EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125149. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 18. szám

Bányai János

A hallgatás

1966. június 1.

1.

Sokan azt a megvetéssel és egy egész esztétikai rendszert megbolygató, kérdésessé tevő izzással kifejezett követelést, hogy meddig kompromittálja még a filozófia az esztétikát (E. Souriau), valahogy olyképpen fogalmazzák át mostanában, hogy meddig kompromittálja még a művészetet az esztétika. A kérdés értelmetlennek tetszik, hiszen az esztétika létjogosultságába hatol. Félti a művészetet az esztétikától! Az esztétika, bármilyen könnyen bizonyítható is önállósága, szuverén tudományos joga, sőt az is, hogy bizonyos értelemben független a művészettől, művészet nélkül, egyetlen éltető talaja nélkül értelmetlen, fölösleges volna; tehát, egy olyan visszás helyzet alakult ki, ami az esztétika és a művészet függőségi viszonya helyett ellentétességüket érvényesítené. A kérdést mégsem szabad ilyen felületesen elvetni. Bármennyire értelmetlen is első pillantásra a probléma ‒ különösen a klasszikus esztétikai nézetek szempontjából ‒, tudva, hogy az esztétika tárgya a szép és a művészi, illetve a kettő azonossága vagy ellentétessége, mindenesetre viszonya, szembe kell nézni vele. Csak egy példát említsek: Sveta Lukić a "szocialista esztétizmus" pejoratív megfogalmazásával szintén közel jár a fenti kérdéshez. Nem pusztán a sok esetben szakavatlan esztétikai irodalom elburjánzásának eredménye ez, sokkal mélyebben kell keresnünk az esztétikából való kiábrándulás forrásait. Talán ott, hogy bármennyire bővítjük is az esztétika határterületeit, a művészetek eredményei, persze a legújabbak leginkább, kívül esnek azokon, így aztán sokszor jogos is a kiábrándulás. E sorok írója is, sokszoros csalatkozásai közben, felhagyott az esztétikusok tanulmányozásával, fegyvereikkel való ismerkedéseivel, s ismételten egy festményhez, egy regényhez fordult megnyugvásért, s azt is úgy, hogy közben amennyire csak lehet, megfeledkezzen az esztétikai rendszerekről és hasonlókról. S talán nincs is egyedül.

Persze, az ember jelzőiből és törekvéseiből következik az, hogy végérvényesen mégsem tud megszabadulni az esztétika vonzásából. Mert bármilyen mélyen hat is ez a kiábrándulás ‒ sokszor még az egyéniséget is átformálja, gondoljunk csak A halál Velencében kissé bizarr példájára ‒, ha az esztétika karjai közé került az ember, aligha szabadulhat könnyen veszélyes, de lényegében üdvös szorításából.

2.

Nem véletlenül, s nem is mint puszta szellemesség vagy ötlet hangzik el mind többször ez a lázadó hang az esztétikával szemben, s nem véletlen, hogy valóban megbélyegző, gúnyos színt nyert az "esztétikus" elnevezése. Az esztétika formálisan független a művészetektől, de közöttük mégis lényeges a kapcsolat. Sőt, mind jobban elmélyül ez a viszony. A mai művészeteknek sokszor létkérdése az esztétikai megfogalmazás, értelmezés, kommentár, sőt ‒ gondoljunk csak arra, hogy az újabb lírában maga a líra vált (a vers mint anyag) a költészet tárgyává ‒, a művészetek újabb dimenziójává is válhat az esztétika. A művészet önállóságát, szuverén jellemvonásait féltik, akiket ez felháborít. A művészetek szuverenitását valóban nem befolyásolhatták az elmúlt évtizedek vérszegény "széptanai", sőt, joggal a műalkotás legpozitívabb vonásának tekinthették, ha ügyet sem vetett a széptani megfogalmazásokra, azok előtt járt, vagy végérvényesen lerombolta azokat. Ma azonban, amikor az esztétikai tanítások, még az olyan szélsőségesek is, melyek, mondjuk, a művészetet "a természet sajátos esetének" tekintik, a totalitás felé törekszenek (pl: "olyan esztétikát kell felvázolnom, amely minden nehézség nélkül és szinte természetesen magába kebelezheti a modern művészet legvakmerőbb megnyilvánulási formáit is" ‒ nem tagadhatjuk, hogy a célokban már nemcsak a "lényegesen nagyobb terület" fogalma van ott, hanem az esztétika kihatásának, kisugárzási körének meghatározó, irányító funkciója is. így aztán az olyan művészeti irányok, elsősorban a festészetben, amelyek "mindent csinálnak, csak éppen nem ábrázolnak"[1]), érthetően rettegnek az esztétikai megítélés, az esztétikai megfogalmazás eredményétől, hiszen valóban egzisztenciális méretekben hat: kérdésessé teszi, sőt elutasítja, érvényteleníti a művészetek bizonyos eredményeit, ugyanakkor másokat érvényesíthet, másoknak létjogot biztosíthat. Nem biztos azonban, hogy ezt az esztétika erejével, nagyszerűségével, fogalmainak átfogó jellegével érte el, inkább gondoljunk arra, hogy a művészetek "gyakorlati" kritériumai vagy éppen belső, legsajátabb vonásai váltak sokszor bizonytalanná. A művészet vesztett, az esztétikára kényszerül támaszkodni, újabb dimenziókat keres, de ugyanakkor, nagyon mélyenszántó kételyei miatt, kiábrándul az esztétikából, retteg ítéletétől, szuverenitását félti.

Azt kell tehát megállapítanunk, hogy a művészet, illetve az alkotók mind gyakoribb lázadása az esztétika ellen, az esztétika meghatározó, befolyásoló szerepe ellen, lényegében kétélű kard, melynek csapásai jobbra is, balra is életveszélyesen sebeznek. A művészet megnyugvást vár az esztétikától, ugyanakkor ‒ mert még mindig él az a hagyományos felfogás, hogy az esztétika a művészetek eredményei után kullog, és hogy esztétikai rendszert tiszta spekulatív módon is, tehát a művészetek ismerete nélkül is ki lelhet alakítani ‒ lényegéhez tartozik mindenkori ellenállása, szabadkozása az esztétika hatásától. Attól retteg, hogy esetleg valakinek sikerül felvázolni egy olyan esztétikát, mely "magába kebelezheti", tehát végérvényesen meghatározhatja ‒ elveti vagy affirmálja ‒ "a modern művészet legvakmerőbb megjelenési formáit is", és ezzel bizonyos értelemben pontot tesz a kutatások végére, vagy legfeljebb kijelöl egy olyan pontot, mely megbízható általános értékénél fogva a kaotikus művészeti helyzet felismerésének, a szálak kibogozásának, az értékek megkülönböztetésének alapjává válhat. Az esztétikai kutatások alapjában van ez a törekvés, mégis a mai esztétikai irodalomnak csak részleges ismerete is elegendő ahhoz, hogy ne legyünk nagy bizalommal egy ilyen rendszer hamaros kialakulásával szemben, hiszen ‒ párhuzamos képpel élve ‒ amennyire növekszik az esztétikai nézetek száma, olyan mértékben válik mindinkább világossá, hogy eredményeiket csak úgy tisztelhetjük, ha számba vesszük eklektikusságukat. Az ilyen állapot pedig inkább kételyt, mint megnyugvást szül.

Most már talán állíthatjuk, hogy a művészetek kiábrándulását az esztétikából voltaképpen nem az esztétikai ítélet minősége, döntő jelentősége okozza. Máshol kell kutatnunk.

S még inkább világos lesz ez, ha egy pillanatra elfogadjuk azt a vitatható megállapítást, hogy az esztétika ítéletei inkább a tényekre, a tények megállapítására és jelentőségük elemzésére vonatkoznak, mintsem tisztán az értékekre. Véleményem szerint az esztétika mégis a minőségekről szóló tanítás, ide nem a művek, inkább az általánosan elfogadott, elvont kategória: a mű minőségeiről. Persze, érték és minőség nem azonos.

De fogadjuk el az előbbit, s tegyük hozzá: a mai művészet látszólagos talajtalansága, szinte megrázó, tragikus, kételyekkel teli ‒ s éppen ezért mindinkább emberközelbe kerülő, tehát humánus szempontból fontos ‒ helyzete okozza azt, hogy az esztétikai tanításoktól egyrészt megnyugtató választ vár mind lényegesebb egzisztenciális kérdéseire, másrészt pedig retteg az esztétika befolyásától. Felháborodása az esztétika ellen nem az esztétika hatalmát bizonyítja, hanem éppen a művészet sorsdöntő helyzetére, szuverenitásának, önállóságának megingott tényére, azok kérdéseire vár megnyugtató választ. Az esztétika pedig hallgat. Nem tud megnyugtató lenni, serkenti sem tud. Totalitásra való törekvése hiányokkal teli.

3.

A szimbolikus logikai módszer egyik következetes, bár lényegében metafizikus álláspontjából kiindulva kimutatható az is, hogy nemcsak a művészetek helyzete látszhat tragikusnak, nemcsak ott nyilvánvaló a kaotikus értékállapot, hanem magában az esztétikában is, tehát abban a tudományban, amely leginkább hivatott volna a káosz megszüntetésére.

Az esztétika pozitív ismeretekre alapozza tanításait, bár mindinkább nyilvánvaló egy olyan törekvés, melynek központjában az áll, hogy az esztétika nem a kvantitásról, hanem a kvalitásról szóló tanítás, mely szubjektumból (tárgya, a mű, szubjektum) s mindig valami egyetlenből (az egyedi műből) indul ki[2]. A pozitív ismeretek ilyen szempontból lényegesen más megvilágítást nyernek, egyrészt a minőség kérdésévé válnak, másrészt pedig eltűnik belőlük az elvont általánosság, a metafizikus vonás, melynek elkerülése olyan nagy akadályokba ütközik. A nyilvánvaló előrehaladás ellenére is számolnunk kell a pozitív ismeretek lényegbevágó zártságával.

Mert mindazok a pozitív ismeretek, amelyekkel olyan csalhatatlanul fegyverkezik fel nemcsak az esztétika, hanem az irodalomtörténet és a kritika is, lényegében csak puszta adatok, a művészet és a szép személytelen tényei. A személytelenség ‒ az esztétika tudományosságát bizonygatják ezzel sokan ‒ sohasem lehet meghatározó, ítéletre alkalmas tényező a művészetekben. Hiszen nem állhatunk meg a pozitív tényéknél, ismereteknél, nem várhatjuk, hogy az alkotás titkos világa megnyilatkozik előttünk, ha a "szezám tárulj" semmi mást nem foglal magába, mint éppen ezeket a pozitív tényezőket, ezeket a lényegében mégiscsak művészeten kívüli ismereteket. Kétségtelen, hogy bárkivel meg lehet ismertetni a lírai fogalmakat, a lírai vers fogalomkörét, sőt az is elérhető, hogy könnyű legyen a lírán belüli különbségek felismerése, megkülönböztetése is, de arra már mindez igen kevés, hogy a műalkotás sajátos, belső világát, azt a lényeget, amit Dessoir a "művészet végső tartalmának" nevez, bármi módon is meghatározzuk.

A pozitív ismeretek nem hatnak megnyugtatóan, mögöttük rendszerint ismeretlen, de a művészet szempontjából legfontosabb területek tűnnek fel. Azt is nyugodtan állíthatjuk, hogy a pozitív ismeretek leginkább kételyt szülnek, akkor mindenesetre, ha személytelenek, elsősorban kételyt a pozitív ismeretek pozitívumába, s közvetlenül ezzel egy időben kételyt az alkotás megismerhetőségébe. Ez a legveszélyesebb hatásuk, nélkülük nem léphetünk előre, de visszahatásuk veszélyt jelent, talán a már fejtegetett kiábrándulás is így jött lére.

Mindenesetre éppen ez a kételyt a legmélyebb mozgatója az újabb, mind mélyebbre törekvő esztétikai kutatásoknak. S leginkább annak, hogy a hagyományossá vált meghatározások, fogalmak hatalma mind kérdésesebbé válik.

A szimbolikus logikai módszert alkalmazva, vagy legfeljebb annak egyetlen tételét, még inkább világossá válik ez a probléma.

Az esztétikának egzisztenciális határai vannak, valahogy úgy vagyunk minden esztétikai kérdésfeltevéssel és ‒ megfogalmazással, hogy amikor a lényeges, a művészetet magában a műben végérvényesen meghatározó kérdésig juthatna, ezt már nem teszi fel. Kívülről, a pozitív ismeretek segítségével közelíti meg az alkotást, s ott ahol a személytelen pozitív ismeretek nem segíthetnek, a személyes élményhez fordul, emotív benyomásokkal folytathatja útját, de ezzel mind távolabbra kerül az esztétikától. Egy ponton megreked, ott hallgatni kell. A válasz ez, a fel nem tett kérdésre adott egyetlen lehető válasz: a hallgatás.

A hallgatás azonban nem lehet kritérium, a hallgatás lényegében visszavonulás az ismeretlen elől, a vereség beismerése, vagy ‒ még rosszabb esetben ‒ a hazugság dicsérete, mert a hallgatás, ha nem puszta üresség, akkor valamit mindig elfed, elrejt, eltakar. A hallgatás már nem jelent összeütközést, az összeütközésre alkalmas két pólus széthull benne, fölöslegessé válik, üressé. A hallgatás talán előkészület a következőkre, a következő lépésre, erőgyűjtés, de ez ebben az esetben már mást jelent, mert a hallgatás közben rendszeresen eltűnik az előre meghatározott irány, az, amit a pozitív ismeretek szabtak meg.

A pozitív ismeretekből rendszerint csak annyi következik ‒ figyeljük meg folyó kritikánk gyanútlan együgyűségét ‒, hogy "a versnek sajátos belső világa van", ami azonos azzal a felismeréssel, hogy az alma ‒ mert alma ‒ belsejében magok vannak. S a féreg? Az, ami megkülönbözteti az egyik almát a másiktól, az a belső rontás, ami minden szervezetben él, a versben is, a féreg az, ami alkalmassá teszi az "objektumot" az egyediség megfigyelésére és éppen ez a legizgalmasabb, ebben rejlik az igazi ‒ emberi méretekben hatalmas ‒ felismerés lehetősége. Hiszen, ami reálisan lehetséges ‒ a féreg, a rontás, a szervezet lassú mozgása ‒, az valóságos is és kényszerű is[3].

Mire való hát a hallgatás? A pozitív ismeretek jogát nem tagadhatjuk vele, válaszként is csak úgy foghatjuk fel, ha beleegyezünk mindabba, amit rejteget, legtöbbször az ámításba.

Az esztétika pedig ‒ a szimbolikus logikai módszert alkalmazva ‒ a hallgatáshoz vezet. Ott megállapodik, érvényest már aligha tud mondani. Ott valami befejeződött. Ott valóban csak az egyedi mű szubjektív világa él tovább, ott csak azt lehet felismerni vagy félreismerni. S mert kísért a félreismerés, meg kényszerít a felismerés, a hallgatás céllá lesz, a hallgatás tetté.

De másként kellene nevezni. Akciónak?

4.

Persze, felszabadulni a törvények alól nem lehet büntetlenül. Bizonyos előnyt feltételez azonban a törvények megvetése, még inkább azt megokolt leépítése, tehát maga a büntetés nem lehet annyira lesújtó és annyira fájó, hogy ne válhatna egyúttal serkentéssé. A vesztés nyerés is, a nyerés vesztés. Az esztétikában pedig előnyre van szükség. De előny-e a hallgatás?

Nemzedékemnek nem voltak és most sincsenek határozott esztétikai nézetei. Amit mások ‒ kívülről szemlélve, ritkán olvasva, de sűrűn kommentálva ‒ bizonyos szellemi állásfoglalásnak, akár esztétikai cogitónak fognak fel, rendszerint negatív; az interpretációkat éppúgy nem tartjuk magunkénak, mint ahogy elvetjük az ellenünkre épített barikádokat. Az esztétikai nézetek nem tartottak sohasem össze bennünket, az összetartó erő inkább hév volt, fiatalos lázadás, lázas dobpergés, bár ma már senki sem vitathatja el, hogy pozitív eredményeket is felszínre tudtunk hozni, azokat immár nem lehet tagadni. S hogy nem az esztétikai nézetek megközelítő azonossága teremtett generációt korosztályomból, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a már megjelent művek, azok az alkotások, melyek a tűzszünetben, a ritkán elnyert nyugalmas csöndben jötték létre. S tovább fejlesztve ezt, mi sem bizonyít inkább mellettem ‒ az akcióként felfogott hallgatás mellett ‒, mint az, hogy ha sohasem, de most másra aligha vállalkozunk, mint a hallgatásra. Magunkat okolom leginkább, bár mások is ezt tették. A hallgatás stílussá vált, és aki emögött nem érzi meg részint a helyzet meddőségét, részint pedig a kételyekkel küzdők felszabadulásra törekvő választását, az efemer módon a pillanatnyi akciót választja, interjú-panaszokat, szóbeli lázadásokat, vigadói terveket. Arra a hallgatásra, amit ‒ paradox módon ‒ akciónak neveztem, alig mernek vállalkozni.

Az, hogy nemzedékem a hallgatáshoz a szimbolikus logikai rendszer eredményeivel jutott el, vitatható, de azt nem lehet elvitatni, hogy a hallgatásból következő befelé fordulás hatványozott érzékenység jele.

Az, amit sokszor zavaros, gondolatilag letisztázatlan szempontból vetettünk el ‒ a közvetlenül mögöttünk levő hagyomány eredményeit ‒, sohasem lett tanú ellenünk. Az első életes elrugaszkodáshoz elég volt a tunyaság, a lanyhadás, az infantilis politikai inszinuáció megvetése, a másodikhoz már több kellene, a második elrugaszkodás már egzisztenciális méretű tett. Ha az első szabad teret eredményezett, pontosabban, éppen arra szolgált, hogy felszabadítson egy teret, a következő már a tér kitöltése, a lehetőség, ami ha igazán lehetőség ‒ ismételjük meg ‒, akkor valóságos is, kényszerű is. A tér kitöltésének hiányaira egyik előbbi írásomban utaltam. Most csak annyit kell hozzátennem, hogy a hallgatás a tér kitöltéséhez vezethet, bár veszélyes utat kínál, az utóbbi közlések pedig azt bizonyítják, hogy sokszor félrevezet. Az esztétikai nézetek bár részleges kialakításakor leginkább.

Nemzedékemen belül az esztétikai nézetek sokfélesége, pontosabban, sokféle letisztázatlansága, éppen a hallgatásba torkollik, a hallgatásba a mű és a világ ijesztően fontos kérdéseiről. A nagy szavak és az üres fogalmak, az alaptalan programok még mindig hatnak, még mindig elvássák sokunk jogát. Elvárjuk, hogy mások magyarázzák meg azt, amire magyarázatot csak mi tudunk adni, még akkor is, ha a körénk teremtett világ ‒ mi választottuk ‒- szellemileg (esztétikailag) labilis. Labilis, mert a mi sokféleképpen letisztázatlan esztétikai nézeteink sem stabilak. S mit tehetnénk mást, mint hogy hallgatunk?

Meglehet, hogy ez a legrosszabb választás. Valószínűleg ilyen rosszul még sohasem választottunk. Amikor elvetettük a meghonosodott törvényeket, amikor a kritikátlanul olvasókönyv értékűvé tett "alkotások" silányságát neveztük meg, amikor a sérthetetlennek vélt szabályok és törvények szemébe röhögtünk, akkor úgy hittük, s másoknak is azt bizonygattuk, hogy ez esztétikai, ha kell etikai magatartás. S most, amikor fel kell tenni végre a döntő esztétikai kérdést: mit kezdjünk a művel, a tettel, amire még van erőnk, a hallgatáshoz folyamodunk, a hallgatást tesszük meg akcióvá. Jogunk van rá. Ebben is előnyt keresünk. Mivel mind távolabbra kerülünk az akciótól, a magunk választotta szabadság érvényesítésétől, esztétikai nézeteink letisztázása nélkül a megnyugvást, a nyugodt alkotómunkát választjuk, s ritkán látjuk be, hogy mennyire meddő is az, ami a műhelyből kikerül. A hallgatás nem mindig válik alkotó-töprengéssé, kételyek harcává, ahogyan akartuk, ahogyan elvártuk, hanem puszta kiagyalást hoz létre, történetek és alig átélt gondolatok közönséges kigondolását. Ezzel a hallgatást kompromittáljuk.

S feltehetjük immár újra a második kérdést: meddig kompromittálja még a műveket az esztétika?

Így kell feltennünk a kérdést, mert amit magunkénak vallunk ‒ jogosan vagy jogtalanul? ‒ inkább a művészet, ahol aránylag biztosabban mozgunk, hiszen érzékenységünkben inkább megbízunk, mint az esztétika, ahol a fogalmak zavarnak bennünket, ahol a rendszerek letisztázatlansága termi korcs gyümölcseit még mindig. Ezt alig merjük elismerni, s így jön létre közöttünk a különbség.

Nincs arra mód, persze, és senki sem követelné meg, hogy esztétikai nézeteinket kiegyenlítsük, úgysem lehetnénk egymás tanítványai, de arra van mód, hogy a hallgatásba tömörülő sokszínűséget akcióvá tegyük, s így megkezdjük ‒ a második elrugaszkodással ‒ a létrehozott szabad tér betöltését. Ha a hallgatást, mint véges szituációt fogjuk fel, úgy, ahogyan azt az esztétika értékes megtorpanásánál láttuk, a pozitív ismeretek levezetésénél, akkor éppen a leglényegesebbet öljük ki magunkból, azt, hogy a pólusok, az összeütközésre alkalmas tartalmak életteret nyerjenek, a szenvedélyből gondolatiságba csapjanak át. A kialakított, a megteremtett, személyes élménnyé és céllá tett esztétikának, tehát a nem kívülről ránk erőszakoltnak, meghatározó, irányító szerepet kell elfogadnunk. Nem rettenhetünk meg negatív ítéleteitől. Hiszen előnyünk az, hogy törvénybontást követelünk az esztétikától is, elfogadjuk a büntetést. Hiszen hajlandóságunkban van az, hogy szívesebben küzdünk az esztétika ellen, mintsem elfogadjuk, beleegyezünk ítéleteibe. De ez az állásfoglalás kötelez, a felelősséget növeli. Újra csak az akció kényszerűségéhez vezet vissza. Mert még mindig csak érzékenységünkben bízunk, arra már kevésbé vagyunk képesek, hogy rábízzuk magunkat a szellemi magatartás szigorúságára.

Ha művészetszemléletünket kaotikusnak tartjuk, mert bizonytalanok az ítéleteink ‒ kritikáink egész sora bizonyítja ezt ‒, akkor valóban nem marad más hátra, számunkra, mint a kiindulópontul szolgáló kérdés második változata: meddig kompromittálja még az esztétika a művészetet?

Ez persze nem azt jelenti, hogy a művészetből kizárjuk az esztétikumot, vagy az esztétikából a művészetet, pusztán csak annyit, hogy művészetet akarunk érteni, esztétika nélkül: pozitív ismeretek és a hallgatás akcióra kényszerítő hatása nélkül. Ez pedig mégis lehetetlen.

A hallgatást kell akcióvá tennünk, azt a hallgatást, ami az esztétikának egyik legfontosabb kérdése: merre onnan, ahol már megbízhatatlanok a pozitív ismeretek, ahol már más nem marad hátra, csak a veszély, a büntetés, a törvények megszegése.

S az előny, ami ebből következik.

5.

Generációm példáján, tettem fel a második kérdést. A válasz mindkettőre negatív.

Az esztétika kérdései nem megoldhatatlanok, s ezt leginkább az bizonyítja, hogy teljesen értelmetlen az esztétika és a filozófia, illetve a művészet kölcsönös kompromittálása.

Az esztétikának vannak olyan kérdései, amelyekre megbízható, átfogó, érvényes választ tudunk adni, ellenben vannak olyanok is, amelyek mögött mindig valami ismeretlen terület marad fenn, érintetlen vidék; a válasz mögött az ismeretlen (hallgatás, akció). S éppen ezek a kérdések azok, amelyek gondolkodásra késztetnek, ahogy a járvány sem akadályozhatja meg A halál Velencében szerelmét.

A spontán élmény, a puszta tevékenység itt már nem segít, a nagyon bizonytalan szellemi várakozáshoz (a hallgatáshoz) vagy az intellektuális megpróbáltatáshoz (az akcióhoz) kell fordulni.

Igaz, az irracionális kérdések rendszerint megoldhatatlanok.

1 R. Caillois: A költészet packázásai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966, 6. old.

 

2. M. Damnjanović figyelmeztet erre R. Bayer esztétikáját elemezve: Strujanja u savremenoj estetici, Naprijed, Zagreb, 1966, 39‒43. old.

[3] D. Pejović: Nicolai Hartman, Forum, 1966, 1‒2. szám, 182. old.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.