Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 119. szám

Várady Tibor

A Dalkovács

1975. március 1.

Margit többször elmesélte, hogy az országos hírű középhátvéddel utazott. Mellette ült a repülőgépen, a háromüléses oldalon. Az ablak mellett egy idősebb, fehér bajuszú férfi ült, aki nem vette le a kalapot a fejéről, középen a labdarúgó és a balján Margit.

— Nem ismertem rögtön fel — mesélte Margit —, tiszta fekete ruhában volt, fehér ing, fekete nyakkendő, a kabátja hajtókáján gyászszalag. Ahogy el­helyezkedtünk, még a gép felszállása előtt, rögtön elaludt, vagy legalábbis aludni próbált. Először a térdére hajolt, majd hátradőlt, minden helyzetet kipróbált, még az én vállamat is, és nem is kért bocsánatot. Mintha ez járna neki. Akkor lettem csak biztos benne, hogy ő az, amikor kiszálláskor valaki a nevén szólította. Az országos hírű labdarúgó nevetve intett vissza, csak akkor komorodott el, amikor az illető hozzá furakodott és részvétét fejezte ki. A futballista ugyanis az anyja temetéséről jött.

A középhátvéd a repülőtéri büfében meggylót ivott és ikét kávét.

— Eggyel többet mint Meursault — gondolta magában. (Az országos hírű labdarúgó az utóbbi két évben állandóan sérülésekkel bajlódott, és sokat olvasott).

— Csak ez mégis más, mert Meursault a halottaságy mellett itta a kávét, én meg a temetés után. Mert átkozottul fáradt vagyok. És ez egyébként is más. Camus egy kicsit groteszkül kihangsúlyozta a dolgokat. Lehet, hogy az ötvenes években ezt így is kellett. Ma már sok minden másképp van. És ha el is bó­biskoltam a gyászbeszéd alatt, ez még nem jelenti, hogy le fogok lőni egy arabot. És itt van például ez a Plarr, az új Greene regényben, a Tiszteletbeli Konzulban. Ö sem hatódik meg az anyjától. Nekem semmi bajom sem volt az anyámmal. Csak azt nem bírtam, amikor azok a hülyék a klubban mind megjátszották a nagy gyászt, és pontosan ugyanazokat a marhaságokat mondták. Az edző még azt is hozzátette, hogy az egész klub számára tragédia, ha meghal a csapatkapitány anyja. Miért tragédia? Mert egy hétig nem játszik majd a csapatkapitány? Amúgy sem játszanék. A bokám miatt. Lehet, hogy nem is jövök már rendbe. Talán elég is volt. Jönnek a fiatalok.

A Plarr egyébként az anyjával még valahogy kijön, de nyugodtan alszik a barátja feleségével, minden lelkiismeret-furdalás és erkölcsi cécó nélkül. Akkor is, amikor a komáját elrabolják tévedésből és életveszélyben van. A Plarr egy kicsit még bele is segített az elrablásába. És mégis rendes ember. Pedig ha elege van a barátja féleségéből, egyszerűen lerázza. Semmi érzékenykedés, semmi „machismo”, ahogyan Green mondaná.

Nem szívre csapott kéz, nem hajol le és nem feszül meg startállásban, ha a betegeihez vagy a borbélyhoz indul, nem löki ki a mellét, mintha célszalagot szakítana át, ha a barátjához érkezik, akinek a feleségét meg-meghúzza. Nyugodtan járkál az emberek között, nem veszteget időt arra, hogy állandóan nagy indulá­sokat és célba éréseket konstruáljon, és ezzel összeziláljon mindent. Ha a Clara felhívja és nincs kedve, nem megy el. Semmi szükségét nem érzi, hogy mindunta­lan bizonygassa, hogy lángol, hogy epekedik azért, amije úgyis megvan. Játszani kell! Nem állandóan fetrengeni a pályán, hogy kis crescendókat erőszakoljunk ki, vagy hogy új és dühös lendülettel hajthassunk a következő fetrengésig, vagy következhessen ugyanaz a langyos játék, mint eddig, némileg összeszorított fo­gakkal, „elbuktattak-de-én-mégis” hangulattal kissé felmelegítve, „nemesítve”.

Plarr szerelme tulajdonképpen az igazi tiszta mai szerelem. Megindul és van. Amennyire van, annyira csinálja. A Meursault, az talán még valamennyire tényleg idegen, de a Plarr már nem — pedig olyasféle, mint a Camus-figura. Be­érett már, nem ütközik meg mindenféle kis szabályokkal, vagy lehet az is, hogy az emberek általában és a kis szabályok értek be. A Plarr csak normális. Csak ezt érezheti mindenki, aki olvassa a könyvet. Mint ahogy normális az is, ha el­bóbiskolok vagy kávét iszom. Egész éjjel utaztam. Odafelé menet nem volt re­pülő. Ha lett volna repülő, nem bóbiskolok el a beszéd alatt. Ennyire egyszerű az egész. Nem volt nekem soha semmi bajom az anyámmal. A Meursault is más­képp viselkedik, ha nincs olyan hőség és ha előzőleg alszik. Nem állhat az ember egész életében haptákban.

— Amikor beért a repülőtérről a város központjába, az országos hírű labda­rúgó a plakátokat nézegette. Meleg májusi nap volt, néhány ember ingujjra vet­kőzve járt, őt azonban nem zavarta túlságosan a fekete öltöny. Át nem aludt éjszaka után inkább fázni szokott.

JEREMY DURST — írta az egyik plakáton. Durst a SONGSMITH. A DAL­KOVÁCS. Este fél nyolckor a Gépészeti Kar amfiteátrumában. DURST-plakátokkal volt körülragasztva az egész oszlop. Néhányat félig le is téptek.

Ki ez a Durst? Kérdezte a labdarúgó Hjalmarssont, aki háttal támaszkodott az oszlopnak. Apostol-szandál volt csak a lábán, farmernadrágján a cipzár felül egy-két centire kinyílt. Hjalmarsson osztálytársa volt a labdarúgónak. Most szob­rász. De senki sem tudja, hogy miből él.

A középhátvéd emlékezett, hogy Hjalmarsson egyszer elmondta neki, hogy a művészek is konfekciószerepeket vállalnak, a konjunktúrához igazodva. Így hirtelen elfogytak a szobrászok. Irtó kevés ember tartja hivatásának. Festők mellékfoglalkozásává alacsonyodott a szobrászat. Ő, Hjalmarsson, megfogadta, hogy soha más szakmába vagy művészetbe bele nem kontárkodik. A labdarúgó akkoriban helyeselt. Általában úgy érezte, hogy Hjalmarssonnak mindig igaza van. Akkor is, amikor egyszer a nyolcosztályos iskolában a szobrász azt fejtegette, hogy „ha tetszik egy nő, és nem kívánsz azonnal lefeküdni vele, akkor el fogod venni feleségül”. S a labdarúgó ezt a gondolatot azóta sokszor elmondta mint sajátját, és sohasem vonta kétségbe igaz voltát, annak ellenére, hogy nagyon sok nővel találkozott már, aki tetszett neki és nem kívánta azonnal, de egyiket sem vette el feleségül. (A feleségét viszont azonnal megkívánta, és ismeretségük első napjaiban nemigen vett észre rajta mást, mint a csípőjét és a fenekét testhezálló fehér kötött ruhája alatt.)

Abban a Hjalmarsson-tételben is fenntartás nélkül hitt a labdarúgó, hogy az „igazi nagy dolgokért mindig meg kell szenvedni”. Hjalmarsson itt József Attilára is hivatkozott, mint ahogyan a nőkre vonatkozó maximához is mindig idézett valakit. Valami francia írót.

Gyakran emlékezett a szobrász jazz-periódusára is, amikor vele együtt meg volt győződve, hogy a jazz a zene csúcsa. Hjalmarsson egy rossz rádión hallgatta esténként Wyllis Conovert, fülét odaszorítva a fabordázathoz. Főleg recsegett és sipított a rádió, de néha egy-egy percre olyan tisztán szólt, mintha a szobában lenne a zenekar. Utána ismét elveszett a kapcsolat, hiába igyekezték ujjaikkal a már kipróbált helyen tapogatni, kopogtatni a készüléket, hogy újra kapcsolat teremtődjön. A jazz-periódusban történt az elszakadásuk is. A labdarúgó kezdte érezni, hogy Hjalmarsson ujjai sárgás színüket nem a cigarettától, hanem a rádió bordázatától veszik át, és — ahogy ezt magában kifejezte — olyasféle emberré alakul, mint a rovargyűjtők, vagy a modellezők. Hjalmarsson viszont a szemébe mondta neki, hogy ő, a labdarúgó önként dugja a fejét a gyertyakoppantó alá, és csodálkozni fog majd, hogy honnan a légszomj. (A középhátvéd tulajdonképpen ebben a jellemzésben is hitt, gyakran látta életútját gyertyakoppantó alá húzó­dásnak, habár eddig még nem érzett légszomjat.)

A legszívesebben mégis a tengerparti beszélgetésekre emlékezett vissza. Ez is még egy iskolai kirándulásuk alkalmával lehetett. Fenyőfák között vezetett a sétány, tőlük alig néhány méterre a tenger. A kavicsos úton hosszú hernyófüzérek igyekeztek átkelni, míg el nem taposták az arra járók. Azt találgatták, hogy az élen mászó hernyó valami vezérféle-e, mi lenne, ha csak azt taposnák agyon. Valami miatt azonban nem került sor erre a kísérletre. Hjalmarsson a fákról kezdett mesélni, melyek jobbjukon egészen vízszintesen nőnek ki a partból a ten­ger fölé. Azt magyarázta, hogy a tenger vonzza a fákat, vagy a tenger és valami­képpen a hold is, a dagály és apály ritmusában lefelé hajlítva, egy kicsit vissza­engedve, majd ismét lejjebb húzva. Vagy talán a fa önmaga szédül vízszintes hely­zetbe a holdat és a csillagokat bámulva a vízben. Ügy valahogy, mint a holdkó­rosok. Vagy mint akik újhold idején vagy holdtöltekor gyilkolnak, fojtogatnak és más erőszakos bűntényeket követnek el. A statisztikák világosan bizonyítják a hold és az erőszak összefüggését. Lehet, hogy a gyilkosok is hosszú évek alatt fokozatosan közelítenek áldozatukhoz, folyamatosan lüktető ritmusban előrehalad­va, visszahúzódva, majd még előrébb nyúlva. Sok-sok kötelék, fonál tartja még őket vissza, és ezek sohasem szakadnak, pattannak el, csak állandóan feszülnek, tágulnak, vékonyodnak, finomodnak, nem fogják már vissza, inkább követik a mozgás pályáját, lendületét, és áttetszővé válnak, mint a levegő, melyet a bűnözők gyorsuló ritmusban lélegeznek be. Aztán egy pillanatban véget ér a lendület, megszűnik minden mozgás, és ott állnak szabadon, teljes magasságukban mint egy felkiáltójel az áldozatuk előtt.

Hjalmarsson és a labdarúgó sokáig nézték még a vízzel párhuzamos, majd­nem teljesen csupasz fatörzset. Melyik csillagkép alatt születhetett ez a fa? — tűnődött Hjalmarsson.

Nem tudom pontosan, ki ez a Durst — magyarázta Hjalmarsson a közép­hátvédnek a hirdetőoszlop mellett. Nem tudom pontosan, de biztos azok közül a ye-ye alakok közül való. Csak valószínűleg valamivel igényesebb a szövege, mert egyedül dolgozik. Az ilyenek mind olyan Bob Dylan féle húzásokkal jönnek. Kró­nikásnak képzelik magúkat, de nincs türelmük kivárni, hogy mondanivalóvá tömö­rüljön bennük valamilyen eseménysorozat. Minden kis feszültségfoszlányt azonnal leválasztanak magukról, könnyedén szakítva, mint a perforált noteszlapot, és a levegőbe dobják, várva, elkapja-e a szél. Hosszú a hajuk, és olyan uniformisszerű ruhában járnak mint a postások.

Úgy döntöttek, hogy elmennek a Dalkovács estjére. A középhátvéd a közelben lakott, a központban, elmentek a kocsijáért. — A FIAT kocsikat mindig melegí­teni kell, még nyáron is — magyarázta a várakozást a labdarúgó. Utána nagy dudálással végighajtott a kapualjon, a járdához érve lelassított, majd nagy lendü­lettel nekiindult, hogy kiérjen az úttestre. A járda szélén, egy kioszk mögül hirte­len előbukkant Margit. A labdarúgónak az utolsó pillanatban sikerült csak le­fékeznie.

— Hülye nő — kezdte el a labdarúgó, de különösebb meggyőződés nélkül, inkább csak Hjalmarsson felé magyarázatként, és azonnal Margit vette át a szót. Margit is valahogy a „hülye" szót találta a legmegfelelőbb indításnak, habár talán más meggondolásokból, mint a labdarúgó. Az előbbinél a bűntudat enyhí­tette az indulatos magyarázkodó kifakadást (végeredményben a járdán történt az eset); míg Margitka a nőiességét igyekezett megőrizni, amikor e minden vaskosságot nélkülöző, meglehetősen jellegtelen szó mellett döntött (magába fojtva néhány durvább, csípősebb és jóval határozottabb változatot). A csípősség és határozottság azonban visszatért Margit további szövegében. Margit megkérdezte a labdarúgótól, hogy azt hiszi-e, hogy neki most már mindent szabad, és akár gyilkolhat is büntetlenül, és hogy ő a legfontosabb ebben az országban. (Nem mondta ki, hogy „ő mint futballista”, mert érzése szerint ezzel beismerte volna a számára kissé megalázó egyoldalú ismeretséget.) — Azt hiszi — folytatta Margit —, hogy ha nagy kocsija van és nagyokat nyom a gázpedálon, akkor mindjárt hajtani is tud? A férfiaknak még a potenciájuknál is fontosabb, hogy nagy sofőrök legyenek. Közben semmihez sem értenek. Se ehhez, se ahhoz, se amahhoz. Fogalmuk sincs...

— Idióta — mondta a labdarúgó többször is, miután végre sikerült ott­hagynia Margitot. Mikor a Gépészeti Kar felé fordultak, elismerte azonban, hogy Margitnak lényegében igaza volt, amikor az mondta, hogy a férfiaknak a poten­ciájuk a legkedvesebb, de még ennél is fontosabb, hogy jó sofőrök legyenek.

•

— Gyújts egy másik gyufát — szólt a fiú az ajtóban, akitől a középhátvéd megkérdezte, hogy kell-e jegyet váltani. A labdarúgó megtorpant, de aztán követte Hjalmarssont, alá magabiztosan belépett az amfiteátrumba. Az első két padsor üres volt, de lehettek vagy hetvenen, szétszóródva a nagy teremben. Néhányan keresztbe feküdtek az automatikusan felcsapódó üléseken, egy lány magán a pádon feküdt farmernadrágban és blúzban, és körülötte négyen-öten azzal ironi­záltak, hogy úgy tettek, mintha lázasan csipkednék a fenekét. Igen sokan fel­tették a lábukat a padra, és többen mezítláb voltak.

— A mi időnkben azért nem volt mezítlábas divat, mert olajos padló volt, nem pedig parkett. Próbáljanak meg olajos padlón mezítlábaskodni — mondo­gatta Hjalmarsson, míg körülnéztek, hogy hova üljenek. Egy sorban csak egy rövid szoknyás, sárga hajú lány ült. — Szabad? — mutatott a mellette levő ülésre a labdarúgó.

— Gyújts egy másik gyufát — felelte a lány, és elfordította a fejét. De aztán visszanézett egy pillanatra a középhátvéd fekete öltönyére, halványmintás fehér ingjére és a gyászszalagra.

A katedrán ketten-hárman a mikrofonok körül vacakoltak. Nyolc óra lehetett már. — Csak egy kis türelmet, míg összerázzuk ezt a vacak erősítőt — mondta a leghosszabb hajú. Karvalyorra volt és kozák, magas nyakú ingje, zöld nadrágja. Ö lehetett a Durst.

— Gyújts egy másik gyufát — mondták néhányan a padok közül.

— Mi ez, a gyufagyújtás? — hajolt oda a labdarúgó Hjalmarssonhoz.

— Valami Bob Dylan-stósz. Strike another match! Gyújts másik gyufát. Valami hangfogós romantika. Csendes hősködés. Rá se ránts semmire. Ha nem megy, húzz egy másik gyufát. Az talán meggyullad. Ha nem megy az egyik mes­terség, kezdjél másikat. Nem a mesterség számít. Ha elmegy egy nő, jön másik. Nem tetszik egy város, menj másikba. Vagy másik országba. Vagy bolygóra. Ha nem tetszik, hogy ordít rád a főnököd, elmész. Egy másik főnökhöz, amíg az is el nem kezd ordítani. Vagy semmilyen főnökhöz. Ordítsanak az íróasztalnak. Ha nem megy az írás, majd festesz. Vagy lapos köveket ugráltatsz a vízen. Vagy azt sem. Belőled az élet nem csinál hülyét!

Vállat vonsz, ellenzőt formálsz a tenyeredből, és másik gyufát húzol végig a doboz oldalán.

Olyan ez, mint valamikor a hosszú szőke haj + gyertyafény; vagy üres, szeles utca, piszkosfehér feltűrt gallérú viharkabát rajtad és tompa fények mögül kiszűrődő szaxofonszóló bőgőkíséretbe párnázva; vagy az alkohol (amit ezek már avultnak tartanak), homlokodba hulló haj, feltekintesz, szemeid nem tudnak egy pontban megállapodni: nyilván van valami fontos felejteni valód; vagy ing­ujjban (szintén homlokodba hulló haj), borostás áll, felső inggomb nyitva, alá­süllyesztve a nyakkendőd csomója, és nem is szólsz, amikor valaki a közeledben megjegyzi, hogy lehet, hogy az egész éjszakát az írógép előtt töltötted; Vagv nyugodtan körülnézel és mélyet lélegzel, pedig még csak öt perc van valamiből hátra; vagy kijelented, hogy temetni jöttél Cézárt és nem dicsérni, vagy hogy személyesen ugyan semmi kifogásod nincs Újfalusi elv-társ ellen...; vagy hogy tudatában vagy a hibáidnak; vagy elmondod, mint Reviczky hogy Czigarett-füst karikája.

Egyik a mást be se várja, és aztán, hogy Füst az élet elenyészünk Mint a kicsi czigaret. vagy amikor Baudelaire azt mondja, hogy Békés, idilli olvasóm, te, józan s naiv erény fia, hagyd ezt a könyvet: orgia, bánat s balsors csap benne össze.

Szóval, valahogy így. Gyújts másik gyufát... Hogy végre meggyulladjon a kicsi czigaret — röhögött a végén Hjalmarsson.

A középhátvéd helyeselt.

Közben valahogy elkészült a hangerősítő.

— Egy, kettő, három, négy, öt, hat... — próbálta ki a Dalkovács —, végre valahogy összeállt ez a szar... (nevetés) csodálom a türelmeteket, én már rég otthagytam volna mindent... (itt-ott nevetés), de most nem húzom már az időt dumával... a szervezőket sem hagytam, hogy bemutassanak... (a szer­vezők mosolyognak), egyszerűbb, ha csak elkezdem... itt van mindjárt... még csak annyit, hogy a saját dolgaimat fogom a képetekbe ordítani... (néhányan nevetnek), azzal kezdem, amit utoljára írtam... így válnak az utolsók elsőkké...

A Dalkovács még egyszer ellenőrizte a hangolást, lejátszott négy bevezető ütemet a gitárján, majd énekelni kezdett: uram hadd legyek egyszerű kavics kavics mellett uram hadd legyek egyszerű kavics kavics mellett uram hadd legyünk egyformák hogy egyformán szerethess uram hadd legyünk egyformák hogy egyformán szerethess uram tegyél csodát ne legyenek többé csodák feküdjünk hanyatt az úttesten ne jöjjön semmi és senki sem

feküdjek hanyatt az úttesten ne jöjjön semmi és senki sem elnyúlva nyugalom felé eperszín nyugalom felé...

— Jól csinálja — mondta egy fiú a szomszédjának, aki hátradőlt, lábait keresztbe téve maga előtt a padon. („Az egyedüli értelmes gesztus, amit a business-kultúra hozott” — oktatta a környezetét később Hjalmarsson.)

— A szöveg jó — hallatszott valahol lejjebbről egy női hang.

— Ezt nem érdekli a forradalom, csak békét akar — próbálkozott a labda­rúgó.

— Nem is békét, hanem csak azt, hogy hagyjanak mindenkit békén. A kettő nem ugyanaz — folytatta Hjalmarsson.

A mellettük üllő sárga hajú lány szólásra emelkedett:

„Én az ilyet szeretem. Eperszínű nyugalom, ahová a sárga tengeralattjáró visz el.

És Prevert is szeretem. Mind a két könyvét. A Párizs csodáit és a másikat is. És Arsen Dedićet, mert nem olyan, mint a többi.

És Tagorét.

Hosszú sétákat egyedül.

És a napot, napos időt.

A naiv festőket.

És az igazi emberi kapcsolatokat.”

— Igen ez is. ezek is — mondták néhányan. Egyesek együtt érezve a fel­szólalóval, mások inkább ráhagyva. Csinálja mindenki a magáét. Tagore, Tagore. Dedić, Dedić. Ha mezítláb akarsz jönni, gyere mezítláb. Gyászruha, gyászruha. Gyújts egy másik gyufát...

— ÉS ÉN AZT JAVASOLOM, HOGY SZAVAZZUNK. MINDENKI ÜGY, AHOGY AKAR. AHOGY ÉRZI... folytatta a lány.

— SZAVAZZUNK! — kiáltotta lelkesen Sztaniszló is, az épület portása, aki egy darabig a küszöbön állt, majd bejött, és leült az utolsó sorba.

— All right! Szavazzunk! — vette át a vezetőszerepet a Dalkovács. Emelje fel a mancsát mindenki, aki benne van. Aki mellette szavaz.

A legtöbben hanyagul oldalra hajtott fejjel és váilból magasra emelt kézzel szavaztak. Durst 28 kezet számolt meg.

— Ki van ellene? — Tizenkilencen voltak.

Huszonketten tartózkodtak a szavazástól.

Durst és a szervezők megállapították, hogy a szavazás nem volt egészen szabályos, mert ha összeadják a szavazatokat, valamivel nagyobb szám jön ki, mint ahányan a teremben vannak. (Nyilván azért, mert Sztaniszló elemében volt, és felnyújtotta kezét ellene is, mellette is, majd a tartózkodók között is.) A Dalkovács közölte a rendellenességet, de rögtön hozzátette, hogy „kit érdekel ez”, és hogy „annyira tán nem hülyült még meg a tisztelt közönség, hogy ilyesmin fennakadjon”.

„Gyújts másik gyufát” — hallatszott sokfelől.

— Urnák kellenének. Igazi szavazás, urnákkal, gumigolyócskákkal — mondta egy sálas fiú.

— És az urnákban húrok — folytatta a Dalkovács — rézsút lefelé eresz­kedve, hogy a golyók egyikről a másikra ugorjanak, leszökdécseljenek a lépcsőn, és közben kipengetik a három himnuszt: az IGENT, a NEMET vagy a TARTÓZ­KODÁST. Hármat. A liliputiaknak csak kettő volt. Ezért nem ment nekik Gulliver nélkül.

— Ez az! Éljen a szavazás! — kiáltották .többen.

— Hát akkor ünnepeljünk! — sipította a mikrofonba a Dalkovács. — Éne­keljetek velem!

Az ismétlődő sorokat már az egész amfiteátrum énekelte, ütemesen hajla­dozva. (Mint néger templomokban a „Gospel”-éneklés — jegyezte meg Hjal­marsson.)

oh uram hadd szavazzak gumigolyót fricskázhassak oh uram hadd szavazzak gumigolyót fricskázhassakszívemben hatalom urnában a dalom szívemben hatalom urnában a dalom

E szám után a szavazatok körülbelül ugyanúgy oszlottak meg, mint az előző alkalommal.