EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015357. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NŐ - VÉR

Georges Didi-Huberman

A HISZTÉRIA FÖLTALÁLÁSA (RÉSZLET)

1998. május 1.

A 19. század utolsó harmadában az volt a Salpętriére, ami mindig - sajátságos női pokol, cittá dolorosa, négyezer bezárt nő, gyógyíthatatlanok vagy bolondok. Lidércálom Párizsban, a párizsi "Belle Époque" közvetlen közelében.

És éppenséggel itt esett meg, hogy Charcot újra felfedezte a hisztériát. Hogyan?

Ezt kell megpróbálnunk vonásról vonásra nyomon követni, a klinikai és kísérleti eljárásoktól a hipnózison át a kóros rohamok látványos bemutatásáig az amfiteátrumban, a híres keddi előadásokon ("leçons du mardi"). Charcot-val felfedezi az ember, hogy mire nem képes egy hisztérikus test. Ez azonban a csodával határos; a csodával határos, túlmegy minden elképzelhetőn, mint mondani szokás, "meghaladja minden várakozásunkat".

Miféle elképzelhető, miféle várakozás? Éppen erről van szó. Amit a hisztériások a Salpętričre-ben a testükkel bemutattak, az az orvosok és a páciensek közötti különös konszenzusból fakadt. Vágyakból, pillantásokból és tudásból szőtt viszony. Ez az, aminek utána kell járni.

Ránk maradtak az Iconographie photographique de la Salpętriére képsorozatai. Minden megtalálható itt: a pózok, a sikolyok, a krízisek, a "szenvedélyes testtartások" ("les attitudes passionnelles"), a "keresztre feszülések", az "eksztázisok", a delírium megannyi pozitúrája. Mintha mindent összegyűjtöttek volna, a fényképezés szituációja ugyanis eszményi módon kikristályosította a hisztéria fantazmája és a tudás fantazmája közti szövetséget. Kölcsönös vonzás létesült a hisztéria képeire sóvárgó orvosok meg a hisztériások között, akik, orvosaikkal teljes egyetértésben, teatralizálták a tulajdon testüket. Így vált a hisztéria gyógykezelése színjátékká, a hisztéria föltalálásává. Sőt a kezelés titokban valamiféle művészetnek hitte magát, mely egészen közel áll a színházhoz meg a festészethez.

Ám e vonzás egyre tovább és tovább hajszoló ereje paradox helyzetet idézett elő: amilyen mértékben eleget tett a hisztériás az elvárásoknak és hagyta, hogy képpé tegyék, bizonyos tekintetben olyan mértékben fokozódtak a szenvedései. Egy adott ponton aztán megtört a varázs, és az egyetértés átfordult gyűlöletbe. Ezt a fordulatot meg kell vizsgálni.

Freud zavarodott tanúja volt a hisztéria e végsőkig zárt társadalmának, ennek a képgyártásnak. Nem ok nélkül, nem hiába esett zavarba a pszichoanalízis előestéjén.

Felszabadítások

A szín-játék

Alapjában véve a következő kérdést próbálom fölvetni: mit jelenthet a "színjáték" szó "a fájdalom színjátéka" kifejezésben? Úgy hiszem, ördögi kérdésről van szó; éles, kiáltó, nyomasztó kérdésről.

Aztán felmerül a kérdés, hogy a műalkotásokkal, a képekkel teremtett kapcsolatunkban mi módon van eleve beállítva egy bizonyos viszonyulás a fájdalomhoz. Hogyan lép működésbe a fájdalom, mi lehet felbukkanásának vagy újrafelbukkanásának formája és időbelisége, mégpedig a szemünk előtt és a szemünkben? Ez magával vonja azt a kérdést is, hogy milyen kerülőúton juttat el bennünket egy valódi fájdalom, némán és mégis, a formák és a jelölők problémájához.

Ezt az eseményt, a hisztériát végül is nem tudom másnak nevezni, mint fájdalomnak. Még akkor is, amikor feltámad szörnyű vonzereje (és kezdettől fogva ott lobbant fel a kérdés).

A következő csúf paradoxont fogom megvizsgálni: a hisztéria, történetének minden pontján, fájdalom volt, fájdalom, amit kényszerűen fel kellett találni mint színjátékot és mint képet; e fájdalom egészen addig elment, hogy önmagát találta fel (e kényszere volt az esszenciája), amikor a hisztéria szabadalmazott előállítóinak tehetsége alábbhagyott. Egy találmány: a jelölők eseménye. De a fájdalmak, a túlságosan is evidens hisztérikus fájdalmak eseménye helyett extrém láthatóságuk értelméről szeretnék beszélni.

Találmány

Egyszerre három jelentést ölel fel a feltalálni szó: elképzelni; elképzelni egészen addig, míg "meg nem valósul", mondhatni. Aztán: költeni, ami annyit tesz: a képzeletet eltúlozni, kimeríteni; szóval, rövidre fogva, hazudni - találékonyságból, hacsak nem zsenialitásból. A "költés" szó használható - még ha igazságtalanul is, mint a Littré megjegyzi - ámde mégis használható a ävisszavonásö értelmében is. S végül feltalálni annyi, mint találni, váratlanul beleütközni a dologba, rábukkanni "magára a dologra", találkozni vele, invenire, és, ki tudja, talán leleplezni azt?

A feltalálás valami csodaféle (mint amikor a Szent Sír fölötti Vénusz-templomból kiásták Krisztus keresztjét, majd Szent Heléna két másik kereszt között "ráismert" - egy csoda, mely liturgikus formában mint "az igazi kereszt megtalálása és felajánlása" vált ismertté. - Amivel a nemi test és a fájdalmas keresztre feszülések között próbálkoznak, éppenséggel egy "krisztusi test" kései újrafelfedezését taglaló paragrafusok törvénybe iktatása...) Egy váltig mérgezett csoda: amit visszanyer, az egyes-egyedül az, amit kreált, amit elképzelt, a képekkel visszaélve koholt és visszavont, egészen addig, mígnem beleütközött magába a dologba.

Mérgezett, de mitől? Nietzsche írja: "Még legkülönösebb élményeink során is ugyanúgy járunk el: az élmény legnagyobb hányadát költjük, és alig-alig kényszerülünk rá, hogy ne mint feltalálók szemléljünk egy eseményt. Mindez annyit tesz: a lehető legmélyebben, a lehető legrégebben - hazugsághoz vagyunk szokva. Vagy, hogy erényesebb és képmutatóbb, egyszóval kellemesebb kifejezést válasszunk: az ember jóval inkább művész, mint amennyire tudja." Négy oldallal odébb azonban ämagatartás-javaslatokrólö van szó "hozzáigazítva a veszélyességnek ahhoz a fokához, amelyben az egyes személy él önmagával"1...

Ezeket a magatartás-javaslatokat és ezt a veszélyességet szeretném megvizsgálni, mert ahol hisztériáról van szó, ott az orvos aligha kerülheti el, hogy ne művészként (emfatikus értelemben) asszisztáljon egy önnön tüneteinek kiszolgáltatott test mértéktelen szenvedései mellett. Én sem tudom elkerülni a rettenetes paradoxont: látnom kell magam, amint arra kényszerülök, hogy a hisztériát, abban a formában, ahogy azt a Salpętričre-ben, a 19. század utolsó harmadában forgalomba hozták, mint a művészettörténet egyik fejezetét szemléljem.

A bolondok felszabadítása

Rendkívül pregnáns képekből nem volt hiány. Charcot munkájára eleve hatást gyakorolt Fleury festménye, melynek előterében közszemlére vannak téve azok a bilincsek és vasak, amelyek az őrült nőknek a Salpętriére-be való bezárásáról és Pinel általi "felszabadításukról" regélnek. A kép a fordulatot ábrázolja, jobban mondva a döntő kiazmust, ahogy az az őrület mitológiáját alakította. Ez a kiazmus először is része volt az őrület konceptusának, amint azt Hegel definiálta, mégpedig teljességgel Pinel nyomdokain haladva: az őrületben nem az ész absztrakt elvesztése megy végbe, hanem csupán egyszerű zavar áll be, "egy egyszerű ellentmondás az ész bensejében": azaz, írja Hegel, el kell fogadni, illetve fel kell tenni, hogy az őrült esetében egészen egyszerűen értelmes lényről van szó. E kiazmus az őrülethez való új, filantropikus viszonyulást is kifejezi: a demokratikus felindulást az emberiség ezen szerencsétlen osztályának nyomorúsága, a bolond férfiak és nők láttán - Fleury festménye is ebben a szellemben fogant. Végül pedig megjelent az őrület gyógyításának elvi projektuma - ezzel nyílt meg Pinel Salpętričre-e mint modern értelemben vett azilum, menhely. Sőt, íme a mérhető gyógyíthatóság: így jött létre egy tudomány, egy terapeutikus tudomány: "...van egy bizonyos valószínűsége annak, mégpedig 0,93, hogy a Salpętriére-ben alkalmazott kezelés sikeres, amennyiben az elmezavar újabb keletű és máshol még nem kezelték".

Nem volt ez más, mint kiazmus: kereszteződés, mégpedig szimmetrikus.

Széplelkek

Biztos felszabadította őket, a Salpętriére bolond asszonyait, Pinel; megóvta őket a teljes szabadságfosztástól, rávezette őket a koegzisztenciára (mármint a munkával); ámde ez a nyitás egyúttal bezárás volt: a menhelyet ő "kis uradalomként" eszelte ki, mint mondta, melynek megvan a maga "benső rendőrfőnöke", és, továbbra is, a "fülkéi", "cellái", "börtönei", "gumicellái" és "föld alatti tömlöcei"... S amikor Esquirol 1811-ben belépett a Salpętriére-be, ez felügyelői, nem pedig orvosi funkciót jelentett.

Röviden, a filantropikus "kiazmus" más összefüggéseket keresztezett, ugyanis olyan jótékony intézményt hozott létre, mely új módon izolálta az őrületet. A gyógyításból internálás lesz, azzal a kényelmes igazolással, hogy a beteg nem rendeli alá magát az intézmény rendjének, hanem egészen egyszerűen belép. Belép, mint a mindennapok funkcionálásába, egy infinitezimális és egyúttal határok nélküli működésbe. Az állam banális gyöngédsége. E kiazmus különössége számunkra a meghasonlás szimmetrikus permanenciájában rejlik: vajon a "pszichiátriai tudat" nem egy szerencsétlen hasadásban bontakozott ki a közvetlen tudás bizonyossága és e tudás folytonos zátonyra futása között?

A zátonyra futás oka az, hogy az őrület változtatja formáját, mégpedig, ha úgy tetszik, 93 százalékban (miként a hisztéria), ámde az őrületet sem a Salpętričre-ben, sem másutt, sohasem lehetett eltakarítani.

Mégis: vajon egy tudománynak, mely az átalakulásaiba roppan bele, nincs meg minden alapja arra, hogy a tudósaiból szorongatott embereket csináljon, mindenekelőtt akkor, ha kutatásuk tárgya az őrület, ami - bármily konceptet próbáljunk belőle fabrikálni - nem szűnik meg megnyilatkozni, mégpedig mint nyelvi effektus, azaz mint legyőzhetetlen tárgy? Másrészt nem azt szokás-e mondani, hogy a bolond egy kicsit mindig hasonlít ránk? Vonakodhat-e az elmegyógyász attól, hogy a saját tükörképének törmelékét lássa az őrültben? Ez a vonakodás természetesen bekövetkezett. És vitális, egzisztenciális, episztemologikus. A "pszichiátriai tudat" nem tudott mást tenni, mint elutasítani, hogy szétszaggatott, vagy legalábbis boldogtalan tudat legyen. Ragaszkodott ahhoz, hogy megőrizze bizonyosságának univerzális érvényét, sőt arra törekedett, hogy tagadja az őrület átfordulásait vagy olyan átfordításokat találjon fel, melyek megfelelnek bizonyosságtudatának; elutasította, hogy a félelem rizikójával elhomályosítsa bizonyosságának és zsenialitásának ragyogását.

Ebben valóban artisztikusnak bizonyult. Artisztikusnak egy esztétikai vallás, a hegeli értelemben vett äszéplélekö szemléletének értelmében.

Képmutatás

Hipokrízisnek is nevezhetjük: képmutatás, mely tanúsítvány, sőt végzés gyanánt voltaképpen egy szimpla ítélettel hozakodik elő, s ennek, még ha titokban is, de tudatában van. Képmutatás, mint többjelentésű eltolódás, Verstellung, egy titkos tudat eltakarása az igazság elől, mely mindannyiunk épülésére mint az igazság látszata színleltetik - és ebben benne van ennek az eltolásnak a megvetése is. A képmutatás nyilvánvalóan etikai kérdést jelöl, e tágabb értelmezés alapján mindazonáltal rá kell kérdezni: hogyan tudott egy tudomány, mely kétségtelenül biztosítani akarta hatékonyságát, a képmutatásban konstituáló princípiumot találni a maga metodikai követelményei számára is? Azt állítom, hogy minden, ami a Salpętriiére-ben a klinika e nagy korszakában lejátszódott, a képmutatás kifejeződése - amennyiben hajlunk arra, hogy ezt a szót az őt jellemző praktikák teljes komplexitásában értsük, és ha hajlunk arra, hogy ezt a komplexitást ne szedjük szét.

Képmutatás: a választás, a döntés és a szétválasztás aktusa; annyi mint megkülönböztetni, szétválasztani, megoldani. Annyi, mint megmagyarázni. De mindebből csak egy kicsit avagy rejtve (hypo), titokban. Az igazi képmutató (a hypokritér görög tradíciójában) mindenekelőtt az, aki ismeri a szerepet anélkül, hogy ezt valaki látná rajta (a jog területén az, aki a vizsgálatot vezeti), és az, aki megtestesült választ képes adni: mint látnok és terapeuta az, aki meg tudja fejteni álmainkat; alázatosan az igazság hangját kölcsönzi tulajdon személyének és recitál - ő az igazság rapszódosza. Azaz a színésze. A képmutatás görög művészet, a színház klasszikus művészete, az igaznak színi eszközökkel való recitálása; tény, hamisság és szemfényvesztés tehát egyetlen megtestesült válaszban.

"Ő egy képmutató, egy szemforgató, kiforgatta a nő szemeit, most kifordított szeme van neki, ez már nem az ő szeme, most más szemekkel látja a világot", mondta egy nő a szerelméről, egy nő, aki a legjobb úton volt ahhoz, hogy megőrüljön.

Mert a képmutatás mint színház és mint megtestesült válasz tartalmaz egy rendkívüli episztemológiai fogást: a szeretetet. Pinel szabad és nyilvános kicsapongásokat engedélyezett a bolond nőknek, és az őrült nők ezért roppant szeretettel tartoztak neki, adósuknak érezték magukat. Az engedély és a tartozás iker-effektusa tette lehetővé Pinelnek, hogy az őrületet jószándékúan és széleskörűen előmozdítsa. Ez az a képmutatás, a képmutatás mint szcenírozás, amit Charcot-nál meg fogok vizsgálni: taktikai engedélyezés, olyan válasz, mely megszabja, hogy a másik beszéde az ő ritmusához igazodjék, a válasz pedig eleve értelmez, jóslatszerű tehát. Képmutatás mint módszer, a teátrális ész ravaszsága, amit az igazság feltalálásának dölyfe szít.

A képek felszabadítása

Csőd, melyet teljes szigorral kell megítélni, ám a jelenség ettől nem lesz kevésbé eklatáns és kevésbé hatásos: a képek felszabadítása - nagy hatású és veszélyes folyamat

Hangsúlyozom a tényt, hogy Charcot rákényszerült, hogy ezt a módszert alkalmazza: rákényszerült a képzeletére, mindenekelőtt erre a figurális szemléletre, ahogy Kant mondja, mikor is az intuíció a térben átvitel céljából alakot ölt. És ez volt Charcot nagy, újra meg újra megújított klinikai és pedagógiai ígérete:

"Most úgymond éreztetni fogom Önökkel ezt a fájdalmat; láttatni fogom Önökkel minden tulajdonságát" - hogyan? - "elővezetek ugyanis Önök elé öt betegetö - és a betegek felléptek amfiteátrumának színpadára." (Valószínűleg Claude Bernard "szkopikus posztulátumára" emlékezett vissza itt: "Ahhoz, hogy megértsük, hogyan élnek az emberek és az állatok, elengedhetetlen nagy számban meghalni látni őket"...)

Figurálissá tenni és színre vinni, de mindig a hamisítás határán: ez maga a kísérleti fabrikáció (a módszer), az újkor szolid eszköze: "megragadni a világot mint képet" - "a világkép kora". Ám a módszer aligha tudja megkerülni ezt a problémát, a figuráció kérdését, mely minden klinikai orvostudományban ott van: a szövetség problémáját, a látás meg a tudás, valamint a látás meg a fájdalom közti rögeszmés szövetségét. Hogy lehetett lángra lobbantani a fájdalom e figurális tüzét? - Központi fenomenológiai probléma ez, a másik testéhez és fájdalmának bensőségességéhez való hozzányúlás problémája. - Politikai probléma, a spektakuláris érdek problémája, aminek a megfigyelt a "hospitalizációért" adózik (a betegség kapitalizációja), és amit betegként kiélvezhet. - A látás erőszakának problémája a test felderítésének tudományos igényében. Hogy ez a felderítés azért történt, hogy valami láthatóvá váljék a testekből, a lényekből, az aligha vonható kétségbe. Miért kell tehát Charcot esetében fölvetni, hogy eluralkodott rajta a képek kényszere, az imagináció kényszere?

Azért, mert a látható kierőszakolt modalitás.

A láthatónak először is megvan a maga sajátos módja arra, hogy a félelmek feloldhatatlan maradékát összefűzze, amennyiben uralja azokat. Továbbá Charcot gyakorlatilag nem volt egyedül a láthatóval folytatott vitájában: a bolond nőknek is megvolt a maguk praktikája a látás elengedhetetlen modalitásában, mely nem volt kevésbé mesterkélt.

Az őrület kristálya

Úgyhogy a kérdés iszonyúan összetett - sohasem hagyja magát a meglátás és a maga-láttatás közti egyenes viszonyra redukálni. Hogyan férjünk hát hozzá?

Egy kristályt földhöz vágni?

A lelki instancia fogalmát vizsgálva kanyarodott Freud az imagináció mezejére, ahol, az őrület és a tekintet viszonyát illetően felmerült előtte valami - hogy is mondjuk - kristályszerű, széthasadt, széttöredezett: "Ahol (a patológia) törésre vagy szakadásra mutat rá, normális esetben feltehetőleg tagoltság áll fenn. Ha földre vágunk egy kristályt, eltörik ugyan, de nem tetszőlegesen, hanem a törésvonalai szerint hull darabokra, melyek határait, habár láthatatlanul, mégis eleve meghatározta a kristály struktúrája. Ilyen repedezett és széthasadt struktúrák az elmebetegek is. Mi sem tagadhatjuk meg tőlük teljes mértékben azt a borzongással vegyes hódolatot, amit a régi népek mutattak irányukban. Az őrültek elfordulnak a külső valóságtól, ámde éppen ezért többet tudnak a benső, lelki valóságról, és elárulhatnak nekünk egyet s mást arrról, ami egyébként hozzáférhetetlen lenne számunkra. E betegek egy csoportjáról azt mondjuk, hogy megfigyeltetési tébolyban szenvednek. Arról panaszkodnak, hogy szüntelen és a legintimebb moccanásaikig ki vannak téve ismeretlen hatalmak - valószínűleg mégiscsak személyek - megfigyelésének, és hallucinatorikus hallomásaik vannak arról, ahogy ezek a személyek jelentést tesznek megfigyeléseikről: most ezt akarja mondani, most felöltözik, hogy távozzon stb. Ez a megfigyelés még nem jelent üldözést, de nincs messze tőle, hisz feltételezi a gyanakvást, a tiltott dolgokon való rajtakapás szándékát, amiért büntetés jár. Mi lenne, ha ezeknek az őrülteknek igazuk lenne..."

Most nyitva hagyom ezt a különös kérdést, türelem.

A játékszer erkölcse

Még visszatérek erre: a Salpętriére-ben egy óriási optikai masinériához hasonló valamit konstruáltak, hogy megpillantsák a kristály láthatatlan alapvonalait: a hisztéria nagy, térbeli, experimentális, mágikus gépezete... S ahhoz, hogy megfejtsék, szét kellett törni a kristályt, a töréstől elbűvölődni, még egyszer széttörni, gépeket föltalálni, melyek alkalmasak arra, hogy láthatóvá, szabályosabbá tegyék a törést, és ismét széttörni, hogy látni lehessen!

A 19. század pszichiátriai tudását a saját állításai, célkitűzései és felfedezései túloldaláról kell megvizsgálni, hiszen saját diskurzusa, a gyakran nagyon ellentmondásos magatartásába ütközve figyelemre méltó diffrakciókat mutat; a széplélek zátonyai, meghasonlásai és tudattalan indulatáttételei révén szerveződik meg. Ha a pszichológia hatékonysága ilyen rosszul van megalapozva, mégpedig módszerének minden részében, ennek oka többek között az, hogy másokkal való kapcsolatában gyakran nem tudott megszabadulni a túlságosan is kíváncsi kisfiú szörnyű, gyilkos gesztusától, akinek természetesen meg kell bocsátani: hiszen ő tudni akart, egyszerűen csak tudni... Mottóként tehát következzen:

"A legtöbb kisgyerek mindenekelőtt a lelket akarja látni, egyesek miután játszottak egy darabig, mások azonnal. A játékszer életének hosszúsága vagy rövidsége attól függ, hogy előbb vagy később lép-e föl ez a követelés. Nincs szívem kárhoztatni ezt a gyerekes mániát: ez az ő első metafizikai rezdülésük. Amikor ez a követelés eléri a gyermeki agyvelőt, különös fürgeséget és erőt kölcsönöz az ujjaknak meg a körmöknek. A gyerek tekeri-csavarja a játékszerét, kaparja, a falhoz veri, a földre vágja. Időről időre ismét előidézi mechanikus mozgásait, néha fordított irányban. A csodálatos élet néma. Mint a Tuileriákat benépesítő tömeg, a gyerek tesz egy utolsó erőfeszítést; végre feltöri a játékot, ő az erősebb. De hol a lélek? És jön a megdöbbenés, a gyász.

Vannak olyanok is, akik rögtön eltörik a játékszerüket, még egy pillantásra is alig méltatják; ami ezeket illeti, bevallom, sejtelmem sincs, miféle titokzatos ösztöke viszi rá őket erre. Valami babonás düh lesz rajtuk úrrá e kicsiny, az emberi világot utánzó tárgyakkal szemben, vagy valamiféle szabadkőműves vizsgálatnak vetik alá a játékszert, mielőtt engedélyeznék neki a belépést a gyerekvilágba? - Puzzling question!"2

Nem szolgálhatna ez bevezetésül a pszichológia kísérleti módszeréhez?

A hatékonyság összeomlása

Szemügyre kell tehát venni a Salpętričre nagy optikai gépezetének experimentális jegyzőkönyveit. Egyúttal emlékeztetni elhibázottságára s a véletlenek - bármily elenyésző - szuverenitására: rámutatni az összeomlásra, mint hatékonyságának horizontjára.

Ugyan mi lehetett az a "kegyetlenség csöppje", mely minden "megismerés-akarásban" ott úszik? A képek vére?

Figyeljenek csak ezekre a jelentőségteljes borzalmakra: a Salpętričre, a nők nagy menhelye - a volt lőportár - az 1792-es történelmi tévedés (a "nők összesküvése", ami egy äbörtön-összeesküvésö része lett volna) - és "a nők szörnyű, az egész történelemben példátlan lemészárlása"...

Klinikai tudásformák

A bűnözés színháza

A Salpętriére: a nagy bebörtönzés fennkölt helye, a "kis arzenál", így nevezték. Franciaország legnagyobb kórháza. A "mészárlás udvarával", a "megátalkodott nőkkel", a saint-médardi rángógörcsösökkel, az "alkati anormálisokkal" és más "született bűnözőkkel", akik mind be voltak ide zárva: második Bastille. A nők általános kórháza volt ez, avagy inkább a női hulladék gyűjtőhelye; "a Hotel-Dieu orvosainak egyenesen meg volt tiltva, hogy felvegyék és ápol</><>ják őket" mert csak a Salpętričre-ben lehetett például "kiszűrni" a nemi betegeket; a felvételnél vizsgálatot tartottak, kitöltötték a "bizonyítványt" és internálták őket. Franciaország legnagyobb kórháza, a nők kórháza. Föl kell fogni, legalább meg kell próbálni fölfogni, hogy a Salpętriére Párizs városában a nőiesség valószínűtlen helye volt - akarom mondani, a nők városa, a gyógyíthatatlan nők városa.</>

1690 óta háromezer nő! Háromezer ínségben szenvedő, csavargó, koldusasszony, äbukott nőö, ävénkisasszonyö, epilepsziás, "gyermeklány", "eldobott, torz ártatlanok", javíthatatlan kis ringyók - bolondok. Aztán 1873-ban: 4383 személy, ebből 580 alkalmazott, 87 "lábadozó", 2780 "polgárnő", 853 "bomlott elméjű", 103 gyerek. A női halál fennkölt helye 275 448 négyzetméteren, középütt egy pompás, kereszt alaprajzú templommal.

1863-ban Monsieur Husson, directeur de l'Administration Générale, Monsieur Dupont prefektus úr elé tárta nagyszabású jelentését: "Rapport sur le service des aliénés du département de la Seine pour l'anée 1862". Ebben az évben lépett be Charcot a Salpętriére-be. Érdekes statisztikák: félezer betegre egy orvos. Három étkezési előírás: elmebetegek napi két étkezéssel, elmebetegek egy étkezéssel, elmebetegek diétán. Évente százötvenhárom epileptikus roham. Felbecsült gyógyulási kvóta: 9,72 százalék. 1862-ben kétszázötvennégy női haláleset, nyilván "elmebaj okán". Milyen okból is, pontosabban? Monsieur Husson hatvanat sorol fel: harmincnyolc fizikai okot (közöttük: önkielégítés, görvélykór, ütések és sérülések, szexuális kicsapongás és libertinizmus, kolera, erotománia, alkoholizmus, nemi erőszak), és huszonegy morális okot (közöttük: szerelem, kéjelgés, äkártékony olvasmányö, honvágy és elnyomorodás...), és még egy rubrika, mely az "ismeretlen okokat" könyveli el.

Ebben a szótárban a hisztéria még nem bukkan fel.

A Salpętriére infrastrukturális fejlesztése Monsieur Huston által 1862-ben: az udvar egy részét kertté alakították, és beszereztek egy zongorát.

pokolraszálllás

Mindazonáltal olyan volt, mint a pokol.

A képi ábrázolások ebben nem csalatkoztak; Charcot irodalmár csodálói viszont, akik meg-meglátogatták a Salpętriére-t és részt vettek a híres keddi előadásokon, könyörületességüknek adtak hangot - így például Jules Clarétie (aki nem volt akárki: a Francia Akadémia tagja): "E falak mögött egészen különös népség él, imbolyog, vonul: öreg emberek, szegény asszonyok, akik nyugalmi állapotban egy padon a halált várják, őrültek, akik a nyüzsgő udvaron vagy a cella magányában kiordítják dühüket vagy eljajgatják bánatukat. E citta dolorosa vastag, szürke falainak ünnepélyes rozzantsága mintha egy XIV. Lajos korabeli negyed fejedelmi megjelenését őrizné, ami az elektromos villamosok korának Párizsában feledésbe merült. Olybá tűnik, mint a fájdalom Versailles-a."

Az ilyen szöveg (mely a Charcot, a vigasztaló címet viselte) voltaképpen a következőre akart kilyukadni: ebben a fájdalom városában Charcot nemcsak Napkirály és császár, hanem emellett még apostol is, aki a maga korában "uralkodott és vigasztalt". Még Bonapartéhoz is hasonlították.

Mindenekelőtt azonban: "szép, gondolkodó homlok", "sötét orca", "szigorú szemöldök", "mélyen ülő, árnyékos, kutató szempár", "hallgatáshoz szokott ajak", "antik formájú fő" - mindenekelőtt Dantéval azonosították, mégpedig a pokolra szálló Dantéval... "Lasciate ogni speranza, voi ch'entrate"... "Mély álmom durván szakította széjjel / egy súlyos dörgés, úgy hogy fölütődtem, / mint akit erővel fölráznak éjjel: // s szemem pihenve, föltárul előttem / a táj, s bámulni fektemből felültem, / hogy lássam a helyet, hová vetődtem. // És ím, valóban part mögé kerültem: / partjára a fájdalmas völgyű mélynek, / mely dörgéssé gyűjté a jajt körültem." Első kör, a pokol tornáca.

Charcot-ról szólva a hagiográfusok sosem hagyták említés nélkül a tényt, hogy évekig szemtől szemben állt a pokol asszonyaival, csupasz mellükkel és szétnyílt szoknyájukkal, a pokoli asszonyokkal, akik úgy követték, mint az áldozati állatok csordája, elnyújtott jajszót küldve utána - mindenekelőtt azonban azt hajtogatták, hogy ő nem tehetett róla, Charcot-nak, anélkül, hogy akarta volna "egészen alá kellett merülnie a hisztériába"; micsoda adminisztratív véletlen! (Melynek konzekvenciái azonban hamarosan sorsdöntőnek bizonyulnak...). "A véletlen úgy hozta, hogy a Saint-Laurent épület a Salpętriére-ben oly roskatag állapotba került, hogy a kórházi igazgatóságnak rendbe kellett hozatnia. Az épület doktor Delasiauve pszichiátriai rendeléséhez tartozott. Elmebetegek lakták epileptikusokkal és hisztériásokkal vegyesen. Az igazgatóság kihasználta az épület renoválásának alkalmát arra, hogy végre elkülönítse egymástól az elmebetegeket, a nem elmebeteg epileptikusokat meg a hisztériásokat. Mivel az utóbbi két kategória egyaránt konvulziós kríziseket mutatott, logikusnak tűnt, hogy egyesítsék őket, és egy speciális osztályt rendezzenek be számukra, Egyszerű epileptikusok részlege néven. Mivel Charcot volt a Salpętriére két orvosa közül az idősebbik, automatikusan őt bízták meg az új munkakörrel. Így történt, hogy Charcot-nak, anélkül, hogy akarta volna, a dolgok menetéből kifolyólag egészen alá kellett merülnie a hisztériába."

Veni-vidi

Charcot tehát pokolra szállt, ámbár nem érezte túlságosan rosszul magát ottan.

Ugyanis e négy-ötszáz pokol asszonya anyag volt a számára: amikor Charcot 1862-ben pokolra szállt, azt a kellemes és tudományos (ahol is a "fique" képző a francia scientifique szóban itt egy nagyon erőltetett kauzális levezetés) - szóval azt a kellemes benyomást szerezte, mintha egészen egyszerűen egy múzeumba lépne be. Mint maga mondta: egy élő patológiai múzeumba, melynek van "régi állománya" és van vúj állománya"...

Ha ezt a múzeumot mégis "az emberi nyomorúság nagy empóriumának", vásárterének nevezte, azért tette, hogy - fáradozásainak hála - katalógust lehessen csatolni hozzá, s hogy az empórium, ez a raktárház - gondoskodásának hála - "elméletileg és klinikailag valóban hasznos tanítás" pódiumává váljék.

Mert az ő erőbedobása a tudás erőbevetése. 1872-ben Charcot-t az anatómiai patológia professzorának nevezik ki, de ez még nem elég egy valóban új tudás megalapozásához: ehhez még szüksége volt barátjára, Gambettára is, aki 1881-ben a parlamentben megszavaztatott egy kétszázezer frankos hitelt a célból, hogy a Salpętriére-ben létrehozzák a "klinikai idegbetegségek" tanszékét, Charcot találmányát. Nem nagyobb léptékű befektetés ez, mint egy zongora beszerzése vagy mint egy kerthitel?

Empórium-impérium

"Cézárizmus az egyetemen", ezzel a kifejezéssel vélte a legtalálóbban jellemezni Léon Daudet Charcot pozícióját, akihez pedig családi kötelék fűzte, természetesen apai ágon, Alphonse révén. Charcot-val tényleg egy jövendő, nagyon makacs orvosfigura magasztaltatott fel: a patrónus figurája, mely akkortájt talán csak az immanens orvosi hatalom (ami többek között az 1892-es törvény révén majd monopóliumra tesz szert az orvostudományi praxisban) látványos dimenzióját jelentette. Ebből mindenekelőtt az bizonyult maradandónak, amit éppen a felmagasztaltatás tussolt el.

Az orvostudomány nagy korszaka ez, melyet sajátos stílus jellemez (amit meg kell vizsgálni); a Belle Époque orvostudománya.

Felmérhetetlen, csodálatos területeken vágtatott keresztül Charcot: krónikus reumatizmus, köszvény, öregkori betegségek, járási ataxia, a rákbetegek fájdalmas lábbénulása, agyvérzések, farpörkösödés, exophtalmikus golyva, laterális, amyotrophikus szklerózis, amit Charcot-betegségnek neveznek, az amyotrophia, amit Charcot-Marie-nak neveznek, a részleges szklerózis, a gerincvelő-sorvadás és a sorvadásos ízületi megbetegedések, a gerincvelő lokalizációi, afázia, az agyi funkciók lokalizálásának elmélete, egy figyelemre méltó előmunkálat az anatómiai patológia terén... Villámgyorsan klasszikus szerzővé vált: 1887-től az oxfordi diákok, saját kezdeményezésre, a vizsgán megadták neki a "Degree of Bachelor of Medicin"-t, azt a rangot, mely Hippokratészt és Paracelsust illette meg.

Műveit minden nyelvre lefordították, angolra, oroszra, németre (nevezetesen Freud, aki 1886-ban és 1892-től 1894-ig foglalkozott ezzel), portugálra, hogy csak néhányat említsünk.

Nagy diagnoszta. Nemzetközi privát pacientúra, nem akárkik: orosz nagyhercegek, a tuniszi bég fiai, egy brazil uralkodó, egy pénzügyminiszter (Fould bankár, 1853-tól 1855-ig az első fontos kliense) - hogy ismét csak néhányat említsünk.

Egy iskola és egy irányzat, a "L'École de la Salpętriére" megalapítója, számtalan tanítvány! - Tanár és fogékony kritikus: "Nem volt diákja, aki anélkül publikálta volna bármely fontosabb dolgozatát, hogy ő át ne olvasta és saját kezűleg ki ne javította volna azt. És mennyit tanult az ember a javításaiból!"

A pénteki főelőadások, a keddi előadások. A keddi soirée-k egy bizonyos hotelben a Boulevard Saint-Germain 217. alatt. Természetesen válogatott társasággal: az orvosi világ, politikusok (Waldeck-Rousseau), a legismertebb festők és szobrászok (Gerome, Roche-grosse, Dalou, Falguiére), építészek (Charles Garnier), literátorok (a Daudet-k, Mistral, T. de Banville, Burty, Clarétie), műgyűjtők (Cernuschi), rendőrprefektusok (Lépine), sőt bíborosok (Lavigerie).

Charcot mindenekelőtt a neurológia megalapítójának számított. Századik születésnapjára négyszázhatvanegy oldalas hommage született, és még 1955-ben is a mai pszichiátria úttörőjeként tisztelték: "Terapeutikus álláspontból kiindulva, korunkat megelőzve hangsúlyozta a betegek izolációját, a meggyőzéses terápiát, a fizikai faktorokat, az elektrizációt".

És miközben mindezt tette, újra felfedezte a hisztériát.

Megnevezni a hisztériát

1893-ban írt nekrológjában Freud különös módon egy szoborhoz hasonlítja Charcot-t, mégpedig Cuvier Jardin des Plantes-i szobrához (talán mert szoborrá válva állt az előtt, akit ő maga emelt rangra?). Majd, tovább követve a különösség logikáját, újabb hasonlattal folytatja: Charcot olyan, mint Ádám, egy Ádám, aki előtt Isten fölsorakoztatta a nozológiai létezőket, hogy nevet adjon nekik...

Charcot minden bizonnyal újra felfedezte a hisztériát (és ebből a szempontból opusa valóban alapvető, alapnak alap, de mié? Ezen múlik minden.) Nevet adott a hisztériának. Elkülönítette, elsősorban az epilepsziától és minden más elmebetegségtől, röviden: izolálta mint tisztán nozológiai tárgyat. Azt jelentené ez, hogy felfedezte hajtóerejét, s ebből levezetett egy terapeutikus eljárást? Nem feltétlenül. - Akkor mi az, amit inkább tett vagy tenni akart - mit csinált a hisztériából? Másként szólva: mi történt azon példaértékű pillanat között, amikor Charcot kijelenti, hogy a "hisztéria" szó végül is semmit sem jelent, és a hisztéria "szétszabdalása" között, ami mindenekelőtt a szó meghalasztásának kísérletét jelentette, a mester halálakor, saját tanítványai részéről?

A tények foganatosításának művészete

Nem vagyok igazságtalan? Charcot opusában, ezt meg kell adni, félelmetes erővel működik a hisztéria megértésének kísérlete. Ez a kísérlet módszeres volt, s a módszer helyes.

Amikor a módszer mégis zátonyra futott (mert túlságosan is funkcionált, túl rosszul vagy túl jól), a kísérlet fanatikussá változott, majd bizonyos tekintetben aljassá. Azonban, először is: mi volt a módszer? Mit akart Charcot, mit várt el alapvetően a módszertől? - Azt akarta, hogy egy eszme bontakozzék ki számára belőle, egy eszme a valódi vpatologikus életről", adott esetben az idegrendszerről. Joggal emelte ki Pierre Janet azt a körülményt, hogy Charcot älegalább annyira gyürkőzött az elmélettel, a tények értelmezésével, mint azok leírásávalö. És hogyan remélte életre segíteni ezt az eszmét? - úgy, hogy provokálta a megfigyelést: annak rögzíthető láthatóságát.

Szigorúan véve ez a kísérleti módszer definíciója, ahogy azt Claude Bernard meghatározta. Visszatérek tehát hozzá. A kísérleti módszer, írja, nem megfigyelés, hanem "provokált" megfigyelés: azaz egyrészt a tények érvényesítésének, másrészt azok foganatosításának művészete. Amennyiben a megfigyelés "foganatosítás", annyiban megtapasztalás. És nem szabad másban hinni, írja Bernard, csakis a tapasztalatban, mert az kívül áll minden doktrínán.

Ellenben én itt éppen a doktrinér peremkerületet fogom érinteni, tehát e módszer bemutatása során cáfolom, hogy csupán tényeken alapszik, sohasem szavakon; hogy mentes lenne minden eszmétől és hogy "mindig ki tud térni a rögeszmék elől"; és végül, hogy biztosítékkal szolgál az "ellentmondásos tények" apóriája ellen. Cáfolatról beszélek, mert Charcot klinikáján, ami a hisztériát illeti, minden rögeszmés jellegű, és talán egy kétségbeesett pörről tanúskodik: a testekről való tudás, a cselekedetek és a "megfigyelés" heves vitájáról, mely utóbbi, habár "foganatosították", ellentmondásoktól hemzseg.

Kétségtelen, hogy a kísérleti módszert azért találták ki, hogy ezen ellentmondásokkal dacoljon, és hogy "a tények foganatosításának művészete" a tény esztétikájának, valamint etikájának is alá van vetve.

Patologikus élet, halott természet (nature morte)

A kísérleti módszer számára problémát jelentett, hogy a "patologikus élet" csak hulla-dék formában ismerhető meg, s ismerjük a döntő választ, amit Claude Bernard adott e kérdésre: "Ha meg akarjuk ismerni az emberek és a magasabb rendű állatok életmegnyilvánulásainak pontos előfeltételeit, nem a külső kozmikus területen kell kutakodnunk, hanem a belső szervek terén [...] Hogyan lehetne azonban ezt az embernél csakúgy, mint a magasabb rendű állatoknál oly összetett területet, az organizmust kutatni anélkül, hogy bizonyos értelemben bele ne gyalogolnánk és bele ne hatolnánk olyan kísérletek segítségével, melyeket élő testeken végzünk? Ami azt jelenti, hogy az élet jelenségeinek elemzése megköveteli az eleven testbe való behatolást az élveboncolás eljárásainak segítségével".

Ahhoz, hogy megismerjük az életet, elevenen fel kell boncolni azt. Charcot a maga részéről sokkal szörnyűbb problémába ütközött: hisz nem lehet, valóban nem lehet egy idegbeteg minden idegét a szétszakadásig megfeszíteni, hogy meglássuk, miként működik; és még kevésbé lehet behatolni a bomlott elme agytekervényeinek "patologikus életébe", anélkül, hogy elpusztítanánk ezt az életet. Az érintés nélküli megfigyelésre kellene tehát szorítkozni, a felszín megfigyelésére?

Bizonyára nem, a patológiának mindent meg kell tennie, hogy meghaladja a tünetek egyszerű azonosításának, csakúgy, mint a tiszta anatómai patológiának a nézőpontját: az idegrendszer megbetegedéseinek tanulmányozását először is a "funkcionális regulációk patológiájának" formájában kell nyélbe ütni. Ami nem azt jelenti, hogy az egész patológiát alá kellene rendelni a fiziológiai vizsgálódásnak, hanem: "a klinikai megfigyelésnek szövetkeznie kell az egyetemes tudománnyal, és fokról fokra felzárkózni az élettanhoz, hogy hozzájáruljon egy valóban racionális orvostudomány megszületéséhez". A funkcionális nézőpont alkalmazása, az abból fakadó neuro-motorikus sémák és a fiziológiai regulációk kiterjesztése lehetővé tette, hogy a pszichopatologikus terület előtt a reprezentáció lehetősége is megnyíljék: "Lehet, hogy magyarázatom nehézkesnek és a hajánál fogva előrángatottnak tűnik Önöknek. Megértem, hogy a szellemi emberek többé-kevésbé elmélyült tanulmányokat várnak el, melyek azonban csak kevesek számára hozzáférhetők. Talán némileg hozzá kell szokni ehhez, hiszen az idegbetegségek esetében a pszichológia illetékes, s amit én pszichológiának nevezek, az az agykéreg racionális fiziológiája".

Húsz évvel korábban ez még így hangzott: "Uraim, nem marad más, mint hogy meghatározzuk a patológia és a fiziológia közti szükségszerű kapcsolódásokat [...] Habár felismerték, hogy az élőlények olyan jelenségeket mutatnak, melyek a holt természet esetében nem találhatók meg, az új patológia abszolút tartózkodik attól, hogy az életet titokzatos vagy természetfeletti, sajátszerű és minden törvényen kívül álló befolyások eredőjeként szemlélje. Sőt egészen ama feltevésig elmegy, hogy az eleven tulajdonságok egy napon a fizikai tulajdonságok rangjára jutnak."

A tünetben anticipált halottszemle

Charcot valóban arra kényszerült, hogy idealizálja, azaz bizonyos tekintetben valótlanítsa módszerét: habár az idealizáció rokon a szublimációval, mégis különbözik tőle; ugyanis kompromisszum. És Charcot "anatómiai-klinikai módszere" ilyesmi volt:

Kompromisszum az idegbetegségek tanulmányozásának fiziológiai és esszencialista célkitűzései között: az agy működését ugyan nem láthatjuk, ámde testi tünetek formájában felszínre hozhatók olyan hatások, melyeket e működés anomáliái idéznek elő; lehetőség nyílik tehát a prejudícióra.

Kompromisszum a foganatosított megfigyelés idejét illetően; mert épp erre kényszerült Charcot: a beteg által produkált tünetek ("módszeres", "precíz") tanulmányozására, hogy aztán (ami annyit tesz, hogy az illető beteg halála után) tanulmányozhassa a megállapított károsodás "székhelyét"; továbbá ezeknek a tanulmányoknak nagyszámú eseten való megismétlésére és összevetésére, hogy biztonsággal rögzíthesse azoknak a károsodásoknak a "reális székhelyét", amelyek következményei voltak azok a bizonyos tünetek. Az "agyi lokalizációk" doktrínája, Charcot dicső bizonyítványa.

A módszer tehát a klinikai pillantás paradox temporalizálásáról tanúskodik: ez a pillantás az eleven emberen a halottszemle eredményeit anticipálja. Teszi mindezt esztétikusan, önmagát "az élő anatómiájának" (anatémnein: testet szétszaggatni, megnyitni, szétszedni) keresztelve.

A klinikai begyakorlás

Nos, a klinikához alapvetően hozzátartozik, hogy "az orvostudomány egyesítette az igazságot meg az időt": a klinika az orvostudomány "abszolút korszakaként", az abszolút tudás korszakaként tételezte magát. Ugyanakkor Charcot felismerte korlátait: a klinika tiszta praxis, tiszta begyakorlás. Ámde lényegi értelemben az: hisz magának a "művészetnek" a begyakorlása, és az orvosi meg a terapeutikus ähatalomnakö a begyakorlása: "Ellenben amit én képviselek, az az, hogy a vezérszerep, a legfelsőbb döntés ebben az együttműködésben mindig a klinikai megfigyelésnek jusson. Ezzel a francia iskola legnagyobbjainak védelme alá helyezem magam, mert ők a legközvetlenebb tanáraink, kiknek tevékenysége ragyogó fénybe vonta a párizsi Orvosi Egyetemet, melyhez én is tartozom"</>

("Ellenben amit én képviselek..." - vajon nem annak képlete ez, amit én kompromisszumnak neveztem?)

Annyi biztos, hogy az említett módszertani nehézség a klinikai protokollformák elképesztő bevetéséhez vezetett, és így lett kordába szorítva. Ez a bevetés nemcsak a hagyományos keddi és pénteki előadásokból állt; egy "poliklinika" is létesült, afféle tanácsadó szolgáltatás a "külső" páciensek számára, mely "napról napra jelentékenyen bővült, és M. Georges Guinon számításai alapján 5000-re tehető az ott megejtett konzultációk száma".

Egy protokoll pedig így néz ki: rostálás, felsorakoztatás, rostálás, összehasonlítás, rövid szemrevételezés, diagnózis, terápiás utasítások: "Helyet foglal egy üres asztal mellett, és berendel egy megvizsgálandó beteget. A beteget teljesen levetkőztetik. A belgyógyász felolvassa észrevételeit, a mester figyelmesen hallgatja. Eztán hosszú hallgatás következik, miközben, tenyerével az asztal lapján dobolva, nézi, szemrevételezi a pácienst. A csoportba verődött asszisztensek szorongva várják a megvilágító szót. Charcot továbbra is hallgat. Aztán felszólítja a beteget, hogy tegyen egy mozdulatot, szóra bírja, reflexvizsgálatot, érzékenységi tesztet rendel el. Majd ismét hallgatás következik, Charcot titokzatos hallgatása. Végül behívat még egy beteget, megvizsgálja, miként az előzőt, berendel egy harmadikat is, és, még mindig egyetlen szó nélkül, összehasonlítja őket.

Ez az aprólékos, mindenekelőtt vizuális megfigyelés áll Charcot minden felfedezésének kezdetén. A művész, aki az ő esetében az orvossal vetekedett, tetemesen hozzájárult a látleletek kialakításához.

Delet harangoznak, Charcot feláll. Néhány instrukció a belgyógyászainak, majd személyzetének kíséretében apró lépésekkel visszatér kocsijához, megpaskolja a bérelt landauer elé fogott lovakat, s egy kurta köszönéssel búcsút vesz alkalmazottaitól. És elhajtat".

A jelenségek dramazurgiája

Egy pillantás, mely megfigyel és óvakodik attól, hogy beavatkozzék, vagy úgy tesz, mintha óvakodna. Egy néma pillantás, semmi más. Tisztaságot színlel - ez az eszményi "klinikai pillantás", mely csak egyet akar: a színjátékban, amit a patologikus élet "kínál fel" számára, észrevenni egy nyelvet. Van-e azonban színjáték szcenírozás nélkül?</>

Ha létezik is határ a klinika és a kísérletezés között, azt Charcot de még mennyire, de még mily gyakran áthágta, ugyanis gondolatilag összemosta a kettőt. Még mindig hallani: nem az ő hibája volt, hiszen betegségekkel, mi több, neurózisokkal! kellett meggyürkőznie; olyan betegségekkel, melyek a testtel "kísérleteztek" egy "rögeszme" szolgálatában, mint mondták. A "klinikai pillantás" tehát, ahogy azt Charcot praktizálta, mintegy a tulajdon tárgya miatt kényszerült arra, hogy ne legyen mentes a kísérleti intervencióktól? Charcot személy szerint semmit nem tett hozzá?

Souques és Meige tudósításából kiderül, hogy Charcot szinte a klasszikus kérdésektől - "Mi a panasza?" - "Hol érez fájdalmat?" - is megtartóztatta magát, és ez elgondolkodtató. Mert úgy volt vele mindig, mint aki már látta.

Szófukar, mégis milyen hatásos: visszapillantva a tünetek nagy rendezőjének tűnik, s ezek a tünetek maguktól beszéltek hozzá! E hallgatag dramaturgiában a tünet jellé lett: úgy látszik, elég volt "felszólítani a beteget, hogy tegyen egy mozdulatot" vagy még egy beteget rendelni mellé, meg egy harmadikat, hogy a páciens megjelenésének teljes láthatósága a magyarázat szemmel láthatóságává változzék át. Egy jel. Jel, azaz a tünet bizonytalan, szeszélyes titkosírásának egyidejűsítő átírása. "A jel azt jelöli, ami be fog következni, ami megelőzte és ami éppen lejátszódik; a jel prognózis, anamnézis és diagnózis" (Foucault).

Esetek

És hogyan írható körül pontosan az aktuális tünet? A tünet jelene? Hogyan jelenetezhető katasztrofikus, tehát egyedi megjelenése? - úgy, hogy először is esetbe foglaljuk.

Az "eset" a klinika első számú "műfaja", melyben kirajzolódik egész "stilisztikája". Elsősorban az integritásról való gondoskodásról tanúskodik: meg kell hagyni a beteg test individualitását mint olyat, és sohasem szabad figyelmen kívül hagyni egy mindig lehetséges ellenbizonyíték értékét! - ámde ez csak az ész csele! Mert a klinika, akarom mondani Charcot mindig elvárással fordul oda mindenhez, megköveteli magától, hogy mindent el tudjon várni, beleértve saját nozológiai megdöbbenését is! Előre akarja látni, hogy egy kivételes esetnél sincs kivétel, nincs "még-visszatérünk-erre", és úgyszólván - vagy éppen ezért - előhívja, meginvitálja azt. Ez így tudományos. A tudomány kihívja és kiköveteli a kihívásokat a tudomány számára: "Az esetek között van egy, mely külön figyelmet érdemel, s ez lesz első összejövetelünk tárgya: ha nem tévedek, kiválóan példáz egy ritka, nagyon ritka affektust, melynek létezését még az orvosok többsége is vitatja. Azonban, Uraim, nem szabad lebecsülni a rendhagyó esetek vizsgálatát. Ezek mindig csupán csalétkek a hiú kíváncsiság számára. Néha tényleg megoldást kínálnak a nehéz kérdésekre. Ennyiben azokkal az elveszett és paradox lényekkel vethetők össze, amelyek után a természettudós kutat nagy igyekezettel, mert összekötő kapcsot képeznek a zoológiai osztályok között, vagy mert hozzájárulnak az anatómia vagy az élettani filozófia sötét pontjainak tisztázásához."</>

(Rendhagyó és paradox, mégis legitimált - természetesen egy hisztériás esetről volt szó itten...)

A klinika tehát meginvitálja a rendhagyót, ekként gondoskodva az integrációról csakúgy, mint az "integritásról", mivel a sokféleség, hogy ha egyszer végigszánkázunk rajta (ez az ideális célkitűzés), magától megszűnik sokféleség lenni és elveszti kontingenciáját: magától beleolvad a nyomokba, amelyeket a "szánkázás" hagyott. Az eset barokkos kibontakozása sem egyéb, mint a klasszifikáló ész ravaszsága. Stíluskérdés marad csupán.

Tablók

A klasszifikáció fomát ad a rendetlenségnek és az esetek sokféleségének; tablókat csinál belőlük. Micsoda is egy tabló? (A tablónak nincs lényege, csupán kvázi-lényege; de nincs is szüksége ilyesmire... - Ez nem válasz.) - A tabló pótol. És gyarapít. Mégis válasz olyasvalamire, mint a szimultaneitás organizációjának problémája; az orvostudomány már régóta körözött egy tabló-nyelvezet fantazmája körül, egy sajátságos nyelv körül, hogy az "esetet", annak szukcesszivitását s mindenekelőtt időbeli szétszórtságát integrálhassa egy kétdimenziós, szimultán térbe, egy táblázatba, a karteziánus koordináták alapján meghúzott vonalak hálójába. Ez a betáblázás aztán kiadja "a" betegség egzakt "portréját", olyan mértékben, amennyire láthatóvá teszi azt, amit a betegség története (a maga időszakos jobbulásaival, egymással versengő és egymást ütő okaival) leplezni próbált.

És miközben arról álmodott, hogy képi nyelvvé válik, az orvostudomány egy tervnek, egy vágynak szentelte magát, hogy megoldja a kettős apóriát: először is a formák formájának apóriáját. A "típus", Charcot szerint, mindazon tünetek formája, melyek révén egy betegség, mint nozológiai konceptus létrejött. A típus "tünetegyüttes, egymástól kölcsönösen függő és hierarchikusan rendezett, bizonyos csoportok szerint osztályozható, természetükből és mindenekelőtt kombinációs lehetőségeikből fakadóan a szomszédos betegségektől megkülönböztethető tünetek együttese". A hisztériát illetően döntő fontosságú, hogy Charcot minden erőfeszítése arra irányult, hogy Briquet híres (Galentól és Sydenhamtől átvett) hisztéria-definícióját kategorikusan megcáfolja, hogy megvétózza azt, miszerint "a hisztéria Próteusz, mely ezer formában mutatkozik meg, ám egyetlen formába sem foglalható bele".

Aztán az időbeli lefolyás apóriája. Ha ebbe a látható grammatikáját álmodták bele, azért tették, hogy a tünetet teljesen jellé olvasszák, pontosabban egy valószínű jellé, mely a szétszórt időbeliséget térbelileg organizálja. Az "eset" bizonytalan ideje így bagatellé vált egy nagy, narratív-tabellázó eljárásban, melyben a történet, a diagnosztika, a prognosztika szimultán konfigurációt alkothat: valódi álom á la Condillac...

Nem elképesztő ez a formába vetett bizalom?

Megfigyelések, leírások

Csak csodálkozhatok azon (mondta Freud), hogy hogyan is tudtak a szerzők oly folyékony és pontos kórtörténeteket kiszedni a hisztériásokból? "A betegek valójában képtelenek ilyenforma tudósításokat adni magukról. Életük egyik-másik időszakáról ugyan bőségesen és összefüggően tájékoztatják az orvost, ezt azonban egy másik periódus követi, mikor is híradásaik ellaposodnak, lyukakat és talányokat hagynak maguk után, aztán megint koromsötét, semmiféle használható közléssel meg nem világított időszak előtt találja magát az ember. Az összefüggések, még a látszólagosak is, többnyire tépettek, a különböző események sorrendje bizonytalan." Az idő ugyanis ragaszkodik a tünetek titkosírásához; mindig meghajol, meg- és elhajlik, bizonyos értelemben azonban megmakacsolja magát. A hisztériában aztán igazán - méghozzá hogy!

A tabló-nyelv arra való, hogy félreértse ezt a makacsságot is, meg az elhajlások értelmét is. Az eset meg a tabló a megfigyelésben, a felügyelet aktusában - e roppant pszichiátriai tehetségben - érik be. Charcot-nál azonban a megfigyelés nem annyira a patologikus történet intim elbeszélésére irányult, mint inkább a testi állapotok ügyes leírására. Természetesen sorrendbe rakva, ámbár implicit módon beismeri hipotetikus dimenziójukat, lévén hogy újra feltalálja azokat.

A forma volt az, amit mindenáron meg akart menteni. Ami az esetből kiindulva feljegyzésre került, azzal a szándékkal, hogy végül egy egész kerekedik belőle, nem más, mint a látható testi jelenségek ábécéje. Mindent látni, mindent tudni. (Tout voir, tout savoir.) Körülírni (nem pedig megírni). A tekintetet lebegtetni (és nem beszélni, még csak oda sem hallgatni igazán): ez a kimerítő leírás eszménye.

"Mint tudják, egy jó leírás egészen különös erővel vonja magára a figyelmet. A tárgyra bocsátott fény egyszeriben megvilágosító erejűvé válik, úgyhogy minden szem látni kezd, még a legfelkészületlenebb is; ahol azelőtt a semmi volt, hirtelen megered az eső és megindul az élet, és mint mindig mondom, roppant nagy érdem megajándékozni a patológiát egy új, eladdig ismeretlen betegségtípussal".

Kíváncsiságok (kuriózumok)

Ebben a szövegben lopva egy új lépésre került sor: a klinikai tapasztalat elkezd valamiféle äszép érzékiséggelö azonosulni; de még hogy. Valamiféle "konkrét" érzékiség, vagy ha úgy tetszik, "szenzoriális" tudás: mindenesetre esztétika, pallérozott esztétika (mint a fentebb említett szépléleké) kerekedik ki belőle.

És nincs olyan biográfusa Charcot-nak, aki ne hangsúlyozta volna ki művészi äízlésétö és äjártasságátö, sőt festői elhivatottságát.

1893-ban írt cikkében Freud is kiemelte ezen figuratív tehetségét: "Nem volt töprengő fajta, nem volt gondolkodó, hanem művészi tehetséggel megáldott természet, mint maga mondta, visuel, látnok. Ő maga mesélte nekünk a munkamódszeréről a következőket: az volt a szokása, hogy a számára ismeretlen dolgokat újra meg újra szemügyre vegye, hogy napról napra mélyebb benyomást hagyjanak benne, mígnem hirtelen megszületett benne a megértés. Lelki szemei előtt elrendeződött a káosz, melynek látszatát az egyforma tünetek ismétlődése keltette fel [...] Sokszor hallottuk tőle, hogy a legnagyobb kielégülés, ami egy embert érhet, az, ha meglát valami újat, azaz felismeri benne az újat, és ismételten visszatért e látásmód nehézségeire és érdemeire. Miért van az, hogy az orvostudományban az emberek mindig csak azt látják, amit már megtanultak látni, milyen csodálatos lenne, ha az ember végre új dolgokat - új betegségeket - láthatna meg, melyek valószínűleg mégis oly vének, mint az emberiség..."

Szakadatlanul valami újat meglátni: lankadatlan kíváncsiság. A kíváncsiság (mellékesen mondva) Burke szerint az első lépés a fenséges felé vezető úton.

A kúra és a kíváncsiság (cure és curiosité) a franciában egyazon szótőből fakad. Úgy tűnik, mintha valami értelmi fúzióban megragadnák Charcot-nak a hisztériával folytatott csatározását. Ne feledjük el, hogy a "kúra" bizonyos mértékben a pszichiátria alapító szava: a kúra ápolást jelent, gondviselést, kezelést; ám épp annyira megbízást, vezérlést, ennélfogva hatalmat. A kúra éppen ennek az orvosi gondoskodással szövetkezett hatalomnak a hatása. Megtisztítás tetőtől talpig (a latinok erotikus nyelvében a cura a gondviselés, a kíváncsiság, sőt a tisztogatás tárgyát is jelöli, azaz a nemiséget.) Létezhet-e nagyobb indiszkréció ennél a hatalommá transzformált kíváncsiságnál?

Nos, én azt szeretném megvizsgálni, ami a kúrában (cure) és a kíváncsiságban (curiosité) egy alapvetőbb értelemről tanúskodik: a cura mint aggódó nyugtalankodás. A kérdésem így hangzik: miféle nyugtalanság táplálta Charcot-nak és az egész Salpętriére-nek ezt a kényszerét, hogy "mindig újat" lásson? Mi volt ennek az időbeli duzzasztója? És attól, amit láttak, ami Charcot szeme előtt volt nap mint nap, titokban mit követelt meg ez a duzzasztó?

Pillanatok, kattintások

"Újat látni": ez a látás időbeli kiterjesztése; épp annyira tanúskodik egy eszményről (a betanult látnokság, a klinikai prognosztika: amikor a látás egyúttal előrelátás), mint, véleményem szerint, egy rejtett nyugtalanságról, melyben a látás egyúttal sejtelem. A Schaulust alapvető bizonytalansága, a megőrzés és a fenyegetés között.

A voajőr eszménye a bizonyosság: a látás idejében, mely mindig interszubjektív, ez úgy valósul meg, mint lopás, mint anticipáció. Ami annyit tesz, hogy az időt, amit felölel, meg is tagadja, megtagadja azt, amit őriz és fenyeget, kitalál magának valamiféle győzelmet az idő felett (mint a fentebb említett széplélek).

Feltalálja magának a pillanatnyiságot és a látás hatékonyságát, miközben a látás tartama szörnyű idő, a hatékonyság szempillantásnyi megrendülése.

És mi ennek a találmánynak a gyümölcse? - A látás egyfajta etikája. Kezdetben van a pillanat, mely még arról a "szép érzékiségről" tanúskodik, mellyel a klinikai pillantás azonosulni fog; aztán az vérzékek gyakorlata" - gyakorlat, átmenet a látás aktusába: pillanat, diagnózis, kúra, prognózis. A klinikai pillanat tehát máris kontaktus, egyszerre eszményi és átütő, egy sugár, mely egyenesen a beteg testére irányul és majdnemhogy letapogatja azt.

Nos, Charcot még messzebre ment. Azon túl, hogy meghúzta az egyenes vonalat, megteremtette az ideális kontaktust és a szemsugár pillanatnyiságát, a pillantását egy még finomabb, kevésbé taktilis letapogatásra is felfegyverezte. Hisz ő csatába szállt a neurózissal, a mélység és felszín ezen intim és különleges szövevényével.

Felfegyverezte magát a fényképezéssel.

Fordította Radics Viktória


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.