A HALÁL EKSZTÁZISA

1965. május 15.

Minden eksztázis a halál eksztázisa!
Az arany Nyugat oszlopsorai,
ó kupolái – (minden eksztázis!) –
elsüllyednek az izzó, vörös árban;
a nap lemegy és hunyó sugarában
fürdik a százszor holt európai ember.
– Minden eksztázis a halál eksztázisa! –

Szép lesz, ó, szép lesz Európa halála;
mint pompás, felékszerezett királynő
fekszik a sötét századok ravatalára,
s halkan meghal, mintha csak behunyná
az agg királynő aranyló szemét.
– Minden eksztázis a halál eksztázisa. –

Ó, az esti felhőkből (ez az utolsó hírnök,
mely Európának még fényt ígér!)
fáradt szívembe ömlik a vér,
ó, már vizünk sincs Európában
és mi emberek vért hörpölünk,
langyos vért az alkonyi fellegekből.
– Minden eksztázis a halál eksztázisa. –

Alig születsz meg, s már esti lázban égsz,
minden tenger vörös, minden tengert
vér tölt, minden tavat, és víz sehol,
víz sehol, hogy lemoshassa bűnét,
hogy lemoshassa szívét ez az ember,
víz sehol, hogy kioltsa vele
kínzó szomját egy halk zöld hajnali tájra.

Mert este van és reggel sose lesz,
míg ki nem pusztulunk mi, kik hordjuk bűntelen
a haldoklás bűnét, míg ki nem pusztulunk mi,
utolsók...

Jaj, hát éppen ebbe a tájba, ebbe a zöld,
harmatos zöld tájba, ebbe az
alkonyi égbe akarod belesütni
sugaras izzásod? Még ebbe is?

Tenger önti el a zöld mezőket,
az esti gyulladt vér tengere,
és nincs menekvés, nincs és nincs menekvés,
míg el nem hullunk, te is, én is,
míg el nem hullunk mindnyájan, mégis,
míg ki nem múlunk a vér terhe alatt.

Arany sugárral fed majd be a nap,
minket, szegény európai holtakat.

Ács Károly fordítása