Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 6–7. szám

Gerold László

A KÖLTŐ VILÁGNÉZETE A JÓ VERS

Földindulás versszakadás nélkül

1965. július 15.

A címet Halász Gábor Szabó Lőrincről írt ismertetőjéből vettük kölcsön, s ehhez tegyük hozzá azt a köz­ismert kitételt, hogy a jó vers éltető ned­vet szolgáltató gyökerei a belső végtelen­ből táplálkoznak. Zákány Antal varázsla­tot szolgáltató belső végtelenje fekete ba­kacsinnal van bevonva. Őt pesszimista költőnek tartják számon. Nem véletlen, hogy ezt a „sötéten látást” alkati sajátság­ként tudják be és hangsúlyozzák sorra a Zákány-kötetekről megjelent ismertetők.[1]

Nem jelentéktelen talán megemlíteni, hogy e pesszimista költészet művelője egy kicsit mindig perifériára szorított jelen­sége volt ennek, a vajdaságinak nevezett tájirodalomnak. Körülötte nem tajtékzott a kritika vize, s róla jobbára „tárgyi­lagos” vagy legalábbis „tárgyilagos­nak” induló bírálatokat írtak. Hiszen a költő, aki minden versében és sorában véresen hiszi, hogy ő az örök szenvedő, tiszteletet követelt és csikart ki attól, aki közeledni próbált feléje és költészete felé. S a közeledők soha sem felejtették el ki­hangsúlyozni Zákány pesszimizmusa mel­lett nyelvének, stílusának feltörő keresetlenségével együtt a gondos „kertészmunka” hiányát sem. Ezzel öntudatlanul is megkülönböztetve – s egyúttal föléjük emelve – a „negatív önvallomást” író poétát azoktól a céhbeliektől, akik minden­kor és mindenhol egyedül poétának tud­ják magukat látni és láttatni. Zákány szerepvállalása rokonszenvesebb, majdnem azt írtam: őszintébb és becsületesebb.

A Földinduláskor sorrendben a negye­dik kötet,[2] amelyben azonban ez az örökös szerepjátszásból és lankadatlan indulatok­ból felépített emberi-költői folyamat mű­vészete jelentősi fordulóponthoz érkezett el. Sajátos módon a kötet eddigi ismerte­tői, recenzensei erre nem tértek ki.[3] A Fölinduláskor pedig egy fejlődés, egy álla­pot végpontja, amelyen túl minőségileg új költészet vagy az elnémulással egyenlő megrekedés következhet csak be. Ezzel a szerepével válik az új kötet érdekessé, iz­galmassá. Mert bármennyire is csak átla­gos eredményeket mutat fel ez a fájdal­mat önmagának penzumszerűen feladó költészet, mégis elérkezett a művészet je­lentős alkotásainak ismérvéig: a terem­tés és pusztítás fordulópontot jelentő ket­tősségéig. Az önmaga pusztításának és te­remtésének próbakövéig. Mindez még nem teszi szükségszerűen naggyá, esetleg őszin­tébbé és újabbá. Mert ahogy egyesek a melegágyak munkásainak pedantériájával képtelenek voltak teremteni és pusztítani, úgy ez a kaffogó, öntetszelgő pesszimiz­mus is meddő volt. Minden őszintesége és hangossága ellenére is az. Hiszen Zákány örök pesszimizmusa sem volt teljes. Be­lőle is épp úgy hiányzott a „túlságosan fáj, nem megy” marcangoló fájdalma – ami nélkül pedig nincs jó vers –, mint a bíborló bogyók kertészeinél.

A Földinduláskor hol latens, hol nyíl­tan kimondott, változást kívánó sorainak azonban előzménye, sejtetése is van:

„Tudom, hogy miért félek!

Félek, mert valamit

látni vágytam,

kívántam, sötét kívánsággal,

őrjöngve, megbomolva,

s mert tisztább lett az,

mint remélni mertem volna –

tiszta hófehér lett –

én, ím, halott vagyok már most,

perceim, éveim

üres mutatványok.

Félek, félek,

valami szörnyeteg átnyalábol!

De, mivel a sötétség adott,

fakír leszek – fakír vagyok –

s a legnagyobb mutatványom

az – hogy élek!"[4]

A változás nem gyökeres. Pontosabban: itt csak a vágyat érezzük; és az indulat lehűlését: az őrjöngve, megbomolva élt élet heve fakír mutatvánnyá aszalódik majd. Itt még csak ígéretekben, a Föld­induláskor egyes verseiben pedig már megvalósulásban, tettben is. Az új kötet korántsem jelent gyökeres szakítást és egyértelmű szembefordulást azzal, ami költőnket eleddig sajátosan jellemezte volt. Ehhez túl nagy és erős a háromkö­tetnyi hagyomány.

Füst Milán esztétikájának egyik köz­ponti kategóriája az indulat, amelyről ezt írja: „ha... van a műben, az alkotás ez­zel igazolja magát.” Zákány első három kötetében tengernyi indulat van, s a könyvek teljes mértékben mégsem igazol­ják önmagukat. Éppen ezért. Képzeljünk csak el egy költőt, aki a túlfűtött indula­tok lankadatlan hevével hirdeti: ...„síp­ján rekedt / énekesmadár gubbaszt, / a lelkén búfelleg ül, / szárnyain ólom...”[5] Költőt, akinek lantján csak egy húr van, aki egy „harsogó élet” zajongó vásárába tévedt, egy állandóan a magány társasá­gában levő „idegen bolygólakót”, aki váltig hiszi, hogy az Élet a szeretetet ta­gadta meg tőle, hogy nem több egy vesszőnél, „mely eltörhet porig, / anélkül, hogy fájatná a földet",[6] s aki csak „millió éves” korában ismerte meg az asszonyt. Hiszen ahogy a „simára gyalult életek, ra­gyogóra esztergályozó érzések, döccenők, ficamok és kitörések nélkül gördülő ola­jozott mondatok”[7] nem egyebek eszményített igénytelenségnél, úgy ez az indulat­szavakból és felkiáltásokból font egyhúros kétségbeesés lelkülete és világa is igénytelenéggé törpül. Milyen a játék, a hul­lámzás nélküli, sima indulatkolosszus? Valótlan. Ahogy Illyés mondaná: „Ame­lyik tárgynak nincs árnyéka s vetülete, azt nem láthatom a térben: a valóság­ban.”[8]

Hogy Zákány költészetét a Földinduláskor-ig mégsem negálhatjuk teljes mér­tékben, az inkább emberi, mint költői fedezetének tudható be. Annak a nagy-nagy, végtelenül őszinte hitnek, amelynek rendületlenül áldoz, és amely tehetségének köszönve a vers kivetítésében is érezhe­tővé, nyilvánvalóvá válik. Zákánynak ép­pen tehetsége és szándékai biztosítják sa­játos helyét egy nemzedékben és kapcso­latát az utána jövőkkel.

Fentebb afféle fordulópontnak mondtam az új kötetet. Ez a HIT minőségi változá­sában demonstrálódik. Zákány pesszimiz­musában mind nagyobb teret követel a kétségbeesés mellett immár a kétkedés is. Ha eddig szinte kizárólag a látványba fe­ledkezett költő volt, a vészjósló látnok, most ismeri már a bohóc keserű tréfálko­zását is: „hitvány pojáca, ki a tragédiába / csörgő sapkával lép be...”[9] – tud belép­ni. A Végtelen az ősz (Zákánynál már a címben benne van az egész vers!) c. vers­ben olvashatjuk:

„Fordul, arányul, mint egy álom,

bennem egy törött, sajátos messzelátón

át kétféle világ, kétféle nézet”[10]

A Földinduláskor-ban a rendíthetetlen pesszimizmus tört meg, lett kétféle, han­gos és lemondó, kérkedő és csúfolkodó. A hahó-pesszimizmus rezignációvá módosul, az indulatok kiabáló hangoskodásából, ami néha a romantikus pátoszig ívelt fel, a Földinduláskor egyes soraiban fanyar, ön­magát szánó, lemondó mosoly, groteszk szájelhúzás maradt csak; eddig: „Valaha, amikor / sírni látott, / sírt velem az úr” – most: „Láttál már tehenet / mászni a fára? / És egeret...”

Természetesen szó sincs arról, hogy köl­tőnk pesszimizmusa tűnt el, hiszen a bo­hócok a legnagyobb peszimisták, a tarka ruha és a csörgő sapka egy sajátos szelle­mi repertoárt szavatol, sőt követel meg a viselőjétől. De a pojáca mutatványos szel­lemi barikádja óvóhely is annak a szá­mára, aki így énekel:

„A Sors morcos,

buta úr – ezermester...

Nem s olyan rég

hóhér volt, ügynök, lelkipásztor,

de elbukik egy bizonyos esetben,

mert látszatra szép,

de férges törzseket pártol...”[11]

Különben nem csak a Sors bukik el egy bizonyos esetben, a sorskérdések poétájá­nak „felnőtt, komor világra” néző két ablakocskáján is furcsa ábrák jelennek meg:

...„nem volt költő, se vasöntő, se gulyás –

talán nagyot akart ostobán is?...

Föl jutni egy magas csillagképbe?

S beleverte fejét bús,

emberi kis dolgok felszínébe –

amelyen túl: minden földindulás...”[12]

Ez csak, esetleg, világosabban megfogal­mazott ars poetica, mint ami az Amikor a fa..., a Kánikula, a Borostás nap, a Si­rály, szép testvérem vagy a Vendégem, a történelem című verse sorainak sikeres („a sors / el van foglalva: / egy kedves, de törött éjfekete / kandúrlábat ápol.”) vagy kevésbé sikeres („készíts nekik koncentrátot...”) groteszk képeiben nyilvá­nul meg. Azzal, hogy a pesszimista ars poetica fanyarsággal itatódik át, csak új dimenziókat kap, bővül a költő és a világ viszonya. Ennek eredménye az igazabb, ke­vesebb pózzal készült és többsíkúbb ön­elemzés. Sajátos paradox: a léhűtött in­dulatú vers forróbb, nagyobb meleget áraszt, mint a túlhevített, de egyhúrú al­kotás. Az unalomig hangoztatott szenvedés a Földinduláskor-ban ötlettel, játékkal, meglepő fordulatokkal telítődik, gazdagodik, s ez lenne a könyv legnagyobb értéke. Amely izgalmasabb belső utazásaival, in­kább költője, mintsem a költészet számá­ra jelent eddig islmeretlen eredményeket és új magasságokat.

Zákány költészetének horizontján új dol­gok vannak készülőben, ezt sejteti a köl­tő, aki három és fél köteten át belefeled­kezve a látványba most érez magában elég erőt a kígyóbőr levedlésére, egyfajta poézis temetésére.

Végtelenül kényelmetlen írni arról a köl­tőről, aki bár lehiggadva, de szomorkásán eddigi poézisét készül temetni, aki har­sány pesszimista sorai után keserű ízzel a szájában jut el – négy kötettel a hóna alatt – művészetének válaszútjáig. Hálát­lan dolog kispapnak lenni az ennyire egy emberre tartozó szertartásnál, s csak az mentheti a kritikust, hogy tettén szándé­ka mutat túl. Ez pedig azonos a költő­ével: mihamarabb túljutni a metamorfó­zis stádiumain és kitermelni a minőségileg új költészetet, amely nem hasonlít az előbbire. Megteremteni a másikat, az ér­tékesebbet. És Zákány tehetsége erre a nagy vállalkozásra van eléggé életerős.

Mert nem kell elfelejteni: „Az ember le­het pesszimista, a vers solha!”[13] – s ehhez idézzük újra Halász Gábort: „a költő vi­lágnézete a jó vers.” S Zákány most ér­kezett el arra a pontra, hogy világnézetét jó verssé érlelje.

A Földinduláskor pedig még csak egy ezután következő versszakadás nyitánya lehet. Zákány érzi, hogy cselekedni, írni kell, de azt is tudja, hogy nem a Magány himnuszát:

„Mit gondol, számoljunk, hangoson százat?

Megőrjít, hogyha semmi sem történik

rögtön! Lőjön a szemébe e vigyorgó hallgatásnak!!!"[14]

[1] Juhász Géza: Akit az ínség ütött állon... (Híd, 1965/3), Végel László: A nagy ambíciók nyomában (Magyar Szó, 1965. május 9.), Kovács T. Ilona: Keserű fintor (Magyar Szó, 1965. május 16.), Pastyik László: Kritikai szöveg (Ifjúság).

[2] Fönt és alant… Testvériség-Egység, Újvidék, 1954, Napfény a sárban, Forum, Novi Sad, 1959, Varázslat, Forum, 1964 és Földinduláskor.

[3] Pastyik László „pörsenésében” kissé felelőtlenül, visszatekintés nélkül stagnációt emleget. Végel pedig a tőle idegen kompozíciós szabatossággal a három tényezőre bontható Zákány-költészetnek a kortársainál érdekesebb voltát emeli ki, noha lényegében elmarasztal. Juhász Géza hosszabb, majdhogy a tanulmány felé közelítő ismertetője a lényegesebb jegyek felmutatása mellett meglepően kurtán, egy közbevetéssel foglalkozik csak a Földinduláskor kiteljesedő groteszkségével, csúfolódó hangjával. Míg Kovács T. Ilona impressziószerű írásában az előzmények ismertetése nélkül éppen a „bohóc keserű fintorát” találja fontosnak megemlíteni.

[4] Én vagyok az... (Varázslat 49. old.).

[5] Sárba fogva (Napfény a sárban, 9. old.).

[6] Fönt és alant… (i. m. 91. old.).

[7] B. Szabó György: Rapszódia négy szólamra az emberről… Híd (1962, 7–8).

[8] Illyés Gyula: A pesszimista versekről (Ingyen lakoma II., 96., Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1965).

[9] Lehetnék (Földinduláskor, 18.).

[10] Végtelen az ősz (Varázslat, 29.).

[11] Beszélni a fákhoz… (Földinduláskor, 50.).

[12] Földinduláskor (u.a. 55.).

[13] Illyés Gyula i. h.

[14] Kísértetes éjjel… (Földinduláskor, 66.).