség olyan struktúrát jelent — mondja —, amely cselekvéseiben, beállítottságaiban, tevékeny­ségeiben, nem tárgyiasult termékeiben, személyközi kapcsolataiban objektiválódik, és éppen e külső meg­nyilvánulásai folytán lesz megismerhető, közölhető, tehát megragadható az emberi megismerés és magya­rázat számára.«