EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996341. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Faragó Kornélia

A KŐ VILÁGBA LÉPÉSE

2007. október 1.

Ivo Andrić regényei az olvasás egy lehetséges irányának, az ideologikus olvasásnak a megnyitásásával kerültek újra a bosnyák–szerb irodalmi nyilvánosság látókörébe. Azon hangok nyomán, amelyek szerint a Híd a Drinán ideológiai programja előnytelen megvilágításba helyezi a boszniai muzulmánokat és mint ilyen, a közelmúlt véres történéseinek előszövege. Az elutasító gesztusokkal teli olvasásmód elgyengítésére is nagy a törekvés, időnként mégis elég zajos ahhoz, hogy elvonhassa a figyelmet más beszédrendekről. Pedig az Andrić-regények beszédképességének felerősítésébe, értelmezési hagyományainak mozgósításába az utóbbi évtizedekben új közelítésmódok, máig formálódó elméleti diskurzusok sora kapcsolódott be. A múlt narrativizálása, a historografikus metafikció iránti sokéves alkotói-befogadói érdeklődés nyomán különös hangsúlyú a kérdés, milyen értelmet kaphatna a regény magyar olvasói körökben. Hogyan válhatna mai olvasási alakzattá a višegradi híd, az életmű szintéziseként számontartott regény, amely a történelmi tapasztalatot problematizáló irodalomfelfogás némely kérdését már a múlt század negyvenes éveiben felvetette?

Úgy tűnik, a híd jelentéstörténete, pontosabban a híd-jelentés története képes működésbe hozni a jelenkori értelmezői megközelítéseket, a multikulturális elmélet, a posztkoloniális kritika tapasztalatait, az idegenségpoétikákat. A regény(város) – szív-metaforával erősített – centrumát alkotó kőhíd „a nép számára idegen munka volt, idegen költségen” (Híd a Drinán. Csuka Zoltán ford. Novi Sad, Forum Könyvkiadó, 1969. 31), amely úgy állt az emberek szeme előtt „mind a tizennégy boltívével, szépségében tökéletesen és különösen, mint valami új és idegen táj” (83), s amelyet kénytelenek voltak a maga másságában fel- és elismerni. Amikor a regénykezdet egyik képében teljességgel uralja a látványteret, – hiszen „az egész verőfényes és szelíd térség,  mindazzal, ami rajta van, s a fölébe boruló déli égbolttal együtt” (12) a híd alól árad szét – voltaképpen az idegen uralmát valósítja meg. A hídból élő kaszaba ezek szerint az idegenségből él, az idegen „mintegy elpusztíthatatlan gyökeréből nő ki” (13). Azzal pedig, hogy összeköti „Boszniát Szerbiával s Szerbián túl a császárság többi részével egészen Isztambulig” (12), valójában az idegenség kerül kapocs funkcióba. Mindez azt jelenti, hogy miközben a hatalom, a város, az emberi sorsképletek a hídhoz való viszonyukban reflektálódnak, minden viszonyulás és viszonyítás, minden összevető eljárás és parabolikus hasonlítás az idegen testtájain véghezvitt értelmezés. A szövegkezdeten a híd idegensége a nyugtalanítás waldenfelsi formáját1 jeleníti meg. Így az idegenség-szövegek megközelítési problémáit előhívó elemzés számára az építéstörténetet dinamizáló ellenállási kísérletek értelme („különösen a keresztény lakosság körében”, 32), hogy hátráltassák vagy egyenesen aláássák az idegen jelenléthez jutását, kiszorítsák, visszautasítsák, a távolról, a kívülről érkezőt, a nyugtalanító, a riadalmat keltő, a felforgató Másságot.

Az el-sajátítás folyamatában azután a szem hozzászokik a formához, az egyébként harmonikus vonalakhoz, a tudat ahhoz a szellemi jelentéshez, amelyet ez az építészeti alkotás felmutat, de amely kívül marad rajta. A regény hiedelemfelidéző diskurzusa, legendáris-mitikus elbeszélésanyaga is a el-sajátítás, a birtokba vétel, a kulturális stílusú birtoklás folyamatait értelmezi. A népi kultúra orális hagyományait képviselő deseterac egy szegmentumát is ilyen szerepében tünteti ki a regénycím: „Veće hajde gradu Višegradu / Da se gradi na Drini ćuprija.” Az el-sajátíthatóság jelentései mindannyiszor felerősödnek, amikor, az új idegenségek erőteljes behatolásával, beözönlésével sajátként mutatkoznak a korábbiak.

Nagy valószínűséggel abból kellene kiindulnia az interpretációnak, hogy már a híd „első képe” is egy azonosságváltási történet mozaikkockája. A híd-gondolat megfogalmazója önmaga „én”-jeit kívánja összekötni: az „idegen világban támadt” (30) Mehmed pasa Szokoli, az „életét és hitét, nevét és hazáját is megváltoztatta” (29), miután véradó fejében Sztambulba szállították. Az elbeszélés az emlékezés és felejtés jelentéseit helyezi létesítő funkcióba, a híd az emlékezés mitikussá növesztett fájdalmát hivatott felszámolni. Boszniát a Kelettel összekapcsoló híd a különböző identitások és identitás-helyek között ível, a pasa múltbeli azonosságának helyét, későbbi identitásának, vallásváltásának helyeivel köti össze. Egészen más kérdés, – de az andrići gondolkodás jellemzésekor mégsem teljesen mellékes – hogy Mehmed történeti identikusságát elbizonytalanítja a regény, a kutatások2 szerint ugyanis nem tízévesen, hanem tizenhat-tizennyolc évesen váltott hazát, lett konvertitává. A valós adat behelyezése minden bizonnyal kitörölné a regényből az erős képiségű kosaras szállítást, a nyikorgó kosarakból előbukkanó kisfiúk megrémült arcát.  
Az identitás mindenkor az idők közötti átmenet terében helyezkedik el, a krónika (a korai kiadások paratextuális jelzése) pedig a hídveréstől a hídrombolásig vezeti az elbeszélést, így maga a híd többszörösen is szert tesz a köztesség, a „köztes lét” jelentéseire. Ehhez még azt kellene hozzáfűzni, hogy megsemmisülésének időtere az emberi történelem két epochája közötti határidő. A híd életének kezdetén a tereket, a végén inkább az időket köti össze. Ivo Andrić azt mutatja meg, mi történik, mielőtt  értelmezést nyerne az idők eme köztes tere, mielőtt megtalálná a helyét a historikus rendben. S a regényben még kérdésként áll előttünk, hogy vajon az, ami akkor történt, egyáltalán megtalálja-e a helyét abban a bizonyos történelemben?3

Az elbeszélés a történeti tapasztalat és a közösségi projekciók viszonyának poétikai jelentéseitől is függővé teszi önmagát. A historizációs poétikát működtető és a legendáris-mitikus elképzeléseket nemzeti-felekezeti szinten összevető eljárások egymás kontextusává válnak. Paradigmatikus összjátékuk hozza létre az analógiás megértés különleges változatait. Egy kölcsönvett félmondattal szólva: Ivo Andrić ért hozzá, hogy a mitológiából felszabaduljanak a tényszerűségek, hogy a tényekből, történésekből felszabaduljon a mitológia. Ami történetiség, abból mítoszit kreál, ami mítoszi, azt történetivé alakítja, ami adat, azt megkérdőjelezi, ami megkérdőjelezhető, azt adatként kezeli. A mítoszi, a legendáris, a mesei örökség értelmét egészen más adja, mint a történelemét, az előbbi nem valóságossága, hanem igazsága alapján méretik meg. A regény felépíti a kettősséget, de megfordítja a gondolkodást azzal, hogy a népi tapasztalat, a hiedelemközlések, a hősmese „kihallgatásával”, a legendahagyomány üledékében véli megközelíthetőnek a „valódi” történelmet. A kétvonalú építkezés és a fikció történeti igazságát kitüntetetten kezelő realizmusfelfogás már a korábbi évek recepciós tudatában is jelen van. Az értelmezési hagyomány szerint a fiktív történetmondás és a történészi szaktudás viszonyának alakulása több szinten is szerepet játszik Ivo Andrić poétikájában. Az is említésre méltó, hogy a recepció a biografémák és a krónikaírói önreflexió generálta jelentéseket is érzékeli.

A narratív alakításmód folyamatelvű, de nem a történetek következnek egymásból, legfeljebb az idők, azok sem közvetlenül, hanem egy sajátos diszkontinuus folytonosságban. Az esszéíró Andrić elképzelésében az idők „az élet végtelen mozgásának elemei”. Az agglomeratív eljárás (R. Barthes) nyomán egybehalmozott történetek sora nyújt egyre árnyaltabb képet a boszniai kulturális tapasztalatról. Azért lehetséges, hogy a regényalakoknak ne legyen folyamatos jelenlétük, hogy csak egy-egy epizód erejéig maradjanak a színen, mert olyan individualizált jelek, amelyek úgy működnek, hogy legsajátabb jellemzőjük egyben valamely kollektív jelentés aspektusa.4 A szereplő mint narratív program az egyedi, olykor a megrázóan személyes, és a kollektív jelentés feszültségéből épül fel. Van, hogy a részletezőbb, kifejtőbb retorika felé mozdul az alakteremtő elbeszélés, mégis minden mozzanatra figyelni kell, mert „nincsenek önkényes vonalak és indokolatlan formák”. Szélesíti az értelmezés mozgásterét, hogy az összevetés poétikai mozdulatai, a kulturális gyakorlatok és mintázatok, az életélmények és némely figura is párbeszédben állnak Ivo Andrić más szövegeivel. Amikor a regény az összehasonlítás útjain jár, a krónika megközelítésmódját is felmutató világváltozatokat, a felhalmozódó sorsokat differenciaként hatja át az etnikai-felekezeti hovatartozás. A szöveg teljes terjedelmében a különbözőségekből fakadó idegenségfokozatok és félelemvariánsok (a változások szakadatlan félelme) között mozog.

Külön figyelmet érdemel, mert átfogóbb erők megértését teszi lehetővé, ahogyan az elbeszélés a kívülről jött idegenhez való viszonyukban oldja a helyi nemzeti/kulturális identitások megkülönböztetését. Ahogyan a kívülről behatolóhoz való hozzáállásuk destabilizálja az egyértelmű ellentétet, „mint olyant”, és szinte megszabadítja kapcsolatukat a „tiszta különbözés” mítoszától. Mindeközben a kiemelten mutatkozó binaritás mögött a hálózatosság koncepciója bontakozik ki, voltaképpen egy multikonfesszionális tériességé. A kultúraközi összevetéstől időnként elszakadva, majd ahhoz ismételten visszatérve alakul az egészen egyedi ritmusú andrići építkezés, alapvetően a különbség-távolság párosban gondolva el a felekezetek viszonyát, de az ellentétező különbözés által kapcsolatban állók közös szféráit is érzékelve, az azonosságok sokféleségét mutatja ki: „a változásokat ellentétes érzelmekkel fogadják a szerbek és a muzulmánok. Legfeljebb erejük és sorsuk szerint voltak talán érzelmeik egyformák” (312). Másutt olyan szerkezetet találunk, amely a különbségnélküliséget láttatja elsőként („sorjában mindannyiukon, törökökön és keresztényeken egyaránt átborzongott a bizonytalan vágyakozás és szomjúság ama harmat után, amely a dalban él és különbség nélkül mindannyiukban”, 256), és azután az érzések szétválását, ellenkező utakra térését.

Az utat, az átívelést térbeliesítő kőnek nincs világa, ezért lehet az időtlenség érzéki képe. „De az az állítás, hogy a kő világtalan, nem jelenti azt, hogy a kő nem léphet be egy világba, hogy a körülötte vagy fölötte megnyíló világ nem fogadhatja magába”5. A  Híd a Drinán a kő világba lépésének, a világra való teljes körű megnyílásának, illetve a világból való fokozatos kiszorulásának regénye. Legkidolgozottabb aspektusaiban a híd a megnyíláson keresztül nyeri el „ottlétét és elmozdulását, távolságát és közelségét, szélességét és keskenységét” (Sallis). Azért hangsúlyozza esztétikai minőségeit, páratlan szépségét, hogy érzékelhetővé váljon, a kő egészen másképpen mutatja meg magát kőként, miután a híd a műalkotás világának nyíltságába emeli. A mai olvasásnak afelett kellene a leginkább elidőznie, ahogyan az elbeszélés küzd az ellen, hogy a kő eltűnjön a híd használhatóságában, ahogyan a végsőkig nem engedi feloldódni a kő ragyogását a köznapi híd funkcióban. Ahogyan eloldja, megszabadítja a követ „ősrégi nehézségétől” (Sallis), és a „kőből épült szófa tizenöt méterrel a zöld, zúgó folyó felett, kiugorva ott lebeg a térben” (21), de maga a híd is olyan könnyedén emelkedik a magasba, mint egy vizek és helyek között „lebegő csodálatos arabeszk” (87). Akár azt is mondhatnánk, a híd e megnyíláson keresztül kerül lényegi kapcsolatba az idővel, a történelemmel, fizikai megsemmisítésének gondolatát sem az váltja ki, hogy látszik, hanem, hogy összeköt. Az idők és történetek sorjázásával mindinkább a „maradandó kőcsoda” múltjellege hangsúlyozódik, és célszerűségét is eléri a múlt. Sorsában egyértelműen ez a jelleg aktualizálódik, az általa megnyitott és játékban tartott világ széthullásában megfogalmazódik saját múlttá válásának tropikus gazdagsága is.

A (regény)világot voltaképpen a híd „gyűjti össze, nyitja meg és tartja játékban” (Sallis), rajta és körülötte zajlik az emberek élete, a keresztelőtől a temetésig. Mindeközben megjeleníti a határátkelőhely képzetét, működteti a kívül tartás és átengedés logikáját. De a híd nyújt teret a hatalom kérdésével feltöltött írásnak (török feliratos kőlap, szerb és török kiáltvány az osztrák katonaság bevonulásáról, és később a törökül már meg sem jelenő hirdetmény) is, amely valaki/valakik számára mindig olvashatatlan vagy szerkezetében, retorikájában idegen nyelvi tapasztalat, „homályos üzenet”. Ilyenkor a fordításra, a felolvasásra való ráutaltság vagy a lassú betűzgetés, a meg-megálló, mondatról mondatra való olvasás reprezentálja, mennyire közvetett a viszony a hatalom kódjaihoz. A feliratok nyelviségének váltakozásában, egy hermeneutika (centrumában a híddal) kiszorulásának, egy kultúra, egy világ kiégésének folyamata bontakozik ki, hogy kezdetét vehesse az új történet, amely megnyitja a regényt a monarchikus olvasásnak.

Minden történet, a személyes és a közösségi is, elhelyeződik a hídhoz (az andrići opusz széles jelentéskörű alakzata) való viszonyhálóban, bár a szerbek meséivel szembenállóan a törökök azt mesélik... Kezdetben sorsuk a híd sorsától különválasztva kimondhatatlan (24), míg a regény zárlatához közeledve az emberi életélményeket mindinkább a híd létjellemzőitől való különválasztódás mondhatná ki, ha nem merülne fel az elkülönülő létmozgások kifejezhetetlenségének kérdése: „nem tudják és nem lehet elmondani mindazt, amit akkor az emberi sorsok mélyén az időkön túl és az események mögött megláttak”, „ki tudná kifejezni és átvinni azokat a kollektív rezdüléseket…”, „hogyan lehet leírni azt a hullámzást…”,  „ezt soha nem lehet kimondani, mert aki ezt megpillantja és átéli, elnémul…” (364–365). Lehet, hogy innen kezdve a regény a kimondhatóság határtapasztalatát közvetíti, ahelyett, hogy a problémátlan kimondást művelné, a kimondhatatlan, a leírhatatlan narratív formáit keresi.

A híd a maga érzéki látványában csak a szűkebb jelentéseit mutatja fel, de mindenképpen a különbséghez sorolható esztétikai-kulturális individualitása (kölönlegessége, páratlansága, az oszmán-török építészeti kultúra jegyeit hordozó mássága), és folyamatos („maradandó”, „örök”, „változatlan”) identitása van. Ellenállása a változásokkal szemben a történelmi folyamatot és a természeti jelenséget is (az egyik emlékezetes jelenetsorban az árvízzel dacol), mint Sallis mondaná, „a maga erejében mutatja meg”. E kivételes identitás jelöltségének rendkívüli fontossága az ismétlés elkerülhetetlen kényszerében, a jellegzetes ismétlés-effektusokban ismerhető fel.
A híd mint látszás még akkor is változatlan, amikor döntő metaforikus vonásaiban már erős redukciót szenved, amikor az összekötés tágabb meghatározottságú jelentéseit már nem tudja érvényesíteni. A változatlansági illúziók gazdag rendszerébe helyeződve nem készít fel saját fizikai megsemmisülésének lehetőségére. (Mentális térként már akkor megszűnt létezni, amikor az első osztrák plakát, „mint valami hangtalan robbanás”, kettévágta, 165.) Tériességének tropikus telítettségét tudatosítja, hogy lerombolása az érzékektől való megfosztódáshoz vezet, és hely-nélküliséget idéz elő. Ali hodzsát egyenesen de-territorializálja a váratlanság erejével rátörő, a látást, a hallást, a beszédképességet kioltó sokkélmény: „mert ő már se látott, se hallott, hangja se volt: aminthogy helye se volt már a földön. Mindent túlkiáltott, megsüketített, gyökereiből kitépett és felforgatott vele együtt egy láthatatlan erő” (428). Nem véletlen, hogy a fentebb már idézett Bernhard Waldenfels a Híd a Drinán zárlatának „meggyőző” példáján szemlélteti a keresés-találás polaritásának extremitását.6

Az andrići kérdezés mindenekelőtt arra vonatkozik, hogy a változó, a múlékony, az átalakuló szándékolt jelentései hogyan mutatkoznak meg a változatlanhoz, a múlhatatlanhoz viszonyítva. Illetve, hogy a változatlan, a módosulatlan jelentés milyennek látszik a balkáni hatalmi változók, a cseppfolyós halmazállapotú, az elmozduló, a radikálisan eltávolodó határok, a folytonosan átstrukturálódó kulturális-érzelmi viszonyrendszerek sodrásában. Ritmusalakító tényezőként a kimozdítás poétikáját mindig a helyrebillentés poétikája váltja a regényben. A gondolkodásmódok és értelemtulajdonítások különbözősége ellentétes reményekben és ellentétes vágy-identitásokban (401) fejeződik ki. A Híd a Drinán elbeszéléspoétikája egy végtelen összevetési eljárásforma jegyében, a kontrasztokban való gondolkodás alapján szerveződik, minden mozzanatában a differenciált látásra szólít fel, a különbözeti értelem mélyebb olvasására.

A szövegkezdet a hídról nyíló új látóhatár jelentéseit kínálja, majd a regény legkomplexebb történetében olyan szereplőre (Lottika) találunk, akinek egyetlen látóhatára az a híd, amely később, jelentésének módosulásával, már nem nyújt távlatot, vonzó látókört, és „ferde perspektívában” mutatkozó látképpé transzformálódik. Az új, ismeretlen kilátások és lehetőségek nem a Drina-híd távlatában fogalmazódnak. A regény zárlatában már nem csupán arról van szó, hogy nem a híd „gyűjti össze, nyitja meg és tartja játékban” a világot, és hogy az út már nem a hídon halad a világba, még csak nem is csupán arról, hogy a feladat hűtlenné lett a hídhoz, hanem arról, hogy többé nem kell a „maradandó”, az „örök”, a „változatlan”, a tartósság-szépség-hasznosság hármasságát megtestesítő híd. A balkáni nemzeti ébredések korában, – a  kollektív rezdülések közepette, amelyek „megrázták a tömegeket s amelyek az élőlényekről átterjedtek a holt dolgokra, tájakra és építményekre” (364–365) – a hidat nem befolyásolja a kontextus jelentésdinamikája. (Itt  emlékeztetnék Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényének azon mozzanatsorára, amelyben az 56-os forradalom „kollektív rezdülései”, a történésközösség jegyében, átterjednek a hídra, a hídfőre és a hídfő házainak tömbjeire is.) A višegradi Drina-híd rögzített azonosságát nem érintik a nagy jelentőségű tértörténések: nem veszi át a rezdüléseket, nem érvényesíti a hídmetafora társadalmi jelentéseit, a kapcsolatba állítás alakzatát, nem erősíti az egységbe vonás hatásrendszerét. Néma és mozdulatlan, „legalábbis a látszat szerint nem osztozik a világ átmeneti dolgaiban” (293). Felette áll a változásoknak, ahelyett, hogy bennük állna. Új mértékek vannak, és új számítások szabályozzák az interperszonális térviszonylatokat, a közelség–távolság relációkat. „Az emberek új zsinórmérték és új alapok szerint, de régi szenvedélyek és ősi ösztönök erejével kezdtek megoszlani vagy csoportosulni, eltávolodni vagy közeledni” (296). Eleddig ismeretlen látópontok konstruálódnak: „Most olyan pontról kezdték egymást nézni, amelyről eddig még sohasem pillantottak az életbe” (295). Minden megelevenedik és hatni kezd, évszázados kulturális hagyományok törlődnek el, a „kifejezés új módjai” jelennek meg  –  hangos, izgalmas, nyugtalan élet, zaj, fény, mozgás, sokszínű villódzás – minden nekiiramodik, a híd viszont a mozgások interferenciája közepette is mozdulatlan és néma. Mondhatnánk, beszédképtelen, miközben már a beszéd, a nyelv merészségei alkotnak hidat és kapcsolják össze az új Bosznia-tapasztalatot a távoli kulturális erőkkel.

1 Bernhard Waldenfels: Topographie des Fremden. Studien  zur Phänomenologie des Fremden I. Frankfurt am Main 1997. 77. (B. W: Topografija stranog. Studije o fenomenologiji stranog. I. Novi Sad, 2005. 86.) 
2  Petar Džadžić: Ivo Andrić: legenda, priča, mit, istorija. = Ivo Andrić: Na Drini ćuprija. Beograd, 1992. 42., utalás Radovan Samardžić (Mehmed Sokolović, Beograd, 1971) kutatásaira.   
3  Lásd Bernhard Waldenfels reflexióját a Híd a Drinán kapcsán: Schattenrisse der Moral. Frankfurt am Main, 2006. 104.
4  Gajo Peleš: Tematski sustav Andrićevih kronika. = Iščitavanje značenja.  Rijeka, 1982. 88.
5  A kérdéskörhöz: Martin Heidegger: A műalkotás eredete. Rejtek-utak. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 9–65. és a  heideggeri „esztétika” nyomán: John Sallis: A kő. Kijárat Kiadó, Budapest, 2006. 79–110. Szórványidézetek: Sallis: 103, 98.
6  Bernhard Waldenfels: Phänomenologie der Aufmerksamkeit. Frankfurt am Main. 2004. 109.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.