Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 3. szám

Végel László

A KÖLTÉSZET VESZÉLYES FÖLDI TÁPLÁLÉK

Írás a dialógusokról Gotovac verseivel kapcsolatban

„Mert a szabadságot vagy megvalósítjuk, vagy adjuk át másoknak. Ezt többé senki sem kerül¬heti el."
(V. Gotovac: Az öröklét megközelítése)

„Az ihletet költőnek, prózaírónak sokkal könnyebb... a kritikusnak marad a munka leg¬szebb része, hogy vállalkozzon megmondani azt, ami egészen egyszerű: a fehérre, hogy fehér, a feketére, hogy fekete, a tarkára, hogy tarka”.
(T. Ladan)

1965. március 15.

Gotovac költészetét intellektuális költészetnek szokás ne­vezni. Számomra az intellektuális annyit jelent, hogy a homo sapiens újra felfedezte a Lét és a Lényeg nagy belső ellent­mondásait, hasadásait és művészi erejével ezt fel is mutatja. Aktuális e tekintetben felhívni azokra a véleményekre a figyel­met, amelyek hangsúlyozzák Gotovac és Eliot hasonlóságát. En­nél egy lépéssel tovább mehetünk és megállapíthatjuk, ha a teljesítményben ez nem is olyan feltűnő, koncepcióban annál inkább. Amikor Eliot leírta, hogy nem a nagy érzelmeket kell kifejezni, hanem az érzelmek kombinációjából új érzelmeket kell megtalálni, akkor felhívta a figyelmet arra, hogy az érzelmek evolúciója szükségszerű, másrészt arra is, hogy maga a kombi­náció létrejötte elengedhetetlenül kontemplatív szellemet tételez fel. Gotovac, amikor az intellektuális struktúrákat kiemeli, akkor nem az emóciók ellen szól, hanem meg akarja találni az érzel­mek aranyfedezetét, azt a szintézist, amelyet Eliot úgy fejezett ki, hogy minden precíz érzelem intellektuális megfogalmazást akar nyerni, és minden precíz intellektualizmus érzelmi struk­túrákat igyekszik kimutatni. Ezt az új szintézisre való törekvést sokan intellektuális költészetnek nevezik, pedig valójá­ban nem az. A Schöngeist arca jelenik meg az efféle kri­tikában, véleményben, aki sohasem mert a valósággal farkasszemet nézni, és ezért őt magát a költészet esz­közei hagyták el, ám lírai szenzibilitása lehetővé tette számára az apró lírai regisztrációkat, de formáló erejű életművet soha­sem alkothat.

A Schöngeist mai jellemzője a bukolikus világnézet.

Eljutott a traktoros versektől a modern cinikus és pesszi­mista versekig, de „a macskát ma is restelli macskának nevezni”. Ez a magatartás ma már kollektív modorosság lett. A költő akkor is a rongyocskákról beszél, amikor a bőréről van szó, a szimbólum, a metafora nem művészi már, hanem a lé­nyeg retusálása vagy elhomályosítása. A sok szóban, beszédben elveszik, elhomályosul, ahogy Herbert Read mondaná, a köl­tészet egyik lényege, az alkotó mentális aktivitása, vagyis ez az az eset, amikor a költő csak az akácvirággal vagy a kedvesével szemben mer állást foglalni. Nem lehet letagadni azonban azt sem, hogy maguk a kritikusok is bűnös tanúi e helyzetnek, mert módszertelenségükkel, „hiperszenzibilitásukkal”, tehát egy bizonyos egyoldalúsággal egyetlenegy akácvirágban akarták meglátni azt, ami tulajdonképpen nem volt ott, elfeledkezve arról, hogy a kritika nemcsak az erudíció, hanem a megalapo­zott logika eredménye is.

Amit vártunk, az a horvát költőgeneráció középgárdájánál jelentkezett először. Ez a változás a mai jugoszláv költészet egyik legjelentősebb eredménye. Csak jót mosolyoghatunk azokon a kritikusokon, akik azt gondolják, hogy Vasko Popánál megállt a mai jugoszláv költészet. És azt hiszem, éppen az én generációm volt az, amely felhívta ezekre a költőkre (Slaviček, Gotovac, Slamnig, Mihalić, Šoljan stb.) a figyelmet, ezzel szinte önnön kri­tikai aktivitásának biztosítva normálisabb mozgásteret.

Miben áll a változás?

A vers itt már teljesebb fényben villan meg.

A költészet veszélyes földi táplálék. A költő nem menekül saját szabadsága elől, a vers nem lett ezért inferioris gyermek, a társadalom árnyékvilágába kapaszkodva.

És ezért nem tudunk már gyönyörködni a poétikus inferioris gyermekekben, csak az erős ifjakban, akik ügyesen és bátran kezelik a fegyvereket, hogy a költői szó újra dialógus legyen, minden értelemben, vagy ahogyan Gotovac mondaná, az, aki nem látja a földet, az eget sem láthatja. A költészet minden­képpen a földi és az angyali lét szintézise. Gotovac minden sora úgy jön, hogy érzi a veszélyt. Először is leszámol a remény-misztifikációval. A jövő embere szerinte az, akinek nem lehet semmit sem ígérni, csak a megvalósított mű az ember igazi mértéke, a mű itt nem az élet széplelkű ellenpontja, hanem annak szerves része, azzal vesz együtt el az ember is. Ez néha egészen a metafizikai vakmerőség felé viszi, amely szerint: „a halál a legnagyobb nyereségünk”, néha pedig egészen a prak­tikus etikai ítélethozatalig: „A mi korunk nem szubtilis, hanem kapitális problémákat vet fel. E korban nagy állásfoglalásokra és nem a részletek igen szenzibilis feldolgozására van szük­ség”. Ezek után már arra vagyunk ítélve, hogy dialógust foly­tassunk a művel, főleg azok kénytelenek ezt megtenni, akik azt hiszik, hogy napjaink kapitális kérdései rendben vannak. A Gotovac-vers az ilyen szituációban egy hatalmas intellek­tuális sikoly. A vers pokolgépszerűen felrobban, azzal, hogy: ÉS ÍGY FEJEZŐDIK BE A VILÁG, AMINEK CSAK EGYETLENEGY LOGIKUS KRÉDÓJA VAN, AMIT ÍGY FO­GALMAZ MEG: „Sziszüphosz a világ utolsó lehetősége”.

A vele majdnem egyidős Mihalićtyal ezt az érzést, „a bizony­talanság terrorját” Gotovac kozmikus méretűvé emeli és egy generáció problémájává növeszti:

„Megpróbáltak bennünket szerelemmel megvásárolni, de nem

adhattuk el magunkat

Bár nyilvánvaló hogy kezünket ki is nyújtottuk

Mentünk nagyszerű háborúba fényes kitüntetésekért

De amikor osztották ezeket mi eladtunk

–

Igen, szerettük volna ha valaki kimondja

kihez tartozunk

(Ha már nem vagyunk önmagunké!)

Az ki tudja — hallgat mintha gondolkodna

Bár á döntés valószínűleg megtörtént már”[*]

(Mi néhányan)

Hogy e kiragadott idézetek szellemiségét, válaszait (mert a költészet konkrét esetekben konkrét válasz is) pontosabban meg­értsük, visszatérünk arra a gotovaci idézetre, amely szerint a mű nem az élet ellenpontja, sem annak a dísze, hanem az em­ber realitása, tehát akkor úgy kell hozzá közeledni, mint meg­lévő realitáshoz, amelynek köze van egy esetleges más létező realitáshoz. (Esztétikai szempontból a másik művel, szociológiai szempontból a társadalmi-történelmi realitással.) Ha nem akar­juk azt, hogy a költészet a meglévőnek legyen emotív apologetikája, abban az esetben a költőnek saját mentális aktivitásá­val fel kell vetni művészi szempontból a maga szubjektív igazságát (nem a közforgalomban levő „objektív” igazságokra gon­dolunk itt), amelyet nemcsak a meglevőben talál meg, hanem abban is, ami az ember és a társadalom még nem, vagyis a lehetőségekben, a meglevőnek esztétikai és szociológiai negációjában. Ez azt jelenti, hogy a költészet először is kritika, az „örökszépség” problémája csak későbben teljesedik be[†], de a be­teljesedés után is, amit a művészettörténelemből már tapasztal­tunk, bizonyos divergenciók jönnek létre. A költészet ezek sze­rint hasznos, és itt Ladannal értünk egyet, aki kimondta: „A költészet mindig hasznos, mert az élet, az igazság, a szerelem szimbóluma, és az a társadalom, amelyben a költő nem hasz­nos, nem is társadalom! (Érzésünk szerint, ezt még akkor is ki kell mondani, ha az úgynevezett szociologizáló módszer egy­oldalúsága annyira elriasztott néhány kritikust, hogy ma távol tartja magát a szociológiai eszközöktől, ami maga is szociologi­záló magatartás, és ezen kívül a módszerek leegyszerűsítésével jár.) Hogy ezúttal csak Gotovac példájánál maradjunk, a le­hetőségek megtalálása fontos eleme a költészetnek. A Jeka című poémájában annyira találkozik a mű és az élet, annyira identifikálja egyiket a másikkal, hogy a mű az élet kri­tikája lesz és viszont, a vers realitása nyilvánvaló lesz éppen a lehetőség nevében. Szerinte túlságosan sok a pszichológia, a ma­gánélet és a pesszimizmus napjaink verseiben, és ez baj, mert tulajdonképpen erős fogak kellenének.

Ez az a költészet, amely az erős fogak nevében elindul, hogy vívjon, mindamellett, hogy úgyis abszurd szituációba kerül. Ket­tős bátorságról van tehát szó. Az egyik a lehetőség, a feladat meglátása, a másik az eredmény előrelátása. A kettő mégis együtt megy, egyik a másikat nem zárja ki, bár a puszta realitás ezt megkövetelné.

A költők elindulnak, hogy vívjanak, és hogy csatát veszít­senek.

Ennek az eredménye azonban az, hogy a vers vállalni merte a szabadságot, a kritikusnak is kötelessége már, hogy ezt tegye.

Mert éppen az új kritika egyik kiemelkedő egyénisége (Richards) jegyezte meg, hogy a kritikus a vers formai szépségével akkor foglalkozik, amikor mással nem tud foglalkozni.

Ha ezt elismerjük, és a költőkkel tartunk, akkor kimondhat­juk: a kritika is veszélyes földi táplálék.

Ez az a pont, ahol legszorosabban találkozik a kritika és a köl­tészet.

[*] A versfordítások nem a műfordítás igényével készültek, csak a tartalmi hűséget közvetítik.

[†] A fenti vélemény elsősorban a kortárs költészet megítélésére vonatkozik.