Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Miroslav Krleža
A Jugoszláv Kommunista Párt
1979. november 15.
az
első
inspirációk
Nem a nyugati kapitalista ideológiák beáramlása okozta, hogy hazánkban életre kelt a kommunista mozgalom, hanem az, hogy az orosz bolsevik mágneses tér közvetlen vonzásában kialakulva létezését kezdettől fogva összekötötte a lenini politika elemeivel.
1948
lenin
zászlaja
alatt
Az a gondolat, amely a Jugoszláv Kommunista Pártnak erőt kölcsönzött, az az ösztönzés, amely a Párt elszántságát ébren tartotta, az a lobogó, amely viharokon át vezette útján – Lenin forradalmi politikája volt.
1948
az
első
falanxok
Az egykori zavaros fejű romantikus nacionalisták, a háború előtti jugoszláv ifjúság a Balkán komitácsi harcaiban szétszórt gyermekeit, akik a nemzeti felszabadulást még ama korból visszamaradt nacionalista nézeteiktől és meggyőződésüktől hajtva óhajtották elérni, szociálforradalmi érzületű vad egyedek, akik az anarchista terrort nem tudták megkülönböztetni a tömegmozgalomtól, kicsípett lázadók, anarcho-individuális literátorok, vaskalapos szerbiai politikusok, zabolátlan egyének, akiknek ambíciói összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak személyes tehetségüknél (Sima Marković), a jugo-ifjúság legújabb disszidensei, akik a királyi terrorista szervezetek elől menekültek el, különböző politikai csoportosulásokhoz csapódott jelentős létszámú egyetemista darabont katonaság, ám annál kevesebb kétkezi proletár – ilyen elemekből álltak össze a baloldali mozgalom első falanxai.
1935
az
új
nemzedék
idealista
falanxa
Tekintet nélkül heterogén összetételére, az ifjú nemzedék kellő tapasztalat híján volt, és az általános érvényű lenini direktívákhoz való kötődésén kívül (a hazai, autochton kérdések egész rendszerét feltáratlanul hagyva) nem tudva a valós helyzetről és gyakran arról sem, hogy honnan hová és hogyan haladnak, az ifjú nemzedék egyre inkább eltávolodott a valóságtól. A sarló és kalapács szimbóluma átalakult egy egészében idealista-romantikus áldozatvállalássá, mártíromsággá, amely hosszú évek raboskodásán át Lepoglaván, Zenicán, Mitrovicán szenvedtettetett meg; a politikai meggyőződés a halállal és a sírgödörrel kötött szövetséget. Annak az ifjú nemzedéknek az elszántságáról, amely költői hevülettel szegült szembe a véres valósággal, hosszú tanulmányokat kellene írni – megírni azoknak a párt- és szakszervezeti vezetőknek az életrajzát, akik sorban kényszerültek emigrációba: lépéseiket a rabság felé, azt is, hogy hogyan sikerült egyes futároknak 20-30 alkalommal illegálisan átlépniük a határt, milyen akaratos jellemvonások kényszerítették ezeket az idealistákat a katasztrófába, miért csak az elszántság volt meg bennük, s nem a határozott elképzelés, amely sajnos mind a mai napig nem kapott világosan körvonalazott programtervet és nem vált a tömegmozgalom mindennapjainak részévé. Hiányzott az eredeti gondolat, legtöbbször idegen szövegek böngészésében merült el a proletariátus harcához tartós idealizmussal és a tiszta humanizmus értelmében tett őszinte rajongástól hajtott elme.
a
tragikus
út
A Párt útja hosszantartó és tragikus volt; akasztófák árnyékában, politikai leszámolásokon és sírokon át vezetett, a politikai elítéltek temetőin, ütközeteken és üszkös romokon keresztül, hogy egy véres világégés lángnyelvein áthatolva annak a köztársasági néphatalomnak az irányítójaként hozzon törvényt, amely első ötéves tervének alapjait a felégetett paraszti elmaradottságában leragadt földön fekteti le.
1948
történelem
A Jugoszláv Kommunista Párt történetét még nem írták meg: a royalista legitimisták elleni vad tömegfelkelésektől kezdve, a húszas évek általános sztrájkjaitól a diktatúráig (1929-ig), a királyi diktatúrától az 1941-es áprilisi katasztrófáig számos nemzedék tűnt el a politikai tűzvészek füstjeiben és földünket is behintette annak a számtalan névtelen harcosnak a sírja, aki életét áldozta a lenini elvekért. Isztriától a Dráva mentéig, Maribortól Zadarig, Lepoglavától és Zadartól Mitrovicáig, Belgrádig és Szkopjéig nincs egyetlen város, egyetlen falu vagy útkereszteződés sem, ahol ne jelezné sírhalom tömegmozgalmunk, politikai és proletár osztályöntudatunk érlelődését. A cattarói és a pólai 1918-as felkeléstől 1936-37-ig, Toledóíg, Toledótól Drvárig és a Sutjeskáig, Likáig, Slunjig és Kordunig hosszú volt az út, amely néhány nemzedék halottasházán át elérkezett történelme középkorának áttöréséhez, előítéleteinken és kispolgári elmaradottságunkon át – a bankárok és püspökök, a királyok és nyugat-európai mágnások ellenében.
1948
a
kisemmizettek
élén
Az újsütetű állami erőszak ellen (1918), amelynek egyetlen határozott célja a proletár és paraszti lázadozások kompromisszum nélküli leverése volt, egyetlen forradalmi tagadásként a kommunista mozgalom jelentkezett. A háborús és háború utáni kizsákmányolás kíméletlen konjunktúrájában, amely az alig megszületett állami apparátust megbízható katonai és rendőri bázissá alakította át a forradalom, a parlament és a néptömegek bármilyen demokratikus joga ellen, a kommunista mozgalom volt az egyetlen morális-intellektuális hajtóerő, amely a maradi és elvetemült önkényuralom elleni harcban a kisemmizett proletariátus és a nép élére állt – ebben a hosszú és kitartó küzdelemben végig arra törekedett, hogy a korszerűtlen, reakciós államközösségben elültesse a haladó és szociális gondolatokat.
1960
harc
a
szabad
nemzeti
köztársaságok
szövetségéért
A kommunista mozgalomban megalakulásának első napjaitól kezdve egyetértés uralkodott abban, hogy az egységes jugoszláv államiság semmi esetre sem jöhet létre a jugoszláv népek nagy többségének politikai és kulturális elnyomása árán. Elvetve mindenekelőtt az 1918. XII. 1-én az ideiglenes néptanács határozataival és az alkotmányozó szkupstinával kezdődő periódus önkényes egyesítése törekvéseit, a JKP azonmód határozatot hozott arról, hogy ez az egyesülés nem jöhet létre a népakarat tiszteletben tartása nélkül és hogy e forradalmi népakarat ellenére nem érvényesíthető semmilyen állami politika, vezesse azt bár karhatalmi vagy katonai terror. Hogy a délszláv népek egy államba való tömörülése a történelmi előrehaladás és a proletariátus osztályharcos érdekeinek irányát kövesse, a proletariátusnak be kell töltenie történelmi misszióját, ám hogy e feladat gyakorlati megvalósulásait meglelje, elengedhetetlenül szükséges, hogy az SHS-állam átalakuljon a délszláv népek önkéntes szövetségévé, a demokratikus szabadságjogok, a társadalmi és nemzeti egyenjogúság alapján. A JKP a polgári és nemzeti jogokért indult harcba, a szabad nemzeti köztársaságok szövetségéért, mint az államiság egyetlen olyan formájáért, amely képes megoldani a nemzeti kérdést, és a munkástömegeket képes megvédeni a kizsákmányolástól és az erőszaktól.
1960
a
balkáni
államok
szabad
föderációjáért
Mi maximalisták, kommunisták, „bolsevisták”, igenis azok vagyunk, igenis szabad jugoszlávok akarunk lenni! Mit jelent ez? Azt akarjuk, hogy hazánk szabad legyen, és tudatában vagyunk annak, hogy egyetlenegy ország sem lehet szabad, ha nem fogja körül a többi, ugyancsak szabad ország gyűrűje – hogy ezt az álmot elérjük, programba iktattuk a balkáni államok szabad föderációját.
1920
a
délszláv
népek
fölszabadulásának
legmérsékeltebb
programja
Hogy népünk fölszabadulhasson, vagyis hogy egy valódi, korszerű, politikai elképzelés alapján megkezdje fölszabadító harcát, vagyis hogy elindulhasson gazdasági és politikai fölszabadulásának igazi történelmi útján – ahhoz a legcsekélyebb feltételek a következők:
1.hogy az agrárreform véghezvitessék, a nagybirtok teljes eltörlésével;
2.hogy mindegyik nemzeti bank egy állami bankba egyesüljön;
3.hogy minden üzemet a munkástanácsok kezébe adjanak;
4.hogy minden hitközséget (mint a nemzeti széthúzás állandó kísérőjét) elválasszanak az államtól;
5.hogy a katonaság néphadsereggé alakuljon át, amely háború esetén felkel a betolakodók ellen, mint az önkéntesen felfegyverzett polgárok miliciája, az országhatárok megvédésének zálogaként stb. stb.
1920
a
nemzetközi
bankok
ellen
Mi saját polgári pártjainkkal azért szállunk szembe, mert eme polgári, burzsoá pártjaink osztályszolidárisak a többi nyugat-európai burzsoá párttal, és mert a feudális Osztrák-Magyar Monarchiában feudális földesuraink érdeke egybeesett az osztrák és a magyar földbirtokosokéval, ugyanígy e mai monarchiában a belgrádi és zágrábi bankárok szerb-horvát érdekei egybeesnek a nyugat-európai kapitalistákéival, akik pénzelik őket. Ez világos és logikus! Pártunk nem e bankárok politikáját fújja, hanem a délszláv és balkáni proletariátus politikáját vezérli. És mivel sem a balkáni sem pedig saját proletariátusunk érdekeinek nem felel meg, hogy hazánk politikailag és pénzügyileg a nemzetközi bankok ügyének függvénye legyen, ezért mi következetesen és szabad elhatározásból minden eszközzel ellenszegülünk ennek az idegen eredetű gyarmati politikának.
1920
a
parasztoktól
való
elszigetelődés ellen
A baloldal, a proletár, marxista baloldal politikai harca itt nálunk sokféleképpen képzelhető el, de sohasem és semmilyen formában oly módon, ahogy az nálunk mind a mai napig gyakorlat volt, vagyis hogy a „haladó” politikai koncepció huzamosan távol tartotta magát a paraszti tömegektől valamiféle a múlt századból öröklött faji-megalomán „Orjunás”, vagy január 6-ai séma alapján. Nem frázisokat kell pufogtatnunk, melyek első pillanatra meghozzák az előrelátás gyönyörét, ám végső soron nem egyebek optikai csalódásoknál, amelyek pillantásunkat a közvetlen, mindennapi valóságból a ködös homályba veszejtik, és időről időre elaltatják figyelmünket – egyszerű pártnyelven, politikai éberséggel kell beszélnünk.
1935
a
parasztok
harcáért
A valódi ügyesség, az egyetlen igazi politikai bölcsesség az lenne, ha a (horvát) parasztság harcának alátámasztásához megtalálnánk a kívánt formát, mivel az gyökereiben progresszív. Egyetlen politikai feladatunk az lenne, hogy a horvát parasztság ellenzéki tudatát kiszélesítsük az egész jugoszláv parasztság harcára, hogy ebből az életerős tömegből egy reális agráralapon nyugvó szocialista mozgalom születhessék. Ezeket a politikai programokat megtisztítani a nem paraszti elemektől és a múlt századi politikai tézisek üledékétől, haladóbbá és egy valóban konkrét politikai-forradalmi programmá alakítani azt jelentené, hogy megtaláltuk a harcmodort a horvát, ezzel együtt pedig a szerb tőke ellen; ez pedig a legelső föltétele az egységes jugoszláv szocialista mozgalom küzdelme sikeres végkifejletének.
1935
kampanellizmus
és
tájékozatlanság
Mind helyzetünk külső és belső eredői, mind e helyzet speciális elvadultsága révén és pártjaink összetételének zavaros – egyes provinciákban, államokban és népeknél egyáltalán nem egységesült – összetettsége folytán nálunk a forradalmi hullám a baloldali frázispolitika alakját öltötte magára, a hordószónoki, hisztérikus, felbőszült, kihívó, kiegyensúlyozatlan, forrófejű, vérszopó, affektáns politika alakját – ám ebből a piciny káoszból nem tellett egy maradandó értékű könyvnyi terjedelmű politikai analízisre sem. Mint mindig, a személyes érdekek domináltak, az egész helyzeten eluralkodott az egyes úgynevezett vezérek ideges türelmetlensége. Magára hagyatva, a proletariátus begubódzott. Az egyik oldalon a fizetett árulók, a másikon az áldozatok, az egyik oldalon a nézetek összevisszasága az egyes pártfunkcionáriusok fejében, akik e történelmi pillanatban a kampanellizmus, valamint a tájékozatlanság, az anyag ismeretének és megtanulhatatlanságának történelmi vízválasztóján álltak, a másik oldalon jelenségek, amelyeket nem szabadna lebecsülnünk és amelyeket fel kellene tárnunk: a rendőrségi ügynöki/provokátor-hálózat.
1935
harc
az
alkotmányért
1920-ban
Mit akar pártunk a II. Intemacionálé tagjaként és a szocialista mozgalom élén járva az Alkotmányért vívott harcban? Nemzetközi békét akart és harmóniát az államközi kapcsolatokban, ugyanakkor békét és egyenlőséget az egyes országok nemzetei között. A párt ellene van annak, hogy az állam olyan gépezet szerepét töltse be, amelyet a kizsákmányolás irányít, ellene van a papságnak, amely láncra veri a tudatot; a Párt nem óhajt hamis demagógiával szavazatokat harácsolni az úgynevezett köztársasági programok alapján, amelyek éppoly üresen visszhangzanak, mint valami rozzant vásári dob.
1920
a
vidovdáni
összeomlás
után
A vidovdáni összeomlás után az állami apparátus elleni harcban, az Államvédelmi törvény szabta béklyókban a mozgalom napról napra egyre inkább elveszítette morális egységét és így vegetálva a forradalmi folytonosságot többé-kevésbé szektás, izolált módon tartotta fenn, ám nem volt ereje a politikai indulatok elevenjébe törni – pedig ezek mint hatalmas árvizek hömpölyögtek át a hazán a tiszta reakciós, fekete-sárga klerikális La Vendée szellemképében.
1935
a
horvátországi
munkásmozgalom
1929.
I. 6. előtt
Ebben a depressziós fázisban az alkotmányozó szkupstinában betöltött hét mandátumával és a területi szkupstinában szerzett két szegényes mandátumával, a horvátországi munkásmozgalom mindinkább görcsbe rándult, ám a politikai apparátus hatalmas nyomása ellenére sem szenvedett volna akkora vereséget, nem maradt volna annyira magára, ha vonzó és igazán forradalmi jelszavakkal harcolt volna, ha a marxista téziseket a mindennapi gyakorlatba tudta volna plántálni, mert épp e gyakorlati alkalmazásban rejlik a politikai dialektika.
1935
az
önkritika
hiánya
Ha meg tudtuk volna magyarázni, ha olyan képességekkel és tehetséggel lettünk volna megáldva, hogy a
mozgalmat irányító objektív feltételeket a proletariátus szemszögéből kritika alá vettük volna és megvilágítottuk volna, abban az esetben ezzel az önkritikus módszerrel élve eljutottunk volna a legalapvetőbb igazságig: hogy a munkásmozgalom Horvátországban és Szlavóniában január 6-áig nem tudta jelszavaiban a tömegek politikai hangulatát irányítani, és azzal hitegette magát, hogy a tömegek tudatosan cselekszenek, amennyiben zseniális előőrs vezeti őket.
1935
a
tömegektől
való
eltávolodás
A dicsőséges sírokra emlékezve és a fennséges hősökre, akik ma láncra és bilincsbe verve senyvednek a tömlöcökben, a horvátországi munkásmozgalom magára hagyatottságának ezen hősi, elesett és a halált most is vállaló tanúira gondolva hatalmas erkölcsi felelősséget érzünk: valóban hősies, ám veszélyekkel teli az a feltételezés, hogy viszonyaink között a mozgalom az élen jár és hogy öntudatos paraszti, pauper tömegek követik. Munkásmozgalmunk valóban a proletariátus élcsapata, annak hősies, ingeniózus és erkölcsileg-politikailag bátor előőrse, ám élharcosaink és a tömegek közötti szakadék ma, 1935-ben, tragikusan veszélyes.
1935
a
radićizmus
elleni
harc
A mozgalom minden kísérlete arra, hogy eszmeileg leszámoljon a radićizmussal, dugába dőlt, éppúgy, mint ahogy mind a mai napig nem tudtunk nyíltan állást foglalni a nacionalizmus kérdésében! Két irányzat, két metódus, két vérmérséklet, ennek az álarcosbálnak kétfajta játéka és kétfajta maszkja volt egyformán hamis. 1929-ig a proletár tudat a passzív vegetáció különböző szakaszait élte át, elsősorban a politikai problematika feldolgozásának képtelenségét, egyes tehetségtelen egyének személyes ambícióit, egy sor konkrét kérdés intellektuálisan passzív közömbös tárgyalását, az intellektuális merészség lekicsinylését az egyes kérdések konkrét megfogalmazásában és végleges megformálásában, legvégül pedig az egyes frakciós csoportok személyes érdekeinek védelmét, amelyek egy egészségtelen viszonyban, szervezetileg a külföldi pártfórumoktól függve működtek.
1935
1929
Sok vita folyt. A harminchárom napirendi pontról számtalan alkalommal kétszer annyi vélemény hangzott el. Az 1929-es terror csak még kivehetőbbé tette a kontrasztokat és e hősiességgel és egyéni áldozatokkal teli vadságban, amikor a börtönök egész nemzedékeket nyeltek el, a munkásmozgalom szubjektív hibái, éppen ami a tömegbázis szervezettségét illeti, az egészségtelen állapot egész sor szimptómájával szolgáltak.
1935
frakciós
harcok
1929
után
Éppen az országban működő egyes fórumok szervezeti függőségéből kifolyólag ebben a periódusban a dogmatikus direktívák adják meg a politikai programok hangját. Azok a direktívák, amelyeket gyakorlati elemzésnek még nem vetettek alá. Ezek a fórumok úgy működnek mint valamiféle pártadminisztrációk, amelyben a mozgalmi propaganda rendkívül alacsony szinten van, a szakszervezetekben pedig a frakciós harcok árnyéka nyúlik a konkrét gyakorlati programok fölé; ezek a harcok az egyes csoportok szégyenteljes és gyilkos önpusztításába torkollnak. A szakszervezetek saját tehetetlenségük folytán elszalasztják az elsődleges felhalmozás óriási konyjunktúrájából és az ipar különböző ágaiban dúló féktelen rablóhadjáratból eredő, számukra kedvező alkalmat, a Radić-féle területi szkupstinában pedig a munkástömegek két képviselője a velük való tettleges leszámolás állandó fenyegetettségében él és a felkoncolás veszélyét vállalja, amennyiben magában a területi szkupstinában rábizonyítják ügynök-provokátor mivoltát. (Mint „idegen érdekeket” kiszolgáló ügynök-provokátorét – a belgrádi és a Radićista perspektívából nézve.)
1935
a
helyes
politikai
diagnózis
problémái
Az egész társadalmi-politikai berendezés krízise, a parasztgazdaságonkénti hatszáz dináros átlagos jövedelem, a Jugoexport konjunkturális csődje ezzel együtt az ipari prosperitásé is, a tömegektől való elszakadás, a horvát-szerb viszonyban jelentkező minden irányzat lebecsülése, az önrendelkezésű állam jelszavától az elszakadásig, az elnyomott népekkel és vallásokkal való együttműködésig, a szociáldemokrata mozgalommal való együttműködésig – mind megmaradtak elvont vágyaknak, melyekből sohasem terebélyesedett ki az új délszláv tömegekre támaszkodó proletár politika. Minden veszély, amely ezeknek a viszonyoknak következményeként létrejött, csak gyengítette az országot, annak amúgy is igen bonyolult nemzetközi helyzetében. A Habsburgok, a dunai katolikus restauráció, a nagyhatalmak játéka, Etiópia, Danzig, Litvánia, a Duna, a Távol-kelet és a Balkán, és ebben a káoszban a „kisebb rossz” politikája, egy reális alapokon nyugvó politikával szembeni ellenszegülés, a puccsista-frontszolgálatos opportunista-jellegű politika, a parányi, bőrükből kivetkezett emigráns csoportok politikája, és végül a Glavnjača és a belügyminisztérium politikája – mind-mind olyan veszélyes szimptómák voltak, amelyekre senki sem tudott pontos diagnózist adni, így természetesen orvosságot sem.
1935
tito
vezetése
alatt
Titonak a JKP élére való kerülésével és a Központi Bizottság emigrációból való hazatérésével a jugoszláv munkásmozgalom történetének legjelentősebb időszaka kezdődött el. A gyenge, kis létszámú pártból, amelyet a belső, frakciós harcok széjjeltéptek, abból a pártból, amely teljesen elszigetelődött nemcsak a széles néptömegektől, hanem a munkásosztály többségétől is, Tito egy odaadó, az illegalitásban megedződött csoporttal életerős, egységes és monolit szervezetet hozott létre, amely a legkülönbözőbb formákban kapcsolódott a munkástömegekhez, olyan párttá tette, amely ezeket a tömegeket fel tudta készíteni a végső harcra és amely biztos kézzel vezette őket a reakció és a fasizmus ellen, a népi forradalmon át a szocialista társadalmi rendig.
1955
iránytű
a
háborgó
vizeken
A Jugoszláv Kommunista Párt 1914-1918-ban, a háborús és a háború utáni káosz tüzeiben született meg és az orosz bolsevista forradalom azon régmúlt, eposzi napjaitól az 1941-es II. világháborúig a Jugoszláv Kommunista Párt volt számunkra az egyetlen biztos politikai mágnestű, amely ezeken a veszélyes, rémülettel és hajótöréssel terhes utakon az irányt mutatta.
1948
az
1941-es
összeomláskor
Az 1941 áprilisi összeomlás pillanatában a délszláv kommunista mozgalom volt az ország egyetlen szervezett
ereje, amely tudatában volt céljainak és elég bátorsága volt ahhoz, hogy ezeket a célokat politikailag végre is hajtsa. Az ország teljes romlása idején, az elmaradott vidékeken, ahol az elvakult gyűlölet uralkodott, ezer ellenséges ágyú torkában fegyvertelen tömegekből olyan hadsereget szervezni, amely négy év alatt több mint 30 német, olasz és quisling-hadosztályt volt képes lekötni – nem volt mindennapi és egyszerű feladat.
1957
a
sötét
erők
ellen
Ha a Jugoszláv Kommunista Párt nem létezett volna, 1941-ben a fasiszta csapások alatt mindnyájan visszavonhatatlanul elpusztultunk volna, és ennek a katasztrófának a romjain ma azok a sötét elemek kárognák győztes dalukat, amelyek politikája miatt került sor az összeomlásra: a királypárti centralizmus, minden eleme, a muzulmán középkori vallási fanatizmus, a görög és latin elmaradottság, a külföldi és hazai kapitalizmus szuperprofitja egy olyan elmaradott agrártömegre nehezedve, amely patriarchális naivitásában mindenkor az ilyen siralmas félgyarmati állapot ideális kiszolgálója volt.
1948
létünk
egyetlen
garanciája
A magyar és a müncheni Tanácsköztársaság 1919-es bukásától hazánk ifjúságának anarchoid és blanquista lázadásaitól (1917-21) az alkotmányozó szkupstina-beli helyekért vívott 1920-as győzedelmes választási harcokig, amikor a Párt ötven mandátummal vonult be a parlamentbe, a vidovdáni merénylettől és az államvédelmi törvénytől a január 6-ai királyi diktatúráig; 1936-tól, a spanyol polgárháborútól 1941-ig, aroyalista Jugoszlávia összeomlásáig olyan szerepet játszott politikai életünkben, amely tagjainak elvhűségével és eszméi melletti tántoríthatatlan ragaszkodásával mindinkább meghatározó erővé nőtt. A Kommunista Párt útja egy megszelidíthetetlen erő drámai útja volt, amely mindig tudta céljait, és mindennek ellenében mindenkor megtalálta a céljaihoz vezető legjobb módokat és eszközöket. A görög és latin középkoriság legsötétebb elemei elleni harcban, a hazai törzsökös bizánci és lateráni tizennegyedik századdal harcolva, amely a fiatal és primitív burzsoázia erőszakosságában találta meg párját, a félgyarmati imperialista konyjunktúrának ezekben a profitjuk érdekében mindenre kész vadjaiban – a legális eszközök nélküli egyenlőtlen harcban, a számtalan ellene hozott rendkívüli törvény csapásai alatt a Kommunista Párt a mi haladó népi erkölcsi-intellektuális egzisztenciánk egyetlen garanciája maradt. Ha a Jugoszláv Kommunista Párt nem létezett volna, mi elsüllyedtünk volna.
1948
az
1943—45-ös időszak
A Jugoszláv Kommunista Párt az évekig tartó harcban feltámasztotta az intellektuális és morális Lázárt és ez az 1943. XI. 29-ei jajcéi szimbolikus felhívás a két évvel későbbi alkotmány alapjául szolgált – két évvel később, amikor a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság szocialista föderációvá vált. Jugoszlávia olyan államszervezetként jelentkezett a nemzetközi politikai életben, amely kizárólag kommunista pártjának forradalmi akaratából táplálkozott.
1952
a
harc
30
éve
folyik
Aki meg akarja érteni drámai napjaink talányosságát, arra kell gondolnia, hogy itt egyetlen óriási harcról van szó, amely már 30 éve tart. Néhány nemzedéket temetett már el ez a harc, amely az ausztromarxista ország-zugok füstös szobáiban vette kezdetét és ma a szemünk előtt válik elementáris politikai lángnyelvvé, amely hazánk politikai és kulturális alapjának megváltoztatásán fáradozik.
1945
zűrzavar
intellektuális
berkekben
1948
után
Az anyagi és ideológiai krízisben, a bal- és jobboldali szélsőségek hullámverésében, az értékek tartós túlbecsülésében, a tudat és a politikai diagnózis formuláinak eredeti és újfajta kinyilatkoztatásával a mi negatív felsőbbrendűségünkből fakadó baloldali mechanikus, fanatikus, monolitikus állásfoglalásunk az eluralkodó konzervatív, esztétikai és szociológiai felépítmény iránt elbizonytalanodott. A határozott tagadás folyamata látszólag megtorpant és mintha az „igen” és a „nem” közötti, szinte már neuralgikus formákban valamiféle relativisztikus átmeneti nüanszok jelentkeztek volna – azokban a formákban, amelyek gyakran passzivitáshoz vezettek. A Szovjetunió által a jugoszláv politikára erőszakolt éles fordulat a fejekben összezavarta az intellektuális útravalót és bizonytalanná tette a mozgást. Hatalmas erkölcsi bátorság kellett a tények tudomásul vételéhez és ahhoz, hogy az embert ne lehessen kibillenteni az egyensúlyából.
1952
Szerep
és
előrejelzés
A Kommunista Párt szerepe ebben az elmúlt 30 évben előrejelzéseink hosszú sorával az egyedüli valódi szerepnek bizonyult. Világosan meglátva, hogy az úgynevezett polgári szuperstruktúra bukásának be kell következnie – a JKP megteremtette annak az előfeltételeit, hogy a legnehezebb körülmények között is megvívja a maga történelmi harcát, amely végkövetkeztetésként a JSZNK politikai és diplomáciai fait accompli-jáig vezetett.
1954
az
alapvető
érdem
Az a tény, hogy a Jugoszláv Kommunista Pártnak a maga politikai harcaiban minden visszahúzó erőt sikerült legyőznie és hogy a II. világháborúban fegyveres harccal megteremtette hazánk szocialista építésének feltételeit – ez a pártnak kétségtelenül legalapvetőbb érdeme és olyan tény, amelyet senki sem kerülhet meg, aki népeink történetének megírásához kezd.
1948
az
elsődleges
történelmi
feladatok
A zavaros fogalmakról alkotott nézeteinkben – amelyek közül egyike a legfőbbeknek az „entitas nationis" - a horvát-szerb relációkban még mindig a barokk, nagyszerb etatikus és a horvát államjogi sémák uralkodnak. A szellemek zűrzavaros táncát a spiritista szeánszokon, a JKP nem győzte le, mint ahogy nem emelkedett az egyetemes mentalitás és sajnos az anyagi elmaradottság fölé sem – holott egyik alapvető történelmi feladata volt és maradt, hogy ezeket a kísérteteket lökje vissza oda, ahová valók, a sírba. Néhány általános érvényű absztrakt direktíván kívül soha nem léptünk fel módszeresen, holott ez a munka egyszerű – igaz hosszantartó.
1967
a
maradi
felfogások
elleni
harcban
A maradi felfogásokkal a JKP mind a mai napig nem szállt szembe kellő eréllyel, így ez a történelmi mulasztása az évtizedek folyamán a szellem passzív renyheségévé vált és ezért a nézetek zűrzavara a leggyengébb pontunk. A butaság sötét árnya már évtizedek óta orrunk előtt járja rumpírxtáncát, mi pedig a gazdag terhekkel vállunkon úgy kotkodácsolunk, mint megrettent tyúkok a viharban. Szerteszéjjel röppenve provinciális istenházainkba, rettegve az objektív igazságtól, amellyel senkinek sincs kurázsija szembenézni. Ám a helyzet ilyetén megfogalmazott igazsága jelentheti a fogalmak bábeli zűrzavarából a kiutat. Tévelygünk felismeréseinkben, lényegbevágó kérdéseink megoldását a dilettantizmus kíséri, a papagáj intelligenciájával ismételgetjük magunkat. A retorika manapság semmi esetre sem vallhatja magát az ezerfejű, sokszínű antinómiák között átívelő hídnak, mert ezek az antinómiák az ifjú nemzedékek előtt az áthidalhatatlan szakadék dicsfényébe öltöznek.
1967
pártpublicisztika
A JKP politikailag sokkal többet ért el, mint amennyit az uralkodóknak, politikusoknak, ideológusoknak és mindenfajta kombinátornak, minden nemzetnek és nemzetiségnek évszázadok alatt valaha is sikerült, ám hogy saját, valóban marxista pártpublicisztikát hozzon létre – ezt nem sikerült megvalósítania. Ha publicisztikáról mint olyan formuláról van szó, amely ma már nem felel meg a napi feladatoknak, nem a professzionális funkcionáriusokra, politikusokra gondolok, sem pedig a karrieristákra, akik frázisokat pufogtatva bújnak meg az adminisztrációs apparátus mellvédje mögött, hanem annak az intellektuálisan-politikailag megszervezett intelligenciának a médiumára, amely a „in politicis” felismerés-metódusában nem a történelmi materializmus szemléleti módját alkalmazza. Amikor „pártpublicisztikát” mondok, nem gondolok semmilyen khimérára, hanem olyan valódi, ideológiailag képzett publicistákra, akik sem a tanszéken, sem az újságban, sem pedig a közvélemény alakításában nincsenek jelen kellő súllyal, és ha léteznek is, olyan jelentéktelen kisebbséget alkotnak, hogy morális-intellektuális befolyásuk nem érződik.
1967
a
párt
álláspontjainak
hírvivői
A – mondjuk így – „pártos gondolkodás” zászlóvivőinek olyan „ideológusoknak” kellene lenniük, akik a marxista analízist nem merevítik retorikába, mert absztrakt madár-nyelven firkálni az eszmei direktívákról, ugyanakkor e direktívákat szigorúan empirikus módon a gyakorlatba nem átültetni – sokszor végzetesebb és politikailag elítélendőbb, mint egyáltalán nem alkalmazni őket. Pártunk álláspontjainak első látásra bonyolult problematikáját olyan publicistáknak és propagandistáknak kellene megvilágítaniuk, akik saját meggyőződésükből és tapasztalatukból vallják, hogy a JKP az a politikai tényező, amely már évtizedekkel ezelőtt, éppúgy mint napjainkban, az egyetlen igazi lehetőséget kínálja fel a hazánk létezését érdekeiken és meggyőződésükön kívül helyező, uralomra törő erők ellen.
1967