Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 165. szám

Faragó Kornélia

A kísérleti nyúl anatómiája

Balázs Attila: Cuniculus

1979. január 2.

Egyedül az okoz némi prob­lémát, hogy míg az évszáza­dokon keresztül csiszolódott vagy az újabban kialakult (de máris agyonhasznált) prózai eredmények bárki más szá­mára nyilván megnyugtató alapot szolgáltattak volna a „termékeny” továbbgondolá­sához, addig Balázs Attila jó­formán egyetlenegyet sem számít az egyértelműen elfo­gadható prózai lehetőségek közé. Sorra utasítja el az ép­pen eszébe ötlőket. Szövegei az elutasítás gesztusát hiva­tottak realizálni. A globális té­ma-és formakoncepciónak alárendelve vonja be az izgal­masnak ígérkező játékba a legkülönfélébb elbeszélői for­mák hagyományos vonásait, kísérletet tesz a belőlük való építkezésre, s megannyiszor rávilágít az éppen alkalma­zott módszer egysíkúságára, használhatatlanságára, majd újra és újra nekilendül, meg­felelőbb hang után kutatva.

„Képzelj el egy sorozat felfúvandó léggömböt! Én azokat a léggömböket akarom felfúj­ni, amelyeket mások nem szoktak felfújni. Szűz levegő­vel szeretném feltölteni, de olyan sokat éltek és lélegez­tek már előttem. A léggöm­böket alig tudom csokorban tartani” – olvassuk. Ezek szerint nem áll szándékában elismerni sem a lineáris ese­ménymondás szabályait, sem pedig a prózai láttatás más, már felfedett eszközeit. A szö­vegnek tehát nincsen, nem is lehet lineáris jellegű kohézió­ja. Mindegyik kísérlet önálló struktúrát hoz létre. A szö­vegkohézió, a részrendsze­rek felett álló globális össze­tartó erő az írói szándékban keresendő. A szövegegész ál­tal realizált globális elképze­lés igazolja a töredékességet, a szétszórtságot, az egymást feltételező részrendszerek látszólag megmagyarázha­tatlan egymásmelletiségét. Az eddigiekből úgy hisszük természetszerűen következik, hogy a szöveghez nem ren­delhetünk globális tartalmat, azaz a különböző mesetestek, a kesernyés intellektuális töp­rengések nem szerveződnek egységes történetté. Ennek ellenére helyenként mégis ki­alakulnak bizonyos asszoci­ációs láncok. A nyúl-motívum ironikus tudatosító elemként szinte az egész szövegen vé­gighúzódik, miközben persze szerepe kordában tartani az olykor rakoncátlan mesélőkedvet.

A nyúlnak mint megírandó szubsztanciának a megsem­misüléséből (akár egy meg­kövült előítéletből) indul ki az alkotói tudat, egyszersmind megjelölve a motívum kibon­takoztatásának, a regényírás­nak mint olyannak az egyet­len lehetséges, cseppet sem kecsegtető kimenetelét. S ebben a pillanatban már maga az írás válik problematikussá. S most hogyan értelemet ad­ni egy kényszerű, de tudva­levőin céltalan játéknak? A regénymítosz teljes lerombo­lásával? Kárpótolhatja-e az alkotót, ha egyszerűen fel­színre hozza a kiúttalanság okát, előzményeit? Részben talán igen. A ,,padláspers­pektívából" szemlélt rész­egységek ilymódon kiegyen­líthetők az említett megsem­misülés előtörténetével. Be­kapcsolódik a másod-, sőt harmadfokú emlékezőmechanizmus, de a krónika me­nete mégis egyenes vonalú­nak mondható mindaddig, míg a meseszál vissza nem tér kiindulási pontjába (efelé is igyekszik), mert konkrét célja ez a visszaérkezés.

A nyúlról csaknem mindent megtudunk, hiszen az író a tudományos ténydokumentációt sem mellőzi. Tolnainál (a Rovarházban) még úgy üdvözöltük a rovarfajok tu­dományos leírásait, mint tényleg meghökkentő villám­betéteket, a Cuniculusban ' eluralkodnak a hasonló jellegű leírások és párbeszédes betétek, s a befogadóban a szembeszökő aránytalanság – céljának megfelelően – rettenetes csömört vált ki. S miközben a szerkezet érez­hetően tagadja a szöveg ilyenfajta eredményes rétegezhetőségét, ezen a ponton fogalmazódik meg a regény egyik fontosnak tetsző tétele: verbalizmus, vagyis az értel­met, a lényegit elfojtó mecha­nikus adatgyűjtés útján nem lelhető meg az áhított próza­alakzatot termő talaj. Míg az író az együgyű falusi idill, a nyelvi népiesség irodalmá­nak tagadásakor nem tud kellően felülkerekedni tár­gyán (az ilyen szövegrészek valódi rendeltetésére inkább a mind élesebben kirajzolódó globális elképzelés, mintsem az adott szövegminőség alapján derül fény), s így a minden síkon érvényesülő ironikus célzat itt kissé téte­lesen van jelen, addig a szándékosan monoton és kimunkálatlan párbeszédtech­nika, vagy máshelyütt a „hosszabb lélegzetű” próza­írás rendkívül tanulságos modellálása révén már való­ban az ironikus leleplezés hangján szól, nem is beszél­ve a szöveg vizuális aspek­tusairól.

Korántsem csak a megtaga­dott formai/tartalmi megol­dásokkal ironizál, hanem ön­magával is: „Értsél meg! Itt babrálok ezzel az istenverte kalappal, és nem tudom ki­emelni belőle a nyulat, míg mások ezt olyan elegánsan csinálják”. A fel-felbukkanó orrfricskázó olvasóhoz szó­lás helyett az alkotói tudat nyíltan bevallott elbizonytala­nodásának vagyunk tanúi. Az erőfeszítés hiábavalóságának tudata kísért itt, mert­hogy „valahol minden össze­függ”.

S végül a nyúlra nemcsak mint megírandó szubsztan­ciára, kibontásra váró áttéte­les jelképre kell tekintenünk, hanem – mivel, mint mond­tuk, ilyen megvalósulása elve lehetetlen – egyben úgy is, mint a lehetetlent kíváncsian körüljáró kísérletezőre, a fantáziát izgató, mindegyre csigázó kimeríthetetlen asszociációs csomópontra. A nyúl tehát maga az alkotói folyamat, a játék, s egyben a játék kerete is: „a csapon­gó képzelet párosul a min­dent ráncba szedő súlyos fegyelemmel.” A nyúl maga az alkotói tudat, a megrög­zött kíváncsiság, mely képte­len mereven az elsődleges elképzelés szolgálatában áll­ni; miközben a céltalan egy­hangúságra figyel, van ideje másra gondolni, s szertelen­ségei keltik életre a regény legszebb kísérleteit. Az epi­kus sodrás felerősödik és ki­szorítja a kaotikus előadást. Viszont ezek a szövegek is akkor szűnnek meg, válnak lezáratlanságukban is be­fejezettekké, amikor kiteljesedésüket várnánk, „amikor már kirajzolódna oldalukra az ábra”, mert hiszen célt tévesztettek, nem hoznak végleges megnyugvást, ide­iglenes kitérők csupán: „Nem akarom őket nagyon felfújni, a szűz levegő pedig – rég­óta tudom – humbug.” A spontán áradásnak az író módszerbe vetett hite, ez a jelmondat vet gátat: nem engedni a szöveg belső lo­gikájának.

„Imádok mesélni. Mese­mondó szikla akarok lenni. Úgy érzem, időtlen idők óta ülök itt a teremtés pálcikájá­val, a nagy fekete cilinderrel és a metszőollóval, mellyel valamilyen kényszerből min­den kibontakozót lenyesek, mielőtt teljes szépségében kibomlana” – írja Balázs Attila, s habár mielőtt még sor kerülhetne a „néhol könnyed, néhol könnyes, vé­res öregbítő játék”, a játék közben szerzett tapasztala­tok, élmények szintetizálá­sára, a szöveg az alkotói kö­vetkezetesség tanúbizony­ságaként az összes már meglevőtől független szálon fut ki, tehát a jelen pillanat­ban nem vállalja, nem is vál­lalhatja a mesemondás fele­lősségét (ezzel feladná ku­tatói reményeit), mégis meg­állapíthatjuk: írónk prózai szemléletéhez a Kolumbus-mese jellege mutatkozik a legközelebb állónak.