EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125236. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 3. szám

Végel László

A KÖLTÉSZET VESZÉLYES FÖLDI TÁPLÁLÉK

Írás a dialógusokról Gotovac verseivel kapcsolatban

„Mert a szabadságot vagy megvalósítjuk, vagy adjuk át másoknak. Ezt többé senki sem kerül¬heti el."
(V. Gotovac: Az öröklét megközelítése)

„Az ihletet költőnek, prózaírónak sokkal könnyebb... a kritikusnak marad a munka leg¬szebb része, hogy vállalkozzon megmondani azt, ami egészen egyszerű: a fehérre, hogy fehér, a feketére, hogy fekete, a tarkára, hogy tarka”.
(T. Ladan)

1965. március 15.

Gotovac költészetét intellektuális költészetnek szokás ne­vezni. Számomra az intellektuális annyit jelent, hogy a homo sapiens újra felfedezte a Lét és a Lényeg nagy belső ellent­mondásait, hasadásait és művészi erejével ezt fel is mutatja. Aktuális e tekintetben felhívni azokra a véleményekre a figyel­met, amelyek hangsúlyozzák Gotovac és Eliot hasonlóságát. En­nél egy lépéssel tovább mehetünk és megállapíthatjuk, ha a teljesítményben ez nem is olyan feltűnő, koncepcióban annál inkább. Amikor Eliot leírta, hogy nem a nagy érzelmeket kell kifejezni, hanem az érzelmek kombinációjából új érzelmeket kell megtalálni, akkor felhívta a figyelmet arra, hogy az érzelmek evolúciója szükségszerű, másrészt arra is, hogy maga a kombi­náció létrejötte elengedhetetlenül kontemplatív szellemet tételez fel. Gotovac, amikor az intellektuális struktúrákat kiemeli, akkor nem az emóciók ellen szól, hanem meg akarja találni az érzel­mek aranyfedezetét, azt a szintézist, amelyet Eliot úgy fejezett ki, hogy minden precíz érzelem intellektuális megfogalmazást akar nyerni, és minden precíz intellektualizmus érzelmi struk­túrákat igyekszik kimutatni. Ezt az új szintézisre való törekvést sokan intellektuális költészetnek nevezik, pedig valójá­ban nem az. A Schöngeist arca jelenik meg az efféle kri­tikában, véleményben, aki sohasem mert a valósággal farkasszemet nézni, és ezért őt magát a költészet esz­közei hagyták el, ám lírai szenzibilitása lehetővé tette számára az apró lírai regisztrációkat, de formáló erejű életművet soha­sem alkothat.

A Schöngeist mai jellemzője a bukolikus világnézet.

Eljutott a traktoros versektől a modern cinikus és pesszi­mista versekig, de „a macskát ma is restelli macskának nevezni”. Ez a magatartás ma már kollektív modorosság lett. A költő akkor is a rongyocskákról beszél, amikor a bőréről van szó, a szimbólum, a metafora nem művészi már, hanem a lé­nyeg retusálása vagy elhomályosítása. A sok szóban, beszédben elveszik, elhomályosul, ahogy Herbert Read mondaná, a köl­tészet egyik lényege, az alkotó mentális aktivitása, vagyis ez az az eset, amikor a költő csak az akácvirággal vagy a kedvesével szemben mer állást foglalni. Nem lehet letagadni azonban azt sem, hogy maguk a kritikusok is bűnös tanúi e helyzetnek, mert módszertelenségükkel, „hiperszenzibilitásukkal”, tehát egy bizonyos egyoldalúsággal egyetlenegy akácvirágban akarták meglátni azt, ami tulajdonképpen nem volt ott, elfeledkezve arról, hogy a kritika nemcsak az erudíció, hanem a megalapo­zott logika eredménye is.

Amit vártunk, az a horvát költőgeneráció középgárdájánál jelentkezett először. Ez a változás a mai jugoszláv költészet egyik legjelentősebb eredménye. Csak jót mosolyoghatunk azokon a kritikusokon, akik azt gondolják, hogy Vasko Popánál megállt a mai jugoszláv költészet. És azt hiszem, éppen az én generációm volt az, amely felhívta ezekre a költőkre (Slaviček, Gotovac, Slamnig, Mihalić, Šoljan stb.) a figyelmet, ezzel szinte önnön kri­tikai aktivitásának biztosítva normálisabb mozgásteret.

Miben áll a változás?

A vers itt már teljesebb fényben villan meg.

A költészet veszélyes földi táplálék. A költő nem menekül saját szabadsága elől, a vers nem lett ezért inferioris gyermek, a társadalom árnyékvilágába kapaszkodva.

És ezért nem tudunk már gyönyörködni a poétikus inferioris gyermekekben, csak az erős ifjakban, akik ügyesen és bátran kezelik a fegyvereket, hogy a költői szó újra dialógus legyen, minden értelemben, vagy ahogyan Gotovac mondaná, az, aki nem látja a földet, az eget sem láthatja. A költészet minden­képpen a földi és az angyali lét szintézise. Gotovac minden sora úgy jön, hogy érzi a veszélyt. Először is leszámol a remény-misztifikációval. A jövő embere szerinte az, akinek nem lehet semmit sem ígérni, csak a megvalósított mű az ember igazi mértéke, a mű itt nem az élet széplelkű ellenpontja, hanem annak szerves része, azzal vesz együtt el az ember is. Ez néha egészen a metafizikai vakmerőség felé viszi, amely szerint: „a halál a legnagyobb nyereségünk”, néha pedig egészen a prak­tikus etikai ítélethozatalig: „A mi korunk nem szubtilis, hanem kapitális problémákat vet fel. E korban nagy állásfoglalásokra és nem a részletek igen szenzibilis feldolgozására van szük­ség”. Ezek után már arra vagyunk ítélve, hogy dialógust foly­tassunk a művel, főleg azok kénytelenek ezt megtenni, akik azt hiszik, hogy napjaink kapitális kérdései rendben vannak. A Gotovac-vers az ilyen szituációban egy hatalmas intellek­tuális sikoly. A vers pokolgépszerűen felrobban, azzal, hogy: ÉS ÍGY FEJEZŐDIK BE A VILÁG, AMINEK CSAK EGYETLENEGY LOGIKUS KRÉDÓJA VAN, AMIT ÍGY FO­GALMAZ MEG: „Sziszüphosz a világ utolsó lehetősége”.

A vele majdnem egyidős Mihalićtyal ezt az érzést, „a bizony­talanság terrorját” Gotovac kozmikus méretűvé emeli és egy generáció problémájává növeszti:

„Megpróbáltak bennünket szerelemmel megvásárolni, de nem

adhattuk el magunkat

Bár nyilvánvaló hogy kezünket ki is nyújtottuk

Mentünk nagyszerű háborúba fényes kitüntetésekért

De amikor osztották ezeket mi eladtunk

Igen, szerettük volna ha valaki kimondja

kihez tartozunk

(Ha már nem vagyunk önmagunké!)

Az ki tudja — hallgat mintha gondolkodna

Bár á döntés valószínűleg megtörtént már”[*]

(Mi néhányan)

Hogy e kiragadott idézetek szellemiségét, válaszait (mert a költészet konkrét esetekben konkrét válasz is) pontosabban meg­értsük, visszatérünk arra a gotovaci idézetre, amely szerint a mű nem az élet ellenpontja, sem annak a dísze, hanem az em­ber realitása, tehát akkor úgy kell hozzá közeledni, mint meg­lévő realitáshoz, amelynek köze van egy esetleges más létező realitáshoz. (Esztétikai szempontból a másik művel, szociológiai szempontból a társadalmi-történelmi realitással.) Ha nem akar­juk azt, hogy a költészet a meglévőnek legyen emotív apologetikája, abban az esetben a költőnek saját mentális aktivitásá­val fel kell vetni művészi szempontból a maga szubjektív igazságát (nem a közforgalomban levő „objektív” igazságokra gon­dolunk itt), amelyet nemcsak a meglevőben talál meg, hanem abban is, ami az ember és a társadalom még nem, vagyis a lehetőségekben, a meglevőnek esztétikai és szociológiai negációjában. Ez azt jelenti, hogy a költészet először is kritika, az „örökszépség” problémája csak későbben teljesedik be[†], de a be­teljesedés után is, amit a művészettörténelemből már tapasztal­tunk, bizonyos divergenciók jönnek létre. A költészet ezek sze­rint hasznos, és itt Ladannal értünk egyet, aki kimondta: „A költészet mindig hasznos, mert az élet, az igazság, a szerelem szimbóluma, és az a társadalom, amelyben a költő nem hasz­nos, nem is társadalom! (Érzésünk szerint, ezt még akkor is ki kell mondani, ha az úgynevezett szociologizáló módszer egy­oldalúsága annyira elriasztott néhány kritikust, hogy ma távol tartja magát a szociológiai eszközöktől, ami maga is szociologi­záló magatartás, és ezen kívül a módszerek leegyszerűsítésével jár.) Hogy ezúttal csak Gotovac példájánál maradjunk, a le­hetőségek megtalálása fontos eleme a költészetnek. A Jeka című poémájában annyira találkozik a mű és az élet, annyira identifikálja egyiket a másikkal, hogy a mű az élet kri­tikája lesz és viszont, a vers realitása nyilvánvaló lesz éppen a lehetőség nevében. Szerinte túlságosan sok a pszichológia, a ma­gánélet és a pesszimizmus napjaink verseiben, és ez baj, mert tulajdonképpen erős fogak kellenének.

Ez az a költészet, amely az erős fogak nevében elindul, hogy vívjon, mindamellett, hogy úgyis abszurd szituációba kerül. Ket­tős bátorságról van tehát szó. Az egyik a lehetőség, a feladat meglátása, a másik az eredmény előrelátása. A kettő mégis együtt megy, egyik a másikat nem zárja ki, bár a puszta realitás ezt megkövetelné.

A költők elindulnak, hogy vívjanak, és hogy csatát veszít­senek.

Ennek az eredménye azonban az, hogy a vers vállalni merte a szabadságot, a kritikusnak is kötelessége már, hogy ezt tegye.

Mert éppen az új kritika egyik kiemelkedő egyénisége (Richards) jegyezte meg, hogy a kritikus a vers formai szépségével akkor foglalkozik, amikor mással nem tud foglalkozni.

Ha ezt elismerjük, és a költőkkel tartunk, akkor kimondhat­juk: a kritika is veszélyes földi táplálék.

Ez az a pont, ahol legszorosabban találkozik a kritika és a köl­tészet.

 


[*] A versfordítások nem a műfordítás igényével készültek, csak a tartalmi hűséget közvetítik.

[†] A fenti vélemény elsősorban a kortárs költészet megítélésére vonatkozik.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.