A JELEN BANALITÁSA

1999. május 3.

1. "
...nevígyminketakísértésbedeszabadítsmegagonosztólamen" - hadartam egyszuszra a "miatyánkot", amíg mindennap imádkoztam. "Kivagyamennyekben" vagy "ecpeckimehecc", gyerekként egyre megy. Nem is igen értettem az ima szavainak jelentését, azt meg végképp nem érezhettem még, hogy Isten inkább az Időben, mint a mennyben lakik... Az összefolyt szöveg is csak később kezdett sorokká szakadozni: "szenteltessékmegateneved", "jöjjönelateországod"... A mondatok s szavak értelmét végül maga az idő adta meg, mikor felnőttként néha újra imádkozni kezdtem. A reménytelenség, a tudat helyben járása tagolta és tette felfoghatóvá az ima legkeményebb szavait is: "Legyen meg a Te akaratod...".

A gonoszról azonban sohasem gondolkoztam: Isten úgyis megszabadít tőle, amen - vélhettem még gyerekésszel. Az, hogy néha magam is gonosz voltam, cseppet sem tűnt fel, és a nagyanyám sugallta gyermeki büszkeségből származott: te más vagy, mint a többi... Hiszen természetes volt az ő mássága is, ahogy a Felvidékről kipenderített, áttelepített családját jöttment idegeneknek tekintették a dunántúli sváb faluban. A megalázottságban csak ez a cinkos büszkeség adhatott valamiféle emberi tartást. A másság tudatával elkövetett kis gonoszságaim pedig, a "jócselekedetekkel" ellentétben - mert egyébként "jógyerek" voltam -, elkövetésük vagy pontosabban: történésük idején sohasem voltak egyértelműen minősíthetők, vagyis nyilvánvalóan rosszak. Mert gyakran saját cselekedeteink is csupán megtörténnek velünk. Az éppen most történőre pedig mindig felmentést ad a jelen felfoghatatlansága. Majd az idő eldönti! - mondjuk bölcsen mindenre. Ehhez képest a mindenkori JELEN - a létezés megkerülhetetlen, de mégis a legnehezebben azonosítható időélménye - valahol a lényegtelenség határán vegetál. A jelen tökéletesen banális.

2. Mostanában már szinte sohasem nézek tévét. Főleg, mióta a világ belesűrűsödni és végképp bezáródni látszik ebbe a műanyag kockába: bármikor, bárhol történik valami (vagy ha éppen nem történik semmi), valamelyik csatornán azonnal szét is áramlik a világba. Minden pillanatban fölösleges dolgok zúdulnak ránk - s közben a csatornánként sokadszor visszajátszott képsorok vizuális unalmaként minden történet s végül a történelem is banálissá válik. A bekapcsolt és folyamatosan sugárzó televízió az állandó, de felfoghatatlan jelennek, a történelem végének a metaforája. A képernyőn élőben átsuhanó alakokhoz, de a jól ismert kommentátorhoz sem fűz valóságos viszony, arckifejezésük is csupán a mindenkori "aktuális hírek" tükröződései a lámpák fényében. "Live"...

És mégis: a néha felvillanó múlt, akár egy bemondónő fiatalkori képeként, innen, a jövőből nézve, már egy országnyi ember rezdülését indukálja: egy átélt, túlságosan is jól ismert korszak áporodott légárama húz el fölöttünk, a lágyított gonosz, a puha diktatúra joviálisan összekacsintó világából. Pedig akkor, abban a bizonyos jelen idejű pillanatban talán nem is történt semmi - kedvenc bemondónk is csak a folytatásos Tenkes kapitánya nyolcadik részének kezdetét konferálta...

Váltogatom a csatornákat: most éppen szintén nem történik említésre méltó, ugyanazok az ezerszer látott képsorok. Meg a jelen örökös várakozása, amelyben bármi megtörténhet. És, persze, meg is történik! Csakhogy abban a pillanatban már múlttá is foszlik, melynek megítélése (esetleg) majd valamikor, a beláthatatlan jövőben történik. S közben, a jelen metszeteinek vég nélküli folytatásos részleteiben sohasem történik semmi lényeges.

MOST nincs gonosz - se Isten... Csak a mindenkori jelen banalitása, s benne: a gonosz véletlenszerű és tettenérhetetlen fogantatása.