A háremúr nem vágyódik többé

1979. november 15.

Felállok, az ablakhoz lépek és egy hirtelen mozdulattal kitárom a nehéz üvegtáblákat. Látom. Érzem. Alattam a fényben nyüzsgő udvar. A ciprusok árnyékában kereskedő pihen, földre terített szőnyegén fűszerek és tarka kelmék... és ott, a falakon s a ciprusokon túl, látom: ott a szürkén felizzó út, pálmaszegéllyel, s a pálmák között megcsillan a tenger. Kék és zöld fény. Emberek zsivaja. Ó, kedveseim! Látjátok ezt..?

Ti azonban csak hallgattok és mosolyogtok, testetek hallgat. Mi van a testetek mögött..? A kacér mozdulatok, az ívelő nyak, az édes csuklók és a hamvas hajlatok mögött, a mögött, hogy hanyatt feküsztök és szétterülő hajatok hullámaiba merülök... mert valaminek lennie kell mindezek mögött, egy kis fekete, megkövesedett dolognak, amely éjszakánként ellágyul és fehér szirmokat bont, véres szegélyű, felhasadt szirmokat; valaminek, amiből hűvös csend árad – a halál.

Itt ülünk e pompás teremben, bársonypárnákon... nézem kipirult arcotokat... Különös ... most rajtatok sem tud megnyugodni a tekintetem, visszarántja egy láthatatlan erő... menjetek, kedveseim, szobáitokba, hímezzetek selyemzsebkendőket, dúdoljatok halk esti dalokat, hisz lám, már alkonyodik. Aludtam, azt mondjátok…? Lehet, lehetséges... mintha egész nap hozzátok beszéltem volna... mindegy... menjetek, hagyjatok csak. Ma éjjel egyedül fekszem le. Jó éjszakát.

Így. A függöny mögött eltűntek a barnás fényeket villantó édes kis lábszárak, hallom: kattan a zár és köröttem csendesedik a terem félhomálya. Zümmögő csend...

...Ki kellene végeztetnem az országutak sovány, villogó szemű vándorait! Az asszonyok szeme megtelne könnyel, a lányok csukló zokogásban törnének ki, öklüket a szájuk elé kapnák, a gyerekek koponyájára kényszeredett vigyor feszülne, az öregek ősz fővel lépnének ki az utcára és nyílt tekintettel bámulnának rám, a város urára. Gyűlölöm a vándorok sápadt arcát, vértelen ajkát, mély szavaikat, sarujukat és karjukat, melybe némán hullanak az érett asszonyok.

Könnyben ázó szemek, zokogó szép vállak. Vágyom utánatok.

Fázom: a nyitott ablak mögött fák sötét árnya mozog. Szuszogok, torkomba szorul a levegő. Érzem hatalmas zsíros testemet, formátlan súlyomat. Behunyom a szemem s újra kinyitom: eltűnik az ablak, feketeség sűrűsödik körém ... egy nehéz test zuhan a vállamra, lélegzetem elakad, mellkasomba éles fájdalom hasít, fény lobban... egy kést látok, vér serken belőlem, valaki elengedi a tőr markolatát és kifut a teremből... testem megkeményedik s elered az eső, zsongó surrogással hullik rám, csobogása erősödik, valami elpattan s a hirtelen beállt csendben lefordulok a párnáról, tenyerem a kőlapokon csattan. Újra csend.

Hófehér mész csorog végig a falakon, a padlón tócsákba gyűlik, a tócsák egybefolynak, körülöttem minden vakítóvá fehéredik. Középen vagyok. Elfátyolozott arcú asszonyok cseréptálban vizet hoznak, levetkőztetnek, s nedves ruhával törölgetik hideg, remegő zsíros testemet. Most ünnepi selyembe öltözött lányok állnak körém, sűrű szempillájuk árnyéka átsuhan a bőrömön... sírnom kellene e mészben tocsogó asszonykák és a fehéredő lányok láttán... nem tudok mozdulni, a kés még bennem van ... térdre borulnak, a felcsapott sistergő lé bársonyos testükre fröccsen... ők is mészből, száraz, repedezett mészdarabokból vannak, csak a szemük él… folyik a könnyük és így testük lassan szétmállik, már csak puha pép, már belesimultak a padlón gyűrűző tócsába, s e maró folyadék felszínén már csak a fekete fénylő szemek úszkálnak, saját tengelyük körül forognak... vörösre marja őket a mész, vékony – alig hallható – hangon sikoltoznak, hánykolódnak, undorító szemgolyók, meszet fröccsentenek rám is, testem görcsbe rándul, a kés kihullik bordáim közül, tüdőm nedves szárnya vadul verdes ...lassan megnyugszik s mellkasom belső falához tapad. Remegő barna madár, átvágott véres nyakkal.

A szemgolyók behorpadnak, megpuhulnak és megvakulva úszkálnak az ágyam körül.

Mert kell. Valaminek lenni kell a szó mögött: hárem. E vékony, áttetsző hártya mögött újabb, tömör sorokba rendezett szavak feszülnek. Na jól van…!

Az ablaktáblákon megcsillan a reggeli nap. Gyertek, kedveseim, hozzatok még párnákat, hogy felülhessek, gyertek, álljátok körül az ágyamat, aggódjatok és töröljétek meg gondosan a gyöngyöző homlokomat. Hazudjatok. Hazudjatok egy éjszakát, mondjátok, hogy láz gyötört, hogy félrebeszéltem, hogy dobáltam magam, hazudjatok virrasztást és hideg borogatást, rémálmot, lázálmot, hazudjatok nekem, én akkor is látom a szemetek alján és a körmötök tövén fehérlő száraz meszet. Nyelvetekről is mész-pikkelyek pattannak, hazudjátok szavaknak őket, kezetek nyomán forró mész marja bőrömet, ezt hazudjátok szeretetnek. Mondjátok azt, hogy élek és gondolkodom. Sötét szájú barlangként visszhangozzátok szavaimat:

„A vágy. Vágyódom valami után: ha azt megkapom, enyém lesz a boldogság is – egy pillanatra vagy örökre, mindegy – amikor azonban elérem célomat, kihűlnek, megdermednek a dolgok. Üveghangú koccanásokkal ütődnek hozzám. Elnézek felettük, boldogtalanul és kívánom az időközben felfedett boldogságot: a vágy boldogságát, ami tudtomon kívül már az enyém volt s lehetett volna örökre... kívánom ezt, vágyom utána, igen, már sikerült is... amint újra tagjaimba szívódik a vágy, elönt a megfoghatatlan boldogság is. Vágy, remény és lehetőség. Lehajtom a fejem és átadom magam e háromnak; nem akarom tudni, hogy ezek valahová vezetnek, egy olyan dologra irányulnak, amely távolról látszólag boldogság, de elérve már csak azt a pontot jelenti, amihez koccanva visszapillanthatunk az igazira, amit eddig kínnak tartottunk: a vágyra, a lehetőségre.”

Mondjátok ezt utánam.

Tompa hangon kiáltozzatok, aztán tűnjetek el a zúgó ködben... oldódjatok fel a lázban, a levegő vörös rebbenéseiben...

A szemek újra előmasíroznak, sárga, zavaros fény kavarog bennük. Csillogó, nedves golyók: felém fordulnak, néznek. Utánuk nyúlok és érzem: kint hideg van, hideg és sötét, a föld mélyén fagyott fák gyökere vonaglik, s bőröm megreped. Most e kemény szélű repedésekből buggyan elő a mész, ordítok, nyögök, testem hatalmas, súlyos, puha, felkelek, felegyenesedek az ágyamon, lépek egyet, egy fordulat, most rebbenjetek szét, mert zuhanok, sikolyaitok még zuhanás közben felmetszik fejbőrömet, most mondjátok azt, hogy leestem, hogy fel kell emelni engem, hogy vérzem, riadtan bámuljatok sápadt arcomba, melynek kövér teliholdja oly sokszor telepedett rátok meleg, verejtékes levegőben fojtogatva titeket, és hallgassatok. Most legyen csend.

Legyetek tiszták, karcsú testetek körvonalát élezze ki a fény, amely borogatásaim hidegéből, a rám simuló hűvös ágyneműből s kisimult homlokomról árad... álljatok az ágyam elé, hallgassatok. Legyetek szépek, üdék, türelmesek. Félig lezárt szemhéjam alól – szürke, nedves fátyol alól – nézek most rátok. Elfordítom a fejem, csendben, nyugodtan. Az ablak most is nyitva: a fák fölé feszülő ég élénk kékjében tenger villog. Szél suhog.

Hűvös ágynemű. Tiszta sebek. Felettem könnyű mennyezet. Lebbenő selyem. Falak. Apró neszek az udvarról. Üres, kongó szavak: vágy, lehetőség. Alig hallható csilingelés: a cél, a tett értelme. Röpködő, bágyadt mosolylepkék. Néma, szép ívű ajkak. Révedező tekintetek.

Szólok hozzátok, s a csupasz falakon csattanó hangom hallatán rezzenjetek össze.

Nyugodtan beszélek, kellemes, halk hangon. Most fogjátok kék fátylaitokat, lendüljetek át súlytalan testem felett, ússzatok ki az ablakon, kedves kis pillangóraj, nevessetek és tűnjetek el a pálmák fölött... szabadok vagytok, még egy fáradt intés utánatok…

Az ablakban állok. Hátulról meglök egy könnyű erő s kezemben, talpamban már csak a súlyos ablakkeret emléke bizsereg, a bizsergés buborékokká porlad, ezernyi csillogó, pergő buborék vagyok, melyek egymást súrolva, sebesen peregve, némán emelkednek a tenger felszíne felé, s ott hófehér habot vetve elsimulnak a Nap tenyere alatt. Valaki feljajdul, s e jaj sötétjében egy kéz botorkál. Üres.