EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996219. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

BALÁZS BÉLA

Kovács Anikó

A dolgok titkos köze

A metafora metafizikája. Balázs Béla metaforaértelmezése poétika és filozófia metszéspontjában

„És ha a lélek először eszmélvén vala-mire, gondolat és fogalom előtt megérzi dolgok titkos közét egymáshoz, akkor metaforával szól, mert az elsőbb, kezdetlegesebb a névnél.”
(Balázs Béla: A versről) 1

2010. október 1.

A metaforáról való gondolkodás, a metaforába öltöző szó természetének és jelentésének felfejtése napjainkig ívelő problémakör. Minden -metaforáról szóló, e szókép leírására és jellemzésére -vállalkozó tudományos összefoglaló a -trópus történetében két, az értelmezését meghatározó szemléletmódról számol be. A korábbi, Arisztotelésztől eredeztethető gondolkodás hagyományosan a retorika, illetve az esztétika hatáskörébe tartozónak sorolta a metaforát, azaz stiláris kifejezőeszközként, a szó képiségének megteremtéséért és felfokozásáért felelős alakzatként írta le. Ezzel szemben a másik, jól körülhatárolhatóvá és kiforrottá vált, mára már szintén nagy múltú és uralkodó nézet a metaforát nemcsak nyelvi jelenségként értékeli, mert a trópusok „elsősorban a fogalmak tulajdonságai, nem pedig a szavakéi”2, azaz gondolkodásunk és a fogalmi megismerés metaforikus természetrajzát primerebb adottságnak tekinti a nyelvi reprezentációnál. Ez utóbbi, a George Lakoff és Mark Johnson nyomán a XX. század második felében kibontakozó kognitív nyelvészeti modellig azonban az is világossá vált, hogy a metafora nemcsak az irodalom, illetve az irodalomelmélet sajátja, ugyanis az ismeretelmélet és a nyelvfilozófia metaforaértelmezése, metaforára való rákérdezése egyértelműen a filozófiai diskurzus tudományterületére is bevonja a korábban csak poétikusnak gondolt alakzatot. A filozófia és a metafora közösségét bizonyítja, hogy Nietzsche, Heidegger, Ricoeur és Derrida írásaiban is találkozhatunk a metaforát különböző módon tematizáló interpretációkkal.

Balázs Béla Nyugatban megjelent írásai (A hasonlat metafizikája, A metafora) figyelemre méltók a trópus értelmezési hagyományában, Arisztotelésztől a kognitivizmusig terjedő, hosszú történetében. Balázs Béla értekezéseit nem a metaforakutatás mai értelmezése felőli „újraolvasás” teszi érdekessé, tartalmi újdonságait nem a modern elmélet fényében szükséges megítélnünk, számon kérnünk, bár megjegyezhetjük, hogy ezek az 1919-es írások, pontosabban e -tanulmányokat megelőző előadás-sorozat tartalmaz olyan igényes, annak idején nóvumnak számító megállapításokat, melyek a modern trópuselméletet előkészítő szemléletről tanúskodnak. Balázs Béla elemzése ugyanakkor nem nyelvészeti vagy kognitív nyelvészeti-pszichológiai szempontú ismertetés, hanem elsősorban metafizikai okfejtés, mely beleillik esztétizmussal átitatott filozófiai szubsztancializmusának fogalmi keretei közé. A lírai szenzibilitás fejlődése elnevezésű előadás-sorozatban poétikai helyzetben-kontextusban tárgyalja a metaforát (a költő hasonlatairól, metaforáiról ír), ugyanakkor gondolatvezetése túlmutat a szigorú értelemben vett textuális, -líraelméleti kérdéseken. Olyan megismerési modellt vázol fel, melyben a tapasztalt világ, valamint e tapasztalat (a megjelenő fenomén) által -eltakart, de sejteni engedett másik világ közötti átjárást a metafora biztosítja. A metafora lesz az a kód, mely „lefordítja”, megjeleníti az érzékelésben, észlelésben adott alakjain keresztül a metafizikai realitást. Nem új keletű probléma ez: elevenen idézi egyrészt a keleti metafizikai gondolkodás ontológiáját, ugyanakkor az akkoriban már kibontakozó tárgyelmélet és a tudati megismeréssel foglalkozó, a szubjektum-objektum szembenállást felszámoló fenomenológia is gazdag -értelmezési keretként szolgálhat a (fenomenológiával talán ellentétes előjelű, mert két realitással számoló) Balázs Béla-i bölcselet állításaihoz.

Két idézett tanulmányában a lírai fejlődéstörténet két állomását nevezi meg: a dolgok- plasztikusságát megragadó-megrajzoló -hasonlatot és az e plasztikusságot átvilágító- -metaforát. A látás „tisztasága”, a dolgok közelsége, tisztán megragadhatóságának és artikulálhatóságának mértéke alapján jelöli ki a lírai -gondolkodás szakaszait. Ennek megfelelően megkülönbözteti a naiv lírát a dekadens lírától. Különbségüket a szemlélet távolságában határozza meg: „[…] a naiv, a természet közeléből fakadt líra jobbára direkt megnevező […], a dekadens líra, vagy-is a disztanciából néző gazdagabb képekben […]. Éppen ebbe a disztanciába csapódik le a léleknek az a párája, melyen keresztül kevesebb éles realizmussal bár, de színesebben látja a költő a dolgokat. Ennek az atmoszférának színét hordják a hasonlatok.”3 Magyarázatként hozzáfűzi mindehhez, hogy a hasonlat létét a tekintet -inkorrektsége, az észlelés pontatlansága indokolja, hiszen „kétségtelen, hogy amit közelből és élesen látok, amit igazán jól látok, az nem hasonlít semmihez […]. Mert hiszen az nem igaz, hogy a dolgok hasonlítanak egymáshoz. Csak rosszul és fölületesen látott dolgok vethetők össze. Hogyan emelheti ki hát a hasonlat speciális és individuális karakterüket?”4 Nietzsche 1873-ban, A nem morális értelmű hazugságról és igazságról című értekezésben megfogalmazza, hogy fogalomalkotásunk és a világban való eligazodásunk megkönnyítésére szolgál az a sematizációs törekvés, mely -megfosztva a jelölt dolgokat individuális karakterüktől, egyneműsíti és közös nevezőre hozza a csak látszólag hasonlókat. „A szó nem az egyszeri és teljes mértékben individualizált ősélmény révén lesz fogalom, amelynek létrejöttét köszönheti, és amelyre emlékeztetnie kellene, hanem illenie kell számtalan, többé-kevésbé hasonló, ám szigorúan véve soha nem azonos, tehát -kifejezetten különböző esetre […], mintha volna valami a természetben a faleveleken kívül, a „falevél”, bizonyos ősforma, amelynek alapján az összes többi falevelet kirajzolták, megtervezték, lemérték, kiszínezték, fodrozták, lefestették volna, ám olyan ügyetlen kézzel, hogy egyetlenegynek sem sikerült az ősforma tökéletes és -megbízható másolata benyomását keltenie.”5 A nietzschei gondolatokkal való összecsengésből érzékelhető a Balázs Bélát is megérintő modern tapasztalat a tudati (illetve a nyelv általi) megismerés saját törvényű, szubjektív működéséről. Látni fogjuk azonban, hogy a lét retorikus voltának, nyelvbe ágyazottságának felismeréséig nem egészen, nem végig jut el. A szintén a Nyugatban megjelent Dialógus a dialógusról című dramatizált eszmefuttatásában (amiként ezt Kenyeres Zoltán is megjegyzi6) a világ és a Másik konstruktív voltának, én általi megalkotottságának megértésével a fenomenológia alapvető belátásaihoz -érkezik, ugyanakkor nyolc évvel később keletkezett trópustanulmányaiban, a premodernt a moderntől elválasztó határmezsgyén állva, mégis hisz a szó jelölő képességében, a dolgok és a jelenségek szó általi megragadhatóságában, s így a hasonlat szükségszerű keletkezését nem a szó elégtelenségével (szó és dolog egymást tökéletesen fedő azonosságának lehetetlenségével), -hanem a név hiányával magyarázza. „A költő lelkére sok dolog hat, melynek még nincsen közhasználatú neve, holott precízen érzékelhető. Ilyenkor a legközelebb álló képzetet, fogalmat korrigálja egy hasonlattal. A hasonlat indirekt megnevezés kölcsönkért- névvel.”7 Így a probléma elsősorban -ontológiai és kevésbé nyelvelméleti.

Metaforatanulmányában az előző gondolatmenetet folytatva (a lélek és a valóság szellemtörténeti fogalmaival operálva s így a -korai Luká-csot is megidézve), mindehhez hozzáteszi, hogy a lélek gazdagságának és a matériaként szolgáló empíriának a differenciálódása nem analógiás módon szerveződik, mert a lélek több a természetnél. „[…] az az egy érzés, melyet a hasonlat két eleme definiál, mint olyan egyáltalában nem talál őt kifejező dologra a természetben és ezért kell kettővel definiálni. A lélek számára a világ adott színei kevesek és kevernie kell őket a hasonlatban.”8

A hasonlat tipológiájának tárgyalásakor három csoportot különböztet meg: a forma-hasonlatot, a funkció-hasonlatot és a produktív hasonlatot. A forma-hasonlat (amint ezt általában a szóalakzatokkal foglalkozó elméletek is rögzítik) két dolog egy közös elemére irányítja a figyelmet. Babits Mihály hasonlatát idézi példaként: „a hóesés fehér rácsként hull a világ elé…” A hóesés látványa rácsszerűen lesz felismerhető a szemnek. Alakiságuk, a kirajzolódó forma idézi tehát egy képpé őket. Balázs Béla azonban továbbmegy, és azt mondja, hogy nemcsak két különböző entitás viszonyba hozásáról van szó -valamely megmutatkozó-feltárt közös jegy alapján, hanem egyenesen a viszonyt létrehozó hasonlat révén nyeri el igazi valódiságát a hóesés maga, mert a hasonlat, akárcsak a fényképezőgép, élesre állítja a szemet, s a dolgok kontúrjai láthatóvá (láthatóbbá) válnak. A forma-hasonlat metafizikája a tárgyak plasztikussá tételében mutatkozik meg. „Mert nem lehet mindent egyformán látni és ezért az egészet jelentő fogalom -sohasem ad konkrét képet. Csak evvel az élesre beállítással válik valóban tárgyiassá, konkrétté, érzékivé a kép […]. Normális körülmények között mi elmosódottan és homályosan látjuk a dolgokat és fogalmaikhoz igazodunk, nem a konkréten látott tárgyakhoz. De a hasonlat kiemeli a dolgokat a ködből és evvel megváltoztatja arcukat.”9 S itt megfogalmazódott az a tapasztalat, amelyet imént Nietzschénél is olvashattunk, hogy a „fogalmakhoz való igazolás”, világunk fogalmakkal való kibélelése és otthonossá tétele -miatt nincs tudomásunk a dolgok igazi lényegéről, s nincs reményünk megragadni. Ám Balázs Béla reménykeltően mégis úgy múlja fölül ezt, hogy megmutatja, a hasonlat által a tárgyak konkrétsága „fokozódik”. Persze kiegészítve mindezt -azzal, hogy a tárgy érzékivé válása valójában a lélek tulajdonsága, a lélek tartalmainak artikulálódása a dolgokban: „Ám minden intenzív érzékelésnél magamat, saját epidermisemet épp -annyira érzem, mint a dolgokat. A tárgyak plaszticitása nem az ő kvalitásuk, hanem az enyém. -A sok konkrétumot intenzíven érző lélek maga lesz konkrétebb, exisztensebb.”10

A hasonlat második típusa a funkció-hasonlat. Lesznai Anna sorát idézi Balázs Béla: „a domb, mint terített tálat, tartja Isten felé a kertet.” Ebben az esetben a mozdulat, a funkció rokonságára irányul a kép értelme. Szerzőnk szerint ez már a történések transzcendens interpretálását jelenti. A világhoz való kapcsolódás, megismerés sajátos poézise és alakuló hermeneutikája ér össze a funkció-hasonlatban. Az interpretációt a lélek projekciójaként érti Balázs, mondván, hogy „ugyanabban a dombban nem az áldozó fölkínáló mozdulatot, hanem lázadó hullám tornyosulását látná, ha benne ez a mozgás volna éppen”. A funkció-hasonlat és a forma-hasonlat nem két markánsan elkülönülő típus, hanem egymásba áttűnő, egymást tartalmazó szerkezet.

A nem forma- és nem is funkcióközösségén alapuló harmadik típusú hasonlat az ún. produktív hasonlat, mely nem a megidézett dolgok valamely hasonlító tulajdonságát emeli ki, hanem azt a hatást rögzíti, melyet két, akár egészen különböző dolog is kiváltott a lélekben. „Ugyanazt a hatást, ugyanazt az érzést (nem hasonlót, hanem ugyanazt) váltja ki a horizonton megjelenő hajó és az arkangyal képzete, bár nem hasonlítanak egymáshoz. Az ilyen »hasonlatban« az történik, hogy azt az érzést, hangulatot, melyet belőlem egy dolog kivált (pl. a hajó), úgy festem bele a képébe, úgy vetítem, érzékítem és materializálom rá, hogy ugyanannak a hatásnak egy másik pél-dáját állítom mellé […]. Minden ilyen hasonlat voltaképpen koordináta-rendszer. Az ezekben előforduló dolgok nem hasonlítanak egymáshoz, hanem egyhatáspontban találkoznak, metszik egymást bennem.”11 Ez a különböző eredőjű egyhatáspont, metszet maga is interpretáció, egyfajta értése a világnak, akárcsak a funkció-hasonlat, hiszen itt is a dolgokkal való találkozás útja örökítődik meg, a képi szenzáció és a hozzá rendelt fogalmi nyelv mindenkiben más és külön folyamata, története.

A produktív hasonlat már átvezet bennünket a metafora tárgyalásához. A produktív hasonlatban, mondja Balázs Béla, „egyet érzek, de még kettőt látok”12, azaz a lélek rendje nem analógiája az empirikus történésnek. Két valóságot, illetve realitást tételez Balázs (s itt elválik a fenomenológiától): a lélekvalóságot és egy azon kívüli külső realitást. Ez a lélekhez képest külső (tehát transzcendens) valóság „nem azonos az empirikusan adott dolgok sokaságával”.13 Az ún. metafizikai realitásról van szó, amely már korrespondeál a lélek valóságával. Közöttük azonban ott lebeg az empíria, az érzékelésben adott közeg, amely mint „Maya tarka fátyla”14, eltakarja a túllevőt a szemlélő szubjektumtól. A hasonlatban már kísérlet -történik az empíria átvilágítására (Maya fátyla lebben), azaz „Érzem, hogy a dolgok empirikus formái nem végső adottságok – de nem -látom. A metaforában azonban látom ezt.”15 A lélek és a -végső realitás korrespondenciájába az empíria inadekvát látszatvilága ékelődik. A metafizikai létezőt és az elrejtő érzéki tárgyiságot már a hasonlat is érzékelteti, a metafora azonban fokozza- ezt az intenzitást, Balázs értelmezésében átvilágítja a dolgok titkos közét, feltépi a fátyol szövetét. „S minél reálisabb a lélek, minél inkább egyetlen adott valóság, annál hasonlíthatóbbak lesznek az empíria dolgai, mert annál irreálisabbak lesznek -empirikus formái: szimptómái csupán valami végső metafizikai realitásnak.”16 A hasonlat, illetve a metafora működésének következtében tehát egy olyan érzékelési folyamat indul meg, amely a dolgok kontúrjait lassan elmossa, megértett lényegüket -(mellyel eltakarnak valamit, tehát túlmutatnak magukon) közelebb hozva egymáshoz, az imaginációt, ha csak egy pillanatra is, feloldja. A metaforát „Clairvoyance”-ként, egyfajta tisztánlátásként definiálja Balázs, mert az empíria dolgait egymásban felismerhetővé teszi. A liliomarc metaforán keresztül szemlélteti ezt az egymásban való felismerhetőséget: „Mert mikor a költő azt mondja, hogy »liliomarc«, akkor nem a liliom tulajdonságaira, hanem a liliomra magára ismer rá, mely az arcban maszkírozva, álformában jelenik meg neki.”17 Azonban a metafora (mivel A = B azonosításon alapul) megfordítható, és Balázs Béla meg is fordítja: nemcsak az arcban maszkírozott li-liomot, hanem a liliomban rejtőző arcot is megnevezi a metafora. Azaz, vonja le szerzőnk a következtetést, diszkvalifikálva az empíriát, az arcban a -liliomot és a liliomban az arcot érzékítve, a metafora a dolgok átlátszóságát ragadja meg. -Ebből természetesen az is következhetne, hogy minden entitás körvonalait vesztve, határtalanul feloldódna a másik entitásban, és a feloldódás mögött az átlátszóság mutatkozna végső soron minden -metaforában. Így az egész jelenségvilág, a megnyilatkozó mindenség értelmét vesztené. Balázs -ellenvetéseként olvashatjuk: „Ám minden metafora -irracionális, bár mégis a jó metaforáknak »értelmük« van, t.i. evidensek, és nem minden metafora- lehetséges. Még a puszta átlátszóság sem látható minden metaforában. Mert igaz ugyan, hogy ha az egyik dolgot felismerem a másikban, az átlátszóvá teszi őket, de ez csak következmény: előbb fel kell ismernem. Márpedig nem minden dolog ismerhető fel minden dologban. Ez a felismerés azt jelenti: két dologban valamely közös és azonos, tehát rajtuk túl levő metafizikai principium kétféle megnyilatkozását látni; kétféle látható álarcát látni -egy láthatatlan arcnak, kétféle magában irreális szimptómáját látni egy közös metafizikai -realitás-nak […]”18 Talán itt tapintható ki e metaforaelmélet akhilleuszi pontja, ugyanis a jó (evidens) metafora „értelmességének” konkrét poétikai kritériumait nem találjuk meg az adott elemzésben, a „nem minden dolog ismerhető fel minden dologban” kijelentés igazolására sem találkozunk következetes argumentációval. Mindez azért is lenne elemi fontosságú, mert ennek a (lét- és nyelvelméleti) miértjét megválaszolva válna igazán teljessé, befejezetté a gondolat.

A metaforatanulmány záró részében találkozhatunk azonban egy olyan okfejtéssel, mely a modern irányába mutat, előkészítve a „lehetséges világok”, fikciós kontextusok értelmezésének terepét. Goethe „Silberschauert” szavát elemezvén azt írja ugyanis, hogy ez a metafora azért különösen figyelemreméltó, mert „itt nem egyik fogalmat színezi, értelmezi a másik, itt egy harmadik dolog neveződik meg, melynek egyáltalában nem volt neve. Egyforma keverésben harmadik szín jön létre. Itt nem valamely ismert és látható dolognak a metaforában revelált rejtett értelméről van szó, hanem egy a metaforában megérzékített értelemről, meztelen Sinnről, melynek semmiféle látható megnyilatkozása a természetben nincsen.”19 Tulajdonképpen itt lesz igazán jelentős és ígéretes a gondolat, mely a metaforában már nemcsak az empíria átvilágítását, egyúttal a metafizikai materializációját (azaz megjeleníthetőségét) ünnepli, mert megnyílik egy olyan metaforaértelmezés lehetősége is, ami nem a tárgyiban adott transzcendens értelem kinyilatkoztatását tartja egyedül a metafora lényegének, hanem a megnyilatkozóhoz (megjelenéshez) egyáltalán nem kötődő tartalom teremtését is. „Ezek a metaforák már nemcsak értelmezései, hanem szaporításai a világnak.”20 Ezen a ponton már a metafora és közvetve a szó valóságteremtő működéséről, a lét nyelvbe ágyazottságáról van szó.

Az eklektikus filozofikumú Dialógus a -dia-lógusról című írássorozat befejező, harmadik -részében az empiriokriticizmussal szemben már bizonyos fenomenológiai megállapítások jutnak érvényre, melyek a tudat konstruktív szerepét jelenítik meg. Mihály Márta kérdésére („hogy látlak én téged mégis határozott valakinek, látlak és értelek?”21) válaszolva szenvedélyesen -tagadja az én immanens zártságát, olyan egységét, mely önértelmezésünk és a Másik bennünket észlelő és fordító interpretációjának azonosságán, egybehangzósságán alapulna. A mindenkori szubjektum folyamatos keletkezése és megkonstruált mivolta mellett érvel. „Látsz és értesz? – Mit tudsz te rólam? – Színeket és mozgásokat látsz, hangokat hallasz és azt mondod: ez ő. Azok a -színek és hangok azonban, térben és időben egymás mellett vannak bár, magukban nem összetartozóbbak a csésze falán egymás mellett tükröződő bútoroknál. Te konstruálsz belőlük egységgé engem, mondván: értelek. Te konstruálsz -engem, per analogiam, mert magadat egynek érzed. Te konstruálsz engem, mint én a regényalakjaimat.”22 A tudat konstruktív működését – az esztétikai művelet valóságteremtésével párhuzamba állítva – panpoezisnek nevezi el. A szubsztancia, mondja Mihály a Dialógusban, a panpoesia -által objektiválódik jelenségvilággá, így tulajdonképpen a panpoesia („mert ez az egyetlen életprocesszus, melyre közvetlenül, melyre csak közvetlenül eszmélhetünk rá, a jelenségek közvetítése nélkül, hiszen minden jelenség általa lett”23) maga a megjelenítés. Ez a gondolat már szorosan kapcsolódik az 1919-es metaforatanulmány filozofikumához. Itt, a Dialógusban a panpoesia a szubsztancia megjelenítője, ott a metafora az érzéki világ transzparenssé tételével, az inkognitó leleplezésével a metafizikai realitás hordozója.

A Dialógus azonban folytatódik, s Márta, Mihály egyenletére (A világ panpoesia) reagálva, a művészet metafizikájára keresi a választ. Mihály így felel: „Igen… a mi költeményünk a világ is, de százarcú, zavaros és fárasztó költemény. A művészetben a legkisebb energia elve szerint újra konstruáljuk, hogy egyszerűbb, világosabb, érthetőbb – és élhetőbb legyen. Ez az összemarkolás és egyszerűsítés: ez a stílus.”24

A művészet mint a világ polifóniájá-nak lecsendesítése, a bonyodalmasan szerteága-zó jelentések sematizálása értelmeződik Mihály -elmé-letében, s ugyanezt a tendenciát rója fel Nietzsche Az értékek átértékelésében: „Nem »megismerni«, hanem sematizálni, a káoszra annyi szabály-szerűséget és formát erőszakolni, amennyire -gyakorlati szükségleteink igényt tartanak. A szükséglet játszotta a főszerepet az ész, a logika, a kategó-riák kialakításában; nem a »megismerés« szükséglete, hanem az osztályozás, -sematizálás -szükséglete volt a döntő a megértetés, a -kiszámíthatóság szempontjából […] a kiigazítás, kitalálás szükséglete, hogy minden hasonló, egyenlő legyen – az ész fejlődése azonos azzal a folyamattal, amelyet minden érzéki benyomás -végigjár!”25

Összegezve tehát elmondhatjuk, hogy Balázs Bélának, bár tudomása van az alkotó tudat, a szubjektum szerepéről a világ létrehozásában és megismerésében, a szó transzparenciájában, képességében a dolgok megragadhatóságát és -kifejezhetőségét illetően nem kételkedik. Trópustanulmányaiban az empíria látszatvalóságát oldja fel az inkognitóba rejtőző transzcendens létezés felmutatásáért. Ebből következik, hogy a hozzáférhetetlenség nem a Logosz és a teremtett világ -között van Balázs Béla filozófiájában, hanem az érzéki-tárgyi és a metafizikai között. A metafora azonban lehetővé teszi ezt a hozzáférést, az empíria Maya-fátyla felfeslik, anélkül, hogy meglibbenne a szó titokzatos Maya-fátyla. Felmerül a kérdés, hogy a metaforalátás poétikai aktusa a transzcendens valódi megismerésére vonatkoztatható-e, avagy nem csupán a transzcendens immanenssé fordítását segíti… Sümegi István Hannah Arendt filozófiájának ismertetésékor írja a Metafora és metafizika című tanulmányában: „A metafora olyan eszköznek mutatkozott tehát, amely képessé tesz bennünk otthonos világunk határainak kiterjesztésére. Nem a metafizikai világ megismerésére való, hanem éppen ellenkezőleg, arra, hogy az idegent immanenssé tegyük. S csak az maradhat meg világunk határán túl, amit még metaforák segítségével sem tudunk megragadni.”26

Balázs Béla gondolatrendszerében a korrespondenciaelmélet igazsága bontakozik ki, mely szerint „kijelentéseink igazságát az biztosítja, ha a »világban ott levő dolgok« megfelelnek annak, amit »nyelvünkben itt lévő« kijelentéseinkkel állítunk”.27 Balázs Béla töretlenül hisz a nem nyelvi természetű transzcendens nyelvi-metaforikus megjeleníthetőségében.

A metafizikai realitás vagy transzcendens létezés a filozófiai szubsztancializmus fogalmával azonosítható Balázs elméleti munkái-ban. A Művészetfilozófiai töredékekben a művészet filozófiáját az átesztétizált (esztétikai alapon megértett) vallás karakterisztikumával ruházza fel: „Én azt -hiszem, hogy […] minden mély vallásosság stilizálja az életet, de azt is, hogy minden stilizált életforma forrása vallásosság.”28 A művészet metafizikáját a transzcendens életérzés megérzékítésében látja: „[…] a művészet az öntudatnak egy állapota, melyben a minden dolgokban közös és egységes létezést, életcsudát érzi […]A transzcendencia megérzéséről van szó, a minden tapasztalhatónak tapasztalhatatlan titokzatos egységéről van szó, arról, amit filozófiák szubsztanciának és vallások Istennek neveznek.”29

Balázs Béla hisz a metafora erejében, amely a dolgok titkos közét átvilágítva kimondhatóvá teszi a metafizikait, és az érzékelésben nem adott értelem kinyilvánításával világot teremt.

1. Balázs Béla: A versről. Nyugat, 1909. 10. 11. http://www.epa.oszk.hu/00000/00022/00033/00777.htm.

2. Kelemen János: Bevezető előadás a Metafora, trópusok, jelentés c. konferenciához. Világosság 2006/8–10. http://www.vilagossag.h/pdf/20070507213035pdf.

3. Balázs Béla: A hasonlat metafizikája. Nyugat, 1919. 6. http://www.epa.oszk.hu/00000/00022/00264/07817htm.

4. Uo.

5. Nietzsche: A nem morális értelmű igazságról és hazugságról. http://web.axelero.hu/dob10638/konyvtar/igaz2.htm.

6. Kenyeres Zoltán: Balázs Béla dialógusa. http://kenyeres.zoltan.googlepages.com.

7. A hasonlat metafizikája.

8. Balázs Béla: A metafora. Nyugat, 1919. 6. http://www.epa.oszk.hu/00000/00022/00264/07817.htm.

9. A hasonlat metafizikája.

10. Uo.

11. Uo. (A horizonton megjelenő hajót arkangyalhoz hasonlító Verhaeren-versre utal Balázs Béla: „Le haut navire apparaissait comme un archange.”)

12. A metafora.

13. Uo.

14. Uo.

15. Uo.

16. Uo.

17. Uo.

18. Uo.

19. Uo.

20. Uo.

21. Balázs Béla: Dialógus a dialógusról. Nyugat 1911. 6. http://www. epa.oszk.hu/0000/00022/00076/02310htm.

22. Uo.

23. Uo.

24. Uo.

25. Nietzsche: Az értékek átértékelése. Holnap Kiadó, Budapest, 1998. 69–70.

26. Sümegi István: Metafora és metafizika. www.c3.hu/prophil/profi071/sumegihtm.

27. Boros János: Lehrer emersoniánus kartezianizmusa. http://hps. elte.hu/mftweb/381.

28. Balázs Béla: Művészetfilozófiai töredékek. Nyugat, 1919. 16. http://www.epa.oszk.hu/00000/00022/00038/00937htm.

29. Uo.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.