EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125255. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 168. szám

Surányi Zoltán

A film mint morális nyelv

Gondolatok Alain Resnais Gondviselés c. filmje kapcsán

1979. április 1.

Még ma, a 70-es évek végén is, amikor az új hullámot már régen halottnak nyilvánították, Truffaut, Godard, Alain Resnais és még néhány „újhullámos” rendező neve hallatán, kritikusok és laikusok egyaránt eltűnődnek azon, hogy mi lett az új hullámmal. Valóban meghalt-e vagy tovább él? Elárulták? Megtagadták? Visszafejlődött-e, vagy meghaladta önmagát. Higgye el az olvasó (néző), a film szempontjából mindez tökéletesen lényegtelen. Lényegtelen, hogy Truffaut „kommercializálódott”, lényegtelen, hogy Godard művészete az undergroundba torkollt, lényegtelen, ha jó filmeket csinálnak. Az új hullám különben is nagyon laza „szövetség” volt még fénykorában is. Mennyi különbség van az 1961-ben forgatott Tavaly nyáron Marienbadban, Az asszony az asszony, Cleo 5-től 7-ig, és a Jules és Jim között! Nem sok értelme van tehát az új hullám számonkérésének vagy elsiratásának. Ha megszűnt, ez csak azokat igazolja, akik hűtlenek lettek hozzá, azokat, akik belátták, hogy az az idő lejárt, ami a mozgalmukat éltette, megszűntek az új hullám alapjai, és egy „alapját vesztett fölépítménynek” semmi köze sincs a művészethez. Ez nem jelenti azt, hogy a folytonosságot szeretnénk megtagadni csupán a mindenáron való formális folytonosság keresésének értelmetlenségére szeretnénk felhívni a figyelmet. Tartalmi és formafejlődési folytonosság igenis létezik Alain Resnais filmjeiben is, és ezt figyelembe is kell vennünk! Minden film az előző folytatása, néha csak továbblépés, néha ugrás. Bergman világít rá a kérdés lényegére nagyon helyesen, amikor azt mondja, hogy nincs vezérfonal az életművében, majd hozzáteszi: „Van persze egy bizonyos folytonosság, minthogy én egy és ugyanaz a személy vagyok, de annyi minden történik az életben, hogy a helyzetem sohasem ugyanaz. (...) Valaki – azt hiszem Anouilh – mondta egyszer: »Az ember mindig ugyanazt a darabot írja. Megelégszik vele, hogy másképp osztja ki a kártyákat«[1]

Ebben a szellemben érthetjük meg Alain Resnais Gondviseléséi is. Felvetődik természetesen a kérdés, hogy ezek szerint csak az értheti meg a filmet, aki látta a korábbiakat is? Nem, erről szp sincs, de távolról se lesz olyan pontos képe a filmben felvetett kérdésekről, mint annak, aki legalább egy Alain Resnais-filmet látott. Alain Resnais olyan rendező, aki a már kimondott tételt nem ismétli meg, hanem számítva arra, hogy már ismerjük az előző műből, tovább építi morális rendszerét. Mert Resnais moralizátor, és az volt már a Szerelmem, Hirosimában az első játékfilmjében is, sőt még előbb, dokumentumfilmjeiben a Guemicá-ban (1950), és az Éjszaka és ködben is. Vissza-visszatérő kérdés mindenütt a történelem és háború kérdése és viszonyuk a történelemhez. El lehet-e, el szabad-e felejteni, ami megtörtént? A Gondviselés is ugyanúgy az emlékezés és felejtés dialektikájáról szóló film, mint a Szerelmem, Hirosima. A Szerelmem, Hirosima színésznő-főhőse is ugyanannak a morális igazságnak a szemszögéből érzi magát felelősnek egy felbomlásban levő világért, mint a Gondviselés jogásza, ha itt még nincs is neve ennek a hétköznapi igazság felett álló morális igazságnak.

Ugyanígy szoros kapcsolat áll fenn a Tavaly nyáron Marienbadban és a Gondviselés között is. A relitás és fikció keveredése azt eredményezi mindkét helyen, hogy a jelentés és a lehetséges jelentés között éppúgy nincs különbség, mint ahogy a valóság és a lehetséges valóság között se, és a kettő együtt új, fiktív, de reális szintetikus világot alkot, a „fényképezett tudat”[2] világát, ahol nincs is szükség arra, hogy szétválasszuk az álmot az ébrenléttől, a fikciót a tényektől, a tudatot a tudatalattitól. Ez természetesen egy klasszikus értelemben vett adekvát közlés rovására megy, olyannyira, hogy a Marienbad esetében a forgatókönyvíró Alain Robbe-Grillet és a rendező Alain Resnais sem egyeztek meg a film értelmezésében. Pontosan a fikció és a realitás viszonyának megítélésében voltak közöttük a legnagyobb eltérések. Ez azt is eredményezi, hogy ezt az írást is úgy kell fogadni, mint a film egyik lehetséges értelmezését, mert lényegében független Alain Resnais nyilatkozatától, amelyben a felbomlás motívumait hangsúlyozza, mint a film központi témáját, és Clive, az öreg író élethez való ragaszkodását helyezi előtérbe Claude morális igazsághoz való ragaszkodásával szemben.

A Gondviselés kerete Clive egy éjszakája, és egy napja (a születésnap előtti éjszaka és Clive születésnapja). Beteg, talán utolsó regényét írja – amelynek saját családjának tagjai a szereplői. A film első része ez a regény, és a beteg író éjszakai szenvedései, a második része pedig a nappali valóság. Úgy érezzük, nagyon ide kívánkozik McLuhan tézise miszerint a film tartalma a regény, és ebben az esetben folytatni kell ezt a gondolatot – a „regény” (a filmbeli regény) tartalma pedig a film. Kérdés viszont, szükség volt-e arra, hogy a filmhez hozzáadjuk a regényt. Változtat-e ez a reális keret valamit a film mondanivalóján? Mit fogadunk el mondanivalóként: a tisztán morális kérdéseket, a felejtés és emlékezés dialektikájának kérdését, vagy a jogi és morális igazság különbözőségének kérdését, avagy egy öreg író és családja viszonyának ábrázolása során felmerülő gondolatokat, amelyek szintén morális kérdésekhez vezetnek bennünket vissza? Ugyanakkor a film két részének szembeállítása is morális kérdést vet föl mind a Szerelmem, Hirosimában, mind a Gondviselésben. Az elsőben azt, hogy mi a különbség a két szerelem között (szerelem a megszálló katonával és a hirosimai tragédiát átélt mérnökkel), a másodikban pedig azt, hogy vajon melyik az igazi kép Soniáról és Claude-ról. Az, amit az író regényében leír, vagy a nappali kép, amit vele elhitetni akarnak: hogy boldogok, szeretik egymást és megértik egymást. Felvetődik a kérdés, létezik-e egy művészi vagy morális igazság és morális nyelv, amely felette áll a hétköznapi igazságnak. Claude teszi fel többször is a kérdést, ami gyermekkorától állandóan foglalkoztatja: létezik-e morális nyelv, és ha egyáltalán létezik, elérhető-e? Ha igen, milyen a morális törvény, más-e mint a társadalom és az állam törvényei, érintkeznek-e ezek a törvények, vagy egymástól függetlenül léteznek, és felette áll-e a morális törvény mindennek, talán a humanizmusnak is. Alain Resnais vallja, hogy létezik egy morális nyelv, és ez éppen a Gondviselés nyelve, amely ha nehezen, vagy olykor többféleképpen értelmezhető is, sohasem fekete-fehér, vagy absztrakt módon humanista. Mindig az ember áll a központjában, az ember, aki ha kissé dadogva is beszéli ezt a nyelvet, de egyszer talán megtanulja.

Mint már hangsúlyoztuk, az itt feltérképezett morális rendszer csak egy lehetséges értelmezése a Gondviselésnek, és valószínűleg minden művész, aki közreműködött a műalkotás létrehozásában, másképpen ítélné meg, másképpen értelmezi a filmet. Már csak azért is, mert kiváló nagy egyéniségek működtek közre a Gondviselés létrehozásában: David Mercer írta a forgatókönyvet, John Gielgud, Ellen Burstyn, Dirk Bogarde, David Warner és Eliane Stritch, Rózsa Miklósé a filmzene, Ricardo Aranovitch az operatőr.

 

A Sinkó-díj bíráló bizottsága, Danyi Magdolna (elnök), Podolszki József és Thomka Beáta, 1979. március 7-i ülésén döntést hozott az 1978. évi Sinkó-díj odaítéléséről. Az 1978. évi Sinkó-díjat MÁK FERENC érdemelte ki huzamosabb időn át folytatott sokoldalú kritikai tevékenységével.

A díjazott irodalmi bírálatai és tanulmányai sajátos problémaérzékenységről, elmélyült- ségről és elméleti hajlamról tanúskodnak. Mák Ferenc rendszeresen megjelenő színi- és tévékritikáit pedig eredeti meglátások jellemzik. Az eddig publikált munkák egy alakulóban levő, de ítéleteit mind nagyobb fegyelmezettséggel és igényességgel megfogalmazó kritikusi koncepciót körvonalaznak.

 

Újvidék, 1979. március 7.

 

Danyi Magdolna s. k.

Podolszki József s. k.

Thomka Beáta s. k.

 

159-160. (1978. július-augusztusi) számunkban Klamár Zoltán nevével jelent meg egy írás Fényképezés, vizualitás, művészet címmel. Ez év februárjában levelet kaptunk Petemák Miklóstól, az Eötvös Loránd Tudományegyetem harmadéves művészettörténet- történelem szakos hallgatójától, amelyben a kézirat és a gépirat másolatát és részletes hibajegyzéket (elírások és sajtóhibák vegyesen) mellékelve igazolta, hogy Kla- már Zoltán az ő - pályázatra készített - írását küldte be közlésre a saját nevén. Klamár Zoltán eleget tett a szerkesztőség felszólításának és visszajuttatta hozzánk a jogtalanul felvett tiszteletdíjat. Sajnálatosnak tartjuk, hogy egy fiatal értelmiségi, akinek első jelentkezése alapján lehetőséget akartunk nyújtani a nyilvánosság előtti felelősség- teljes tevékenységre, ilyen módon kívánt érvényesülni.

Peternák Miklós írásában egyúttal helyreigazítjuk a súlyosabb elírásokat és sajtóhibákat:

 

oldal               hasáb                             sor                                                helyesen

310.         I.                                          6. kritikai fénykép                           kritikai fénykép

310.        II.                                       20. a                                                     e

311         I.                                        16. A portréfestészeti                      A portré festészeti

311.         II.                                       11. kontextusban                             kontextusba

311.         II.                                  17-18. Erdélyi                                         Erdély

311.         II.                                        33. Wolgemut                                  Wolgemuth

311.         lI.                                        22. időből                                          időtől

311.        II.                                  12-13. viszont (közvetítőkén              viszont a fényképezésnek

a fényképezésnek is                 (közvetítőként is)

311.        II.                                     6-7.               természetesebb                         természetesen

311.         II.                                        5.               segédeszköz                                segédeszközök

312.         I.                                         2.               aoratikus                                      auratikus

312.        I.                                       36.               VI. Eduard portréja                    VI. Edward anamorfikus portréja

312.        I.                                       26.               párhuzamosan                            párhuzamosak

312.        I.                                       15.               (Morandi)                                     (Ger Van Elk)

312.        I.                                       14.               festettem                                    festette

312.         I.                                         7.               ábrázolásról                                 ábrázolása

313.       I.                                        12.  Bebe                                            Beke

313.         I.                                        11. művészforgalom                       művészet- fogalom

313.         I.                                          8. művészet-forgalom                  művészet* fogalom

313.       II.                                       24. dagerotípia                                daguerotípia

 

[1] Györffy Miklós: Bergman. Gondolat, Budapest, 5. oldal.

[2] Gregor Urlih Eno Patalas: Istorija filmske umetností lIl.t Institut za film, Beograd, 1977. 142. old.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.