EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015350. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

A Gonosz banalitása

Nenad Dmitrijević

A gonoszról és az utazásról

Jegyzetek egy olvasmány margójára

Az emberek halottak, nem halandók Branko Miljković

1999. május 3.

Branko Miljković

1. Prológus: a gonosz végességéről

1961-ben a The New Yorker kiküldi a szép Hannah Arendtet Jeruzsálembe, hogy tudósítson Adolf Eichmann peréről. Mi késztette a filozófust arra, hogy elfogadja egy újság ajánlatát, és ez egyszer felvegye a kiküldött riporter szerepét?1 Miért és hova utazik Arendt? Itt nem lehetett szó puszta intellektuális kíváncsiságról. Akik olvasták a könyveit, tudják, hogy Arendt mindig az arisztotelészi értelemben vett végső kérdésekről írt. Úgy választott témát, hogy az empirikus és történelmi tudásrétegeken keresztül áttörjön ahhoz az ultimatív - univerzális - problémához, melyben a téma gyökerezik. Mi az az univerzális, ami e per mögött rejlik? Bíróság elé idéztek egy embert, aki sokadmagával milliók haláláért felelős. Azért pusztították el ezeket az embereket, mert meghatározott etnikai csoporthoz tartoztak. Arendt úgy véli, hogy ezúton tisztázni fogja a gonosz lényegét. Úgy gondolja, hogy a zsidókérdés "végső megoldásának" és e szörnyű kontextusban föllépő egyén szerepének analízise lehetőséget ad erre.

A könyv alcíme máris zavarba hozza az olvasót. Így szól: Tudósítás a gonosz banalitásáról. Ez a jelölő központi szerepet tulajdonít valaminek, ami nem több, mint a gonosztevő személyiségének jellemzője. Eichmann nem amorális szörnyeteg volt, és olyasvalaki sem, aki ostobasága folytán nem képes normálisan ítélni. Mégis, "egyszerűen soha nem volt képes arra, hogy felfogja, mit tett".2 Mielőtt megkísérelnénk megérteni, hogy miről van szó, észre kell vennünk, hogy a gonosz analízise alapvetően függ attól, hogy mire összpontosítjuk a figyelmünket: gondolkozhatunk a bűntettről, gondolkozhatunk az áldozatról, gondolkozhatunk az elkövetőről. A totalitarizmus gyökereiben a tetten és az áldozatokon van a hangsúly. Az alaptétel szerint a koncentrációs táborok megértése szempontjából a radikális gonosz lényegi jelentőségű. 1951-ben tehát Arendtnek egészen más véleménye volt a gonosz jellegéről, mint a jeruzsálemi per után. Az említett mű "Totális dominancia" című fejezetében Arendt az értelmetlen, tömeges öldöklés intézményesített cselekedeteként elemzi a koncentrációs tábort. Az "őrült valótlanság aurájával" övezett cselekedetről van szó: a precíz bürokratikus szervezés és a katonai erő szövetkezett egy olyan Pokol megteremtése végett, melyben "az egész életet a lehető legnagyobb kínok előidézésére szervezték meg, alaposan és módszeresen".3 Az áldozatokról gondolkozva Arendt észreveszi, hogy az egész processzust úgy szervezték meg, hogy az emberi élet fizikai elpusztítását megelőzze a morális személyiség megölése, az individuális identitás szétrombolása és a jogi szubjektivitás megsemmisítése:

"A koncentrációs és megsemmisítő táborok valódi borzalma abban rejlik, hogy lakóikat, ha történetesen életben maradnak is, hatékonyabban vágják el az élők világától, mintha meghaltak volna (...)"4

E tudás fényében csakis arra a megállapításra lehet jutni, miszerint:

"Egész filozófiai hagyományunk lényegéből fakad, hogy nem vagyunk képesek felfogni a radikális rosszat (...) így hát valójában nincs mire támaszkodnunk, ha meg akarunk érteni egy jelenséget, amelynek lenyűgöző valóságával pedig nap nap után szembesülünk, s amely a megítélés minden általunk ismert normáját semmissé teszi. Egyetlen dolog látszik csupán felfoghatónak számunkra. Azt mondhatjuk, hogy a radikális rossz egy olyan rendszerrel összefüggésben jelentkezett, melyben minden ember egyformán fölöslegessé vált."5

Karl Jaspersnek ez így nem tetszik. Baráti leveleiben figyelmezteti tanítványát, hogy mindazt, amit a nácik tettek, kizárólag "bűntettként" lehet és kell felfogni, kriminális tettként, mert minden egyéb hozzáállás érthetetlen nagysággal ruházza fel a tetteket, legyen szó akár "sátáni nagyságról". Rögtön ezután Jaspers definiálja a későbbi, Eichmannról szóló tudósítás alaptézisét:

"Úgy érzem, hogy ezeket az eseményeket a maguk tökéletes banalitásában, prózai trivialitásában kell szemügyre vennünk, mert ez az, ami igazán jellemzi őket. A baktérium egy egész nemzetet letaroló járványt idézhet elő, de mégis baktérium marad. Elszörnyedve tekintek8a mítosz és a legenda bevezetésének minden, még a legcsekélyebb lehetőségére is."6

Arendt még nem tudja elfogadni az ilyen megközelítést. Válaszában kitart a gonosz radikalitása mellett, ami az emberi lény valamennyi konceptusának szétrombolási kísérleteiben ölt testet:

"Nem tudom pontosan, hogy mi az a radikális gonosz, de úgy érzem, hogy a következő jelenségről van szó: az emberi lényeket mint emberi lényeket fölöslegessé tenni (nem használni őket még bizonyos cél elérésének eszközéül sem, mert az érintetlenül hagyná emberi lényegüket, és csak emberi méltóságukat sértené). Ez akkor válik lehetővé, ha kizárnak minden előreláthatatlanságot, ami az embereknél ugyanaz, mint a spontaneitás."7

Röviden, A totalitarizmus...-ban Arendt megpróbálja megérteni a bűntettet és az áldozat tragédiáját. Jaspers felrója neki, hogy alapos, meggyőző és megrázó analízise kifejezésmódját illetően szinte "a bűntett leírásának költészetéhez" közelít. Jóval később Arendt elfogadja tanítójának nézetét. A szellem életéhez írt előszavában leszögezi, hogy a radikális gonosz tézisének elvetése és Jaspers régi álláspontjának elfogadása a gonoszság banalitásáról a jeruzsálemi tárgyalóteremben történtekre való spontán reakció volt: "a gonoszság banalitása" nem doktrína és nem tézis, hanem egyszerűen csak egy ténymegállapítás.8 Ismét felmerül a kérdés, hogy voltaképpen miről van szó? Hova és miért utazik Arendt?

"Utazni annyi, mint messzire menni; messzire menni annyi, mint visszatérni", tanítja egy régi kínai bölcs. Az utazásnak akkor van értelme, ha magamhoz térek vissza. Hannah Arendt számára az Eichmann Jeruzsálemben még egy utazás a gonoszság centrumába. Vajon azért kerekedik a gonoszság lényegének nyomába, mert nem elégedett A totalitarizmusban... kidolgozott elméletével? Avagy önmagára próbál rátalálni, azoktól az évektől próbál megszabadulni, amikor azzal a belátással élt együtt, hogy szörnyetegek és démonok élnek köztünk, akik képesek embermilliók halálát okozni? Valami másról van szó mégis. Megpróbálom megmagyarázni.

A könyv nyitása első pillantásra analitikusan hidegnek tűnik: "Amikor a gonoszság banalitásáról beszélek, szigorúan a puszta tények síkján maradok."9 De mi az a "puszta tény", ami banálissá teszi a gonoszt? Amit okvetlenül figyelembe kell venni, az - A totalitarizmus gyökereihez mérve - az analitikus fókusz elmozdulása a bűntettről meg az áldozatról az elkövetőre. A gonosz banális magva nem más, mint a bűnös képtelensége arra, hogy felfogja, mit tett:

"Nem volt ostoba. Ő egyszerűen sohasem fogta fel, mit tett... A puszta gondolattalanság - ami semmiképpen nem azonos az ostobasággal - volt az, amely arra rendelte őt, hogy korának egyik legnagyobb bűnöse legyen. S ha ez ťbanálisŤ, sőt akár vicces, ha a világon a legjobb akarattal sem tudunk semmilyen ördögi vagy démoni mélységet kicsikarni Eichmannból, attól még messze nem nevezhetjük közhelyesnek... Hogy a valóságtól való ilyen mértékű eltávolodás, ilyen mértékű gondolattalanság nagyobb pusztítást vihet végbe, mint az összes - talán az emberrel veleszületett - gonosz ösztön együttvéve: ez volt valójában az a lecke, amit Jeruzsálemben megtanulhattunk. Ám ez csak egy lecke, és nem a a jelenség magyarázata avagy elmélete."10

Szigorúan analitikusan szólva Arendtnek ezen a ponton komoly nehézségei támadnak, hiszen "a gonoszság banalitása" inkább értékítéletnek tűnik, semmint ténymegállapításnak. Eichmannt döntően "a gondolkodásra való különös, egészen autentikus képtelenség" jellemezte.11 Ebből világos, hogy semmiképp sem lehet szó "puszta tényről", azaz a filozófus abbéli törekvését, hogy trivializálja a gonoszt, megfelelő kontextusban kell olvasni. A kontextust a következő kérdések fémjelzik: miként lehetséges, hogy egy normális emberből hiányzik a gondolkodás és a megítélés képessége, hogy elemi értelemben reflektálatlanul viszonyul a bűnhöz, amit elkövet, hogy nem képes megkülönböztetni a jót a rossztól, s mindeközben "bármiféle ideológiai meggyőződés" híján van? A náci bűn természetéről vitázva Arendt kész elvetni a genocídium, az adminisztratív népirtás és az állami ok koncepcióit. Következésképp, mint triviálist, elveti a bűnözőről mint a "halálgépezet tehetetlen csavaráról" szóló téves mesét is. Akkor hát mit tesz a kontextus helyes megértése?

Arendt a társadalom addig "respektált tagjainak" "totális erkölcsi kollapszusáról" beszél. A legnagyobb bűnösök azelőtt hétköznapi, tiszteletet érdemlő emberek voltak, akik soha nem jutottak volna a bűnelkövetés gondolatára, ha nem találják magukat olyan helyzetben, melyben a bűnözés normális dolog - a félelmetes poén az, hogy ezek az emberek minden nehézség nélkül alkalmazkodtak a gyilkosság követelményéhez:

"És amiképpen a törvény a civilizált országokban feltételezi, hogy a lelkiismeret hangja mindenkinek így szól: ťNe ölj!Ť, még ha az ember természetes vágyai és hajlamai időnként a gyilkosság felé ösztönöznek is, éppen úgy Hitler országának törvénye elvárta, hogy a lelkiismeret hangja mindenkihez így szóljon: ťÖlj!Ť, noha a mészárlások szervezői nagyon is tudatában voltak annak, hogy a gyilkosság ellenkezik a legtöbb ember normális vágyaival és hajlamaival. A Harmadik Birodalomban a gonosz elveszítette azt a sajátosságát, melyről a legtöbb ember felismeri: a kísértés jegyét."12

De Arendt ennek alapján nem a kollektív bűnösség gondolatára jut, és arra sem, hogy Németországban reménytelenül deszubjektivizáltak lettek volna az emberek. A könyv rendkívül jelentős nyolcadik fejezetében, melyet minden cinizmus nélkül "A törvénytisztelő emberek kötelességei" címmel látott el, Eichmann lelkiismeretét elemzi. Arendt provokatív álláspontja szerint Eichmann a háború alatt, a "végső megoldás" bevetésén dolgozva, végig szigorúan követte lelkiismeretének hangját. Íme, hogy parafrazeálja Eichmann gondolkodását:

"Amennyire tőle tellett, úgy látta, hogy mindazt, amit valaha is tett, törvénytisztelő polgárként tette. Ő csak a kötelességét teljesítette, hajtogatta vég nélkül a rendőrnyomozók és a bíróság előtt; nemcsak egyszerűen a parancsokat teljesítette, hanem törvénytisztelő polgár volt."13

Arendtet az hozza zavarba, hogy Eichmann, első látásra bizarr módon, az erkölcsi lelkiismeret és felelősség dolgában Kantra hivatkozik. Eichmann úgy véli, hogy ő a törvényt tisztelve mindig arra törekedett, hogy Kant erkölcsfilozófiájának maximái szerint éljen és tevékenykedjen. Ezen a ponton Arendt elkerüli azt a csapdát, hogy erkölcsi undorral fogadja egy gyilkos visszaélését a filozófiával, és értékes lépést tesz előre, amikor rámutat a náci uralom borzalmának magjára:

"E házi használatban Kant szelleméből mindössze az a morális követelmény maradt meg, hogy nem elégséges a törvény betűjének engedelmeskedni, és így a legalitás határán belül maradni, hanem a saját akaratot azonosítani kell a törvény fölötti elvvel, azaz azzal a forrással, amelyből a törvény fakad. Kant filozófiájában ez a forrás a gyakorlati ész; Eichmann házi használatában ez a Führer akarata volt."14

A totalitárius rendszer tehát banálissá teszi az embereket, és döntő módon irányítja a saját tetteikről való gondolkodási képességüket. De nem teszi vak eszközökké az alattvalóit. Amikor Arendt rámutat Eichmann álláspontjának, habár olcsó, mégis autentikus, lényegi reflexivitására, implicit módon lemond a maga "tényekre szorítkozó szemléletéről". Ezzel azonban olyan pontig jut el, mely látszólag összeegyeztethetetlen a bűnöző "gondolkodásra való képtelenségéről" és a gonosz banalitásáról hangoztatott állásponttal. Ki merem mondani, hogy elvi cél forog fenn, melyet már Jaspers felrajzolt: a bűnnek individualizáltnak muszáj lennie. És individualizált is lehet, mert a totalitárius rendszer alattvalója sosincs igazából megfosztva a választás lehetőségétől. A "gondolkodásra és a belátásra való képtelenség" választása is szabad választás. A kontextust, mely az egyént elvezeti a hivatásos gyilkos pozíciójába, elemezni kell és pontosan meg kell érteni, de ez a kontextus nem ment fel a személyes felelősség alól. Az elképzelt alternatív ítélet, amelyet Arendt mond ki Eichmannra, nem hagy helyet a kétségeknek:

"(...) a felnőttek politikai világában az engedelmesség szó csak helyettesíti a helyeslés és támogatás szavakat. Nem marad más, minthogy Ön egy olyan politikát támogatott, és részt is vállalt abban, amelyik kinyilvánított akarata szerint a Földet nem óhajtotta megosztani a zsidó néppel, valamint más népcsoportok egész sorával, mintha Önnek és feljebbvalóinak lett volna joga dönteni arról, hogy ki élhet a Földön és ki nem. Az emberi nem egyetlen tagját sem kötelezhetjük arra, hogy olyanokkal éljen együtt e Földön, akik ilyesmit akarnak, s akaratukat cselekvésre is váltják. Ez az ok, az egyetlen ok, amiért Önnek meg kell halnia."15

Adolf Eichmannt azért kell halálra ítélni, mert nem kívánt ellenállni az elszemélytelenítés totalitárius logikájának, mely "csavart" csinált belőle "a halál gépezetében". Mert az ember sohasem csavar, kivéve, ha ezt önmaga választja. És ha így választ, akkor olyan bűnözővé válik, akit a banalitás fémjelez. És ez megbocsáthatatlan.

Végső soron a gonosz banalitásának tézise mégis téves: Arendt annak árán állította fel, hogy lemondott az ártatlan emberek erőszakos halálának végleges borzalmába való analitikus betekintésről, arról a belátásról, mely A totalitarizmus gyökereinek érvelésében a magot képezte. Most visszatérek a nyitó kérdéshez: miért ily módon konstruálta meg Arendt az Eichmann Jeruzsálemben alaptézisét? Mire jó a leírt redukcionizmus?

Arendt meg akarja változtatni a hangsúlyokat: tudósítása kísérlet a kollektív fájdalom felülmúlására azáltal, hogy másként értelmezi annak okát. A gonosz centrumába utazva, banalitását puszta ténnyé kiáltva ki, Kant e honfitársnője azt akarja üzenni népének, hogy feledni nem szabad, hogy a gonosz nem banális, hanem végleges, de a tragédiára való emlékezés nem lehet életkeret és identitásforrás. Mert a bűn jellegét - mint az az elénk tárt analízisből következik - ismét csak jaspersi módon kell megérteni, Jaspersnél pedig kétségtelenül a szenvedés normatív értelmezéséről való lemondáson volt a hangsúly. Ám Jaspers álláspontjának elfogadása csak a felkínált analízis első szintjén funkcionál, úgyhogy "a gonosz banalitása" csak látszólag megbízható jelölő. Ha egy lépéssel tovább megyünk, és leereszkedünk az implicit interpretációs szintre, látni fogjuk, hogy a felkínált "tudósítás" tulajdonképpen mégis normatív, értékítéletekkel megalapozott. Ismétlem, Hannah Arendt számára a gonosz végleges. Mert semmiképp sem szabad feledni, hogy az 1935-ös náci Nürnbergi törvények nemcsak azt hirdették ki, hogy Németországban nemkívánatosak a zsidók, hanem a zsidók totális fizikai kiirtására irányultak, bárhol legyenek is. Ez a tény, és Arendt tulajdonképpen újra akarja értelmezni azért, hogy véglegessége többé ne roncsolja az életben maradottakat:

"A legnagyobb bűntett, amivel szembesült, a zsidó nép fizikai megsemmisítése, a zsidó népen végrehajtott emberiségellenes bűn volt, s csak az áldozatok kiválasztása, de nem a bűncselekmény természete vezethető le a zsidógyűlölet és antiszemitizmus hosszú történetéből."16

Ez az a pont, ahol összesűrűsödik az Eichmann Jeruzsálemben című könyvben végigvitt redukcionista erőfeszítés lényege. Arendt a "végső megoldás" minden borzalmát az ártatlan emberek meggyilkolására redukálta. A zsidó ember erőszakos halála az emberi lény erőszakos halála. Egy nemzet tagjainak tömeges megsemmisítése az egész emberiség ellen irányul. Kitartva ezen üzenet érvényessége mellett, Arendt profetikus tekintetet vet a jövőbe, és rámutat az "alig tagadható lehetőségre", hogy a jövőben is bekövetkezhetnek hasonló tömeges bűntettek:

"Az emberi dolgok természetében rejlik, hogy amennyiben egy cselekmény megtörténik, és az emberiség történetében feljegyzik, akkor az az emberiségben potenciálisan tovább él, még ha aktualitása régen a múlt süllyesztőjébe került is."17

Itt ismét két szint fedezhető fel. Az első, explicit szinten Arendt azt szorgalmazza, hogy a különböző országok és a nemzetközi szervezetek vigyék keresztül a nemzetközi jog reformját, és állítsanak fel egy nemzetközi bíróságot, mely teljes körű felhatalmazással rendelkezik arra nézvést, hogy minden genocídiumot az emberiség elleni bűntettként ítéljen meg. A másik szinten fellelhetjük azt a szándékot, hogy a zsidó nép emeltessék a holocaust exkluzív áldozatának pozíciója fölé. Az egyik argumentációt az említett kijelentés szolgáltatja, miszerint a Föld minden népe számára biztosítani kell az elemi védelmet, és maximálisan elejét kell venni annak a lehetőségnek, hogy a jövőben valamely nép a zsidók sorsára jusson. De ismétlem, Arendt számára ugyanolyan fontos, hogy a népe megértse: Eichmann elítélésének alapnehézsége abban állt, hogy hiányzott a készség a tragédia univerzális dimenziójának explicitté tételére. A jogi processzus hiányosságainak hideg élveboncolása arra a belátásra vezetett, hogy a zsidó nép jövendő nemzedékeinek normális életét tulajdon szenvedésük univerzalizációja szavatolja, vagyis az a készség, hogy ezt a szenvedést emberi szenvedésként vegyék számba.

Ezáltal egy bűnöző kimerítő analízise az áldozathoz szóló üzenetté válik, ami az emberiséghez intézett üzenetté változik át.

2. Epilógus: az utazás lehetetlenségéről

És hol vagy most te? Valahol a Szarajevó-Dubrovnik-Pristina útvonalon, az örök békéről meditálva? Vajon megálltál-e a nyáréjszakán Bokar váránál, hogy megpihentesd fáradt csontjaid, és rájöjj, hogy számodra nincs béke - hisz, íme, a katakombákból hallod, amint Krleza kétségbeesett hontalanjai Kant naivitásán gúnyolódnak, a náci tömeggyűlések vad üvöltésének hangerősségén, ismét. Konrád György szerint utazni jó, de te tudod, hogy számodra lehetetlen, mert mindenhova elkísérnek a halál képei. Sehova sem lehet megszökni:

"Ismét látod tehát barátaid arcát, ugyanabba a sorsba merednek, mint te, csöndben egymásra néztek, mintha közös katasztrófát vészeltetek volna át. Már nem emlékeztek a katasztrófára, hanem csak az azt követő hosszú csöndre."18

A halál bennszülöttei voltunk: benn-szülöttek, hogy bele-ölettessünk. Az erőszakos halál szolid kandidátusai, akik számára csak két menekvési esély létezik: ölj, hogy bennszülöttként fennmaradj, vagy szökj meg:

"A fantomnak megvan a maga logikája, a saját gondolatainak körében kering, hátborzongatóan tolakodó gondolatai úgy kísérnek, mint valami kísérteties zenei motívum különös kantilénája, úgyhogy sehogy sem tudsz elbújni előle, nem tudod kiverni a fejedből, mert itt van, tartósan jelen van, itt, ebben a szobában, ver, mint a szív, vagy mint az a falióra, mely egyformán ketyeg és ketyeg minden éjjel, időről időre különös szavakat mondogatva: igen-igen és nem-nem és vagy-vagy, vagy megint csodálkozik és tanakodik, hogy-hogy, meddig-meddig, igen-igen, nem-nem-nem..."19

Ha ölsz, akkor gyilkos vagy. Ha megszöksz, kitaszítanak a törzsből, és hontalanná válsz ott, ahol meg akarsz húzódni. Úgyhogy a szökést választod, elmész oda, ahol hontalan leszel, ahol A vagy B betűvel azonosítanak, mindegy. Reményed szerint ez az ára annak, hogy ember maradj. Ámde ez csak féligazság: igaz ugyan, hogy az árat meg kell fizetni, de a katasztrófa után nem maradhatsz egyszerűen ember, hanem ismét emberré kell válnod, ez pedig nem lehetséges. Az egyetlen módja annak, hogy a nevedben elkövetett bűntett arca előtt ismét emberré válj, az ottmaradás volt: ott, az átkozott helyen, ahol a halál lakik, ahol tevékenykedni reménytelen, mert nem vezet semmire, nem ment meg senkit. El kellett volna dobni a reményt, és szembeszállni azzal, amit nem lehet legyőzni, mert a gonosz nem banálisan, hanem végleg győzött. Te azonban nem a gonosz véglegességének reményvesztett felismeréséből táplálkozó tevékenységet választottad, hanem előnyben részesítetted az önző reményt, hogy még emberként élhetsz.

"Dacosan elfogadtad a büntetést, de megittasultál a reménytől, amire azért volt szükséged, hogy ne számolj le önmagaddal."20

A menekülés ezért erkölcsi tévedésed. Úgy próbálsz megmenekedni, hogy eldöntöd, új állomáshelyeden kívül maradsz, nem tartasz semmit a magadénak, kivéve a bőröndödet, mely tele van a halál képeivel. De tudod, hogy a pozíciód hazugságon alapszik - a reményed mélységesen hazug:

"Innen is elrepülsz, nem tudni, hova, a repülő az éjszaka közepén leszáll, esik az eső, autóbusz nincs, repülőtéri váróterem nincs, útlevél és vámellenőrzés nincs, hideg van. A repülő elszáll, egyes-egyedül ácsorogsz a nedves aszfalton."21

Itt a csavar: reményed stratégiája a visszatérés lehetőségébe vetett hit. A hit, hogy egyszer csak mégis felébredsz a rossz álomból, hogy a legyilkoltak élni fognak, hogy találkozni fogsz velük Szarajevóban vagy Dubrovnikban, mindegy hol, anélkül, hogy meg szeretnéd ismerni ezeket az élő embereket.

Ámde ők halottak. És ez végleges.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.