Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 126. szám

Juhász Erzsébet

A kizárólagosságok megszüntetéséért

Milivoj Solar: Ideja i priča (Aspekti teorije proze). Liber, Zagreb, 1974.

1975. október 1.

Solar tanulmánya, mint ahogyan alcíme jelzi, nem szolgál végleges eredményekkel, nem kész prózaelmé­let, vizsgálódása a tárgy néhány főbb aspektusára összpontosít. Abból a tételből indul ki, amely szerint a művészi próza fogalma nem azonos a próza szöve­gével: ha a művészi prózát csak szövegnek tekinte­nénk, vizsgálata során nem jutnánk tovább a kifeje­zésmód analízisén. A művészi próza a szöveg és az olvasó kapcsolatában létezik, ebben a kapcsolatban kel életre a mű meghatározott jelentése, és ez a jelen­tés (értelem) válik »az esztétikai dimenzió fontos ré­szévé«. Mivel a szöveg értelme az olvasásban valósul meg, nyilvánvaló, hogy a mű nem rendelkezhet egy­szer és mindenkorra megadott jelentéssel. Az irodalmi mű tehát az állandó újraértelmezések és átértékelé­sek folyamatában létezik, megvalósulása történelmi jellegű, csak textus és kontextus együtteseként fog­ható fel. A művészi próza Solar szerint olyan szöveg tehát, amely vizsgálata során elválaszthatatlan kontex­tusától: »egy meghatározott történelmi korszak által megteremtett tradíció teljességétől.«

Ahhoz, hogy megértsük az irodalom művészetként va­ló felfogásának egész tradícióját, döntő szerepe van a vers és a próza közötti különbségtételnek — állapítja meg Solar. »A próza és a vers különféle meg­különböztetései más-más következtetésekhez vezetnek a művészi irodalom felfogására vonatkozóan.« Solar is a két műfaj közötti különbség meghatározásának segítségével világítja meg a próza műfaji sajátságait. Döntő különbségnek tekinti, hogy a művészi próza az »ábrázolt tárgyi világ« szintjén teremtődik meg, ellentétben a lírával, amely a nyelvi valóság dimenzió­ját veszi az egyedüli valóságnak. S bár »a művészi próza imaginárius világa szintén csak a nyelv meg­határozott öntörvényűségének keretében fogható fel, ezen túl azonban a valóságelemek sajátságos megszer­vezését is elvégzi, megőrizve ezáltal az ábrázolás és az ábrázolt közötti különbséget.« Következésképp a prózai mű és a valóság kapcsolatának a vizsgálata a műelemzés során megkerülhetetlen. Az irodalom anya­ga a nyelv. A valóság tehát csak közvetetten van jelen a VALÓSÁG—NYELV—IRODALOM hármas kapcsolat egyik tagjaként. »A nyelv az emberi tapasztalat uni­verzuma felé irányul, az irodalom megformálja ennek az univerzumnak egy részét. Ebben az értelemben az irodalmi mű a maga tulajdon világát teremti meg, ez a világ pedig úgy viszonyul a valóságos világhoz, mint minden lehetséges tapasztalat hipotetikus egészéhez.« Az irodalmi mű elemzése során a mű és a valóság kapcsolatának vizsgálata éppoly alapvető fontosságú, mint a mű »belső világának«, »a világ prózában kife­jezett struktúrájának« a föltárása.

»A történet (priča) fogalma fontos kategória — írja Solar – bizonyos irodalmi műfajok tanulmányozásá­ban: a történet valami elemi struktúra, sőt azt is mondhatnánk: A GONDOLKODÁS EGYIK FORMÁJA« (kiemelés tőlem: J. E.) »A történet az elbeszélt események bizonyos rend és törvényszerűség alapján va­ló felállításának az eszköze«, amely által azok saját­ságos logikát, szerkezeti felépítést nyernek. »A törté­net aspektusa az egész művészi próza sajátságos inter­pretálására ad lehetőséget, ez az aspektus magában foglalja a valóság megszervezésének általános tör­vényeit és a történet történelmi dimenzióit egyaránt, az egyik történelmi idő igazságát, a másiknak pedig a fiktív voltát. E két dimenzió egysége: az irodalomelméleti és az irodalomtörténeti egyúttal arra is fi­gyelmeztet, hogy a novellát és a regényt mielőbb át­tekintsük egyrészt a történelmileg érvényes valóság­gal szembeni viszonyában, másrészt úgy is, mint a valóságnak a műalkotás törvényei szerinti megte­remtését.«

A tanulmány másik, címben kiemelt fogalma: az esz­meiség. Az eszmeiség Solar szerint az irodalmi vizs­gálódások tradíciójának kulcsfogalma. A mű eszmei­ségének fölfedése nélkül fölöslegessé válik az irodal­mi mű értelmezése. Márpedig ha elfogadjuk, hogy az irodalom nem azonos a mitológiával, hanem mitoló­giai alapjai ellenére is képzettség és gondolkodás ered­ménye, az irodalom értelmezésének aspektusa nélkü­lözhetetlenné válik. »Az eszmeiség feltárása az irodal­mi művekben — írja Solar — nemcsak az irodalom világának megsértését jelenti, hanem azt a törekvést is, hogy ez a világ részévé váljon a mi többé-kevésbé racionális kultúránknak«.

Solar prózaelméleti vizsgálódásainak alapvető fontos­ságú eredménye, hogy különválasztja az irodalomfilo­zófiát, az irodalomtudományt és az irodalomkritikát, s ezzel járhatóvá teszi a marxista irányultságú iro­dalomkritika számára a fejlődés útját. »Maga az esz­me nem tartozik a mű világába — szögezi le —, ha­nem hozzáad ehhez a világhoz egy más, új értelmet, olyan értelmet, amelyet az irodalmi alkotás »lefordít« a filozófia nyelvére«. Amikor tehát a mű végső értel­me, a benne foglalt eszmeiség után kutatunk, már nem az irodalomtudomány vagy az irodalomkritika, hanem az irodalomfilozófia területén járunk. A mű eszmeiségének felfedése ezek szerint sohasem lehet az irodalmi alkotás egészének bizonyos gondolkodási té­tel, politikai program szerinti leszűkítő értelmezése. Az eszmei analízis szintetikus és értékelő, és mindig a mű konkrét elemzésén alapul. Végső konklúzióként tehát »az a tézis, amely szerint a művészet tartalma az eszmeiség, annyit jelent: a művészet tartalma a megismert és megformált valóság.«

Solar tanulmánya rámutat a marxista irányultságú eszmei-tartalmi kritika legfőbb céltévesztésére is. »Az eszmei analízis — írja — mint azoknak az ideák­nak az elemzése, amelyek képviselve vannak a mű­ben — mindig szükségszerűen ideológiai analízissé válik, amely az eszmei értékeket az ideológiai háttér alapján határozza meg«. A marxista irányultságú tar­talmi analízis pedig végkövetkeztetéseiben mindig iro­dalomfilozófiává válik irodalomtudomány helyett. E céltévesztések gyökeréig hatolva mondja a következő­ket: »A marxizmus nyílt filozófiája nem rendelkezik semmilyen biztos »receptte1« az egyes irodalmi alko­tások értékeinek osztályozására, és nem is kell alá­rendelnie önmagának az irodalomtudományt. A tar­rendelnie önmagának az irodalomtudományt. A tartal­mi analízis és a formálisan marxista típusú ideológiai irodalomkritika kölcsönös kapcsolata olyan kapcsolat, amely az ún. pozitivista irodalomértékelés tradíciójá­ból következik, ebben az esetben azonban a pozitiviz­must nem szabad filozófiai orientációnak tekinte­nünk, hanem olyan fajta irodalmi elemzésnek, amely a legtágabb értelemben érvényesítette azt a tézist, hogy a mű értelme kizárólag az alkotóra tartozik, és az alkotó életének szociológiai és pszichológiai analí­zise alapján rekonstruálható.«

Solar tanulmánykötete azokat az aspektusokat adja meg, amelyek megalapozzák egy olyan prózaelmélet megszületését, amely leszámolva az eddigi kizáróla­gosságokkal, magában foglalja a műnek, mint öntör­vényű egésznek az analízisét, de ezen túlmenően szá­mot tud adni az alkotás és a valóság kapcsolatának lényeges vonatkozásairól is.

Solar nem tekinti tudományos diszciplínának a pró­zaelméletet, hanem csak sajátságos irodalomelmélet­nek, amely azonban nemcsak a prózát, hanem közvet­ve az egész irodalmat is meghatározza. Ahogyan a művészi próza nem pusztán szöveget jelent Solar gondolkodásában, hanem textus és kontextus együtte­sét, úgy maga az irodalom sem létezik izoláltan, csak kontextusával együtt, amelyet első fokon az európai kultúra irodalmi tradíciója határoz meg, ezen túlme­nően pedig az összemberi tevékenység és tudás egésze.