Azt hiszem, jelentős veszteségek árán rángattam ki kátyújából az eredeti darabot, mint amikor egy vízvezetékrendszer majdnem teljes cseréjét eszközöljük csak azért, mert a kádunk fölötti csaptelep könyökcsöve a falban kilyukadt, és a szerelő azt állítja, lehetetlenség a falat megbontva behegeszteni azt a lyukat, lévén ez a fal az egész társasház tűzfala is egyben. És ő nem alpinista művész, hogy kívülről bohóckodjon a forrasztójával. Hol hegesztést mond a mester, hol forrasztást. Gyerekek vagyunk hozzá képest, nem kérdezünk rá tudálékosan. Még akkor sem merünk tiltakozni, amikor az öreg réz csaptelepünket is lecseréli valami ezüstösen csillogó, posztmodern ötvözetű és formatervezésű csaptelepre, és a munka végeztével magával viszi a lecserélt csaptelepünket. Hasonlatom, akaratom ellenére, ironikus és önmarcangoló, jóllehet életszerű is; a vers azonban nem az, az új változat éppúgy nem, mint a régi, csak talán jobban tekintetbe veszi magát az életszerűséget, és hány fittyet neki, ahogy a régi tette. Az idő megmunkálja az embert, minél közelebb jutunk a végső elmúláshoz (hiszen az elmúlásban szakadatlanul részt veszünk, úgyszólván azonosak vagyunk vele), annál rezignáltabban akceptáljuk az életszerűséget, különösen, ha mi magunk sikertelenül próbálgatunk életszerűvé válni, sikertelenül egy életen át. Így nem csupán belátjuk valamiről, hogy életszerű, hanem fel is nézünk az életszerűségre magára. És szinte örülünk neki, ha felnézvén rá, az életszerűség árnyékot vet viszonzásul az életszerűtlenségünkre.
24
De hagyjuk az árnyékot, a fényével együtt,
>vegyük csak a puszta tárgyat tekintetbe;
hogy miben áll is a tárgyunk, azaz merül
ki, mikor verset faragunk neki, emlékbe,
hízelgésül s hálából, amiért nem hagyott
bennünket cserben, ha bajba kerültünk vele;
mert megszállnunk, őt, vagy őbenne, egyik módon
sem sikerült, még tettetésből sem, mondjuk,
ha elfelhősített tekintettel vettük a verset
>mint tárgyunkat szemügyre; csak elmélyítettük
ilyenkor a bajt. Tárgyunknak fészket vetve.
24/b
Mi maradt itt meg az eredetiből? „Felhőtorlaszok rakódnak ki a tekintetén” – ilyesmik. Mikor a fényen már túl voltunk, és túl a hízelkedésen is, és majdnem tapintani éreztük a vonásait, kicsinyke fülét és finom orrcimpáit, úgyhogy
a heves örömtől egész napkeltéig és még azután sokáig nem bírtunk elaludni. Reggel belátogatott a szobánkba a főorvos asszony kardiológus beosztottja, készülékével együtt, és elégedetten bólogatott a kinyomtatódó szalag grafikonjait szemlélve. „Remekül gyógyul a szíve – mondta –, a főorvos asszony el lesz ragadtatva.” Idegenkedtünk ettől a doktornőtől. Az a fajta nő, akibe ízléstelenségre vallana beleszeretni. Nem volt ugyan csúnya vagy gusztustalan, az idomai is megfeleltek a nőiesség kritériumának, ezért valószínűbb, hogy
a foglalkozásával azonosult oly mértékben, ahogy a főorvos asszony egy pillanatra sem, pedig az ő keze között hamar talpra álltak a legelesettebbnek látszó betegek is, az öregek, magunkról nem beszélve. Vajon mi van ma velük?
A főorvos asszony, mérget rá, hogy már rég halott, asszisztens doktornője azonban még élheti sivár, szegényes életét. Egy óbudai panelház másfél szobás lakásában, amelynek a szobaablaka délnyugatra, még a budai hegyekre néz.
25
Na, megjöttem! – rikkant az öregasszony,
tarkán, rongyosan, széles szalmakalapját
hátravetve a tarkójáig, mintha becsípett volna,
karon ragadva vonszol a kanapé felé,
mely egyszer már megjárta a pincét;
aztán visszatért a bolond a tengerentúlról,
s a pénztelenség a kanapét is vissza-
cipeltette velünk a régi helyére; fej-
támlájától egy karnyújtásnyira a kéménylyuk,
gyerekfej méretű újsággombóccal be-
tömve. Nehéz lesz újra kibontakoznunk.
25/b
Szerencsejátákot mímel a vers, noha mind ez ideig a legnagyobb és talán a legsúlyosabb veszteséggel zártuk az eredeti darab restaurálását. Epikumra cseréltük le a drámai elemeket, azonban épp ezáltal élhettünk a vége felé drámai töménységű fojtással. Mesébe fojtottuk bele a drámai történetet. Aminek nincsen és talán nem is lesz soha kimenetele, a szereplők meghaltak vagy meghalni készülnek, úgy szerepelnek le, mintha egy csirke kívánságcsontja akadna meg valamelyikük torkán, és pont ekkor nincs mellette senki, aki értelmezhetné a rémült kapálózást. A dülledten forgó szempárt. Goya legnagyobb hatású fekete festményén, melyben az utókor a saturnusi falánkságra vélt ráismerni. Az újságpapírnak hasonló szerepe van az eredeti változatban is, ott is az elfojtás eszközeként jelenik meg, majdnem didaktikus utalásképp a mondásra, hogy (minden újságnak) nagyobb a füstje, mint a lángja. Ám ez a bagatellizáló szólás óriási jelentőséget kaphat, mihelyt a füsttel jelezni próbáljuk hajótörésünket, elszigetelődésünket a szárazföldijeinktől, illetve az embervilágtól, amelyben igazán soha nem találtuk a helyünket. Ugyancsak szimbolikus jelentőségűnek hathat a vénasszony tengerentúli balesete, ahol is valami papi rendházban kapott szakácsnői munkát, és a konyha modern gépekkel volt fölszerelve, ő pedig a húsdarabokat tömködve az elektromos darálógépbe letépette a gyűrűsujját. Gyűrű nem volt rajta, mert azt a háborúban még itthon eladta két kiló lisztért, ezért a daráló legalább nem hibásodott meg. Elmondása szerint a papok nem is értesültek a balesetről, az ujjcsonkját a sebészeten tövestül kiműtette, így a hiány csak annak tűnt fel, aki az ujjak számára is odafigyelt.
