Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

GYÜTTMENTEK

Keller György

A hamis idegen esete

2005. szeptember 15.

Vázlat az idegenség és az átláthatóság összefüggéséről egy Sinkó Ervin novella1 kapcsán

A bajok akkor kezdődtek, amikor a köszörűsről rebesgetni kezdték, hogy ő valójában nem is cári orosz őrnagy. Az ilyen gyanúsítás persze többnyire csak azon köszörűsöket érinti érzékenyen, akik korábban cári orosz őrnagyként váltak ismertté, mint Sávoly Antal, Sinkó Ervin Az idegen című novellájának hőse, aki mint Vasziljevits Danilo hajdani őrnagy és jelenlegi vándorköszörűs vert tanyát a faluszéli szőlőhöz tartozó csőszkunyhóban. A helyiek akkor - lelepleződése előtt vagy két esztendővel - jövevényként egzotikus, őrnagyi mivoltában tiszteletreméltó, köszörűsi minőségében pedig felettébb hasznos személyt kezelték „Dánó mestert", a pátriárkai küllemű aggastyánt. Ő maga ugyan épp csak említést tett a régi időkben viselt magas sarzsiáról, újdonsült földijei azonban egyre táplálták a távoli hazájából elüldözött orosz őrnagyról, „e mozgalmas világ hajótöröttjéről" szóló legendát. Annál kellemetlenebb meglepetésként érte őket, amikor egy búcsúnapi vásár alkalmával hősünk balszerencséjére egy igazi orosz is a faluba érkezett, és a derék Vasziljevits Danilo őrnagy képtelen volt szót váltani állítólagos honfitársával. (Akár szimbolikus is lehet, hogy épp egy búcsún bizonyul valaki bűnösnek...) Ezt követően (minthogy a faluból a szent ünnepének végén nyilván távozó orosz vásáros „oroszságában" senki sem kételkedett) Sinkó köszörűse örökre elbúcsúzhatott korábbi ázsiójától. „A megállapodott, mindig egy helyben élő emberek heves aggodalma és a maguk biztonságának öntudata a kalandozó és múltjában ismeretlen, egész mivoltában érthetetlen nomáddal szemben két esztendős bizalmat megbosszulandó tört rá Dánó mesterre."
A pórul járt vándorköszörűs történetében ekkor persze előkerültek azok a derék falubeliek is, akik minden létező módon igyekeztek fényt deríteni az igazságra, ami ez esetben nyilván azt jelentette, hogy teljes erőbedobással valami példátlan rémtettet próbáltak felhúzni Dánó mester múltjának mélységes mély kútjából. Ők voltak azok, akiken különös izgatottság lett úrrá, amikor a mester a községházán hiteles okmányokkal bizonyította, hogy ő valóban Vasziljevits Danilo őrnagy - úgy látszik, vannak, akik még a hatóságot is be tudják csapni (és ügyességük egyáltalán nem enyhítő körülmény). Ennek fényében - vagy inkább árnyékában - semmi meglepő nincs abban, hogy az időközben komolyan megromlott egészségű áloroszt nyilvános kihallgatás keretében bírta szóra a község tanult és felettébb kötelességtudó jegyzője. Az öreg a jognak asztalánál ekképp üldögélve rövid hezitálást követően valódi nevén mutatkozott be, továbbá elmondta, hogy a cári őrnagy papírjait az úton találta, s hogy azokat csakis - életkora miatt igencsak indokolt - letelepedési kísérletéhez (egy kollégája tanácsát követve, mondhatni „reklámcélból") kívánta felhasználni. A falusiak és a csavaroseszű jegyző persze egy hangot sem hittek el Sávoly Antal vallomásából, ami nyilván „érthető" is annak fényében, hogy az öreg a jelenlévők legnagyobb megrökönyödésére semmiképp sem volt hajlandó elárulni születésének helyét - márpedig mi titkolnivalója volna egy becsületes embernek? (Az idős ember arra hivatkozott, hogy mindenáron szeretné elkerülni a visszatoloncolást abba a faluba, ahol az egyetlen fia is élt, mielőtt elesett volna a háborúban, és ahonnan az a fiú most bizony hiányzik. Természetesen ez a történet sem talált az előbbinél kedvezőbb fogadtatásra.)
Hősünket e balsikerű kihallgatás után a megyeszékhelyre szállították, ahol persze a korábban bevallott adatok segítségével fényt derítettek eredeti lakhelyére is, „de akkorra az öreg már minden élő végső illetőségi helyét meglelte a halálban". Némi önkényes rövidítéssel eddig a történet - méltatlan tolmácsolásban.
Bennünket elsősorban az a kérdés foglalkoztat, hogy vajon miért tűnhet indokoltnak a harag, a bosszú és elsősorban a gátolatlan rosszhiszeműség egy olyan öregemberrel szemben, aki orosz úrnak adja ki magát, de magyar szegényembernek bizonyul.2 (Fontos szem előtt tartanunk, hogy Sávoly Antal nem orosz tisztek, hanem magyar parasztok körében lepleződött le.) Mint arra a novellában Sinkó is utal,3 a sorsüldözött a mesterembernek (is) kitűnő marketingeszköz, a fölülről jött szegény balsorsával alapozza meg népszerűségét. Látványos azonban, hogy Sávoly Antal - menekült orosz őrnagyokénál csak kevéssel jobb - sorsa egyáltalán nem hatotta meg a falu nyilvánosságát. Ha csupán arról volna szó, hogy hősünk előtörténetét bagatellnek tartják, írhatnánk mindezt a valódi (tehát nem teátrális) tragédiát megérteni képtelen provinciális kisszerűség, Radomir Konstantinovič találó kifejezésével a „kis fesztáv" számlájára. Nem erről van azonban szó. Sinkó kiemeli, hogy a falubeliek egyszerűen egy szavát sem hiszik el a köszörűsnek. A probléma tehát nem tények (utólagos) minősítése kapcsán merül fel, hanem a tényészlelés terrénumát kijelölő beállítódás szintjén. A falu szemében kizárt dolog, hogy Sávoly Antallal az eseményeknek azon - nagyjából mindennapi - sora megtörténjen, amelyet ő maga tanúvallomásában vázolt. Miért? Hogyan lehetséges, hogy valaki ennyire nem tudja önmagát, saját sorsát megérthetővé tenni? A lebukott álorosz legkevésbé sem olyan személy, akivel környezetéből bárki - akár a legkisebb mértékben is - együtt tudna érezni, míg az idős katonatisztet egyfajta szimpátia övezte, legalábbis abban az értelemben, hogy emberinek, tehát közéjük valónak gondolták.
Nyilván megkerülhetetlen a tény, hogy a köszörűs hazudott valódi kilétét illetően. De miért következne mindebből, hogy ő valamiféle álruhás haramia, aki a legkülönfélébb szörnyűségekre képes, és hogy már sohasem tisztázhatja magát. Márpedig úgy tűnik, hősünk egyszerűen kiesett az emberek közösségéből. Mitől idegenebb Sávoly Antal, mint Vasziljevits Danilo? Triviális válaszlehetőség, hogy inkább egy becsületes orosz, mint egy hazudós magyar. Igen ám, de Sávoly Antal épp azért döntött az „áloroszság" mellett, mert az már eleve bizalomgerjesztőbbnek tűnt számára. Annak kiemelésével, hogy a parasztok vélhetően mint harcos antibolsevisták köszöntötték az új orosz rezsim üldözöttjét (mint arra tesz is utalást Sinkó) még nem értjük meg, miért is jobb egy orosz, mint egy magyar - különösen, ha köszörűs az illető. Ezzel persze legkevésbé sem szeretném a hazugságnak Sávoly Antal történetében játszott szerepét relativizálni. Fontos, hogy épp kilétét, azaz - ami az „idegenek" esetében ugyanaz - származását illetően hazudott, s mivel leleplezését követően nem árulta el tényleges születési helyét, lelepleződésével nemcsak korábbi azonosságát veszítette el, de újat sem kapott a közösség szemében.
Amikor az idegent mint idegent fogadjuk magunk közé, valami módon a távolsággal asszociáljuk, „a mi idegenünk" a távolihoz kötődik, a távoliból lehet megérteni idegenségét, azaz hozzánk viszonyított másságát. E distancia persze a mi általában vett élethelyzetünkhöz képest fennálló distancia, és nem feltétlenül (csak és mindig) földrajzi távolság. Amennyiben tisztában vagyunk e távolság természetével (például szociális, nyelvi, földrajzi stb.), úgy már kezünkben is van az idegenhez való viszonyulás kulcsa, kalauza, az idegenség szótára. Az efféle idegen „a mi idegenünk", akit szótárunk segítségével éppúgy megérthetünk, mint saját magunkat (magunkhoz persze többnyire nem kell szótár, de néha jól jön), vagy ha a megértés esetenként mégis elmarad, hát az azért van, mert nem ismerünk minden idegen szót, de ez nem komoly baj, megértjük mi, hogy nem érthetünk meg mindent, mert hát tudjuk, mi magunk is eléggé bonyolultak vagyunk, és ő, „a mi idegenünk" is ilyen.
A köszörűs - bár idős ember - egész életéből csak két esztendőt töltött a faluban, tehát ez értelemben idegen, Sávoly Antalként történő önazonosításában azonban nem utal semmi olyasmire, ami csakis távoli lehet. Miért olyan fontos ez az utalásviszony, amelynek elvesztése egyet jelent azzal a ténnyel, hogy a köszörűst minden korábbi társas vetülete cserben hagyja.
„A mi idegenünk", a jó idegen esetében tehát az idegenségben a távolság, pontosabban, a távoli mint lényegszerű nyilvánul meg, mégpedig oly módon, hogy egyúttal e távolság jellege is adott, ezért, ha idegenünk valamilyen szempontból érthetetlennek bizonyul, tudjuk mire vélni a megértés kudarcát. (Hovatovább, még meg is magyarázhatjuk egyes megnyilvánulásait.) Fontos ugyanakkor látnunk, hogy interpretációs kudarccal az idegennel való érintkezés során állandóan dolgunk van, s általa, mint az idegen-hozzáférés mozgékony határa által tudunk a másik lényegi, minőségi másságáról. Az idegennek a mi világunkhoz (közös világunkhoz) tartozó megnyilvánulásai folytonosan utalnak az idegennel közösön kívülire, a számunkra intranszparens idegen-világra. Tulajdonképpen a látható és a láthatatlan közötti distancia, a személy átlátszatlansága alapozza meg az idegennel szembeni türelmet, amely bármiféle megértési igyekezetnek is előfeltétele. Aki nem rendelkezik a láthatatatlanság szférájával, nem igényel türelmet, lévén, ex nihilo nihil fit, viselkedése nem megnyilvánulás-jellegű, mivel semmi sem nyilvánul meg benne. Aktusai semmit sem „tartogatnak" számunkra. Scheler szerint a kifejezés, mint valaminek a megnyilvánulása az élet alapfenoménje.4 Akinek nincsenek megnyilvánulás-, kifejezés-jellegű aktusai, annak nincs saját szférája sem, ezért teljesen transzparens és kiszolgáltatott. Ennek az átlátszóságnak a terét csak a hamisság gyanúja teremtheti meg. A látható és a láthatatlan közötti távolság és kapcsolat ugyanis eredendő - legalábbis az élők esetében. Sinkó írásában a hazugság vádja által a kifejezés és a megértés lehetőségfeltételéül szolgáló távoli, többé-kevésbé intranszparens tartomány közötti utalásviszony megszűnik. Tulajdonképpen az értelemadás alapja lesz semmivé azáltal, hogy maskaraként, látszatként lepleződik le. Aki ebben az értelemben nem élő, épp minden megnyilvánulásának végső alapját, azaz tulajdon lényegét tekintve bizonyul látszatszerűnek. Márpedig, aki intim személyként hamis, annak sorsa szociális személyként (társas aspektusok hordozójaként) is megpecsételtetett, tekintve, hogy a közösségi viszonyok „bizalom-előlege" az intim személy intranszparens önértékének „beszámításán" alapul. Szociális aktivitásunk során állandóan előfeltételezzük, hogy a másik embernek is van (részben láthatatlan) „bensője", amely megnyilvánulásaiban partikuláris jelleggel feltárul. Az idegennek a távoli, azaz az eredet a bensője, intranszparens önértékének, lényegének „helye". E távolság az, ami a bensőhöz való hozzáférést - az idegen saját hibáján kívül - megnehezíti, s ezáltal türelemre inti környezetét. Amennyiben az idegen elveszíti e distanciát, lényegének helyét tévesztjük szem elől és ezáltal egyrészt hozzáférhetőségének módja lesz ismeretlenné, másrészt azonban minden hozzáférési kísérlet értelmét veszti, mivel az ilyen idegen egyszerűen „lényegtelenné" válik. Furcsa, hogy az ilyen „hamis idegen" tisztázatlansága és tisztázhatatlansága valójában az intranszparencia teljes hiányából, a tökéletes átláthatóságból adódik. A hazugságon kapott idegennek ez a feltárult üressége minden intimitást lehetetlenné tesz (lévén a látszat ab ovo nyilvános). Semmi sincs, ami csak az övé volna, s ne lenne egyben másé is. Némasága leleplezői számára nem a valamiről való hallgatás, hanem az átlátszó, üres élettelenség csendje.
Mint láttuk, az idegen mint idegen esetében a lényeg alapvetően a távoli (idegen) világhoz tartozik, míg megnyilvánulásai a közös világunk részét képezik. Mivel önmagunk esetében állandóan tapasztaljuk a lényeg és a tényleges megnyilvánulás (akár önmagunk számára való megnyilatkozás, önhozzáférés) közötti distanciát, az idegenség (mint intranszparencia) egyfajta tapasztalata, Waldenfels szavával, „a transzcendentális idegenség"5 már a legegyszerűbb, legkevésbé reflektált öntapasztalatban is jelen van. Látnunk kell azonban, hogy az ismeretelméleti értelemben vett idegen-tapasztalás (mint a másik megtapasztalása) nem teljesen egynemű az idegen qua idegen megtapasztalásával. Amíg a másik tapasztalása során annak megnyilvánulásai és lényegszerű bensője közötti kapcsolat jellegének feltárását többnyire nem érdemesítjük többlet-fáradozásra (mintha e jelleg már eleve ismert volna), addig az idegen mint idegen észlelése állandóan ilyen erőfeszítésekkel és kudarclehetőségek tudatával jár. Láthatjuk tehát, hogy „az idegen mint olyan" észlelése sokkalta inkább emlékeztet az önészlelésre, mint a pusztán másik tapasztalása (bár a lényegszerű és megnyilvánuló közötti utalásosság és differencia utóbbi esetén is jelen van). Öntapasztalásunk egyfajta „elnéző attitűddel" bír, amely lényegében annak mögémehetetlen bizonyossága, hogy a tényleges feltárultságunk mindig jelentéktelen intranszparens lényegünkhöz képest. A lényegnek ez a „túlsúlyos többletként" történő kezelése az idegen esetében sokkalta nyomatékosabb, mint a másikhoz mint „puszta másikhoz" való viszonyban.
Amikor a novella öreg jöttmentje lelepleződését követően nemcsak az „egzotikus orosz" helyzetét veszíti el, de szándékosan, erőnek erejével titokban tartja szülőhelyének nevét, minden azonosítható, s ezáltal elfogadható távlatról lemond, ezért elveszíti a megbocsátás és türelem terét is. A Sávoly Antallal szembeni rosszhiszeműség oka itt meggyőződésünk szerint legkevésbé sem az idegen státusza, amely által hősünk a Husserlnél minden idegentől való mentességként értelmezett honi6 védelmében csak a legsajátabb sajátot elfogadni tudó falu szemében megtűrhetetlenné vált volna. (Hisz „oroszként" tisztelet és együttérzés övezte személyét.) Látnunk kell továbbá azt is, hogy a sehová sem tartozóként leleplezett idegen lényegének, tulajdonképpeni szándékainak, személyisége magvának tisztázatlansága nem egyszerű (a még-nem-ismert értelmében vett) ismeretlenséget,7 hanem épp ellenkezőleg, teljes feltártságot, mégpedig üresként való leleplezettséget jelent. Mivel pedig pontosan ezt az legkevésbé megnyilvánulót, a gyakran számunkra is csak sejthetőt tartjuk önmagunk igazi lényegének, ha valakire azon gyanú árnyéka talál vetülni, hogy netán e láthatatlan tartomány tekintetében hamis, az illető már sohasem kerülhet abba a helyzetbe, hogy - akár csak a legképtelenebb vádakkal szemben is - védekezhessen, mivel a személyiség lényegét illető gyanakvás egyszerűen mögémehetetlen.

1. Sinkó Ervin, Az idegen in: Sinkó Ervin, Az idegen. Novellák és elbeszélések 1925-1964, Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 2001
2. Természetesen magunk is tisztában vagyunk azzal, hogy Sinkó írása valószínűleg fikciós szöveg, ám ha az álorosz köszörűs szomorú története más is lehet, mint a képzelet műve, talán érdemel némi figyelmet; amennyiben azonban lehetetlen, hogy ilyesmi bárkivel megtörténjen, úgy jelen dolgozat csupán játék.
3. Idézett kiadás, 198. oldal közepe.
4. Max Scheler, Az ember helye a kozmoszban, ford. Csatár Péter, Osiris, 1995, 17.
5. Bernhard Waldenfels, Verschränkung von Heimwelt und Fremdwelt in: Studien zur interkulturellen Philosophie I. kötet, Amsterdam/Atlanta, 1993, 60.
6. Edmund Husserl, Zur Phänomenologie der Intersubjektivität. 3. rész (1929-1935), Hua, XV. köt. Den Haag 1973. 436.
7. Úgy tűnik, Hartmut Böhmének azon megállapítása, hogy az „idegen" szót akár az „ismeretlen" kifejezéssel is helyettesíthetjük, a hamisként leleplezett idegenre (legalábbis e vonatkozásban) nem alkalmazható. (Hartmut Böhme, Hubert Fichte. Riten des Autors und Leben der Literatur, Stuttgart, 1992, 80.)