Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Bosnyák István
A cselekvő nemzedéki szó, avagy régi jegyzetek az Új Symposion közírásáról***
1979. április 1.
A jugoszláviai magyar irodalom felszabadulás utáni negyedszázada egyértelműen arról tanúskodik, hogy a forradalom előtti Híd-mozgalomnak szellemi életünk új, megváltozott körülményei között sem a kisszámú "öregek", sem az ún. középnemzedék generációvá ténylegesen soha nem ötvöződött tagjai nem tudtak szerves folytonosságot biztosítani.
Noha két évtizeden át a Híd volt az egyetlen magyar nyelvű folyóiratunk, s így megvolt – legalábbis elvben – a "monopol-lehetősége", hogy maga köré gyűjtve irodalmunk minden értékesebb művelőjét, egyedüli képviselője legyen a régi Híd mozgalmi hagyományának, baloldali társadalmi-művelődési mozgalmiságának, lényegében az maradt, aminek B. Szabó György minősítette egykor: nyomtatvány. Jó nyomtatvány, hasznos, értékes, az ötvenes évek legvégétől pedig kifejezetten korszerű esztétikai nyomtatvány is – de csak nyomtatvány. Egyike a legszínvonalasabbaknak a mai magyar irodalmakban általában is.
Jellemző akkori adottságainkra, hogy az ötvenes évek elején, pontosabban: a Híd huszadik évfordulójára írt, 1954. évi köszöntőjében még B. Szabó is úgy látta, a régi Híd-mozgalom egykori feladatait a megváltozott viszonyok között immár átvették a politikai és társadalmi szervezetek, könyvkiadó vállalatok, lapok és rádióállomások, s így a mozgalmi Híd irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirattá válhatott... 1957 néhzséban viszont, irodalmi életünk akkori zsákutcájával küszködve s már az "abbahagyás lélektanával" is viaskodva, egyik feljegyzésében keserűen vallja meg: Híd-mozgalom nélkül a Híd csak nyomtatvány lehet... "Megteremteni a Híd-mozgalmat. A korszerű irodalmat és művészetet képviselő alkotók és a korszerű irodalmat, művészetet támogató olvasók közös mozgalma legyen a Híd-mozgalom" – szögezi le programatikusan pár hónappal később,1957augusztusában egy "el nem hangzott felszólalás" téziseként, s az e feljegyzéshez fűzött majdani "ceruzasorok" a maguk lakoni- kusságában is sokatmondóak: "időközben a Híd-probléma más megoldást nyert (...) a Híd-mozgalom életre hívása időszerűtlenné vált"...
S miért vált azzá, holott irodalmi életünk negyvenes-ötvenes éveinek legéberebb figyelője, legtevékenyebb szereplője s "pulzusának" legérzékenyebb kitapintója is merőben másként látta célszerűnek?
E jelenség megvilágításához és értelmezéséhez az objektív és szubjektív adottságok és körülmények alapos elemzése kellene. Ehelyett csupán azt a ma már nyilvánvaló tényt állapítjuk meg, hogy irodalmunkba és anyanyelvű kulturánkba a Symposion öt évvel későbbi, 1961-es indulása hozott erőteljesebb mozgalmasságot - és mozgalmiságot. S inkább ösztönösen, semmint tudatosan, de ez az orgánum lepett a forradalom előtti Híd baloldaliságának és mozgalmi hagyományainak az örökébe. Természetesen: lényegesen más célkitűzésekkel és eszközökkel, mint a nagy előd annak idején, az osztályharc forradalom előtti viszonyai között.
De voltaképpen mi is tette mozgalmivá az elmúlt évtizedben a Symposion-nemzedék irodalmi és kulturális tevékenységét?
Ha kérdésünkre vonatkoztatjuk a mozgalmiság Szabó Ervin-i meghatározását, akkor azt mondhatjuk, a Symposiont és az Új Symposion[1] elsősorban az tette esztétikai nyomtatványnál többé – akciójellegűvé, mozgalmassá és mozgalmivá hogy munkatársi köreit kezdettől fogva egy kényszerű önfenntartási törekvés jellemezte. Egy nem annyira szándékos, mint inkább kényszerűen vállalt harc tulajdon helyzetük megváltoztatásáért legközvetlenebb "mikro-társadalmukban", a jugoszláviai magyar írótársadalomban. E "társadalom egyéb csoportjait" pedig – hogy továbbra is a Szabó Ervin-i terminológiánál maradjunk – az az "öreg" és "fiatal" tollforgató gárda és kultúrbürokrácia képviselte, amely az ötvenes években még szívós, kitartó szorgalmazója volt annak az "adomázó, vidékies, önelégült, még az újat is a maga régi szokásaihoz formáló, tájhoz kötött szellemi mozdulatlanságnak", amely – Sinkó Ervin Kontrapunkt-beli előszava szerint - "forradalmi jelszavak terméketlen ismételgetése mellett is, a nagyközönség ízlésére hivatkozva kényelmesedett el Vajdaságban"...
Az induló Symposion munkatársi körének egy ilyen közeggel szemben, s vele az első lépésektől kezdve heves önvédelmi csatározásban állva kellett megszólaltatni azt az új szellemi igényességet, amely az ötvenes évek végén általános társadalmi szükségletté kezdett válni a jugoszláviai magyar kultúrában is. Nem kellett tehát "kitalálni", csak erőteljesen érvényre juttatni.
Ennek az új szellemi igényességnek a képviseletében és védelmében – ami egyúttal a Szabó Ervin-i értelemben vett csoportérdek védelmét is jelentette – alakult ki aztán a Symposion-nemzedék kohéziós ereje. Az a szellemi erő, amely az időnkénti krízisek ellenére is mindig új szárnyakat kapott, ha a szellemiségét nem, csak a harci eszközeit változtató irodalmi és kulturális ellen-tábor megfújta a harci riadót...
A Symposion-nemzedék alkotótevékenységét azonban természetesen nemcsak ez a szociológiai mozzanat, ez az önvédelmi kényszer, nemcsak az új szellemi igényesség szolgálatában álló érdek ismételt megvédésének a törekvése tette mozgalmivá, a holt "irodalmiságot" meghaladóvá. Mert magával hozott ez a nemzedék egy "immanens aktivizmust" is.
A jugoszláviai irodalmakban, elsősorban pedig a belgrádi és zágrábi központban – melyeknek irodalmán és filozófiáján ez a nemzedék nevelkedett – épp a Symposion indulásának az éveiben zajlott le ugyanis a szocialista esztétizmus" túlhaladása s egy új, a "szocrealistától lényegileg elütő irodalmi aktivizmus térhódítása. Az elmúlt évtizedben aztán kisebb-nagyobb megtorpanásokkal és "elhalkulásokkal" ennek az "eredendő aktivizmusnak" a kiteljesedése jellemezte a Symposion-nemzedék irodalmi és kulturális tevékenységét is. Vagyis: az alkotói szó gesztussá, tetté, cselekvéssé hevítése, az írás megfosztása a verbalizmustól, az irodalom politizálása.
Nem mentes ez az aktivizmus bizonyos célszerűségtől és kifejezett irányzatosságtól sem. Azonban ezek ellenére sem minősíthető pragmatistának vagy teleologikusnak. A nemzedék irodalma, s főként publicisztikája ugyanis azt tanúsítja, hogy ezt az aktivizmust nem valami szimplán-prakticista, "mindent romboló" vagy "csakis építő" szándék, s főleg nem a távoli-távoli Jövőbe projektált Cél és Világmegváltó Akarat hevíti. Hanem és mindenekelőtt: egy szabad, kreatív-emberi életforma létrehozásának az igénye "itt és most", ma és holnap, e konkrét térben és konkrét időben, ahol ez az aktivizmus kifejezésre jut, megvalósul s eközben szabad teret biztosít életelemének, a létezés egyedüli értelmét képviselő alkotásnak.
Irodalmi mozgalmiságunk hordozója, az aktivizmus azonban nem egy egyszer s mindenkorra "megadott", s a személyi különbségeket "megzabolázó" sajátosság. Már a nemzedéktudatban való meghonosodása és közös létformakénti vállalása sem volt egyszerű folyamat, hisz az említett szerb és horvát irodalmi ösztönzéssel szemben egy hátrahúzó, passzivizáló tényező is közrejátszott az indulás éveiben: az iskolai és "vajdaságiasan" iskolás, végsőkig elszegényített és agyonszimplifikált marxizmus nem ösztönzött eléggé a cselekvő létforma programatikus vállalására. Tehát a valódi marxizmus egyféle "újrafelfedezése" kellett ahhoz, hogy az aktivizmus életelvvé és nemzedék-platformmá váljon. Amíg viszont e folyamat lezajlott, addig egyféle "néma párbeszéd" folyt a nemzedék tagjai között[2] a "gesztusokról", magán-krédókról, hitről és kételyről, "hűségről" és "árulásról", a tett és nem-tett értelméről s a "játékról", amit sokszor mereven állítottunk szembe a kritikai praxissal.
Aktivizmusunk így nem valami "elfogadott", hanem kivívott, s éppen ezért hiteles platform, mely a magán-életérzéseknek önmagukkal való szembesülése és egymás közt lefolyt párbeszéde révén lett végül is nemzedékivé, általánossá. De nem kizárólagossá is: a személyi árnyalatok, életérzésbeli és világnézeti különbségek kölcsönös tisztelete mozgalmiságunkat a kezdettől fogva polifonikussá tette.
II.
A nemzedék publicisztikájából a jugoszláviai magyar kultúrában – erényeivel és tévedéseivel egyaránt – egy egyedülálló filozófiai és politikai közgondolkodás bontakozik ki.
E közgondolkodás létrejöttét meghatározta az a körülmény is, hogy a Symposion-nemzedék egyféle "helyzeti előnnyel" rajtolt a jugoszláviai magyar irodalomban. Ellentétben ugyanis a felszabadulás utáni másfél évtized irodalmi valóságával, e nemzedék tagjai legnagyobbrészt nem pusztán alanyi költők, novellisták vagy recenzensek, hanem tágabb értelemben vett értelmiségiek. Akiknek tehát szenvedélye, sőt egyféle életeleme is a gondolat. S éppen ezért: nemcsak passzív "megismerő", de termékeny, kreatív befogadói is lehettek azoknak a lényeges filozófiai és politikai áramlatoknak, amelyek köztársaságaink kultúrgócaiban az elmúlt évtizedben az elmélet síkján vívták lényegében ugyanazt a harcot, amit a gyakorlati életben a haladó társadalmi erők vívtak az önigazgatás érvényesítéséért s az államszocialista társadalmi berendezés maradványainak a felszámolásáért.
A megújuló hazai marxista filozófia elsősorban ontológiai-antropológiai irányultságával hatott a Symposion-nemzedék gondolkodásmódjára, életérzésére és világnézetére. A sztálinisztikus "tudományos filozófia" hipertrofált determinizmusaival szemben a jugoszláv új marxista filozófia is – akárcsak a lengyel vagy a cseh – a cselekvő, a tevékeny embert teszi meg a marxi filozófiai gondolkodás központi[3] kategóriájává. Vagyis, "újrafelfedezi" és erőteljesen kihangsúlyozza a marxizmus ontológiai-antropológiai alapjait. A marxi praxis, mint az egyetemes, szabad alkotó és önalkotó emberi létezés kategóriája, a gyakorlati/kritikai tevékenység, mint az ember nembeliségének adekvát megnyilvánulása: az új jugoszláv filozófia elsősorban e kreatív/emberi, tevékenységre serkentő irányultságával hatott a mi nemzedékünkre is.
A dogmatikus marxizmus, majd az egzisztencializmus passzivizáló hatása után egy új emberi létforma lehetősége derengett fel tehát e megújhodott marxizmusban. Egy olyan tevékeny létezés lehetősége, amellyel az ember nem puszta kiszolgáltatottként vagy egy elvont kollektívum "srófocskájaként" áll szemben a tények zárt világával s magával az embertől elvonatkoztatott és misztifikált "Történelemmel", hanem gyakorlati/kritikai lényként. Akitől épp azért, mert tevékeny létformájával viszonyt teremt vele, nem idegen a "külvilág": nem valami tőle elvonatkoztatott s az "objektív törvényszerűségekkel" fatalisztikusan meghatározott valóság, hanem az ő személyes, változtatásra érdemesített valósága is.[4]
Számunkra nem kétséges, hogy e tevékeny-emberi, a lét, a világ és ember forradalmi/kritikai változtatására irányuló filozófia egyféleképp és végső soron az önigazgatás filozófiája – a kollektív individuumra vonatkoztatva. Vagyis, kiterjesztve minden egyes individuális emberre. Hisz nem lehet véletlen, hogy országunkban ez a filozófia épp azokban az években affirmálódott, amelyek az önigazgatás rendszerré válásának az évei is voltak egyúttal. Mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy a jugoszláviai irodalmakban szintén akkortájt jelentkezett az új, aktivista irányzat s váltotta fel a mumifikálódó "szocialista esztétizmust".
Nemzedékünk publicisztikája is arról tanúskodik, hogy aktivista szellemiségét nem lehet elválasztani ettől az általános-jugoszláv, filozófiai és irodalmi ösztönzéstől. Termékeny talajra találva a Symposion-nemzedék irodalmában és közírásában, ez az ösztönzés végül is azt eredményezte, hogy a hagyományos "késés" és "lemaradás" után a felszabadulás utáni jugoszláviai magyar irodalom végre termékeny szinkronba került a jugoszláv szellemi élettel.
S szembeötlő az is, hogy közírásunknak az aktivizmussal kapcsolatos másik alapsajátságát, a kriticizmust sem lehet elvonatkoztatni a megújult jugoszláv marxizmustól. Publicisztikánk gondolati hátterében ugyanis szintén nem nehéz felismerni a marxizmust kritikai filozófiaként értelmező filozófiát, mely legfőbb feladatát nem saját történetének a tanulmányozásában és értelmezésében látja, hanem a jelen valóságnak gyakorlati/kritikai változtatásában. Aminek alapvető gondolati eszközét minden létezőnek – tehát önmagának is – lényegi, a felszínnél meg nem rekedő, a dolgok gyökeréig hatoló bírálatában találja meg. E bírálat gondolati módszere – kitörés a dolgok, jelenségek, tények érvényben levő s megkövesedésre hajlamos logikájából, egyfajta "átszólás", "átnézés" a jelen szellemi korlátain egy emberibb jövő irányába – döntően meghatározta nemzedékünk közgondolkodását is, miközben szembeötlően antimitikus jelleget kölcsönzött neki.[5]
A jövőre-irányultsággal kapcsolatos e közgondolkodás másik, a kriticizmusnál kevésbé hangsúlyozott, de mégiscsak fontos vonása: a "konkrét utópizmus". Se nem különleges erényként, se nem fatális vétségként, csak le nem tagadható tényként állapítjuk meg, hogy a jugoszláviai magyar irodalomnak és kultúrának a felszabadulás óta nem volt még egy olyan alkotóköre, amely annyira "tiszteletlenül" viszonyult volna az adott tényekhez és meglevő realitásokhoz, mint a Symposion-nemzedék. Hol a sinkói "disszidens öntudat", hol a Lukács György-i "partizánság", hol az "újromantika"[6], vagy egyszerűen csak az antipozitivizmus formájában, de tartósan jelen volt e "tiszteletlenség" a Symposion-nemzedék egész eddigi tevékenységében.
S ahogy közírásunk gondolati hátterében elsősorban a megújult, antisztálinista jugoszláv marxizmus áll s ez határozza meg legerőteljesebben kritikai módszerét is, úgy nemzedékünk politikai közgondolkodását is mindenekelőtt az össztársadalmi – politikai, művelődéspolitikai és esztétikai – jugoszláv antisztálinizmus befolyásolta döntően.
A Symposion-nemzedék kialakulásának és szellemi felnövésének időszaka ugyanis országunkban egybeesett a "klasszikus" és az "új" sztálinizmus radikális bírálatának az éveivel. Vagyis azzal az időszakkal, amikor végleg kialakult a szocializmus sajátos, jugoszláv víziója és körvonalazódott a hozzá vezető politikai és társadalmi út is (a JKSZ új Programja, a JSZSZK 1962-ben elkészült alkotmánya stb.). Semmiképp se véletlen tehát, hogy nemzedékünk politikai hitvallásának is az antisztálinizmus az alfája és ómegája.[7] Hisz a forradalmunk utáni baloldali magyar értelmiségiek közt ez a nemzedék volt az első, amely nemcsak hogy nem Az SZK (b) P történetének "rövid tanfolyamán" nevelkedett, de annak hírét is, úgymond, épp a vehemensen antisztálinista jugoszláv politikai irodalomból, anyanyelven pedig a legtermékenyebb magyar antisztálinistánktól, Sinkó Ervintől hallotta – és tanulta, meg elemien utálni...
Lényeges sajátsága ennek a politikai, művelődéspolitikai és esztétikai antisztálinizmusunknak, hogy akárcsak általában a jugoszláv sztálinizmus-bírálat, a miénk sem rekedt meg az ún. "személyi kultusz" felszíni "bírálatánál". Mert a sztálinizmus jelenségét nem történelmietlenül és metafizikusán értelmezi, nem egy abszolutizált Vezető, esetleg Vezetőség "szubjektív mulasztásait" látja benne csupán, hanem egy egész rendszer, egy egész államtípus csődjét, "bázisával" és "felépítményével" egyetemben. S ezért a szocializmus eszméjének és valóságának határvonalát is ott húzza meg, ahol az egészben deformálódott, társadalmi, politikai és kulturális/művészti valóságában egyaránt eltorzult sztálini rezsim végződik. Hangsúlyozni sem kell, hogy ennek az antisztálinizmusnak nem a diktatórikus államszocializmus és a "liberális" polgári demokrácia az alternatívája, hanem mint társadalmunknak általában, a bürokratikus "szocializmus" és az emberarcú, önigazgatói szocializmus.
Mint ahogy a hatvanas évek talán egyetlen európai értelmiségi nemzedékét, úgy a miénkét sem kerülték el az új baloldal szellemi törekvései sem. Publicisztikánk azonban arról tanúskodik, hogy az új baloldal egyes tételeivel is áthatott közgondolkodásunk tartalmaz egy hazai, jugoszláv "többletet": a hagyományos nyugati baloldal passzivitásának a kritikájaként fellépő új baloldal lényeges törekvéseinek az affirmálásán túl ugyanennek az új baloldalnak marxista igényű kritikáját is magában hordja.7
E rokon szellemiségű, csak nagy általánosságban érintett irodalmi, filozófiai és politikai hatótényezők ösztönző közrejátszásával – s nem holmi mechanikus "hatásaként"! – alakult ki végül is nemzedékünk sajátos gondolati és politikai elkötelezettsége. Ami egyrészt hites és hitért küzdő, de nem religiózusan hithű viszonyulást jelent a szocializmus eszméjéhez, másrészt pedig egy maximálisan kritikus, de a minden létező bírálatának igényéhez a "taktika és módszer" adekvát megválasztásának a szükségességét is hozzáadó visszonyulást a szocializmus hazai és külföldi valóságához.
III.
Közírásunk egymagában, nemzedékünk költészete, szépprózája és kritikairodalma nélkül is képes megcáfolni azt a tíz év múltán is fel-felbukkanó fámát[8], hogy e nemzedék tevékenységét a "talajtalanság", a valóságunktól való "elfordulás", "az életből való kiválás" és elvonulás jellemzi egy állítólagos "irodalmi elefántcsonttoronyba". E nemzedék közírásában ugyanis egész sora jelenik meg azoknak a fontos problémáknak, amelyekkel foglalkozva a legkézzelfoghatóbb tanúságát adta, hogy igenis igényt tart rá, hogy jelen legyen, s cselekvően legyen jelen szűkebb és tágabb társadalmi közegében, hogy kreatív módon vegye ki részét mindazoknak az életkérdéseknek a felvetéséből, kritikai vizsgálatából és a megoldáshoz vezető utak kereséséből, amelyek a humán-értelmiség természetes érdeklődéskörébe tartoznak. Szociális és politikai valóságunk égető problémái; a nemzetiségi viszonyok kérdéskomplexuma; művelődési, művészeti és irodalmi valóságunk mindennapi létkérdései: életünknek olyan tág területei ezek, hogy közírói, "átfogásuk" már önmagában is azt jelenti, alaptalanok a nemzedék állítólagos "valóságfölöttiségéről" szóló legendák.
De azzal még inkább tárgytalanná válnak e vádak, ha a puszta tematikán kívül figyelembe vesszük közírásunk hőfokát is. Azt a felfokozott intenzitást, amely kétségkívül egy szenvedélyes jelenlétről, a valósághoz-kötődés érzelmi töltéséről tanúskodik: közírásunk az objektív társadalmi és kulturális problémákkal mint személyes, intim kérdésekkel viaskodik szakadatlanul, s nem pedig a "szakmai" publicisztika langyos közönyével. E felfokozott intenzitás révén a gondolati elkötelezettség érzelmi angazsáltságba csap át újra és újra, s ez a folyamat különös érzékenységgel mutatkozik meg azokban a vallomásszerű írásokban[9], amelyek az értelmiségi magatartás, az írástudói etika problémakörét vizsgálják "itt és most". Végső problémájuk pedig tulajdonképpen egyetlen egy kérdésben összegezhető: Hol a helyünk, s mi a tennivalónk a "vajdasági ég alatt"? Arról tanúskodik ezeknek az írásoknak a belső izzása, hogy az egyéni és közösségi, a magán-emberi és nemzedéki értelmiségi helytállás a felszabadulás utáni jugoszláviai magyar irodalomnak sohasem volt még ennyire alapvető, egzisztenciális problémája, s hogy a "vajdasági ég alatt" ilyen lázasan, ilyen tüzes szenvedéllyel talán csak a háború előtti Híd-nemzedék kereste a maga termékeny, emberileg és alkotóilag, tehát társadalmilag is hasznos szerepét és feladatkörét.
E szenvedélyesen keresett s még szenvedélyesebben védelmezett írástudói etikának az alapja az a meggyőződés, amit a nagy olasz marxista úgy fejezett ki, hogy az igazság, az igazmondás, a tények néven nevezése nem árthat, csakis használhat a szocializmus ügyének. A feltétlen igazmondás igénye azonban nemcsak deklaratíve, nem puszta eszményként, de megvalósulásként is jelen van a nemzedék közírásában. Ha elvonatkoztatunk a vizsgált problémakörök "faktúrájától", azt is mondhatjuk, hogy ennek a publicisztikának lényegében egyetlen alapvető s jórészt megvalósult törekvése van: demisztifikálni az érték rangjára emelt szociális, politikai, művészeti, filozófiai, zsurnalisztikai és egyéb hazugságokat és féligazságokat, tetten érni és nevén nevezni a nem-emberi, nem-igaz, nem-valós lét maradványait az életvalóság egy-egy szegmentumában.
Társadalmi közegünk igaz-létének, valós-valóságának azonban – természetesen – mi sem lehettünk "prófétái" meglátói és felismerői. Valóságlátásunkat ugyanis, különösen a kezdeti időszakban, meglehetősen károsan befolyásolták bizonyos "alkotmányos illúziók".[10] Ezek pedig sokszor egyenlőség- jelet képzeltettek társadalmi, jogi és politikai elveink és azok megvalósulása, vagyis az eszmék és a valóság közé. Az ifjonti rajongások, szép, de gyerekded remények és illúziók termékeny túlhaladása, a fiatalkori naivitások "kinövése" kellett ahhoz, hogy valóságlátásunkból határozottabban rekesszük ki az "ideológiának" mint torz tudatnak a hatását, s olyannak lássuk a valót, amilyen, s ne olyannak, amilyennek szubjektíve látni szeretnénk. Fegyveres forradalmunknak mint a történelmet már-már befejezett honi aktusnak a képzetétől a felismerés tudatosodásáig, hogy nincs egyszer s mindenkorra megvívott szocialista forradalom, csak permanens forradalom létezik, amely "vértelenül" is harc, osztályharc; az önigazgatásnak mint alkotmány garantálta jognak önmagában való elégségességétől a jobboldali, bürokratikus-manipulatív és baloldali, a dolgozó tömegeket ténylegesen áthatoló önigazgatás megkülönböztetéséig; társadalmi intézményeink mindent megoldó, már-már "demiurgosz"-voltának tévhitétől a valós lehetőség felismeréséig, hogy ezek az intézmények el is veszíthetik hatékonyságukat, amennyiben elbürokratizálódnak: a szociális problémák "észrevevésétől" a szocializmus elveivel össze nem egyeztethető, nem munkateljesítményen alapuló szociális különbségek okainak a meglátásáig – e néhány szélsőséges példa is jól szemlélteti, hogy társadalmi és politikai valóságlátásunk nem kis utat tett meg a teljesebbé válásig, igazabbá levésig. S egyféleképp szintén az illúzióknak, a mi irodalmunkban, is kimutatható, Arany Jánosra emlékeztető szellemi hagyománynak áldoztunk a nemzetiségi problematika szemléletében is: a nemzeti egyenjogúság valódi állapotáról alkotott képünket is károsan befolyásolták bizonyos "alkotmányos illúziók". Amelyek következtében – mint klasszikusunk hirdette annak idején – nem a valót láttuk, hanem "égi mását"... Így például a gyakorlati egyenjogúság kérdése a történelmi jelentőségű brioni plénum előtt szinte fel sem merült közírásunkban; jugoszláviaiságunk tudata – egy sajátos, a sztálini típusú "szocializmustól" merőben különböző, önigazgatói szocialista közösséghez való tartozásunk tudata – már-már érzéketlenné tett bennünket a gyakorlati problémák iránt. Azonban a népeink és nemzetiségeink gyakorlati – társadalmi-gazdasági, művelődési, művészeti stb. – egyenjogúságához való általánostársadalmi viszonyulás megváltozásával ez a kérdéskör is helyet kapott közírásunkban. S noha sohasem lett akkora jelentősége, mint a szociális-politikai és kulturális témaköröknek, mennyiségileg és a hőfok tekintetében is egyre gyarapodott. Tematikai határvonalainak tágulását – nagy általánosságban véve – egyrészt a nyelvi egyenjogúság szorgalmazásától a nemzeti egyenjogúságnak mint önigazgatási, tehát nem csupán "értelmiségi", "nyelvi", "kulturális", de a legnagyobb mértékben munkáskérdésnek az értelmezéséig megtett út,[11] másrészt pedig a nacionalisztikus megnyilvánulásokra való kritikai reagálástól a nemzeti érzelmekkel történő bürokrata manipulálásnak és "saját" nemzetiségi kádereinknek a bírálatáig[12] terjedő tematikai ív jelzi. Ez az egyre táguló kérdéskör és elmélyülő szemlélet az igazán jellemző a nemzetiségi politikánkkal foglalkozó közírásunkra.
A tisztánlátás azonban nyilván az irodalmi és kulturális problémakör vizsgálatánál volt a legkifejezettebb publicisztikánkban. A kommerszkultúrát például kezdettől fogva a "fogyasztói szocializmus" kultúra- és emberellenes szurrogátumként marasztalta el,[13] s e "fenomén" szociológiai hátterére, osztálybázisára is rámutatott. Ezenkívül állandó figyelmet szentelt a "vajdaságias" – vagy ahogy Sinkó Ervin írta: "a forradalmi jelszavak terméktelen ismételgetése mellett" elkényelmesedett – közízlés kiszolgálásának művelődési intézményeinkben,[14] s nem adta fel az induláskor megkezdett harcot sem a "vajdaságias" kultúrpolitika dogmatikus tendenciái ellen. S nyilván nem jelentéktelen az sem, hogy a kommerszkultúra és művelődési életünk "elit-intézményeinek", illetve kultúrpolitikájának a bírálata mellett közírásunk figyelmet szentelt a művelődés bázisproblémáinak is, "rehabilitála" eközben az értelmiségi- és faluszociográfiát.[15] S megvolt a fontossága a jugoszláviai magyar irodalmi élet "higiéniájáért" folytatott tisztogatómunkának és a kritikának életképesebbé válásáért indított akciónak is,[16] azonban legjelentősebb eredménynek e téren mégis csak azt kell tartanunk, hogy a jugoszláviai magyar irodalom kettős kötődésének" a tudatát elsősorban a mi publicisztikánk mélyítette el az irodalmi köztudatban[17]: annak idején az Új Symposion hasábjain affirmálódott a legerőteljesebben az a B. Szabó-i felismerés, hogy irodalmunk mind a magyar, mind a jugoszláviai irodalmakkal szerves kapcsolatban van, de e "kettős hovatartozás" nem jelent felemás viszonyulást, holmi beolvadást "ide is – oda is"; ellenkezőleg: irodalmunk épp e kettős kötődés révén mutathatja fel legeredményesebben saját autochton értékeit és szervezetének autonóm voltát.
IV.
Irodalmi/kulturális mozgalmiság, antiverbalizmus, erőteljes jelenlét társadalmi közegünkben, felfokozott kriticizmus, az alkotó hozzáállással vizsgált problémák halmaza, akcióban levő szó – s miféle valós eredménye lett mindennek az elmúlt évtizedben?
Kétségkívül nem olyan és nem akkora, mint a fiatalos szándékok és remények voltak. A meg-megújuló belső krízisek, a széthúzó törekvések, az apró perpatvarok és kicsinyességek miatt – a mindenkori irodalmi élet e hagyományos "átkai" miatt – a Symposion, majd az Új Symposion akcióban levő szava is sokszor túl erőtlen, halk, vagy éppen "bábelien" disszonáns volt ahhoz, hogy valóságos hatóerőt képviseljen szellemi közegünkben. Erre a nyilvánvaló tényre most utólag hiábavaló lenne holmi "objektív mentséget" keresni; szubjektív mulasztásainkra csak "magyarázatot" találhatunk, de igazolást nem.
Azonban tompította, gyengítette, "hatálytalanította" ezt az akcióban levő szót két olyan körülmény is, amelyet csakugyan nem lehet másnak, mint objektívnek, adottnak, történelminek nevezni: a nyelvi elszigeteltség és a "vajdaságias" hagyományú magyar kultúrközeg.
E kettős meghatározottság azonban nemcsak gyengítette, hanem egyféleképp erősítette is az akcióra törő – s ha meglehetősen gyér közegben is, de akcióban levő – szavunkat. Kétszeresen is meghatározott objektív helyzetünk létrehozott, kitermelt ugyanis egy sajátosan értelmiségi jellegű és tartalmú "meta-etikát", amely a végső eredménytől, illetve eredménytelenségtől függetlenül is értelmet, emberi és emberséges rezont talál a szellemi cselekvésben. Ennek az "öncélú", "ingyenes etikának" a buzdítása, erőt adó pátosza hallatszik ki közírásunk minden sorából és sorközéből, s élteti, erősíti az írói "partizánság" Lukács György-i tudatát. Alkotói gesztussá, tetté, cselekvéssé hevíteni a szót, megfosztani az írást a verbalizmustól – akkor is, ha "sokaknak", akkor is ha "keveseknek" szól: függetlenül a "végeredménytől", maga e törekvés, e folyamatos szellemi "görcs" is kétségkívül méltó arra, hogy nemzedéki élethivatás legyen a "vajdasági ég alatt"...
*** Előszónak íródott az Új Symposion szerkesztősége által annak idején tervbe vett egyik – publicisztikai antológiához, amelynek a – lírai, prózai és kritikai antológiával együtt – a Symposion tízéves jubileuma (1971) alkalmából kellett volna megjelenni, a Kontrapunkt-Symposion 61-63 "utódaként". Az antológia-tervek mindmáig nem valósultak meg, s így írásunk itt jelenik meg először.
[1] Az újabb program-dokumentumok közül vö.: Bányai János: Életben maradni (Új Symposion, 33. sz., 2. p.) Végel László: Nyílt levél Bányai Jánoshoz (uo., 43. sz., 2-3. p ), Bányai János: Válaszlevél Végel Lászlónak (uo. 44. sz., 2. p.)
[2] Vö.: Bosnyák István: Nyílt levél barátomnak, avagy vallomás Niels Niel- senről (Kontrapunkt, I.m.); Fehér Kálmán: A szökés anatómiája (Ibid.); Bányai János: A kőtáblákat cipelő öreg (ibid.); Gion Nándor; A cselekvő ember tragédiája (Symposion, 1964. IX. 10., 13. p.); Bosnyák István: Vallomás az ideálokról (uo., 16. p.); VégelLászló: Színvázlatok a gesztusokról (Új Symposion, 6-7. sz. 7-6. p.); uő.: Beszélgetés a metiikai tölgyfák alatt (uo., 8. sz., 5-6. p.); uő.: Kishitűek, árulók és csavargók {uo., 13. sz., 10-12. p.); Uta- si Csaba: Hit. Szentimentális etűd (uo., 9-10. p.); Brasnyó István: Éberség és válasz. Játék a tudatról (uo., 16. sz., 12-15. p.); Fehér Kálmán: A konformista erkölcs és az erkölcstelen non- konformista (uo., 16. sz., 5-7. p.); Bányai János: Ár ellen (uo., 2-4. p.).
[3] Vö. pl.:, Vicsek Károly: Hipotézisek Marxról (Új Symposion, 23. sz., 22-23. p.); Tolnai Ottó: Axiómák a forradalomról (uo., 60. sz., melléklet, 12. p.); Vá- rady Tibor: Jegyzetek a forradalmi gondolkodásról (uo., 59. sz., melléklet, 4-6. p.); Bosnyák István: Vallomásféle a politikai forradalmiságról (uo., 2-3. p.).
[4] Vö.: Bányai János: Az akcióban levő szó. Megjegyzések kritikánk jelenéről (Új Symposion, 46. sz., 25. p.); Végel László: Jegyzetek kritikánk helyzetéről (uo., 43. sz., 6-7. p.); Bosnyák István: Társadalombírálat – itt és most (uo., 13. sz.).
[5] Vö. pl. Végel László utószavát Tolnai Ottó és Domonkos István Valóban mi lesz velünk (Forum, Novi Sad, 1968) c. kötetében.
[6] Vö.: Fehér Kálmán: Ember és politika (Kontrapunkt, i.m.); Bosnyák István: Írás két tételben, mottóval (ibid.); uő.: Theatrum mundi, a la Joszif Visszario- novics Sztálin (Új Symposion, 55. sz., 2-8. p.); uő.: Nyílt levél ifjú barátomnak - a sztálinizmus ügyében (uo., 59. sz., 4-5. p.); Bányai János: Fésületlen jegyzetek (uo., 41. sz., 12-13. p.).
[7] Vö. pl.: Végel László: Tézisek a baloldalról (Új Symposion, 74. sz., 230- 237. p.); Bosnyák István: Kérdések a nyugati baloldalról I-II. (uo., 75. sz., 278-283. p.; 76. sz., 324-330. p.).
[8] Vö. pl.: Kolozsi Tibor: Gerold László: Rólunk is vallanak. (Üzenet, 1971/3. sz.)
[9] L. az 1. és 2. sz. jegyzetet.
[10] Vö. pl.: Bosnyák István: Írás két tételben, mottóval (i.h.) és Fehér Kálmán: Ember és politika (i.h.)
[11] Vö.: Fehér Kálmán: önkritika és szellemidézés (Új Symposion, 48-49. sz., 25-27. p.).
[12] Vö.: Végel László vonatkozó tematikájú írásait a Képes Ifjúság Pásztázó c. rovatában.
[13] Vö. pl. Bosnyák István: A kommer- cializált köztársaság-nap (Új Symposion, 1. sz., 32. p.); Utasi Csaba: A bika, a bika, a bikák legnagyobbika (uo., 68. sz.16. p.)
[14] Vö.: Bosnyák István: Kiskorú közönség, vagy a közönség kiskorúsítása? (Új Symposion, 29-30. sz., 30-31. p.); Gerold László: Ezeregy miért. A rádió- dráma és a vajdasági irodalom témájára (uo., 33. sz., 26-28. p.); Utasi Csaba: Könyvkiadásunkról l-lI. (uo., 41. sz., 29-31. p.); 45. sz., 24-25. p.)
[15] Gerold László úttörő munkásságát az Üj Symposionban (Haldokó kisvárosi kultúra, 29-30. sz.t 26-29. p; Holnap. Tanítók a végeken, 57. sz., 18-20. p.; Piros, 58. sz., 23. p. stb.), valamint gyűjteményes kötetében (Rólunk is vallanak. Symposion Könyvek 25, Forum, Újvidék, 1970).
[16] L. a folyóirat kritikai-ankétját (43-46. sz.).
[17] Vö.: Fehér Kálmán: A keserű "kedvcsináló" antológia (Új Symposion, 18. sz., 28. p.); uő.: Addig is és továbbra is: miért? (uo., 19. sz., 23. p.); uő: Sok bába közt elvész a gyerek (uo., 19-21. p.); Bányai János: Ötágú síp, nagy zenekar? (uo., 37-38 sz., 2-3. p.); Bosnyák István: Otthonunk: Kelet-Európa (uo., 54. sz., 19. p.); uő.: Nemzetiségi monológ (uo., 35. sz., 4. p.).