EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996222. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

KUKA

Grecsó Krisztián

A hatujjú kéz

"(…) Házunk táján a vad szelekn (…)"
(Heinrich Heine)

2005. december 1.

Jelentős mennyiségű korai zsengét, sikertelen próbálkozást őrzök. Történetté állnak össze az évekig járt (tév)utak; volt miből válogatnom. Mégis: egyértelműen tudtam, ezt, a kötetből kimaradt, körülbelül nyolc éve, 1997 táján keletkezett novellámat szánom az EX Kuka-számába, hátha érdekes Önöknek is. A lap hűséges, kitartó olvasói láthatták, esszéket közöltem itt legutóbb. A Falufól/nia-számban (2003/42-43) Konstantinovic néhány alapfogalmát igyekeztem kiegészíteni saját benyomásokkal. A novellaciklus-számban (Tenyérnyi regények, 2004/46-47) a Pletykaanyu című 2001-es novelláskötetem alakulástörténetéről írtam. Mindkét esszében lényeges motívum volt, hogy figuráim, történeteim, helyszíneim a centrumtól távol vannak, novelláimban és regényemben domináns a vidéki, falusi, kisvárosi környezet. E két esszé többek között arról szólt, miként alakult ez így. De hogy mi más volt még, arról nem esett szó. Például, hogy a novelláskötet általam összeállított verziójában még nem volt ez a téma ilyen egyértelmű és koherens. Az itt olvasható novella, több másikkal együtt, például része volt az akkor még Szép címmel futó kötettervnek. Jó-e, hogy kukába került, vagy nem, döntsék el Önök!

(tisztelettel Patócsné)

Levelet kaptam Patócsnétól.

Hajnaltájt osonkodott a postaládához, ürített, aztán léc. Lihegés, papucscsattogás, lihegés. Patócsné szigorú asszony, és igen karakán. Mégis, most mintha félt volna, hátha már kidobott az ágy, próbáltam, de nem ment, hosszú fetrengés után taréjosra feküdt hajjal ülök a konyhában: zaccos kávé, dekkvadászat.

Honnan tudta, drágám, hogy így van mindez?

Látta, ugye, ahogy vonulok a folyosón vastag talpú cipőmben, és szoláriumbarna bőröm csoki. Feszes bársonypólóm bordái összezavarták. Kedveském, mit akar maga tőlem? Ezeket, ugye, nem gondolja komolyan, olyan eszes kis buksija van magának; aki a házmesterségig, mi több, a megbecsült házmesterségig vitte, ilyet az nem ír!

Ma szolcsi és kozmetika után beugrok a dolgozóba, Klárikának mondom: puszi, felveszek egy marék drazsét, és magamra csukom párnás irodaajtóm. Patócsné közben, mint a tavaszi szellő: hűsen, fejemben motoszkál. Kicsit bágyadt a hangulatom, mint mindig, ha nem alszom eleget, vagy ha reggelre elfogy a Marbi. Amit szeretek. Hullámos vonalakkal fogócskázom a naptárban.

Láss csodát!

Olyan a bal felső vonalacska, mint Patócsné kék köpenyén a csík alul. Apró fodrocskák, ülepecskék, lejtők, kapaszkodók: az emberi sors minden fájdalma, buktatója.

Asszonyom, ne higgye, hogy mindenről lemaradunk, hogy az ember élete három nagy eseménye közül (keresztelő, esküvő, temetés) csak egyen lehet igazán főszereplő! Nem így van: ott volt magának a férje temetése! Már nem is emlékszik, hogy sírt az egész ház? Nekem még hosszú hajam volt, maga végigsimította, nem haragudtam, hogy nem az általam választott keresztnevemen szólít, hanem csak úgy egyszerűen (szipogva) belebúgja a nagy világba:

Sanyikám, ekkora fájdalom!

Klárikának mondom: mára ennyi, a kabrióval megyek haza, tankolok lóvét, és felszaladok Erzsikéért, hogyha végzett már sztepperobikon, dobjunk be valahol egy salátát. Erzsike éppen tusizik, de a héten adott kulcsot, hogy bármikor, amikor szeretném. Telefonálnom se kell. Megállok a kád mellett, és utat engedek vérbő, rúzsos ajkainak nadrágomba. Erzsike rám kapcsolódik, így sokáig bírom, már tiszta száraz a háta.

Ugyan, hagyd már a francba, zsörtölődik, de én mindig felveszem a mobilom, ha csöng.

Elvégre azért van, nemdebár? Dolgozz csak, Erzsikém!

Tessék, itt Márk, búgok rádiós hangomon a kagylóba. Kedves Patócsné! Hát már a mobilszámomnak is utánajárt? És éppen a legjobbkor hív, na mondja! Most már a maga hangját akarom hallani végig. Ön szerint mi ez köztünk, ugye olyan, mintha a pincsikutyája lennék? Kedves Patócsné, ha ez így lehetne, bármit eszközlök, pénz nem akadály, kedvesédesanyám nevére!

Illegeti bennem magát a melegség, mint pormacskák a huzatban.

Gyere, Erzsikém, bedobunk egy salit valami jó kis helyen!

Szeretném magam arról biztosítani, hogy jól vagyok, nem lehetek minden ízemben tárgy. A hímtagom Patócsné üvegmosója, kezem szapora cérnakesztyű a nyári napokra. Édes Istenem, soha az életben nem esett még jól muskátliszag! Most mintha a legízesebb Impulse parfüm volna, tartós, mint az örök élet.

Unatkozom.

Patócsnénál minden nap ünnep, ahogy az egyet elüti az óra, megjelenik valami abból a szerelemből, amit az élet iránt érez, csörgök le koriban a lépcsőn, hallom pattogni bentről a ritmust: három plusz kettő.

Klárika tegnap megerősítette Erzsike véleményét.

Erzsike véleménye: keresni kell egy pszichológust az embernek magának, Nyugaton például pszichológusa mindenkinek ugyanúgy van, mint autója.

Autóm nekem is van.

A pszichológus akkor is jó, meg lehet hozzá járni, ha nincs semmi bajunk, mert lehet, csak a felszínt karcolgatjuk, közben foszlik, rohad valami belül.

Azt álmodom, kezelésen vagyok. Álmomban is tudom, hogy álmodok, le is szögezem, jól telebeszélték a lányok a fejem ezzel a marhasággal. Pszichológusom kedvenc bőrfoteljében forog, én a plafont bámulva Patócsnéról mesélek. Hogy milyen varázslatos az olyan butaság, amiben nem lehetünk száz százalékig biztosak, ahol mindig marad egy nyúlfarknyi kétely, bizakodás. Pszichológusom hirtelen arcom fölé hajol.

Hiszen maga Patócsné!

Kérem szépen, tetszik tudni, én ezt az egészet a szó nemes értelmében gondoltam!

Izzadtan kibotorkálok, tiszta nyári hajnal, éppen olyan minden, mint mikor megkaptam a levelet. Meggyújtok egy Marbit. Álmomban gyengének mutatkoztam Patócsné előtt! Felhívom Erzsikét, azonnal jöjjön!

Igen, most, fogjál egy taxit, tíz percen belül itt legyél!

Durva végbélszeretkezésre vágyom, Erzsike tenyere alatt csúszkáljon a hamutartó.

Kifogni az aranyhalat.

Patócsné nehezíti a lelkem, mint egy hirtelen támadt őszi szél: mar. A függönyön át beszűrődő árnyakat sasolom. Hányaveti Patócsné, precíz Patócsné, siető Patócsné, ölelkező Patócsné.

Megfogni Isten lábát.

Erzsike késik, nincs kedvem az élethez se már, szopás alatt az jut eszembe, hogy Isten tényleg nem ember, mert akinek megfogják a lábát, az rugdos.

Távozáskor Patócsné éppen a lépcsőházat mossa. A nagy találkozás. Fején gumizott nejlon, alatta csatocskák púposodnak, mint tóparti dombok. Egy közepest a fenekére sózok. A vártnál sokkal nagyobbat csattan a löttyedt, hideg, puha húson a tenyerem, Patócsné átbukfencezik a felmosóvödrön. Iszonyú jajveszékelés, minden csurom víz, a csatok elszabadulnak: Patócsné fejecskéje érett szőlőfürt. Csupa kecskecsöcsű szem. Ujjaimban az érintés élménye, akár csuklón a levetett óra helye, ahogy az amputált testrész fáj.

Elélveztem.

Drágám, egyetlenem, ne sírjon! Drágám, egyetlenem, tisztelt Patócsné, könyörögve kérem, ne!

(muskátliágak, hortenzialevelek)

Fogd meg a kezem, suttogja Patócsné, és két fél jonatánalma arca kipirosodik. Az apró hegek, sebecskék tüzelni kezdenek, csak az ajka feletti bibircsók áll mereven, érintetlenül. Egy út jelenik meg gondolataimban: egy betoncsík átszalad a sínen, és mint tüdőkben érről az erecskék, leválik róla egy földes. Hirtelen kanyarodik, a bokrok után rögtön, így nem látni a sínt, szinte sejteni lehet a sok balesetet, mindenütt levágott kezek, lábak.

Kifordulunk az üveges folyosóra, a lendület óriási, hátitáskámmal kilökök a tartóból néhány növényt. Véletlenül.

A hortenzia, sikít fel Patócsné, ujjaim közül kisiklanak ujjai, s kapkodva tömködni kezdi vissza a földet.

Figyelem az otthonka ívét, az anyagot, ahogy követi a párnás hát minden rándulását. Törzsemmel taszítok egy aprót a testen, az enyhén egyensúlyát vesztve bebillen a könyöklő alá. Milyen csodálatos lenne itt, kiszolgáltatottan görnyedve magamévá tenni az asszonyt!

Na, mondja Patócsné, szuszog.

Miért nincs magából kettő, drága?

Az egyik csak állna velem szemben, tehetetlenül a szemembe nézve, a gondolataimat is kitalálná, amint intézem a másikat: összecsomagolva, összegöngyölve, sírva, ríva a könyöklő alatt.

A főtérre indulunk a Százas ábécébe vásárolni: kenyér, tej, élesztő, szalámi, sajt, minden, ami hiányzik. Hűvös van, de bőrnadrágom alatt így is mintha izzadnék, érzem, hogy megrajzolja alsónadrágom pántja a derekam.

Igen is, meg nem is; állok: akár egy nagy és egy kis villanyoszlop, drágám válogat, valamit mindig sejt az ember, de hová illantak belőlem ezek az apró kis gyanúk: nem gondolok semmit!

Patócsné, drága, maga sem gondol semmit, vagy egyedül vagyok ezzel a dologgal?

Sütizzünk, mondom, látni akarom, ahogy részint lemorzsolódnak a csupasz íny alatt, részint meg visszahullanak érinthetetlen ajkairól a linzerdarabocskák, mintha mindegyik egy-egy apró szikladarab lenne.

Egy frissen ültetett erdő, szabályos fasorokkal, hosszak és átlók mindenfelé, a pontosság matematikai varázsa: ott érezni ilyet!

Drágám benyálazott ujjaira ragasztgatja a morzsamaradékot, tunkol, közben halk böfi; kérjek még egy kólát, kérdezem.

Tudja, eleinte minden dolog egyformán fontos az életben, némelyikkel, ahogy az idő telik, valamiért mégis többet foglalkozunk. És higgye el, kedves Patócsné, valójában úgy van, hogy azok az értékesebbek, tényleg! Csak arra nem tudok rájönni, hogy szagoljuk ki az elején.

Patócsné nem engedélyezi, hogy lakásán költsem el az éjszakát, hideg ágyát némileg felmelegítsem. Belevetem magam az életbe, a biliárd, a csocsó lelki bajokra a legjobb orvosság. Whiskyt kérek, következőleg tekilát és egy dobozos Heineken sört; mohón iszom, arcomon csorog le a lé. Csocsi, mondom a srácoknak, megpaskolom a hátuk, Marbimról ledobom a nejlont. Valami furcsa van, így telik el egy óra, kettő, golyóim egymás után nyelik a lyukak. Erzsike megjön, hangosan a fejemhez vág mindenfélét, kiabál mindenki előtt, és faképnél hagy.

Reggel drágám a balkonon áll, fején a szürke nejlon, magamhoz ölelném innen lentről, mosolygok, és egy puszit dobok felé. Nevet, és beiszkol a lakásba. Hármasával szedem a lépcsőket, vállam muskátliágak csapkodják, fejem felett hortenzialevelek. Nyomom a csengőt, mint egy süket.

Patócsné, nyisson már ajtót, mi a francot tököl, nyomjon egy csókot a homlokomra, kérdezze: hogy telt az este, Sanyikám?

Végre csörög a kulcs, papucskrasnyogás: a legédesebb zörejek. Nem bírom idegekkel, nagyot taszítok az ajtón, a kilincs drágám hasfalába fúródik.

Ez nekem fáj, nekem sajog!

Még soha az életben, de úgy egyáltalán, soha nem takarítottam hányást. Mindenféléket mesélnek erről, hogy répa, meg kukorica, hogy átható bűz, hányinger. Nem, dehogy! Sűrű, meleg lé, izgalmasan diszkrét, ahogy csiklandozza a tenyér legapróbb redőit, talán az anyatej, de lehet, még az sem ér fel a hányással.

Kérem, mondja meg nekem valaki, mit csináljak most?

A dolgozóban egész álló nap esz a ideg, nem tudok csinálni semmit, felkapom a mobilt, ledobom a mobilt, kit hívhatnék, mikor baj van? Csak ilyenkor, zűröktől, nehézségektől megviselten kap észbe az ember: igazi barátai, édes társak jóban-rosszban, nincsenek!

Délben nem bírom tovább, és felhívom azt az új számot, szeretem, családias, barátságos hangulat árad onnan mindig, és megkérdezik mindenek előtt, hogy kim legyenek.

Patócsném, felelem.

Jó, gurgulázza a vaníliás hang, leszek a Patócsnéd, és már kezdi is a nyögést, halk szuszogásból erősödik, fúvódik a hang, és apró sikolyként pukkan ki, "most előveszem a mellem, kibuggyan a melltartóból, érzed, feszes, gyönyörű melleim vannak", kicsit hátradöntöm a széket, hogy jobban magamhoz férjek, kézre álljak, gyönyörűek a melleim, mondja megint a nő, másodperc alatt szalad ki a hímtagomból minden vér.

A kurva anyádat, üvöltök bele a telefonba, a feszes melleiddel együtt azt, érted, és a drága mobilomat a papírkosárba vágom.

(egy kis mókus, egy nagy medve)

Patócsné állapota nem javul. Mit nem javul, romlik, sehol az életbe ilyet még nem láttam, fekélyesedik vagy üszkösödik a seb, a jó fene tudja! Nem is seb az igazából, hanem csak olyan vérömlenyek (vagy aláfutások?) keletkeztek. Gyönyörű, titokzatos rajzok, csak ne fájnának a drágámnak.

Olyan, mintha festmény lenne maga Patócsné, a festményen egy festmény, ami egy festményt ábrázol, így tovább a végtelenségig, az időtlenségig, a lehetetlenségig!

Mindennap körbepuszilom, körbenyalogatom: "egy kis mókus, egy nagy medve, ha meggyógyul, nem fáj!", mormolom naponta fölötte a varázsigét.

Okolom magam: én állat, én állat, hogy tehettem ilyet?

Patócsné nem akar kórházba menni, legbelül én sem akarom, hogy odamenjen. Mindenki tudja, hogy kórházba vagy megszületni, vagy meghalni járnak az emberek.

Ma délben megérzem az asszonyi kegy egyszerre arisztokratikus, mindazonáltal megszeppent ízét. A megenyhült, omlós mozdulatoktól olvadok, mint a csokoládé. Egész délután az esély tudatától megzabolatlanodva mosom a folyosót, néha zsömle alakúra összerándul a gyomrom, a szívem úgy dobog, mintha dobhártyámon akarna kiszakadni.

Erzsike Klárikával benéz, az üveges folyosón öntözöm a muskátlikat éppen.

Te mit művelsz, kérdezik elképedt hanghordozással.

Nincs nekem kedvem beszélni ebben a helyzetben!

Néznek, én is nézek, végre eloldalognak, tétován, szegetten, és persze elfelejtik becsukni maguk mögött az ajtót.

Barna kenyeret hozok, az egészségesebb, sovány tejet hozok, az egészségesebb, vitamint sokat, meg ásványi anyagot; drágám búzavirágot látott a tévében, nincs nekem szavam se rá, hogy mennyire örülök ennek: a búzavirág örök élet!

Jaj, legyünk már túl ezen az egészen, olyan, mint egy rossz álom, csak egyáltalán nem ébredünk fel belőle. Néha megállok, és csak nézek, hogy még az öreg istennek is sírni lenne kedve, bámulok, az akácos meg vissza rám, kezemben a szatyor, és várom, hogy meginduljanak arcomon patakokban lefelé a könnyek.

Patócsné a Híradót nézi, megnyugodott egy kicsit. Délután kiakadt az állkapcsa a nagy jajgatásban, kis híján a szívem szakadt meg, hogy a közepesnél egy gondolatnyival nagyobb pofonnal vissza kellett, hogy igazítsam. Álltam, néztem arcán a vöröslő ujjnyomokat, ujjbegyeim egyenként lángba borultak, merevedés nélkül fröccsent ki belőlem az izgalom fehér teje, és lefolyt lanyha szerszámomon a herémre.

Ha öntök még egy bögrényit a langyosból, éppen jó lesz, nehezen állja majd a kezem, drágám fagyos lábának viszont éppen ez kell: jól átmelegedjen. Mellé huppanok, és hallgatom a szuszogását.

Jó meleg, kedvesem, ugye, ez kell magának: forrón körbefonja valaki, lemorzsolja ropogós ízületeiről a fájdalom kukoricaszemeit!

Megmasszírozzuk a hátikót, suttogom fülébe, forduljon hasra, édes! Erős ujjaim összeillesztik az alaktalanra kopott ízületeket, megvigasztalják a végtelen évtizedektől fáradt porcokat, és elsimítják egy kicsit a hát morcosan hullámzó redőit. Ujjaimból azonban lappangva elillan az erő, a dinamizmus tiszta tükre elfátyolozódik, puha, plüssös simogatásom néhol inkább sejthető, mint érezhető.

Drágám bíbor ajkait aprócska sóhajok hagyják el.

Ó, virágzó búzamezők! Az életből élet lesz, és megint csak élet, a létezés vattacukros végtelensége, hiszen testünkből test, lelkünkből lélek születik egykor, a haláltól nem kell félni, a halál kenyeres pajtásunk, Patócsné!

Feszes pólóm eltűnik habtestemről, finomra borotvált mellkasom drágább lesz magának, mint a leghímesebb takaró, érintése kellemesebb akármely mirhánál, parfümöm illata tömjénnek erejével bódít!

Na, mondja drágám, és fészkelődni kezd.

Nehogy, az Istenért, nehogy elbizonytalanítson, elkeserítsen, szívem, el ne oltsa bennem a remény tüzét, föl ne idegesedjek, túlhevítve a kielégületlen vágytól, föl ne!

A keserűség, akár egy halom föld, eltorlaszolja gyomrom kapuját, mozdulataim határozatlanok, szögletesek.

Na, mondja drágám, és mintha megérezné reményvesztett zavartságom, enyhén megemeli hordó alakú testét. Magam sem tudom, hogyan erősödik fel tűzzé, mit tűzzé, lánggá ez a kis biztatás! Testem többé nem hallgat parancsra, öntudatlan bódultsága: métely.

Szorítom a mellet.

Tapasztalt, öreg bőr, kíváncsian hűvös, tenyérnyi bimbókkal. Szorítom a mellet, a bugyikát finoman arrébb tessékelem, csicsicsi, drágám, súgom fülébe, csicsi, te ribanc, rivallok rá hirtelen, és végigszántok a száraz, kopasz járaton.

Ó, virágzó búzamezők, tavasszal újjászülető platánsorok, hadd legyek keresztapátok!

Drágám sírása csuklásig, majd fulladásig erősödik, teste hol erőtlen, hol meg pattanásig feszülnek apró izmai.

Mi van már magával, mi lesz már, mi lesz már, bassza meg, meg ne dögöljön, de kurvára, meg ne dögöljön itt nekem, na, kérem!


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.