Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 120. szám

Antun Šoljan

A kikötő

regényrészlet

Megittasult temetőre, besüppedő szemétdombra,
Tréfák között, szitkok között, fényes pályaudvar épül.
Mint a szüzek, keletre, a bordélyokba - innen készül
Szép remények, zsenge álmok raja, ó, a nagyvilágba.
(Kranjčević: Haldokló temető)

1975. április 1.

LEHET, HOGY KEZDETBEN VOLT AZ ÁLOM. Ki nem álmodott legalább egyszer közülünk, akik meg akarjuk változtatni, meg akarjuk terem­teni, építeni akarjuk a világot? Despot mérnök jól ismerte az álmot a Kikötőről, mintha maga gondolta volna ki: fehér kőből épült, hatalmas mólók, amelyek karokként ölelik körül a tenger egy darabját, és óceán­járó hajók, konténerek, tartályhajók, nappal akár a feldíszített kocsik, éjjel akár a karácsonyfák, isten kincseit a világ minden tájáról éppen ide hordják, a talajnak erre a keskeny szalagocskájára, amelyen az imént még nem volt semmi. És mindezek fölött az örökké derült ég, a mosolygó csillagok.

Mondom, lehet, hogy kezdetben volt az álom; nemcsak törvényes, hanem lelkesedésből eredő oka annak, hogy itt épüljön a Kikötő. De az álom gyorsan, szörnyen gyorsan a megvalósítás alattomos eljárásává változott és világos geometriájából a bonyolult trivialitásokon kívül nem maradt semmi: az álom feledésbe merült, s megmaradt egyedül a kíméletlen, mindent felemésztő, önmagának elegendő, öncélú Épít­kezés.

Mondhatjuk, hogy így is kezdődött, valami frivol cselekedettel: bizalmas beszélgetéssel egy intézet folyosóján, suttogással valaki szere­tőjének az ágyában, kis pénzesmaggal, amely egyik kézből a másikba vándorait valamelyik kis belgrádi vagy zágrábi kávéházban. Valame­lyik bizottság ülésezett és ebédre sietve meghozta az utolsó döntést, amely napirenden szerepelt. Valakinek az ujja bugócsigaként megper­dült a térképen és megállt éppen ezen a helyen.

Istenem, ki tudja, mi minden dönt sorsunk felől! Én ugyan nem; nem vagyok sem jós, sem történész és jelen sem voltam, amikor ez tör­tént. Osztályrészem, mint az önöké valamennyiüké, a mérnöké, az építő­ké és a helybelieké, hogy osztozzunk a következményeken, meglegyen a sorsunk. És hogy így foglalkozzunk az események szétterített legye­zőjén kirajzolódó gondviselés elkésett és ki nem elégítő megfejtésével.

Csupán azt vehetjük bizonyosra, hogy az igazi, a valódi kezdet, ahogy ez már lenni szokott, báránysült és zöldhagyma-csomók, a vidék legjobb borával teli kancsók és ásványvizes palackok mellett játszódott le a híres Pásztorlányban, a még befejezetlen adriai autóút melletti álnépi étteremben, álnépies beszélgetés és vállveregetós közben. Szárí­tott sonka és birkatúró, fröccs és kávé között bizonyos tétlen helyi vagy községi szervek meggyőztek ott bizonyos köztársasági vagy szö­vetségi szerveket ragaszkodásukról és annak a szükségességéről, hogy éppen itt, innen alig egy köpésnyire kell fölépíteni a Kikötőt.

Úgy lehet, az égvilágon minden így kezdődik. Lehet, hogy mindent előre meghatároztak, végzetszerűen, elkerülhetetlenül s nekünk csak az adatik meg, hogy jelen legyünk ezeknél a szabványosított kez­déseknél, mint valamiféle commedia dell’arte-ban, pásztorjátéki díszletek között, gazdagon megrakott asztalinál. Semmi kétség, torkig zabálták itt magukat bárányhússal, / kedvükre kibeszélgették magukat, gratulálgattak egymásnak, talán még nótára is gyújtottaik — és a Kikötő lön.

Ó igen, Despot mérnök is evett-ivott velük, zavart mosollyal ült ebben a lelkes zajongásban, köszöntősdiben, összebratyizásban, és a bor sárgás ködében a nagy kikötői gát körvonalait látta, amelynek vé­gén ünnepi csendben áll a méltóságteljes világítótorony és fényes nap­pal is ragyogó jelzéseket ad, vagy pedig 'kristályüvegeivel csupán vissza­veri a napfényt, csábítóan villantva szembogarunkba a jövő kaleidoszkópját.

VELÜK EGYÜTT — DE SZEMÉBEN AZ ÁLOMMAL — a mérnök is kiszállt a »helyszínre«. Az utolsó kocsiban ült, a fekete Mercedesek sorában, amely a kopár, köves tájon/kúszott felfelé, s megállt a csú­cson, ahol az országút észrevétlenül köves talajjá változik.

A kocsiajtók összhangtalan kórusban csapódtak be.

— Innen a legszebb a kilátás — mondta az ember, aki fürgén az első autóhoz pattant, hogy kinyissa ajtaját. — Jobban látszik, mint a térképen.

Befagyott 'tengerként terült el körülöttük a köves talaj. A csúcs­ról, ahol álltak, mélyen alattuk látszott a látóhatár áttetsző ködébe vesző igazi tenger is, és rajta elszórtan a kis szigetek, mint aprópénz az isten zsebéből.

Ameddig a szem ellát, nyoma sem volt az emberi kéznek. Káprázó recehártyájának a szélével talán csak a mérnök rögzített öntudatla­nul egy tucatnyi házat, egy kis kápolnát temetővel, lent, közvetlenül a parton, kis foltokat a lenyűgöző tájban, jelentéktelen részlegként.

Az emberek egymás után bújtak elő az autókból a magaslati leve­gőre, és lábukat nyújtogatták. Egyformán sápadt arcukkal, különféle árnyalatú, de egyformán sötétszürke ruhájukban, fehér ingükön hanya­gul meglazított nyakkendőjükkel sehogy sem illettek bele ebbe a sziklás kopárságba; nem tudták pontosan, hogyan is lépjenek, hová kerültek.

Valaki szétterítette a földön a részletes térképet, széthajtogatta a tervvázlat legyezőjét, kövekkel a talajhoz nyomta. Valaki ujjával a tér­képre, majd a táj egyes pontjaira bökött, bizonyítva, hogy a valóság azonos az álom térképészeti vetületével. Tömzsi emberke állt a csoport közepén, hallgatva amit magyaráznak neki, s időnként összevonta a szemöldökét, talán az erőfeszítéstől, hogy megértse, talán mert többet evett a bárányhúsból a kelleténél.

— Oda kerül a trafóállomás — mondta valaki hivatásos könnyed­séggel. — Az áramot a boszniai áteresztő hálózatból kapjuk, amíg el nem készül a vízierőmű a Tavon...

A bóra fuvallatai a néma sziklák közé sodorták szavait. Olyan mindegy. A többiek valójában nem is figyeltek rá. Minden el van már döntve. Az emberek szilárdan szétvetett lábaikkal álltak a szélben, amely kabátjukat, hajóikat és nadrágjuk szárát lobogtatta. Hatalmába kerí­tette őket a megrajzolt távlatok világossága.

— Természetesen az út az első számú probléma, s ezért azonnal hozzá kellene látni a pénzügyi tervezéshez. Amint látja, errefelé kelle­ne haladnia... ott... látja azt a temetőt... ott lenne a rakodóállo­más...

Minden el van már döntve, de csak amikor a tervezetet a tényle­ges tájra alkalmazzák, akkor bűvöli el az embert nagyságával, me­részségével, sokoldalúságával. Egy ideig mindannyian elragadtatva hall­gattak.

— Szép itt, bizisten — mondta valaki, csak úgy maga elé.

— Ah, igen — mondta egy másik, nagyobb kötelességérzettel. — Egy-két hónap múlva minden másképp lesz.

Mindannyian várakozva álltak a szélben. A tömzsi emberke még mindig összevont szemöldökkel vizsgálta ezt a tányért, a tájat. Amikor végre megszólalt, mindannyian kissé találva érezték magukat.

— Hol is lesz pontosan...? — fordult hozzájuk, kérdőn rajzolgatva ujjaival a (levegőben a távlatok szerint.

— Micsoda? — termett mellette fürgén az egyik tervező. — A Ki­kötő? Az a szoros, pontosan a falu előtt. Nézze csak, Cota elvtárs! Két hatalmas gáttal bezárjuk az egész öbölt.

— Milyen falu? — kérdezte a kis ember.

— A falu — mondták. — Látja azokat a házakat, ott lenn. Az Murvica.

A kis ember Murvicára szegezte tekintetét és még jobban elkomo­rult. Nyilván nem tartotta isten tudja milyen nagy falunak. A mérnök most erősen figyelte. Murvica az ő számára mégis jelent valamit. Meg­dobbant a szíve. De a kis ember arakifejezéséből ítélve annak semmit sem jelentett: vállat vont.

A komor kis ember most mindent alaposan megemésztett, meg­fontolt. A rá összpontosuló figyelemben a világ négy tája felé lendítette karjait.

— Szóval... így... (felébe vágta a tájat, mint egy almát)... az­tán itt... (négybe vágta)... így és így... (megszabadította minden fe­lesleges részletétől). Jól van ez. Nagyon jól.

Ha a harsonák nem is szólaltak meg ebben a pillanatban, minden­ki, akinek egy kis képzelőereje van, hallhatta a gépek robaját, a fúrók harsogását, az aknák robbanásait E zene hangjainál az emberek beszáll­tak a kocsikba.

A göndör hajú, dülledt szemű, duzzadt szemhéjú, állandóan gú­nyolódásra görbült szájú, barna bőrű ember, aki addig a mérnök mel­lett állt (a mérnök viszont nem jegyezte meg sem a nevét, sem a tiszt­ségét), egyszerre csak vidáman a mérnök hátára csapott, mintha most aztán minden rendben lenne.

— Így kell ezt csináni — mondta és jóízűen csettintett, szinte irigykedve —, csak intesz a kezeddel és megváltozik a világ.

VAN-E ISTEN, VAGY NINCSEN, EGYRE MEGY, mert ha az isten teremtette is a világot, egészen nyilvánvaló, hogy egy szikrányit se törődik vele tovább. Mint valami szobrász, aki belekezd valamibe, ami nem tetszik neki, aztán művét a padláson hagyja, úgy befejezet­lenül, értelmetlenül, és megfeledkezik róla.

Mert ha törődne vele, hát hagyná, hogy akinek csak tetszik, vál­toztasson rajta? A padláson az egerek, a csavargó, aki véletlenül ott tölti az éjszakát? Hát megengedné, hogy megváltoztassa, méghozzá nem is különös igyekezettel, hanem csak úgy nagyjából és gondolom módra, az az ember, aki nemrégen odalent a híres kocsmában dicsőségesen telezabálta magát bárányhússal, és most kövér kezével hadonász, mint va­lami elkényeztetett gyerek, aki az elragadtatott nagynénik és nagybácsik csoportja előtt produkálja magát, s valójában az ő művét darabolja fel, mint a leölt bárányt. A szobrász is megkegyelmezne az összeszáradt agyagnak, nemhogy az isten ennek a partnak, falunak, szőlőnek.

Az isten legjobban egy szívtelen lángészhez hasonlíthat. Az isten olyasféle, mint a játékvasút — eme érzékeny, precíz, bonyolult gépe­zet — megszerkesztője, aki a játékvasutat lelkiismeretfurdalás nélkül teljesen a kereskedőkre bízza, jól tudva, hogy tőlük a még kegyetle­nebb kis vásárlók kezébe kerül. Ő (a nyolcadik napon) alkotói reper­toárjának valamely más művébe kezd, mi pedig könnyes szemmel, a jóvátehetetlen kár, sőt, saját bűnünk tudatában rá-rábukkanunk a kamrákban, lomtáraikban, fészerekben, asztalok eldugott fiókjaiban a törött kis kerekeikre, a kis fogaskerekekre, amelyek olyan precízek, mintha zsebórába készültek volna, a sínek darabjaira, a sárgaréz-kémé­nyekre, az elgörbített szemafórokra, a kimerült elemekre, amelyek nyál­kát bocsátottak ki magukból, mint a meztelen csiga.

Az egész Murvica ebből a távlatból olyannak látszott, mint egy gondos megépített és részleteiben is valósághű gyermekjáték. Még a helyi érdekű keskeny vágányú vasút is, amely messze Murvica fölött vésődött a hegyoldalba, erről a helyről játékvasúthoz hasonlított. Erről a helyről nézve, úgy tetszett, vele bánni is gyerekjáték. A színek annyira tiszták voltak, a díszlet pedig annyira giccses, hogy mindez nem is lehe­tett valódi: kis, vörös tetők, ciprusok sötét vesszői, az olajfák közötti kis ösvények, a szőlővel csíkozott dombok. Plasztilin-makett.

Egyedül a tenger látszott innen is igazinak, nagynak, változatlan­nak. S még így is alig hihető.

SENKI SEM HITTE VOLNA AZT SEM, hogy itt, Murvica sekély öblében valóban kikötő épül majd. A tenger ezen a helyen kiöltötte nyelvét, mint valami hatalmas kutya, és az alacsony partot lefetyelve kimosott egy széles, sekély, homokos, a déli szél felé nyitott öblöt, amely a legmélyebb helyen is alig öt-hat méter mély.

Maga Murvica egy keskeny, lapos sávra szorult, a sekély, zavaros tenger meg a meredek, sziklás hegyoldal közé; a hegyről a bóra télen köd- és fagylavinákat görgetett alá, nyáron pedig a kegyetlen hőség úgy pörkölt, mint a lézersugár. Százvalahány ház, mögöttük az emel­kedésen a kis kápolna a temetővel, előttük százvalahány ölös partszakasz és a rövid, elkanyarodó móló, amely lezárja a kikötőmedencét benne néhány halászbárkával.

Senki sem hitte volna, legkevésbé Slobodan Despot mérnök, szár­mazására nézve murvicai, aki még aznap késő délután tíz évi, nem is, tizenkét évi távoliét után Volkswagenján a faluba érkezik, amely nem szülőhelye ugyan, de ahol apja született, és ahol ő maga gyermekként a háború előtt minden évben a szünidő három hónapiét töl­tötte.

Szülőfalujának ezért jobb híján Murvicát tartotta. Még mindig tulajdonosa volt apja üres házának, még mindig itt élt két nagynénje (éltek-e még, nagynénikék?), itt még most is mindenki névről ismerte, ha arcáról nem is. (Megvagy-e még, öreg ház?) Már hosszú ideje nem vitte erre az útja, és most egyszerre szünidőn érezte magát, volt ku­darcaitól szabadon, teli új lehetőségekkel, mintha ismét fiatal volna.

A gondviselés ujja ez, vagy valamilyen kisebbfajta isten ravasz húzása, hogy éppen engem, egy murvicait neveztek ki az építkezés fő­mérnökévé? — tűnődött Slobodan, amióta két héttel korábban tudo­mást szerzett kinevezéséről. Véletlen ez, amely nem hagy bennünket múltunk markából szabadulni, vagy pedig számítás, amely a jövő számá­ra tartogat minket?

De mire épít? Gyanús szeretetemre a szülőhelyem iránt? A hábo­rú után mindössze két-három ízben járt itt, többnyire véletlenül. Utol­jára a feleségével, amikor nem volt pénzük másmilyen, Magdának job­ban megfelelő nyaralásra. Ennek is tizenkét éve már. Nem mintha ő maga jobban szeretett volna másképpen nyaralni, de Magdának, a tisz­ta Magdának nem volt ínyére a vízvezeték és áram nélküli, vakolatlan kőből épült, a földszinten földes, az emeleten pedig poros padlóval burkolt, ormótlan régi ház; a társaságkedvelő Magdának elege volt az álmos kis faluból, egyetlen kocsmájával, amelyben minden este kártyáz­tak, a szombati napot kivéve, amikoris táncot rendeztek a petromax alatt, és a helybeli harmonikás az ő kedvéért az est fő pontjaként elját­szotta a Traumerei táncváltozatát; a beszédes Magdának hiányzott a traccs és az intrika; a törekvő Magdának hiányzott még az is, hogy később Zágrábban nem mondhatja: »Mi pedig tudja, Dubrovnikban voltunk!« — hanem csupán: »Ismét Murvicán voltunk«. Felkiáltójel nélkül.

Istenem, valóban nincs csendesebb és eldugottabb falu az egész tenger mentén, gondolta a mérnök, miközben bezárta autóját a néptelen parton, majd megindult a változatlan szűk kis utcán át a ház felé. Sehol nem látni senki élőt. A fügefák bőrszerű levelei árnyékában vas­fedelük alatt pihentek a ciszternák. A mozdulatlan hőségben a tücskök hangja füllesztően töltötte ki a levegőt. A menta és a nyúlzanót sűrűn párolgott a napfényben. Ekkora hőség, pedig még csak tavasz van. Mennyire távol van mindez attól a roppant építkezéstől, amely nemré­gen még felgyűlt képzeletében robaj lőtt. Képtelenség, lehetetlenség! Még a falu nevét is meg kell változtatni ahhoz, hogy itt Kikötő legyen!

Elérkezett a házhoz, az utolsóhoz ebben az oly rövid utcában — in­nen már a hegyre nyílt kilátás, amelynek csúcsán a kis kápolna állt, körülötte a temetővel. A mérnök rámosolygott a kis kápolnára, majd­hogynem intett is neki. Mennyire kicsi minden és milyen közel van!

A majd két arasznyi vén kulccsal kinyitotta az egyszerű, rozsdás zárat. Bekukkantott a pókhálóval és porral teli sötét pincébe és mind­járt rájött, hogy értelmetlen volna itt megszállni, az apai háziban. Jóin­dulatúan bocsánatot kért az öreg háztól — tudod hogy van, öregem — megveregette kőoldalát és az új tervekkel túlságosan is elfoglalva, sőt túlságosan mohón és türelmetlenül ahhoz, hogy most átengedje magát az emlékeknek és a kényelmetlenséggel való küszködésnek, ismét meg­indult le a partra, hogy szállást keressen a cégér nélküli vendéglőben, amelyet tulajdonosnőjéről mindenki »Katináénak« nevezett, a külföldi­ek előtt pedig, ha különösen nagyvonalúnak akartak tűnni, »szállodá­nak« hívták.

Katinát kövérebbnek és öregebbnek találta, mint ahogyan emlé­kezetében élt, de még mindig ép volt és egészséges. Nem ismerte meg, és igazolványát sem kérte, amiről a neve alapján ráismerhetett volna.

— Maga biztosan fentről jött — adta meg a magyarázatát annak, hogy ő az évnek ebben a szakában idetévedt, miközben a meredek fa­lépcsőkön fújtatva a szobába vezette. A »fentről« Katina számára sok dolgot jelentett, ezúttal azonban valószínűleg csak a Bijelo Koritóra gondolt. Tudta, hogy ott fent valami népség nyüzsög.

Útitáskáját a szobában hagyta, a ház mögötti ciszterna mellett megmosdott és egészen estéiig a kocsma előtti gyalulatlan faasztalnál, a nagy platán hűvösében ült, tiszta ingben, lassan kortyolgatva a sűrű, illatos vörösborból kevert bevandát. Talán a kellemes semmittevés és a csend, talán a sikeres jövő miatt, amivel ez a kinevezés kecsegtette, Slobodan olyan jól érezte magát, mint régóta már — a világ minden gondját-baját elfeledte. Lelkében nagy nyugalommal, jó étvággyal bevá­gott egy halom vörösmárnát, az egyedüli ételt, amivel Katina szolgálni tudott.

Estefelé egymás után érkeztek a koosma rendszeres látogatói, fő­leg halászok. Mindegyikük megállt, figyelmesen szemügyre vette Despotot és köszöntötte; senki sem ismert rá, ismeretlenként üdvözölték. A kocsma előtt hamarosan briscolára verődtek össze, a kocsmában pe­dig, ugyanaz alatt a régi petromax alatt lyukas biliárdra.

Slobodan egy kicsit kibicelt a briscola-partinál, egy kicsit sétált a biliárdasztal körül, kezéből ki nem engedve pohár bevandáját, amellyel állandóan fűtötte jó hangulatát. Nemcsak hogy nem ismernek, gon­dolta elégedetten, de nem is sejtik, mit hozok magammal, én, az isme­retlen, közönséges feltűrt ujjú ingben, akárcsak ők, én, aki meghúzó­dom észrevétlenül, szerényen. Mégis beláthatatlan változások hírnöke, amelyeknek csak ő van tudatában.

Éppilyen észrevétlenül, feltűnés nélkül és szótlanul, korán aludni tért, még mindig ugyanazzal a rejtélyes, /kissé fölényes mosollyal az ajkán, s nem gyújtotta meg a petróleumlámpákat a szobában, nehogy odaosalja a szúnyogokat és nehogy megbontsa lelke boldog egyensúlyát.

Katina túl puhára vetett ágyában elalvása előtt egy pillanattal eszébe jutott, ahogyan az asszony mondta: »Maga biztosan fentről jött.« Szóval valamit mégis tudnak. A falu népe tudja, hogy fent a hegyekben kőolajat találtak. Ki tudja, mit várnak ettől? Hajlandók-e vele együtt fejest ugrani a kalandba, vagy pedig szembeszállnak vele? Vagy egysze­rűen hallgatnak, várakoznak, mindenre elkészülve?

Átláthatatlan arcukon kereste a választ, maga elé képzelve őket, ahogy biliárdoznak. Semmi sem olvasható le az arcokról: csak a golyók bonyolult pályáinak puszta figyelése és elfogadása annak, hogy belehul­lanak a lyukakba. Egy pillanatra az fordult meg a fejében, hogy a go­lyók itt a biliárdasztal lyukaiba olyan véglegességgel hullanak, ami­lyent ezelőtt soha és sehol másutt nem tapasztalt.

Én is úgy gurultam le fentről, mint egy golyó, amely lavinává fog változni.

De később álmában, amelybe lassan alásüllyedt, nem lavináról álmodott, hanem a mély, fekete lyukba való végtelen, szédítő zuhanás­ról, amelyből — mintha valahogyan tudta volna — nincs visszatérés. Zuhanás közben megállapította, hogy ezt a fekete furatot a kőolajfúró vájta egyenesen Murvica föld alatti szívén át és a másik oldalon csak a fekete űr van, semmi más.

HOGY A MURVICA FÖLÖTTI HEGYEKBEN VALÓBAN KŐOLA­JAT TALÁLTAK, Slobodan különösképpen Magdától tudta meg. Mint­egy mellékesen mesélte el neki, reggelizés közben. Szokása szerint még egy sereg kísérő részletet is elmondott, amelyeket ő, a maga szokásához híven, nem jegyzett meg. Murvica akkor olyan távol volt tőle, és ő olyan távol Murvicától, hogy úgy érezte: ehhez az égvilágon semmi köze sincs. Tudhatta ugyan, hogy Magda efféléről nem szokott csak úgy a levegő­be beszélni: fecseg, de mindig szándékosan. Ö azonban azt hitte, hogy a reggeli mellett egyszerűen ki akarja elégíteni lokálpatriotizmusát is.

A beszélgetés egy hónappal később jutott eszébe, amikor vállalata — a Projektogradnja — igazgatója magához hívatta, hogy közölje vele; főmérnökké nevezik ki a murvicai tartályhaj ó-kikötő építőigazgatósá­gában.

— Az igazgatóság az ország minden táján működő leg/különfélébb vállalatok képviselőiből alakul — mondta az igazgató. — A konc nagy, lesz érte marakodás. Megérti hát, hogy az ön szerepe rendkívüli jelen­tőségű lesz nemcsak az építkezésre, hanem vállalatunk részvételére néz­ve is. Erre az időre mindenképpen a terepre kell költözködnie. Én természetesen nem kételkedem abban, hogy elfogadja a megbízatást, de ha valami rövid gondolkodási időt óhajtana...

Magdának ezt a véletlen érdekes játékaként, szerencsés koinciden­ciaként akarta elmesélni — mintha valami háló fonódna körülötte, amelynek eredete Murvicában, sorstól meg nem adatott szülőfalujában lenne, és természetesen hogy megörvendeztesse azzal, ahogyan őt eb­be a hálóba fogták — mint főmérnököt, képzeld! Terepi pótlókkal. Nyitva áll előtte az út.

A meglepetés különben sem maradhat el: mögötte nem áll megfe­lelő múlt, nincs valamilyen különleges fedezete, sohasem dolgozott ilyen méretű terven. Öt magát is ámulatba ejti, hogy rá esett a válasz­tás. Magda azonban nem lepődött meg különösebben és lényegében felületesen és formálisan mutatta ki örömét, hogy ilyen ugrásszerűen felívelt a pályafutása.

Kissé kiábrándította ez a fogadtatás, de hozzászokhatott már, hogy az asszony lelohasztja lelkesedését: éppen akkor mutat bizonyos hideg­séget, éppen akkor húzódik el tőle, amikor közelségre és lelkesedésre volna szüksége. De mit tegyünk, Magda ilyen. Mihelyt nem róla van szó.

— Valójában már a csomagolásra kellene gondolnunk — mondta, hogy mielőbb a gyakorlati teendőkre terelje a szót, amiben mindig tökéle­sen megértették egymást. — Először valami értekezlet lesz Splitben, és aztán legjobb lenne azonnal folytatni az utat Murvicába.

— Ah, — mondta az asszony, mintha erről már gondolkodott vol­na. — Te csak menj. Én később csatlakozom hozzád. Tudod mennyire gyűlölöm azt a piszkos, omladozó házat, azt meg nem tudnám elviselni, hogy valahol a kocsmában lakjak. Majd eljövök, ha egy kicsit feltalá­lod magad. Megszervezel valami emberi szállást.

Minél inkább közeledett elutazásának ideje, az asszony mintha mindinkább eltávolodott volna tőle, mintha egyre türelmetleneb­bül várta volna, hogy menjen már. Szemmel láthatóan erőfeszítésébe került leplezni türelmetlenségét. Ezért kedvetlenül, szinte dühösen uta­zott el, valami fojtott feszültség légkörében. Kocsija, amelybe kis cso­magját tette, egyszerre üresnek tűnt, távozása pedig valahogyan végle­gesnek.

De a szép napsütésben csendesen dúdolva élvezetet talált a magá­nyos hegyi vezetésben, s amikor eljutott a Velebitnek arra a pontjára, ahol a kontinentális táj mediterrán tájjá változik, minden feszültség felesleges teherként lehullott róla, vidáman üdvözölte a tengert és rajta a messzi, parányi hajókat, amelyek talán már most az ő kikötőjébe tartanak.

VANNAK EMBEREK, AKIK ÁLMODNAK ÉS VANNAK, AKIK ÉPÍTENEK. Vannak persze a harmadik fajtából is, akik mindebből él­nek, ez azonban hosszú mese, amelybe itt nem fogunk bele.

A mérnök kezdettől fogva álmodozó volt. Míg tanulmányait foly­tatta, közvetlenül a háború után, azokban az első lelkes években, a le­nyűgöző tervek látványa vonult el előtte, a csak ezután megszülető vi­lág, a szűz táj korlátlan lehetőségei, amelyet isteni gondtalansággal lehe­tett gyúrni, mint a teremtés sarát. E lázas nemzedék bódító kollektív kipárolgásait belélegezve Slobodan arról álmodozott, hogy belemerül a névtelen közös erőfeszítésbe, egyfajta Bauhausról álmodott, amely maga is része az egész társadalom közösségi szellemének. Álma egyesült a közös álommal, elképzelt művei pedig csupán betöltötték az utópisz­tikus városok sky-line-jának hézagait.

Később, amikor dolgozni kezdett a különféle tervezőirodákban, építővállalatokban (munkahelyét váltogatva, elégedetlenül, nem találva az álomhoz vezető utat), látta, hogy az álom a Bauhausról leomlik, akár az új épületek homlokzata: mint ahogyan talán maguknak a bauhausosoknak az álma is szertefoszlott. Az általuk megálmodott tiszta távlatok he­lyett, amelyekről mi is álmodtunk, a jövő szerelmeseiként, mechanikus hangyabolyok születtek. Futurológiai tájképek, corbusier-i paradicso­mok helyett a lakógépek olcsó, felületes építése jött létre. Az álom fantascienzája helyett mindenfelé gyufaskatulyák emelkedtek szürkén, és szemünk láttára porladtak szét, vedlettek le, repedeztek szét és változtak új slumokká. Akadémiai ligetek helyett dühödt gépek darázsfész­kei születtek.

Azokban a korai, álmodozó napokban a mérnök gyakran és egé­szen világosan érezte, hogy nincs egyedül: benne egy másik építő él, nagyobb, hatalmasabb, tehetségesebb és céltudatosabb nála; ez a má­sik építő nem vett tudomást az ő apró örömeiről, és nem törődött depresszióinak mélységeivel. Sohasem volt sem elragadtatott, sem le­hangolt, egyszerűen feszült benne a tettvágy, hogy építhessen.

Nem állíthatjuk, hogy a mérnök nem igyekezett táplálékhoz jut­tatni ezt az építőt: később megpróbálta elütni az éhét, hol ígéretekkel, hogy vigasztalásokkal: a világ útjai kifürkészhetetlenek, akárcsak iste­néi, és mi a magunk parányi mivoltában nem tudjuk felfogni mindazok­nak a banális és értelmetlen munkáknak a hasznosságát és jelentőségét, amelyeket kötelesek vagyunk elvégezni. Ez a telhetetlen azonban nem hagyta magát üres szavakkal jóllakatni: olykor hídért, olykor lakóne­gyedért, olykor pedig egész székesegyházért kornyikált. Olykor, mint egy isten, félreérthetetlenül egyenesen a világra éhezett. Még ő is megta­nulta, hogy a világot minél alaposabban meg kellene változtatni.

Székesegyházak azonban többé nem épültek, s hamarosan kide­rült, hogy a világgal nem lehet isten tudja mihez kezdeni. Azon a napon, amikor megértette, hogy sem ő, sem nemzedéke, sem pedig vala­milyen összehangolt, kollektív erőfeszítés nem befolyásolhatja a világ útjait, a mérnök vereséget érzett és valami kihunyt benne: érezte, hogy — nem is maga a tény, hanem ez a felismerés — jóvátehetetlenül, el­rontott valamit benne.

Ám ha az álmodozó meg is halt benne, az építő megmaradt: nem hagyta magát megtéveszteni a hiábavalóság és feleslegesség semmiféle elméletével. Nem hagyta, hogy megtörje a lélek levertsége és a lelket hordozó test közömbössége. Mint valami hatalmas belső daganatot, szüntelenül táplálnia kellett.

És a mérnök, megszabadulva monumentális és a jövőt idéző ter­vek iránti ambícióitól, sőt még az előrehaladás és a karrier iránti tár­sadalmi ambícióktól is, készen arra, hogy éppen csak leélje életét, mind­inkább hajlamossá lett holmi különc elképzelésekre, amelyekkel telhe­tetlen albérlőjét táplálta. Olykor sikerült kielégítenie egy kavicstoronnyal a strandon, olykor pedig egy papírból eszkábált híddal az asztalon kiöntött tea patakja fölött a hosszú reggeli — különösen pedig Magda hosszadalmas és kitartó gyakorlati prédikációi — idején.

Mind többet foglalkoztatták olyan tervek, amelyeket az ember csu­pán sajátkezűleg, önmaga számára tudna valóra váltani. Négy kiszol­gált vasúti kocsit lakhatóvá tenni, négyszögbe állítva úgy, hogy egy patiót alakítsanak ki. Valahol messze mindentől, mert ehhez a város­ban természetesen sohasem kaphatna városrendezési engedélyt. Furcsa totemoszlopokról álmodott, akkorákról, mint a ciprusfák, melyek tel­jes egészükben a civilizáció hulladékaiból épülnének: üres konzervdo­bozokból, kimustrált bútordarabokból, sörösüvegekből, elhasznált autó­tömlőkből. Vagy ennél is képtelenebbeket: szerelőműhelyek fölös alkat­részeiből, kiselejtezett elektromos játékokból és háztartási gépekből összeállított, rendeltetés nélküli gépeket, amelyeket érintéssel hozna működésbe, s nem termelnének semmit, nem jelentenének semmit, akár Tinguely gépei.

Egyre gyakrabban húzódott be a kis udvari fészerbe, hogy a csa­ládnak valami kis asztalt, fürdőszoba-szekrénykét, polcot fabrikáljon. Talán kitűnő asztalos lehetett volna belőlem, gondolta. A dolgok egyéb­ként túlságosan bonyolultakká váltak az egyszerű ember számára: a hídépítéstől a társadalmi berendezésig az ember csupán egy tranzisztor valami gigászi számítógépben, amely érthetetlen, vagy talán csak fel­foghatatlan válaszokat ad; önmaga nem tehet semmit. Asztalosnak kel­lett volna lennem, és, mondjuk, stílbútorra szakosítani magamat, ez manapság kapós. Vagy autószerelőnek. Vagy géplakatosnak. De jobb, ha nem engedünk az apró álmoknak sem.

Magda mindezek miatt megveti őt: gyakran korholta, hogy idejét és erejét értelmetlenül elpazarolja, ahelyett, hogy „saját munkájának szentelné”. Valóban, egyre inkább elhanyagolta a tényleges munkát a vállalatban, amelyben végül meglelte a helyét, és mindinkább az adminisztrációnak szentelte magát: ez az egyhangú munka megnyugtatta. Többletosztásokat oldott meg, elemzéseket készített a termelésről, je­lentéseket írt. Paradox módon ezzel Magdát is megnyugtatta: minél inkább az adminisztrációnak szentelte magát, társadalmilag annál fel­jebb kapaszkodott. Hamarosan igazgató-helyettességig vitte. Megbízha­tó volt és engedelmes, mert valójában semmi sem érdékelte. Senki sem tartotta veszélyesnek, mert szinte sugárzott belőle a törekvés hiánya, s így nehézségek nélkül haladt előre.

Ez a kinevezés kétségtelenül koronája volt egy sikeres, szolid pá­lyafutásnak. A mérnök maga is meglepődött, amikor megkapta. Olyan pillanatban következett be, amikor valójában már semmire sem érezte magát képesnek, és amikor már nem is mert végigtekinteni életén, nem mert túlságosan vájkálni magában, nehogy azt kelljen megállapítania, hogy minden, amit tett, félresikerült, elhibázta az életét.

Eddig elvergődtünk, ismételgette magában, miközben a likai pusz­taságban vezetett, eddig elvergődtünk, elégedettség és büszkeség nélkül, sőt nem is érdemeink alapján, hanem csupán a dolgok rendes folyásá­val, a hangyák mechanikus sorsa, a természetes nemzedékváltás szerint.

És hol vagyunk most? Ismét egy kezdetnél. Életem nem más, mint a kezdetek sora. Add istenem, fohászkodott Alannál, valahol fél­úton a tenger és az ég, múltbeli és jövendő élete között, add istenem, hogy ez legyen az igazi kezdet, hogy teljesüljenek az ígéretek, és minden jó legyen, minden jó legyen.

Fordította Hornyik György